Ingmar, az özvegy, nyugdíjas rendező sok örömöt lel felesége rózsakertjében, amely idővel visszaadja az életkedvét is. A nyár szokatlanul forró, eső régen nem esett már, a településen nagy a szárazság, a rózsáknak pedig szükségük van a vízre. A férfiegy napon akertben, a bozót és a gaz között talál egy régi, rozsdás kerti csapot, amelyről kiderül, hogy váratlan tulajdonságokkal bír... A könyvből filmet készít HannesHolm, Az ember, akit Ovénak hívnak című film rendezője. Részlet A szeme sarkából kiszúrta, hogy valaki közeledik az utcán, épp a főút kereszteződésénél járt. Ingmar arra fordult, és legnagyobb rémületére azt látta, hogy Lillan Billing tart felé. Feltételezte, hogy Burmanhoz igyekszik, de attól még gyorsan behúzta az élénksárga slagot, nehogy feltűnjön az utcáról. Az utolsó pillanatban sikerült feltekernie, és bepréselte magát a fűszernövényes ládák és a rovarház közé. Ott állt egészen jól megbújva a gyöngyvesszőbokor mögött, ami ugyan megritkult és ellankadt a szárazságban, de ha ő nem mozdul, a nő valószínűleg nem veszi észre. Egyre közelebbről hallotta a Crocs papucs csoszogását. A nő megállt. Tett néhány lépést. Újra megállt, és Burman telke felé kémlelt. - Rolf! - hallatszott a kiáltása. Nem jött válasz, de a nő alighanem megpillanthatta Burmant odafent, mert egyszeriben megindult a telket határoló sövény felé. - Rolf! Használtad a locsolót? Ingmar nem ismerte Lillan Billinget. Csak annyit tudott róla, amennyit Inger elmondott neki: gyakorlatilag be nem áll a szája. Végtelen hosszan képes kerepelni a semmiről, és Inger hosszú kitérőket tett bevásárláskor, hogy ne kelljen hallgatnia a nyakatekert történeteit, amelyek alatt még a tej is megromlott. Lillan már csak tíz méterre volt Ingmar búvóhelyétől. A bokor ágain keresztül látszott a nő kockás rövidnadrágja és a vállán átvetett, a melle előtt lazán megkötött, csibesárga pulóvere. Felsóhajtott, és újfent elkiáltotta magát: - Rolf?! Burman felől továbbra sem érkezett válasz, de Lillan vidoran folytatta. - Rolf, az imént a te locsolódat láttam, vagy az valami más volt? Mert ugye, tudod, hogy locsolási tilalom van? Szigorúan tilos öntözni, még a folyókból, patakokból meg ilyenekből sem szabad vizet venni, ugye, tudod? Nem mintha bele akarnám ártani magamat, tudod, csak amikor az előbb erre jöttem a kocsival, mintha vízsugarat láttam volna nálad, igen, úgy tűnt, aztán meg arra gondoltam, hogy az nem lehet, hiszen Rolf nyilván tudja, hogy szigorúan tilos beindítani a locsolót, hiszen tilalom van meg minden, ráadásul a gyepen, persze máshol se lehet, de a gyepen végképp nem, és ezt biztos ő is tudja, gondoltam. Igen, ezért furcsállottam, ha érted, mire gondolok... És szinte már azt gondoltam, hogy talán nem is a slagot láttam, hanem egy olyan, hogy is hívják, amikor az embernek látomása van, vagy mi, ami a sivatagban is van, délibáb, ez az, igen, arra gondoltam. Tudod, néha a szélvédő is tud ilyet, tükröződések vagy mit tudom én, azt hiszed, hogy látsz valamit, ami valójában ott sincs. Erre gondoltam, mert azt mondtam magamban, csak nincs bekapcsolva a locsoló? Rolf nem tesz ilyet. Kizárt. Hiszen hallotta. De aztán arra gondoltam, mi van, ha mégsem hallotta. De igen, ugye? Mármint hallottad? Hogy tilos öntözni. És szigorúan tilos slagot, locsolót és hasonlókat használni. Nem mintha nem kapcsolná be szívesen az ember, még jóhogy, már csak azért is, hogy önmagát lehűtse, az kellemes lenne, de nem tehetünk meg mindent, amihez kedvünk van, jól is néznénk ki... Ingmar olyan óvatosan húzta maga felé a slagot, amilyen óvatosan csak tudta. Remélte, hogy ennek a társalgásnak hamarosan vége lesz, mert a gyöngyvesszőbokor mögött rémes testhelyzetet vett fel, és iszonyúan nyilallott a térde. Burman telke felől valami motyogást hallott, majd megint Lillan hangja. - Na jó, akkor valószínűleg csak rosszul láttam. Néha az ember lát ezt-azt, ami valójában nincs is ott, illetve mármint, szóval, érted. Valószínűleg csak ilyen tükröződés volt az üvegen. Persze előfordulhat. Elég meleg is van, és olyankor aztán sok a szösz a levegőben...

