Elsa és Vincent minden szerdán összefutnak a pszichiáter várójában. Elsa sebzett és mogorva. Vincent álmodozó és nyughatatlan. Elsa temetkezési vállalkozó. Vincent író. Elsa nemrég vesztette el az édesapját. Vincent mélyen eltemeti magában a legnagyobb traumáját. Elsa késik. Vincent korán érkezik. Mégis találkoznak. Virginie Grimaldi finom érzékenységgel ragadja meg azokat a pillanatokat, amelyekben az emlékek lenyomata keveredik egy nagy találkozás ígéretével. Részlet Az A36-os úton, Saucats közelében hangjelzés kíséretében kigyulladt egy lámpa a műszerfalon, jelezve, hogy rövidesen kifogy a benzin. Elsa egy podcast hallgatásába merült, ezért nem figyelt fel rá. Csak akkor fogta fel a jelzést, amikor rángatni kezdett a motor. A legközelebbi benzinkút több mint egy kilométerre volt. Kifulladva érkezett a rendelésre, melegítőben, kócosan, izzadság- és benzinszagúan. Pontosan kivárta a tizenegy órát, nem akarta megzavarni valaki más terápiáját. - Maga meg mit keres itt? - kérdezte, ahogy belépett a váróba. - Jó napot, én is nagyon örülök, hogy újra látom - felelte Vincent mosolyogva. Felemelte a csuklóját, és az órájára mutatott. - Látja, ma felvettem! - Rá is kellett volna néznie. - Még véletlenül sem akarnék ellentmondani, de délre van időpontom, nem én jöttem korán, hanem maga késett el. - Még véletlenül sem akarnék kellemetlenkedni, de... - Engedje meg, hogy ebben kételkedjek. - ...tizenegy óra van, és ezt maga is pontosan tudja - jelentette ki Elsa nyugalmat erőltetve magára, és a férfi orra alá dugta az óráját mint megdönthetetlen bizonyítékot. - Egyikünk órája rosszul jár, de honnan tudja, hogy az enyém az? Elsa a táskájába túrt - bosszankodása bizonyára nem kerülte el Vincent figyelmét -, és elővette a telefonját. - Itt is láthatja, hogy tizenegy óra van. Ezt is tagadja? - Én... nem is tudom, mit mondjak, régen nem viseltem már az órám, biztosan a téli időszámításon maradt. - Télen tíz óra lenne - vetette oda Elsa, a győzelmével elégedetten. - Nem, fordítva - folytatta Vincent, aki derűsen figyelte a makacskodását. - Ide hallgasson, télen visszaállítjuk az órát. Ez elég egyszerű. - Nos, ha visszaállítjuk, maga is láthatja, hogy dél van. - Szórakozik velem? - Egy kicsit. Elsa érezte, hogy mindjárt szétrobban, de még időben sikerült visszafognia magát. Nem a szavaktól félt, amelyeket erre az ismeretlenre zúdított volna, hanem a könnyeitől. Az égnek emelte a tekintetét, hogy így parancsoljon megálljt a sírásnak, és leült a szürke székre. - Ráadásul elfoglalta a fotelemet. - Ó, nem tudtam, hogy a magáé. Minden ülésre magával hozza? Nem túl nehéz? Elsa ezután egy szót sem szólt hozzá, azután Chaumet doktor behívta. Éppen szó nélkül készült elhagyni a várót, amikor Vincent azt motyogta: - Isteni benzinillata van. Megmondaná, milyen parfümöt használ?