,,Carlottám, a keserű narancsnak én csak a töviseit ismerem, de többé már nem okoznak fájdalmat nekem. Fehér virágának illata a tiéd, ez nem más, mint a szabadság illata." Három rendkívüli főhősnő szembesül az egyik legnagyobb kihívással: megtalálni a női lét értelmét egy olyan világban, amelyben folytonhelyettük döntenek. Az édes és türelmes Nardina arról álmodik, hogy diplomát szerez, de végül örökre a feleség szerepében ragad. A vad és büszke Sabedda azt kívánja, bárcsak maga dönthetne sorsának alakulásáról, ám mivel szegénynek született, ezt nem teheti. A büszke és elszánt Carlotta ügyvéd szeretne lenni egy olyan korban, amikor a férfiak úgy vélik, ez a hivatás az ő kizárólagos privilégiumuk. És van egy titkuk, amely belevész az éjszakába, amikor a három nő sorsa örökre összefonódik. A XX. század húszas és hatvanas éveinek Szicíliájában Sabedda, Nardina és Carlotta kitartóan harcol és szeret a folyamatosan változó világban, amely az olasz fasizmus és a háború csapásain át jut el a reményteli újjáépítés korszakába. Az élet mindegyikük számára kemény megpróbáltatásokat tartogat, ám megtapasztalhatják az elsöprő erejű szerelmet is, mely még az emberek ítéleténél is hatalmasabb. Milena Palminteri igaz történet alapján írta, debütáló regényét, melynek szereplői fájdalmas büszkeséggel néznek szembe a sors megpróbáltatásaival. Részlet a könyvből: Sarraca, 1960 Gyökértelenül Délután két óra van, elérni az Agrigentóból Sarraca felé induló buszt kész bravúrnak tűnik, szandálom sarka beleragad a júliusi napsütésben megolvadt aszfaltba, de még ha kígyóként kúszom is, időben odaérek a találkozóra Calogero Licatával, az Államokból érkezett szicíliaival, Sabedda férjével, az utolsó emberrel, aki segíthet kibogozni születésem történetének összegabalyodott fonalát. Teljesen kifulladva, izzadságtól csatakos hajjal felszállok a buszra. Végigpillantok az üléssorokon egészen az utolsóig, ám ő nincs itt. Amikor az ülés műanyag háttámlájának támaszkodom, a vállam majdnem megég, a lélegzetem is elakad. Az ablakon túlról, egy hatalmas óriásplakátról, szélfútta hajú, szőke nő néz vissza rám, kezében két tejszínes Mottarelli fagylaltot tart. Édes, hűsítő íz árad szét a számban, de ettől csak még perzselőbbnek érzem a hőséget. A pálcikára szúrt jégkrémek egyike fehér, a másik fekete csokoládébevonatú. Gyerekkoromban csak a fekete létezett, Ascarettónak hívták. Azóta legalább ezer év telt el, legalábbis ma így érzem magam... Mint egy roncs, egy múlt nélküli, szerencsétlen nyomorult, akinek a jövőjét apja nemléte súlyos jelzáloggal terheli meg. Úgy keresem őt, mint a mólót a nyílt tengeren töltött napok után, hogy végre kiköthessek és lélegzethez jussak. Őt keresem, hogy tudjam, ki voltam én anyám számára, egy hiba fájdalmas emléke, egy elérhetetlen szerelem bűntudata, vagy egy elszenvedett erőszak borzalma. Elfogadok minden mankót, ami segít tisztázni őt a legképtelenebb vád alól, megmagyarázná hidegségét, távolságtartását, szórakozott csókjait. Egyedül vagyok, a múltba révedek ezen a szép, nyári napon, amikor mindennek csak könnyedségről, lazításról kellene szólnia. Ezek a gondolatok segítenek túlélni, mert az amerikai késése kezd nagyon idegesíteni. Attól tartok, szabotálja a találkozónkat. Az irodában vele kapcsolatban minden nyugtalanságot és zavart keltett, a sürgős távozás hangsúlyozása rögtön az érkezés után, a markában szorongatott dollárköteg, amely aránytalan és elhamarkodott ajánlat volt azért, hogy megszabadítsam feleségének tett ígéretétől, végül a kétértelmű és megmagyarázhatatlan mondat: ,,Nem mehetek vissza Sarracába, Agrigento jó lesz". Édes istenem! Ígéretet tettél haldokló feleségednek, és most úgy viselkedsz, mint valami futár, postás vagy egy lótifuti mindenes, aki mindig rohan, siet, hogy minél gyorsabban dolga végére érjen?! Nyugtalanít ez az ember, és puszta képzelődéssel, feltételezésekkel, kétségekkel árasztja el elmémet... Mi van, ha rejteget valamit magáról, amit itt hagyott, miközben attól fél, hogy az emberek nem felejtették el? Egy nagy adósságot, elszúrt cselszövést vagy elhagyott családot, amelyet feláldozott annak érdekében, hogy Amerikába mehessen? Olyan sok ehhez hasonló történetet hall az ember! De íme, a fagylaltos plakát mögül egy fehér panamakalap és egy napszemüveg bukkan elő. Ő az! Mit csinál? Megáll? A buszsofőr már beindította a motort, és ez a nyomorult még cigarettára gyújt?! Gyáva tökfilkó, szállj már fel végre, vagy lemegyek, és elkaplak a hatalmas kalapoddal együtt, ami alatt el akarsz rejtőzni! Elgyengülök, rájövök, hogy a könnyeim miatt nem látok, mire letörlöm, ő újra eltűnik, kihajolok az ablakon: semmi, elmenekült! Amikor visszaülök a helyemre, a fehér panamakalap utat tör magának a sorok közti folyosón, meglepetéstől kikerekedett szemmel bámulom. Intek neki, hogy üljön mellém. Hirtelen kitisztul a fejem, elszántan elhatározom, hogy már az utazás alatt elkezdem lassú tűzön megpuhítani. Ártatlan kérdések, könnyű válaszok, melyek nem hozzák nehéz helyzetbe. Mire ő egy tettetett sóhajt követően rögtön mentegetőzésbe kezd. - Ms. Cangialosi, I am sorry, de a driver mellé fogok ülni, tudja, nem bírom a kanyargós utat, úgy talán nem leszek rosszul! Csalódottan mosolygok, és megértést színlelek. Arra gondolok, amikor Pippino bácsi házában leszünk, felbontjuk Sabedda végrendeletét, és ő visszatér emlékezetünk mélységeiből, akkor a férfi is biztos meghatódik majd... muszáj, hogy meghatódjon! Túlságosan várom elgyengülésének pillanatát, ahogy önkéntelen remegés fut végig rajta, a borzongást, amibe talán belekapaszkodhatok. Olyan leszek, mint kukac a horgon, odacsalogatom, felszabadítom a szívét dermedtségéből, mire ő elmond mindent, amit Sabedda mesélt neki rólam. Csak tudnám, vajon honnan a fenéből van bennem ez a hatalmas bizonyosság, hogy megtudom tőle, amit akarok?!

Egy viharos decemberi éjszakán az orvos Enya egy kamasz fiút igyekszik újraéleszteni a szakadó esőben, akire Dublin közelében, egy hegyi úton talált rá. A fiút sikerül megmenteni, Enya élete viszont darabokra hullik. Kihűlt házassága fogságából a szabadság felé sodorja a vihar. Csakhogy még a menedékhelyéül választott, mindentől távoli kis faluban is kísérti annak a viharos éjszakának az emléke. A megannyi élettörténetet őrző, vénséges vén fa ágai alatt vajon lesz-e bátorsága szembenézni a saját sorsával? ,,Hatalmas érzelmi fejesugrás egy nő életének hullámai közé...lenyűgöző." - Daily Mail ,,Erőteljes olvasmány, oldalanként változik, hogy éppen sír vagy nevet-e rajta az ember." - Belfast Telegraph Részlet ,,Az eső szakadatlanul veri a szélvédőt. Úgy ömlik az egekből, mintha valaki vagy valami dühösen és készakarva el akarna törölni mindent, akár a locsolókannájával gonoszul a hangyaboly fölé hajló kisgyerek. Enya semmit se lát az ablaktörlő heves mozgásán és az eső homályos árján túl, amitől a külvilág délibábnak vagy olvadt viasznak tűnik. Minden csöpög, leoldódik, eltűnik szép lassan. Leveszi a lábát a gázpedálról, ahogy újabb váratlan kanyart kell bevennie. Gyomra háborog a hirtelen zökkenéstől, szíve dörömböl, válla megfeszül, amint kétségbeesetten kapaszkodik a kormánykerékbe, szorosan összepréselt állkapcsa megsajdul. A Cruagh és Kilmashogue-hegységek keskeny útjain kanyarog, kőfalak és fenyőerdők között. A lejtőket gránittömbök csipkézik, a jégkorszakban kerültek ide és gurultak szét ilyen szeszélyesen; mindebből most, a legrövidebb nap legsötétebb éjszakáján mit sem láthat, mégis tudja, itt vannak. Ezen a vidéken nőtt fel, a dublini hegyekben, anyja otthon oktatta, osztálytermek helyett a szabadban tanult. Tanulni számára annyit jelentett: tapintani, ízlelni, szagolni, érezni. Még ilyen helyismerettel is tudja, előbb-utóbb félre kell húzódnia, hogy megvárja, amíg csitul a vihar. Ekkora erővel csak nem zuhoghat már olyan sokáig. Fényszórója olykor rávilágít az út szélén lezúduló vízre, mintha egy sereg patkány rohanna lefelé a hegyoldalban. Írország eltűnik, szertefoszlik, mintha sose lett volna. Az Atlanti-óceánnak ez az apró szigete végül annyira megszívja magát vízzel, hogy lemerül a tengerfenékre, mint valami mélytengeri szivacs, a vízfelszínen pedig csak apró buborékok árulkodnak majd az egykori, szétázott kis civilizációról. Közelebb hajol a kormánykerékhez, rágörnyed, szinte megpróbál köré görbülni, összeszorított ujjakkal markolja. Bárhogy feszül is meg a teste, bárhogy igyekszik is a jelenlegi feladatra összpontosítani, gondolatai elkalandoznak. A mögötte villogó fényszóró elvakítja, bevilágítva az autója belsejébe, túl közel van, veszélyesen közel. Lehúzza lábát a gázpedálról, ezzel jelezve a sofőrnek. Az rádudál, ijesztően eléje vág egy kanyarban, majd elszáguld. Hevesen dobogó szívvel figyeli, ahogy a hátsó lámpák a távolba tűnnek, akár a szélvédőjére csöppent, elmosódó vérfoltok."

A szerző nagyanyja életét regényesen feldolgozó A fehér eperfa pazar, megható portré a harmincas évek Japánjában élő, két világ között őrlődő, fiatal koreai nőről, akinek nincsen más választása, a családja jövője érdekében vissza kell szereznie az identitását. 1928, Korea japán megszállás alatt. A tizenegy éves Mijong aprócska, Phenjan melletti falujának határán túl mutató álmokat dédelget. Tanár szeretne lenni, nem kíván előre elrendezett házasságot kötni, saját maga akar dönteni a jövőjéről. Amikor lehetősége nyílik, hogy Japánban éljen a nővérével és továbbtanuljon, talán nem is lehetne boldogabb, pedig az édesanyját és a koreai nevét is kénytelen maga mögött hagyni. Kiotóban egyre ellenségesebben viselkednek a koreaiakkal, Mijong pedig gyorsan rájön, hogy a túlélés érdekében japánná kell válnia. Japán néven, Mijokóként nővér lehet, de ahogy telnek-múlnak az évek, úgy érzi, hogy kezdi elveszíteni önmagát. Egy koreai gyülekezetben vigasztalódik, és valami olyat talál, amire egyáltalán nem számít: célt és fiúgyermeket adó szerelmet egy aktivista oldalán. Mikor a háború közvetlen közelről fenyeget, Mijong egyre inkább szembesül új otthonának korlátaival. Választania kell. Döntése pedig örökre megváltoztatja az ő és szerettei életét. ,,Szép, mély történelmi tudásról tanúskodó regény... Ha a Pachinkót szeretted, A fehér eperfát is szeretni fogod." --Lisa See, a New York Times bestseller The Island of SeaWomen szerzője Részlet a könyvből: 1935. ősz és tél A nyár őszbe fordult a közeli Arasijama-hegyen, amelynek fái, a lány szívének