Mainz a kilencedik században, a Frank Birodalom szívében. Ágnes, egy angol pap anya nélkül felnövő, vadóc és brilliáns eszű gyermeke mélységes, ösztönös szeretettel imádja Istent. Balsorsa azonban válaszút elé állítja, és döntenie kell: sorsát vagy álmait választja? Hogy szabad lehessen, úgy dönt, férfinak öltözik, helyet biztosít magának a híres Fuldai kolostorban, és ezzel örökre megváltoztatja élete folyását. Így kezdődik John, az Angol élete: páratlan fuldai írnok és tudós, egy athéni közösség karizmatikus lázadója, élete közepén pedig ünnepelt tanító Rómában. Itt a teljes egyházi hierarchiát elbűvöli a régi és az új európai nyelvek, a teológia és kánonjog ismeretével, és ezzel a politikai intrikák középpontjában találja magát egy olyan városban, ahol a sutyorgó pletyka olykor halálos fegyver. Amikor az egyetlen férfi, aki ismeri valódi kilétét, Rómába érkezik, Ágnes ismét mindent kockára tesz, hogy érezhesse, milyen érzés szeretve lenni. Részlet a könyvből: Valentin - Tudsz róla - kérdi Servius bíboros, miközben egy ötödik századi tekercs fölé görnyednek, amelyben egy távoli kolostorról esik szó, és arról, hogy az Róma püspökét illeti -, hogy sokan emlegetnek e termekben Valentinként? A lány fejben gyorsan átpörgeti a Pápák könyvét, a Liber Pontificalist, hogy megtalálja a vonatkozó részeket. Valentin mindössze két hónapig volt pápa, harminc évvel ezelőtt. Egy nemesember, aki Róma püspöke lett, még mielőtt egyáltalán pap lett volna. Ágnes nem érti az összehasonlítást. A sértést sem. Serviusnak pedig ezt mondja: - Terólad meg úgy beszélnek, mint unikornisról. Micsoda sületlenségek ezek a nevek, nem igaz? Ahogy ezt kimondja, úgy érzi, mintha máris bevádolta volna magát holmi ismeretlen bűnökért. Servius mellékneve viszont a maga módján pontos: mint a mondabeli állat esetében, az ő egyetlen gyöngesége is a fiatal szüzeknek szentelt figyelme. Mára már akár pápa is lehetne, ha nem létezne a nemes hölgyeknek az a serege, akiket ő tett tönkre úgy, hogy a zárda maradt számukra az egyetlen választás. - Valóban - feleli Servius. - Ezek az emberek nem ismernek téged. És persze Szentatyánkat sem ismerik. - A férfi egy szívdobbanásnyi pillanatra elmosolyodik, és Ágnes azonnal észreveszi, mit is láthattak azok a fiatal szüzek ebben a férfiban, mielőtt minden elveszett számukra. - Minden olyan férfit, aki úgy vélekedik, hogy John testvér és IV. Leó egymás szeretői, álmában kellene megfojtani butaságáért és istenkáromlásért. A Pápák könyve most a maga módján csődöt mondott Ágnes szemében, hiszen minden, egymásnak ellentmondó információt kerülni igyekszik. Nem utal benne semmi arra, hogy Valentin II. Jenő lepedői közül emelkedett volna a pápai trónra. - Mindenki, aki tudja, hogy működik ez a város, és ismer téged is, John testvér, megérti, hogy miért is te vagy a Szentatya kedvence. A lány most közelebb hajol az előtte levő dokumentumhoz. Borzalmas macskakaparás: latinul írták, de kelta mondatszerkesztéssel, a tinta kifakulóban, a pergamen foltos és tűhegynyi lyukakkal tarkított. Tudja, hogy azt a végkövetkeztetést várják el tőlük, hogy az alapítás vitán felül áll. A fegyveres sereg pedig már úton van, és az a feladata, hogy az ingatlant biztosítsa a Laterán számára. - Ó, persze, természetesen okos vagy - folytatja Servius. - De az okos ember annyira szokványos ebben a városban, mint az örömlányok. Ágnes nem tud ellenállni, ezt mondja: - Különböző körökben mozoghatunk, mert én még eggyel sem találkoztam. Servius ismét mosolyog. - Á, igen, pontosan ez az. Te semmilyen körben nem mozogsz. Egy, az utóbbi időben visszahúzódó külföldi vagy, akinek semmilyen kötődését nem kell megvédenie, nincsenek egyházi vagy tudós vitái, amelyeket folytatni vagy megoldani kellene. Ami a kurvákat illeti, senki sem mondhatja, hogy valaha is látott volna eggyel, amióta Rómában vagy, és nem tartasz szeretőt sem. Vagy férfipartnert, akár pápait, de mást sem. És hidd el nekem, testvér, hivatalos kutatások is voltak az ügyben. - Mintha azt állítanád, hogy az erkölcsösség ritka azok között, akik erre esküdtek fel. - Ó, tényleg élvezet veled beszélgetni, testvér! Igen, igen, csak nyugodtan tegyünk úgy, mintha a kincstár pénzeinek nem menne el a fele arra, hogy zabigyerekeket és bordélyokat támogassunk, na meg az apácák szeplőtelenül fogant utódait. - Későre jár, eminenciás úr, és szeretném befejezni ezt a munkát az éjszakai dicséret előtt. - Mit számít ez? Sehova sem kell menned, ha elvégezted az imákat. Pontosan ez tesz téged Leó ölebévé, John testvér. Se család, se kötöttségek, semmiféle skandalum vagy zsarolás veszélye. Teljesen az övé lehetsz. - Én Istené vagyok - vágja rá Ágnes, és Servius most mosolyogva meglapogatja a vállát, mintha egyetértenének. A lány gondolatai egész éjjel a bíboros szavai körül forognak: ,,Hidd el nekem, testvér, hivatalos kutatások is voltak az ügyben."