ragyogásához hasonlóan vörös, arany- és narancsszíneket vettek fel. A következő hónapokban Mijoko gyakran találkozott Hodzsunnal a folyónál. Beszélgettek, sétáltak, és a karjuk néha egymáshoz ért. Egy hirtelen zápor alkalmával a Daimaru áruházban találtak menedéket, és végül egész kis kaland kerekedett a váratlan eseményből. Lifttel mentek fel az ötödik szintre, és egy tál rizses húsos curryt ettek az étteremben. Egymással szemben ültek, üdítőitalt ittak, és a közeli asztalnál fagylaltozó gyerekekre mosolyogtak. Hodzsun vásárolt a lánynak egy esernyőt az alagsorban található leértékelt árucikkek közül, és egymáshoz bújva, egymásba karolva sétáltak hazáig. Hodzsun egyszer csak megragadta Mijoko kezét, és nevetve szaladtak a felhőszakadásban. A lánynak már hiányzott a férfi, ha éppen nem volt vele, és alig várta, hogy ismét időt tölthessenek együtt. Decemberben egy másik esemény is okot adott a boldogságra. Levelet kapott Tejongtól. Kedves Mijong! Anyád jobban van. Apa még mindig segíti őt. Anyád azt mondta, hogy büszke rád, amiért segédápolóként támogatod a hozzá hasonlókat. Azt is mondja, hogy a pénzedet a tanulmányaidra használd fel, és vegyél valami szép dolgot magadnak. Egy phenjani vendégházban élek. Nyugati öltönyt hordok, és mindennap dolgozni megyek a bankba. Sokat tanulok. Kérlek, látogass meg, amikor majd tudsz. Tejong Az anyáról szóló jó híreket olvasva reménysugár csillant fel Mijoko előtt. Elképzelte, ahogy az anyja felül és megint kötöget. Elmosolyodott, ahogy arra gondolt, hogy Tejong öltönyben és nyakkendőben indul a bankba, hogy fontos munkáját végezze. Hodzsunnak is megmutatta a levelet, és hirtelen úgy érezte, hogy lehetőségek nyílnak meg számára a jövőben. Lehet, hogy egy napon majd visszamehet az iskolába, és nem kell többet aggódnia anya miatt. Talán még a most elérhetetlennek tűnő nővérkedést is kitanulhatja. És Hodzsunnal is elmélyülhet a kapcsolata. Hodzsun elvitte magával a lány a lakhelyétől nem messze található, kétemeletes otthonához. Beinvitálta, de Mijoko nemet mondott; vöröslött az orcája a lehetőségre, hogy a férfi családja megveti majd azért, mert nincsen rendes családja és pénze. Végtére is szegény lány volt, akivel nem éltek itt a szülei. Hodzsun a faépületre mutatott, és elmagyarázta, hogy a központi udvar körül három szoba van a földszinten és még három az emeleten. Apja, anyja, két fiútestvére és azok feleségei mind egy fedél alatt éltek. Hodzsun házát látva Mijokónak eszébe jutott apa nagy családja Koreában. Amióta külföldre költözött, nem kommunikáltak közvetlenül. Azon is elgondolkozott, hogy milyen lehetne a saját családja. Ám ha apáról és az ő családjáról gondolkodott, nemsokára eszébe jutott anya görbe háta is és a felvillanó szeme, ahogy elmondta a történetét a férfiról, aki ellopta a családi földjét. Hodzsun annyira másnak tűnt, mint az anyja életét meghatározó férfiak, de a házasság továbbra is túlságosan kockázatosnak tűnt a lány számára. Mijoko nem engedhette meg magának, hogy álmokba ringassa magát - csak a jelen létezett számára, a lehetőség, hogy élvezzen minden,Hodzsunnal töltött napot.

Cassi nem mindig ivott PET-palackból instant kávét reggelire, és nem mindig bódította el magát esténként dobozos borral. Nem is olyan régen még igazi perfekcionista volt, aki főnökként, a konditeremben, a barátok között és a szerelemben is jól teljesített. Most azonban már más idők járnak: még a bérelt alagsori szobájából is kilakoltatják. Cassi vásárol magának egy Isten háta mögötti, lepusztult tanyát; ám mire beköltözik, a faluban már elterjedt róla, hogy tapasztalt guru. Maga sem tudja, miért, egyre több felkérést vállal el, barátokat szerez és a közösség részévé válik. Ám sosem menekülhetünk a múlt és az egykori énünk elől... Egy regény, amely humorral és komolysággal beszél arról, milyen a mélypontra jutni, majd visszatalálni onnan önmagunkhoz. ,,Sziporkázó, vicces, de mindenekelőtt együttérző ábrázolása az egyetlen dolognak, ami minden emberben valóban közös: a magánynak." Fredrik Backman Részlet a könyvből: Cassi annyi sorozatot nézett, hogy a teste már nem találja a kényelmes ülést. A ház minden szegletét felfedezte. Megguglizott néhány bokrot a kertben. Áthelyezte az üres üvegek egyre növekvő gyűjteményét a pajtába. Elolvasta az összes kilencvenes évekbeli hetilapot, amit a minap talált ott. Vagy az a múlt héten volt? A napok egymásba folynak. Az egyik szöveg felkeltette a figyelmét. Nem az a tipp, hogy az üres üdítősdobozokat hajgöndörítőként használja, vagy hogy próbáljon meg egy napig férfiként élni. Hanem egy cikk egy emberről, aki megpróbált mindenre igent mondani, hogy lássa, mivé fejlődik ki úgy az élete. És ez a sor megragadt Cassiban. Már csak kéne valami, amire igent lehet mondani. Amikor a szatócsboltban megismert szöszhajú, kaotikus kisugárzású nő megjelenik a kavicsos úton egy biciklin, az olyan, mint egy régóta várt kilépés a mindennapok egyhangúságából. És amikor a nő megkérdezi, hogy van-e most ideje, Cassi igennel válaszol. Egyáltalán nem megerőltető, és még csak nem is hazugság. Cassinak a világ összes ideje a rendelkezésére áll. A nő magára mutat, és azt mondja: - Alida. Soha senki nem emlékszik a nevemre. Ami szerencse, mert Cassi valóban elfelejtette. De egészen felvillanyozódik. Csak azon töpreng, vajon mit értett Alida ,,szakember" alatt, amikor utoljára találkoztak. Életbölcsesség, véli Cassi. És ez nem probléma. Abból elég sok van neki raktáron. Tapasztaltnak érzi magát az élet témájában. Akkor már csak hozzá kell tenni azt a zagyvaságot, amit úgy tűnik, elvárnak tőle. Alida ledobja a biciklit a fűre. Ma kevésbé tűnik mesterkéltnek, mint amikor legutóbb találkoztak. Most, hogy Cassi kifejezetten keresi, már közel sem érzi annyira nyilvánvalónak az anyjával való hasonlóságát. Alida fürkésző pillantást vet rá. - Valahogy ismerősnek tűnsz. Cassi rámosolyog. Kimondja, amit gondol, még ha kitaláció is. - Igazából te is. Pont arra gondoltam, hogy hasonlítasz az anyámra, van valami a kisugárzásodban. Hasonló az aurád. Cassi felemeli a karját, és széles kört ír le vele Alida körül, de Alida lassan megrázza a fejét. - Nem, nem így értettem. Csak azon tűnődöm, hol találkozhattunk. Cassi elnézően elmosolyodik. Biztos benne, hogy még sosem találkozott ezzel az Alidával, egészen a minapig a szatócsboltnál. Arra emlékezne. De azért a biztonság kedvéért alaposan megnézi magának a nőt. Alida éppoly sminktelen, mint Cassi. Apró, hunyorgó szeme és telt szája van. Szeplők az orrán, meg egy sötét árnyék a halántékán, ami lehet, hogy korom. Ugyanazt a pulóvert és farmert viseli, mint legutóbb, a haja szabadon lobog. - Talán ez azt jelenti, hogy különleges kapcsolat van köztünk - mondja Cassi, aki máris formába lendült. - A lelkünk egy időben létezik, könnyen lehet, hogy már találkoztak korábban. Mindannyian összetartozunk így vagy úgy. Alida kissé szkeptikusan néz Cassira, aki még mindig mosolyog. De Alida gyakorlatias. Úgy tűnik, rájött, hogy nem jut semmire azzal a szöveggel, hogy ismerős neki Cassi, úgyhogy jobb, ha ejti a témát, és nem vesztegeti tovább az idejét. Alida megpaskolja Maine-t, aki időközben odalépett, hogy farkcsóválással üdvözölje a vendéget. Gyengéden Alida combjához szuszog. - Szia, te vagy itt a hangulatmenedzser? - kérdi Alida. - De nem kifejezetten vagy parfümillatú. - Szerintem összeeszik valamit az erdőben - mondja Cassi. Alida megvonja a vállát. - Alpakákkal élek, úgyhogy nagyjából semmi sem lep meg - csak ennyit mond. - Akkor kezdjük? Cassi mutatja az utat a házba. Alida körülnéz a bútorozatlan nappaliban. Az egyetlen dolog benne egy magas, levél nélküli cserepes növény, egy halom ököl nagyságú kő és Maine hálószőnyege, amely néha kanapéként szolgál Cassi számára, amikor szűkösnek érződik a kis hálószobában sorozatokat nézni. A hálószőnyeg most új szerephez jut. Azért javasolja, hogy Alida oda feküdjön le, mert Cassinak még mindig nincsenek bútorai. A gyakorlatias problémamegoldás viszont mindig is az egyik erőssége volt. A hátrányt előnynek feltüntetni. - Szerintem a test és a lélek könnyebben egyesül, ha a test ellazul, szóval a legjobb lesz, ha ide fekszel - mondja Cassi, és végigsimít ujjaival a hálószőnyegen. Szinte minden, amit eddig mondott, egy meditációrajongó hírességgel készült interjúból származik, amit a minap látott.

Ebben a gyönyörűen illusztrált naptárban az évet Paulo Coelho műveiből válogatott idézetek kísérik végig. Paulo Coelho, akit emberek milliói a szavak alkimistájaként tartanak számon, napjaink egyik legbefolyásosabb szerzője. Könyvei nemcsak a bestsellerlistákat vezetik, de társadalmi és kulturális párbeszédet is gerjesztenek. A műveiben érintett témák, eszmék és filozófiák sok olvasó vágyát teljesítik be, olyanokét, akik a saját útjukat és a világ újfajta megértését keresik. Catalina Estrada már gyerekként ráeszmélt szülőhazája, Kolumbia vibráló és buja természetére. Jelenleg Barcelonában él, de nemzetközileg elismert illusztrátorként sem felejtette el a gyökereit. Munkáiban, erőteljes színhasználatában ma is jelen van ugyanez a csodával teli rajongás.