A kaméliás hölgy (La Dame aux Camélias) ifjabb Alexandre Dumas 1848-ban megjelent regénye, amely egy tragikus szerelmi történetet mesél el, hősei a 19. századi párizsi társasági élet szereplői. A mű középpontjában Marguerite Gautier, a fiatal és gyönyörű kurtizán áll, aki beleszeret a tiszta lelkű Armand Duvalba. Bár Marguerite őszintén szereti Armand-t, a társadalmi elvárások végül elválasztják őket egymástól. A regény Dumas saját élményeiből merít, és valós személy, Marie Duplessis sorsa ihlette. Dumas művében élesen bírálja a korabeli erkölcsöket. A történet világhírűvé vált, amelyből Giuseppe Verdi Traviata című operája született. Részlet Végre is belefáradtam már abba, hogy az emberek mindig ugyanazt kérik tőlem, megfizetnek, s azzal végeztek velem. Ha azok a nők, akik most kezdik meg szégyenletes mesterségüket gyakorolni, tudnák, hogy mire adják a fejüket, inkább szobalánynak állnának. De nem, a hiúság, hogy hintóink, grandiózus toalettjeink, gyémántjaink legyenek, magával ragad bennünket; hiszünk annak, amit hallunk, mert a prostitúciónak is megvan a maga hite. Közben pedig elhasználjuk szívünket, testünket, szépségünket; félnek tőlünk, mint vadállatoktól, megvetnek bennünket, mindig olyanok vannak körülöttünk, akik többet vesznek el tőlünk, mint amennyit adnak, s egy szép napon elpatkolunk, kutya módjára döglünk meg, miután tönkretettünk másokat és magunkat is.

George Orwell 1984 című, fájdalmas látomásában a korlátozott atomháború vége óta mindössze három nagy diktatórikus állam létezik. A hajdani Európát és Oroszországot felölelő Eurázsia, a Távol-Keletet és Ázsia nagy részét magába foglaló Keletázsia, valamint az amerikai kontinens országaiból és brit szigetekből, na meg az angolul beszélő világ maradékából létrejött szuperállam, Óceánia. Az államoknak nem polgárai, inkább jogfosztott alattvalói vannak, s nemhogy cselekedeteik nem szabadok, de gondolataikat is mind jobban kontrollálni próbálják. Ez az interaktív kalandkönyv Orwell regényének újragondolása: Winston Smith szerepében neked kell határoznod, és döntéseid következményeként alakul a történet. Feladatod hármas: o elmenekülni a rendszer őrei elől, o megismerni a rezsim egyes titkait o és megdönteni a diktatúrát - ha egyáltalán lehetséges. De vigyázz: próbálj minél inkább beilleszkedni, hogy a lehető legkésőbb kerülj a Gondolatrendőrség kezei közé! Hogy ne keveredj el, honnan jöttél és merre jársz éppen, vedd magadhoz a két könyvjelzőt, amelyeket a könyv oldalhajtásából téphetsz le. Kalandra fel, lépj be az 1984 világába, és döntsd meg a diktatúrát! Részlet a könyvből: Emberfeletti önuralmat tanúsítasz, és békében kivárod, amíg a nap