Az epikus és líraian szép A hegyek éneke a Tr?n család több generációt átfogó történetét meséli el, háttérben a vietnámi háborúval. Tr?n Di?u Lan 1920-ban született, a földreform idején hat gyermekével együtt menekülni kényszerült a családi farmról, amikor északon a kommunista kormány került hatalomra. Évekkel később Hanoiban fiatal lányunokája, Huong akkor válik nagykorúvá, amikor szülei és nagybátyjai elindulnak a Ho-Si-Min ösvényen, hogy egy olyan konfliktusban harcoljanak, amely nemcsak szeretett hazájukat, hanem családjukat is szétszakította. Az izgalmas, megragadó, Vietnám nyelvével és hagyományaival átszőtt A hegyek éneke a vietnámi nép szemszögéből eleveníti fel, milyen árat követelt a háború, miközben bemutatja a szeretet és remény valódi erejét. Részlet a könyvből: Én a bejárat körül repkedő pillangókat figyeltem. Szerettem volna mindent felfedezni. Láttam, hogy a falusi gyerekek ruhátlanul fürdenek a tóban, vízibivalyok hátán járják be az iszapos földeket, fára másznak, hogy madárfészkeket keressenek. Szerettem volna megkérni nagymamát, hogy engedjen el velük, de olyan aggodalmasan nézet rám, hogy szó nélkül bólintottam. Berendezkedtünk ideiglenes otthonunkba, nagymama rizst és némi pénzt adott Tung asszonynak, és segítettünk elkészíteni az ételt, zöldséget szedtünk a kertből, elmosogattunk. - Micsoda segítség vagy - mondta Tung asszony, ettől úgy éreztem, mintha picivel magasabb lennék. Az otthonuk különbözött a mienktől, mégis volt, amiben hasonlított a hanoi lakásunkra, itt is fekete papírral ragasztották le az ablakokat, hogy az amerikai bombázók éjjel az életnek semmi jelét ne láthassák. Nagymama kecses volt, amikor a falu templomudvarán tanított, a diákok a döngölt földön kuporogtak, az arcuk ragyogott. Az óra addig nem ért véget, amíg meg nem tanította nekik az egyik dalát. - A háború lerombolhatta az otthonainkat, de nem pusztíthatja el a lelkünket - mondta nagymama. A diákja és én is énekelni kezdünk, olyan erővel és hangosan, hogy berekedtünk, a hangunk a közeli rizsföldeken velünk brekegő békák vartyogására hasonlított. A Déli föld és erdők 1945-ben játszódik és nagyon izgalmasan kezdődik. Lelki szemeim előtt a Dél nagyon buja, az emberek boldogok és nagylelkűek. Kígyót és szarvast ettek, krokodilokra vadásztak, és mézet gyűjtöttek a sűrű mangrove-erdőkben. Aláhúztam a bonyolult szavakat és az egzotikus déli kifejezéseket, nagymama pedig amikor csak ideje engedte, elmagyarázta őket. Együtt sírtam An-nal, aki elvesztette a szüleit, amikor elmenekültek a kegyetlen francia katonák elől. Azon tűnődtem, miért szállják meg állandóan idegen hadseregek az országunkat. Először a kínaiak, azután a mongolok, a franciák, a japánok, most pedig az amerikai imperialisták. Miközben képzeletben délre menekültem, a bombák Hanoira - a mi északunk szívére - hullottak. Amikor megkongatták a gongot, akár nappal, akár éjjel, nagymama kézen fogott, és húzott a hegy felé. Harminc percig tartott, mire felmásztunk, és soha nem engedett megpihenni. Mire elértük a barlangot hatalmas fémmadarak dübörögtek el mellettünk. Szorosan nagymamába kapaszkodtam, hálás voltam a barlangért, ugyanakkor gyűlöltem is: innen néztem, ahogy a városomat elnyelik a lángok.

,,Az USÁ-ban töltött éveimre már úgy emlékszem, mintha álmodtam volna őket. Szerencsére bizonyítékul itt ez a regény, talán a leghumorosabb könyvem. Csodavilágba és demokráciába csöppentem, az itthoni fapados szocializmusból. Úgy hatott rám, akár egy lórúgás. Amint a főszereplőmre, Gyula Marton színészre is. Én ugye író voltam, vagyok, s leszek, amíg lehetek." (Vámos Miklós) A New York-Budapest metró Vámos Miklós 20. megjelent könyve az Athenaeum Kiadónál. Részlet: Marton tipródott egy darabig, aztán visszaballagott a várakozóhelyiségbe, ahol a táskáját hagyta. Egy alacsony, kopaszodó férfi ácsorgott odabenn, közvetlenül a hatalmas tévékészülék tövében, amelyen a Double Take jelenlegi adása ment. (Marton ekkor még nem tudta, hogy Double Take = késleltetett reakció - magyarul: spét.) Az a férfi sajnálkozó fintorral figyelte, amint a műsorvezető Gregory Hinest faggatja arról, hogy táncolni vagy színészkedni szeret jobban. Golfozni, mondta a fekete bőrű színész mély meggyőződéssel. Az alacsony, kopaszodó férfi e kimódolt poén hallatán grimaszolt, lekapta a szemüvegét, törölgetni kezdte. Az ügyelőlány beszólt az ajtón: Mr. Allen, ön következik. Az alacsony, kopaszodó férfi megfordult. Jesszus Máriám... - motyogta Marton elhűlten. Tessék? - kérdezte amaz. Ön ugye... Woody Allen, ha nem tévedek!? De téved, mondta Woody Allen habozás nélkül, és faképél hagyta. A képernyőn villogtak a reklámok. A Dunkin' Donuts pékje fölkelt ágyából, hogy elkészítse a süteményeket. A Buick álomszép magaslati utakon robogott, miközben zengett a kórus: A nagy amerikai autópályákra Buick való! Széles vállú bika ügetett a tévénézők felé, s egy bársonyos férfihang tudatta velük: A Merrill Lynch bankház jobban vigyáz a befektetők pénzére, mint a szeme fényére! Ezüstszínű sportkocsi kormánya mögül álomszép nő szállt ki: Vezettél-e Fordot a közelmúltban? - kérdezte incselkedőn a zenés refrén. And now the best from Manhattan: Woody Allen! - jelentette be a műsorvezető, és Woody Allen - Manhattan legjava? csúcsa? krémje? - kelletlenül biccentett. Mégiscsak találkoztam Woody Allennel, írta