véget ér. Komolyan figyelned kell arra, hogy ne tapogasd folyton a zsebedet. Akármi van is a cédulán, a biztonság a legfontosabb. Ha valami bűnös dolog, akkor pedig még ennél is fontosabb. Végre a telekép a munka végét jelző indulórészletet dúdolja, a hivatalnokok mind szedelőzködni kezdenek. A játék lényege: ne te indulj haza először, de ne is maradj utolsónak. Igyekezz, de ne tűnjön úgy, mintha igyekeznél. Idegtépő percek, felkerülnek a kopott ballonkabátok az overallok fölé, indultok haza. Az utcán sem szabad nagyon sietni, legjobb felvenni a tömeg ritmusát, és közben - mint mindenhol - tartani az arckifejezést. További problémák nélkül hazaérsz, koszlott lépcsőházad most otthonosabb, mint valaha. A lakásba érve felhangosítod a teleképet, és percekig bámulod, ahogy egy egyenruhás főtiszt a lőszergyártás új dimenzióiról és a csatatéri másodnyersanyag-visszanyerés módszereiről és céljairól beszél. Érdeklődő arcot vágsz, reméled, elég meggyőzően. Hamarosan egy válogatást kezdenek sugározni a legszebb menetdalokból, tartalmuk érezhető disszonanciában van az őket éneklő gyerekkórussal. Alatta klipet vetítenek felrobbanó eurázsiai tankokról és legéppuskázott, ejtőernyőn függő ellenséges pilóták bábként lógó tetemeiről. Hangulatos. Amikor úgy érzed, eleget tettél már hazafias és elvtársi kötelezettségeidnek, kilépsz a fürdőbe, majd visszaúton a kis beugródban ülsz le, ahol a naplódat írod és tartod. Ebben a teleképmentes zugában a világnak, privát szférád másfél négyzetméterén előveszed zsebedből a cédulát, remegő kézzel kisimítod és magad elé teszed: SZERETEM Villámcsapással ér fel, amit olvasol. Banalitása mellett is egy szép új világot jelent. Amit a kezedben tartasz, az maga a gondolatbűn. Nem csak arról van szó, hogy a romantikus kapcsolatokat üldözik, de magát a szeretetet is kisajátította a rendszer. A gyerekek félik-tisztelik a szüleiket, akik attól rettegnek, hogy mikor válnak árulójukká. Csak egyetlen embert lehet szeretni, akit viszont kötelező is. És csak egyetlen emberről tudhatod, hogy szeret. Felpillantasz, kinézel az ablakon, Nagy Testvér képmása most is odaadóan pillant le rád a szomszéd ház faláról. A cédulát a naplóba rejted, amit ha megtalálnak nálad, az elrejtett szerelmi vallomás lesz a legkevesebb, amiért elgőzösítenek. A lány nyilvánvalóan hatalmas kockázatot vállalt ezzel az üzenettel, ha az igazat írta. Feltéve, ha.... ha a lány nem a GR egyik speciális ügynöke, aki a lojalitásodat teszteli. Még mindig él benned a kétely egy kis morzsája, és azt is tudod, hogy akkor is a vesztedet okozhatja ez a szó, és amit jelent, hogyha a legőszintébb szándékkal íródott. Döntened kell, hogyan tovább.

Karikák, gyűrűk, gyöngyök, medálok, brossok, mandzsetták és fejdíszek: az ékszertörténész és podcast-házigazda Carol Woolton hétféle ékszer izgalmas történetét meséli el. Szót ejt többek között a vikingek ezüst nyakpereceiről, a kínai császári jáde-ékszerekről, a XVI. századi vésett gyűrűkről, a kígyómotívumokról, a római kámeafaragásról, a hindu esküvői ékszerekről, az etruszk aranyról, az ókori görög pénzérmékről, a piercingekről, a kínai esküvői malacokról, a tiarákról és a bokaláncokról. Kötelező olvasmány az ékszerek szerelmeseinek, akik kulturális és ékszertörténeti érdekességekkel gazdagíthatják ismereteiket. ,,Carol Woolton valóságos enciklopédia az ékszerek témakörében, de soha nem hagyja, hogy tudása nehézkessé tegye az olvasást. Ez a könyv a mindennapokból jól ismert kiegészítők érdekfeszítő történetét mutatja be." - Alexandra Shulman ,,A gondos kutatásra épülő és különös felismerésekkel teli könyv lenyűgöző olvasmány, amelyet az ékszerek szerelmesei imádni fognak." - The Sun ,,Érdekes és magával ragadó olvasmány minden ékszerbarátnak. Imádtam." - Theo Fennell ,,Sziporkázó útikalauz minden ékszerrajongónak és másoknak is [...]" - Sophie Dahl Részlet a könyvből BILINCSEK Az 1970-es évek szabadsága, felszabadultsága és szabad szerelme között volt egy olyan bilincs, ami a nők csuklóján csattant, és rabul ejtette őket: a Cartier-féle szerelemkarperec. A jegygyűrűt jóban-rosszban lehetett hordani - de rossz időkben könnyen le lehetett venni. A szerelemkarperec kimutatta érzelmeket azonban nem lehetett ilyen könnyen szétverni. Az Aldo Cipullo tervezte karperec különleges zárszerkezettel rendelkezik, ami lehetetlenné teszi, hogy eltávolítsák - ehhez egy apró arany csavarhúzó kell. A csavarhúzó tulajdonképpen a tulaj szerelme szívének őrzője. A párok szimbolikusan egymás csuklójára zárták a karperecet, hogy azt soha ne lehessen levenni, és a végtelen szerelem szimbólumává vált, amelyet olyan romantikus lelkek viseltek, mint Elizabeth Taylor, Sophia Loren, Ali McGraw, Steve McQueen, Cary Grant és Dyan Cannon. Évtizedekkel később ezek a modern ,,bilincsek" még mindig a világ leggyakrabban megguglizott ékszerei. Egyes New York-i kórházakban mindig van kéznél egy csavarhúzó, mert sokan jönnek be ,,megbilincselve", és az orvosoknak vészhelyzetben gyorsan el kell tudni őket távolítani. A történet arról viszont nem szól, a szerelemkarperecet viselők tudták-e, hogy a csuklójukra olyasmit csattintottak, amelyet a középkori erényöv ihletett. Cipullo állítólag a tisztaság és a hűség eszközének tekintette az övet, és olyan modern ékszert akart tervezni, ami a pár hűségét és megbízhatóságát jelképezi, akár ki van az kényszerítve, akár nem. Akkoriban egy másik ékszerész is bilincsbe verte a divatkövető tömeget. Dinh Van párizsi formatervező arany menotte-okat (bilincseket) készített, amelyekre a díszes béklyó leírás is ráillett. Van 1927-ben született Párizs Boulogne-Billancourt nevű külvárosában, francia anyától és vietnami apától, aki a Cartier cégnél volt lakkfestő. Miután az École Nationale Supérieure des Arts Décoratifsban (Állami Díszitőművészeti Főiskola) rajzot és fémmegmunkálást tanult, a Cartier-nél gyakornokoskodott, és néhány éven belül a felsőkategóriás ékszerek művészeti igazgatójának, Jeanne Toussaint-nak az irányítása alatt minőségi ékszereket készített, például egy tigris tematikájú lornyont a windsori hercegnő megrendelésére. De mindvégig vonzotta a kortárs divat. Az Yves Saint Laurent, Pierre Cardin és Paco Rabanne által a fiatal nőknek tervezett progresszív ruhák inspirálták, amelyek úttörő szerepet töltöttek be a készruhadivatban Párizsban, a divat hagyományos hazájában. A styliste-ek (formatervezők) - ahogy akkoriban nevezték őket -, többek között Sonia Rykiel és Emmanuelle Khanh készítette geometrikus ruhaegyüttesek, valamint Emanuel Ungaro korai, modernista munkái fellazították az haute couture (női divat) hatalmát. Megindult a változás. A divat a butikok stílusából vagy az utcalányoktól vette át a fiatalos külsőt, és Van elhatározta, hogy olyan ékszereket készít, amelyek illenek az új hangulathoz. Megfigyelte a nőket az utcán, és megpróbálta visszatükrözni, amit viselnek, ékszereit pedig ,,az élet tükrének" nevezte. Ékszerei a jelenkori életről szóltak, kortárs, letisztult vonalakkal és radikális, csillogó egyszerűséggel. Forradalmi stílusú katonai azonosító címkéket, borotvapengéket és uniszex mandzsettakarkötőket készített évtizedekkel azelőtt, hogy a divatban egyáltalán szóba kerültek volna a nemtől független ékszerek. A mandzsettakarkötőket egy ajtókulcs ihlette, szögletes motívummal, amelyet úgy tervezett, hogy az összeilleszthető és egymásba kapcsolható legyen. A központi elem a zár, a karkötő pedig azért kapta a bilincs nevet, mert ha egyszer bezárták, nehéz volt újra kinyitni. Arra törekedett, hogy az ékszerek kerüljenek ki a széfből, és az új nemzedéknél is rezonáljanak, ezért lázadó, fiatalos szellemiségű mandzsettakarkötőt hozott létre, mert felismert valamit, ami olyan régi, mint az idő: két ember egyesülését.