Marton Gyula Lió Sztínmennek Moszkvába, amikor megtudta az ottani címét. Ha vajon hiszed, ha nem, Gregory Hinesszal és Woody Allennel egyazon műsorban szerepeltem, méghozzá a Double Take-ben (Fox), azért ez már valami! igaz? Egy pillanatra elhittem, hogy ein gemachter Mensch vagyok, ha érted, mire célzok. Hosszan elbeszélgettünk, mondtam neki, mennyire sajnálom, hogy nem lehettem ott Budapesten, amikor ő arra járt. Azt felelte, hogy Budapest gyönyörű város, emlékszik rád és üdvözöl. Leo Steinman hümmögve olvasta Marton levelét. Annak idején Woody Allen az utolsó pillanatban lemondta budapesti látogatását. Lehet, hogy a Double Take sem igaz? A magyar színész mellékelte legújabb önéletrajzát, arra kérve Lió Sztínment, nézné át újra. Leo Steinman érdeklődve olvasta az annak idején általa fazonírozott mondatokat, melyeket Marton időközben továbbfejlesztett, s itt-ott elrontott. A legnépszerűbb magyar színészek egyike vagyok, modern és klasszikus szerepek egész sorát alakítottam. Filmfőszerepeket játszottam volt magyar filmekben, sőt szintén néhány amerikai filmben szerepeltem. Rendezőként és színpadi szerzőként is többször működtem közre. Darabjaimat, melyeket nagy sikerrel adtak volt elő Magyarországban, műsorára tűzte a Grandstand Stage (Washington DC), a Surprise Theatre Club (New York City) és a Yale Cabaret (New Haven, Conn.) is fogja. Voltam Altheimer-ösztöndíjas a Yale School of Dramán, jelenleg tanításból foglalkozom három különféle egyetemben. Szeretnék lenni színész, rendező és/vagy drámaíró Amerikában ugyanúgy. A Second Secretary of Press a radíros ceruzája végét rágcsálta, a nyelve a gumi érdes felületére tapadt. Szinte minden igaz, amit Dzsúla leírt, de ez az egész mégis messze jár a valóságtól, akkor is, ha leszámítjuk belőle a kötelező amerikai optimizmust. Dzsúla Marton alapjában véve óraadó tanár Connecticutban, nem pedig népszerű színművész. Ámbár... Magyarországon tényleg ismert, a darabjait tényleg többször bemutatták, és tényleg kapott kisebb szerepeket filmekben... Dzsúla Marton tulajdonképpen ott áll a küszöbön, előtte a siker résre nyitott ajtaja, bármelyik pillanatban bejuthat. Csak az a baj, hogy Amerikában ez a küszöb sok-sok mérföld hosszúságú, ezer és ezer láb áll rajta, szorosan egymás mellett... Well... adja isten, hogy sikerüljön neki, gondolta Leo Steinman, és gyomlálni kezdte a magyar színész hibáit.

1997-ben Anne tizennyolc éves fia, Torran kisétált a szállodából Manaliban, a hírhedt himalájai városban - és nyomtalanul eltűnt. Anne hét év elteltével sem adja fel a keresését, nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy valaki talán mégis tud valamit róla: minden nyomnak utána jár, minden állítólagos szemtanút felkeres, miközben mardossa a bűntudat, amiért kudarcot vallott anyaként. Férjével ellentétben ugyanakkor rendíthetetlenül hisz benne, hogy a fia életben van. Amikor nem túl rokonszenves unokahúga, Esther új értesülések birtokában felkeresi, Anne biztosra veszi, hogy kitartása végre meghozza gyümölcsét. Ingatag fegyverszünetet kötve útra kelnek a Himalája buja és kiszámíthatatlan hegyei közé, hogy felkutassák a Napsugárház mindentől elszigetelten élő közösségét és válaszokra találjanak. Az utazás nem várt testi-lelki próbatételek elé állítja őket. Ám minél közelebb járnak az igazsághoz, Anne-ben annál több a kétség, hogy mire is vágyik valójában. #spirit Útkeresésről és önmagunk megtalálásáról szóló könnyed, szórakoztató regények, egy csipetnyi spiritualizmussal. Részlet a könyvből: A fülledt telefonfülke után hűsítő volt a kinti levegő. Az alacsony betonbódék és boglyas telefonvezetékek mögött a naplemente vibráló vörösbe és rózsaszínbe vonta az eget. Ahogy Anne továbbhaladt a hegygerincen, lassan elmaradoztak a fák, a város megtelt az árusok óbégatásával és a robogók bőgésével. Az üzletekből kicsorduló állványok között pasminákat és ékszereket válogattak a turisták, a félhomályos kávézókban fiatal túrázók üldögéltek, sakkoztak, pipáztak. Füstölők és pirított fűszerek illata kavargott a levegőben, de nem tudott fölébe kerekedni a mindent átható fenyő- és rothadó szemétszagnak. A Hanumán-templom után Anne megállt egy csájárusnál, aki törökülésben gubbasztott egy ütött-kopott lábas mellett, és dallamtalanul dudorászva kavargatta a tejet és a fűszereket. Anne az árus agyagcsészéje köré kulcsolta ujjait, miközben a nap lebukott a hegyek mögött. Felhőtenger emelkedett a völgy fölé, metsző hűvös hasított a nappalról maradt melegbe. Hamarosan megérkeznek a nagy esők, és Anne tudta, gondolnia kellene arra, hogy továbbindul dél felé. Mellette két, vakítóan fehér szőke lány az idegen nyelven bonyolított rendelés és fizetés pantomimmutatványába kezdett. Az öregember az ideges karattyolástól nem zavartatva tovább dúdolt, és gyakorlott mozdulattal csippentette ki tenyerükből az aprópénzt. Anne megitta a maradék csájt, és visszaadta a csészét. Amikor indult, a magasabbik lány rámosolygott. Anne visszamosolygott rá, egy pillanatig habozott, aztán továbbment. Rájuk volt írva, hogy most szálltak le a repülőről; aligha tudhatnak bármit a fiáról. Alvó kutyákat és kergetőző gyerekeket kerülgetve követte a gyalogosok és a háromkerekű riksák Mall Road felé ereszkedő áradatát. Az éttermek előtt a férfiak étlapjukkal integettek neki, megszólították, jó néhányukat