A klasszikus mű vadonatúj borítóval, kartonált kiadásban! A harmincas éveiben járó Linda megbecsült feleség, odaadó anya és ambiciózus újságíró. Szerencsés és sikeres nő, akinek mindene megvan: szerető férj, gyerekek, család, gazdagság. Mégis szorong, depressziós és a mindennapjaiban rendkívül boldogtalan. A rutint és a kiszámíthatóságot, amelyek eddig biztonságot nyújtottak számára, hiányként éli meg. Aztán jön egy régi-új kapcsolat, amelyben Linda egyszerre szembesül a szenvedély felszabadító érzésével és a választás kényszerével. Élete sorsfordulóhoz ér. Paulo Coelho érzékeny figyelemmel, de könyörtelen őszinteséggel mesél a szenvedély hiányáról, az élmények erejéről, az elkövetett bűnökről, és azok szükségszerű következményeiről. Részlet Minden reggel, amikor úgynevezett ,,új napra" ébredek, kedvem lenne újra lehunyni a szemem és nem fölkelni az ágyból. De muszáj. Van egy csodálatos férjem, aki rajong értem, egy tekintélyes befektetési alap tulajdonosa, és - bár nem akar - minden évben szerepel a 300 leggazdagabb svájci listáján, a Bilan magazinban. Van két gyerekem, az ,,életem értelmei" (így mondják a barátnőim). Jó korán kell elkészítenem nekik a reggelit, és elvinni őket az iskolába - gyalog öt percre van tőlünk -, ahol napköziotthonos órarend szerint tanulnak, így nekem is jut időm dolgozni és elvégezni a teendőimet. Tanítás után egy fülöp-szigeteki bébiszitter vigyáz rájuk, amíg haza nem érünk a férjemmel. Szeretem a munkámat. Megbecsült újságíró vagyok egy tekintélyes lapnál, amelyet itt, Genfben, ahol élünk, minden sarkon lehet kapni. Évente egyszer elutazom nyaralni a családommal, rendszerint valami idilli helyre, csodálatos tengerparttal, vagy valami egzotikus városba, ahol olyan szegények az emberek, hogy még inkább érezzük a saját gazdagságunkat, és hálát adhatunk az égnek, amiért ennyi áldást szór ránk és ilyen kiváltságos helyzetben vagyunk. Még be sem mutatkoztam. A nevem Linda, örvendek. Harmincegy éves vagyok, 175 centiméter magas, 68 kiló, és a lehető legjobb ruhákat hordom, amelyeket pénzért meg lehet venni (hála a férjem végtelen bőkezűségének). A férfiakban vágyat, a nőkben irigységet ébresztek. És mégis: reggelente, amikor kinyitom a szemem, és megpillantom ezt az eszményi világot, amelyről mindenki álmodik, de csak keveseknek adatik meg, máris tudom, hogy borzalmas napom lesz. Ez év elejéig fel sem merült bennem, hogy ne lenne minden a legnagyobb rendben. Csak éltem az életem, noha időnként elfogott a bűntudat, hogy többet kapok, mint amennyit megérdemlek. Egy szép napon, amikor éppen reggelit készítettem a családomnak (emlékszem, már tavaszodott, és nyíltak a virágok a kertünkben), azt kérdeztem magamtól: ,,Hát ennyi?" Nem kellett volna föltennem ezt a kérdést. Az az író tehet róla, akivel előző nap készítettem interjút, és aki egyszer csak azt mondta: - Engem a boldogság a legkevésbé sem érdekel. Én nem boldogan akarok élni, hanem szerelmesen, ami veszélyes, hiszen soha nem tudhatjuk, mi vár ránk. Akkor azt gondoltam: szegény. Soha nem elégedett. Szomorúan és keserűen fog meghalni. Másnap rádöbbentem, hogy én nem kockáztatok semmit.

A Goodreads Choice Awards 2024 díjnyertes regénye A történetből filmet készít a TriStar Pictures! Long-listed, Time Magazine Best Books of the Year, 2024 Long-listed, Amazon.com Best Books of the Year, 2024 ,,Espachnak kitűnő érzéke van az élethosszig tartó elkötelezettséggel együtt járó érzelmek teljes skálájához, a humortól az önfeledt önvádon át a pátoszig." Elisabeth Egan - The New York Times Book Review ,,Szívmelengető történet arról, hogy a véletlen találkozások milyen csodálatosan meg tudják változtatni az életünket." People ,,Espach humorral és hatalmas szívvel megírt regénye megmutatja, hogyan találhatjuk meg az élet értelmét akkor, amikor mindent borúsan látunk." Becky Meloan - The Washington Post ,,Espach tűpontos társadalmi megfigyeléseivel olyan regényt írt, amely sziporkázóan vicces és élvezetes olvasmány." Guardian ,,Szívvel-lélekkel teli történet, amely bebizonyítja, hogy mindig van második esély. Espach regényében mindenki megtalálja azt a karaktert, akivel azonosulni tud... Elragadó, szórakoztató és szívhez szóló." Glamour ,,Szenzációs regény! Fantasztikus élményben lesz részük az olvasóknak!" Publishers Weekly Csoda szép nap virrad a Rhode Island állambeli Newportra, amikor Phoebe Stone zöld ruhában, aranyszínű tűsarkúban, poggyász nélkül megérkezik a patinás, grandiózus Cornwall Innbe. A szálloda előcsarnokában az esküvőre érkező vendégnek nézik, pedig valójában ő az egyetlen, aki nem erre az eseményre hivatalos. Phoebe látogatásának ugyanis más célja van. Évekkel ezelőtt arról ábrándozott, hogy a szálloda éttermében fog osztrigát eszegetni, napnyugtakor pedig a férjével együtt vitorlásra száll. Csakhogy Phoebe a férfi nélkül érkezett. Az élete megfeneklett, és feltett szándéka, hogy még egyszer, utoljára önfeledten, két kézzel szórja a pénzt. Ezalatt a menyasszony a legapróbb részletekig eltervezett mindent, és felkészült az összes lehetséges váratlan eseményre, amelyet az esküvő tartogathat, kivéve... nos, kivéve Phoebe-t és az ő tervét. Alison Espach Indulhat a nászmenet című regénye - amelyben a harsány nevetésre fakasztó, már-már abszurd humor és a romantika egyformán megjelenik - finoman térképezi fel azokat a kacskaringós utakat, amelyek olyan helyekre visznek, ahol még képzeletben sem jártunk, és a váratlan találkozásokat, amelyek miatt újra kell terveznünk az útvonalat. Részlet Sült kagylót esznek a híres Flo's Clam Shackben. Gary és Phoebe kér egy-egy nagy pohár vizet, és koccintanak a jól sikerült napra. A szomszéd asztalnál egy idősebb házaspár ül. Egyforma polárfelsőben vannak, és Phoebenek tetszik, hogy ugyanazt az italt is rendelik, csak az egyikük citromhéjjal, a másikuk pedig extra olívabogyóval. És ezt úgy mondják, mint akik büszkék az apró különbségekre, amelyek még megmaradtak kettejük között. - Pisilnem kell - jelenti be Juice. - Nem kell tudatni velünk, hogy pontosan mit fogsz csinálni a mosdóban - mondja Gary. Juice elneveti magát, majd magukra hagyja őket. Sokat ígér a pillanat, ugyanakkor kárhozatra van ítélve. Gary lába egy kicsit hozzáér Phoebeéhez, talán véletlenül, talán nem. Az sem kizárt, hogy olyan fáradt, hogy észre sem veszi. - Komolyan mondom, hogy ez jó móka volt - szólal meg. - Mintha ez meglepne téged - jegyzi meg