ismerte, biccentve viszonozta névre szóló üdvözléseiket. De az esze máshol járt, nem állt meg beszélgetni, gondolatai újra és újra visszakanyarodtak a leánygimnázium igazgatónőjével folytatott délutáni beszélgetéshez és a felkínált, stabilabb pozícióhoz. Anne nem hivatalosan, önkéntesként dolgozott az iskolában, turistavízummal, bármikor ugrásra készen, ha mennie kell. A napok azonban csak peregtek, és ő még mindig itt volt, semmi sem változott. Miután ráfordult az Upper Mallra, ismét megállt; nyugaton az utolsó fénysugár is kihunyt a Garhvál-vonulat mögött, odalent a völgy már éjszakai sötétségbe burkolózott. Anne aznap Chatterjee igazgatónő mahagóniasztalánál, miközben porceláncsészéből kortyolgatta az English Breakfast teát, megpillantott valamit: egy másik élet lehetőségét, egyfajta karrierét, amiben sosem volt része. Csakhogy azzal együtt kellene járnia az elfogadásnak is, a beismerésnek, amire nem volt hajlandó. Odalent már ragyogtak Déhrádún fényei, Anne az órájára pillantott, még mindig meglepte, milyen hirtelen fordul a nappal éjszakába. Taigh na Criege-ben végtelen hosszúak voltak a nyári naplementék, és a kisgyerek Torran sosem akart aludni menni. Hogy is lehetett volna a szemére vetni az éberséget, mikor még javában a tenger fölött táncolt a nap? A Paddington-mintás pizsamás, kezében földet söprő, hosszú karú plüssmajmát tartó Torran emlékébe feledkezve Anne kis híján észre sem vette, pedig ott ment el mellette, olyan közel, hogy a karjuk csaknem összeért. Torran. Nem a kisfiú, hanem a férfi, akivé vált. Mozdulatlanná dermedt, nem jutott lélegzethez, a férfi pedig egyre távolodott, nem gyorsan, nem is lassan, ismerősen rugózó léptekkel. Anne ereiben dübörgött a vér, akár a háborgó tenger. A férfi továbbment, beleveszett a tömegbe, és Anne teste képtelen volt mozdulni. Utána akart kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Ekkor hátulról valaki nekiütközött, nagyot taszított rajta, mire Anne nekilódult, félig futva, kinyújtott karral, lüktető pulzussal; a szíve nem volt hajlandó tudomást venni arról, amit az eszével már tudott. Csak azért is gyorsított, keresztülfúrta magát egy fiatal nőkből álló csoporton, nem foglalkozott a robogó ingerült tülkölésével, a szétugrasztott, ricsajozó majomcsaláddal. Bár szíve a bordáján dörömbölt, tudta. Nem ő az.

A tizenegy éves Lotti nem csupán édesapja távollétét és a második világháború hétköznapi következményeit szenvedi el, de testi fogyatékosságát is stigmaként viseli. A Mindig, ha jön az este az ő felnövésének, eszmélésének története, miközben igazi magyar sorsregény. Arról gondolkodtat el, milyen eséllyel élhető túl ép elmével egy háború, még úgy is, hogy a fegyverek másutt dörögnek, hogyan maradhat együtt a család, ha a családfő a fronton teljesít szolgálatot, s nem utolsósorban arról, miképpen értelmezhető a hazaszeretet fogalma két világrend szorításában, amikor már tényleg csak a legszűkebb környezetünkben bízhatunk. Részlet ,,A németvárosi templom tornyán fennakadt egy gólya. A fogságba esett madár éles, panaszos hangja messzire elhallatszott, a Gróf Wenckheim, a Malom, a Kőmíves, a Bárány, az Ív, de még a templomtól több száz méternyire fekvő Palló utca lakói is összefutottak a jajveszékelésre. Előbb azt hitték, a szirénák szólaltak meg, és csak később, amikor a templomkertben kialakított légoltalmi pince felé siettek, terjedt el köztük a hír, hogy egy gólya járt szerencsétlenül. Mire a sekrestyés nekiveselkedett, hogy kiszabadítsa a sivalkodó állatot, a templomot egész csődület vette körül. A sekrestyés szuszogva fölszaladt a torony egyre keskenyedő lépcsőin. Az utolsó fordulóhoz érve kicsapta a zsalugáteres kisablakot. De hiába nyújtózott, nem érte el. Kövér karjait úgy emelgette a kereszt alatt vergődő madár felé, mintha imádkozna. A templomkertből nézve mulatságos látványt nyújtott, azonban senkinek sem akaródzott nevetni. Többen Kneifel bádogost követelték. Kneifel bádogos hosszú rúddal érkezett. Amint fölért, átfúrta magát a lőrésnél alig szélesebb ablakon. Kint volt. A szemébe tűző napfénnyel dacolva elindult. Mint a jó tetőfedők, ügyesen egyensúlyozott a simára kopott cserepeken. Mutatványa az elismerés hangjait csalta elő az összeverődött németvárosiakból. Amikor a kereszt alá ért, bal kezével a tövébe fogódzott, a jobbjában tartott rúddal pedig böködni kezdte a gólyát, kereste, hol tud úgy a szárnyak alá nyúlni, hogy aztán biztonságosan leemelhesse a villámhárítóról. A diófaverésre használt dorong az ösztönös félelem újabb hullámát szabadította a madárra, kétségbeesetten jajgatott, a nyakát tekergette, emelgetni próbálta a drótba gabalyodott szárnyait, ami lentről suta rángatózásnak tetszett. Aztán egyszer csak megakadt. Kneifel bádogos, mintha a béke zászlaját tartaná a magasba, diadalmas mozdulattal a levegőbe emelte a testet. Körülpillantott, felmérte a helyzetet, és araszolni kezdett hátrafelé. Odalent a tömeg hálás izgatottsággal morgott. Már a zsalugáteres kisablaknál jártak, amikor a gólya rúgott egyet. A Kneifel bádogos markában addig biztosan tartott rúd megbillent, ettől a bádogos is megingott, de épp csak annyira, hogy a cipősarok karistolásától a cserepek néhány morzsája a lentiek vállára pergett. A nagy madár átfordult, és mint egy sötét szalaggal átkötött hatalmas fehér csomag, lezuhant a porba."