Phoebe. - Meg is lep. Gary úgy néz Phoebere, mintha olyasmit szeretne mondani neki, amit nem mondhat. Ki vele! - gondolja magában Phoebe, de most ő sem mondhat ilyet. Este kellett volna mondania, amikor még úgy tudta, hogy az esküvő le lesz fújva. Most viszont nem tudja, hogy gyáva vagy bátor dolog lenne-e, ha kimondaná. Nem tudja, hogy az-e a jó, ha megragadja az alkalmat, vagy az, ha elszalasztja? - Juice igazán nagyszerű gyerek - mondja végül. - Szerencsés ember vagyok - feleli Gary. - Nem biztos, hogy ez csak szerencse kérdése. Még az is lehet, hogy van hozzá némi közöd. - Hát, igen, eltöltöttem vele pár órát gyerekkorában. - Te jó ég! - szól közbe a visszatérő Juice. Még vizes a keze. - Kitettek a mosdóajtóra egy táblát, hogy maximum negyven fő lehet bent. De hát miért mennének be oda negyvenen? Mit lehet egyáltalán mondani ennyi embernek? - Például azt, hogy helló? - veti föl Gary. Juice elneveti magát. - Aha! Kezdetnek nem is rossz! Helló, negyven ember! - Miért vagyunk mind a mosdóban? - kérdi Phoebe, mintha ő lenne a negyven ember. - Kinek az ötlete volt, srácok? - teszi hozzá Gary. Most már kórusban kacagnak, és Phoebet egy kicsit zavarba ejti ez a kacaj, vagy talán megijeszti, mert összeköti őket, és ez a kelleténél is jobb érzés. Közel kerülnek egymáshoz, mintha a kacajuk egy jó meleg pulcsi lenne, amelybe mindhárman belebújtak. Phoebe hátradől, és iszik egy korty vizet. Soha nem érezte otthon magát, ha étteremben volt, még a férjével sem. Folyton azon görcsölt, hogy mit mondjon, és maradt-e még egyáltalán mondanivalójuk, és nem ragadt-e a fogai közé valami ételmaradék. - Parancsoljanak! - mondja a pincérnő, és leteszi eléjük a számlát. De Phoebe még nem akar menni. Maradni akar még ennél az asztalnál, ahol finoman súrolja a lábát Gary lába, és Juice felolvassa az étlap hátoldalát, amely lényegében egy novella. Arról szól, hogy hányszor döntötte romba a hurrikán Flo híres kagylókuckóját. - 1938-ban, 1954-ben, 1960-ban, 1985-ben, 1991-ben... - sorolja Juice. - Szóval sokszor - szól közbe Phoebe. - Nagyon sokszor. Phoebe úgy képzeli, hogy nagy meló lehet az újjáépítés egy-egy katasztrófa után, pláne itt, a Flo's Clam Shackben, ahol apró dísztárgyak, mütyürkék borítják a fal minden négyzetcentijét. Nem is érti, hogy lehet ennyiszer újjávarázsolni ezt a jellegzetes, életteli atmoszférát. Honnan tudja a személyzet, hogy melyik rozsdás kanál hova volt ,,találomra" felszögelve a falra? Hogy tudják negyedszer is a szívükön viselni minden egyes sörnyitó, dugóhúzó sorsát? Hogy tudják elhitetni magukkal, hogy ez az egyedi, ódon hangulat abszolút természetes, és soha többé nem pusztulhat el? - Akkor induljunk, jó? - szólal meg Gary. Fölállnak. Phoebenek eszébe jut, hogy lám, ez a baj azzal, ha beleszeretünk egy idegenbe: nem tudjuk megtartani, mert már a parkolóban a maga útját járja. Megkönnyebbül, amikor Gary hátranéz, és azt kérdezi: - Hova menjünk?

Elég pár ajánló szó a barátoktól, egy jó cikk, és már le is foglaltuk a színházjegyet. Eljön az előadás estéje, kicsit kiöltözünk, nézőtér, teltház. Felmegy a függöny, előtűnik a gondosan megkomponált színpadkép. De mi zajlik eközben a hátsó függöny mögött? Gondolkodtunk már azon, hogy a nagy nevek árnyékában hogyan éli meg ezeket az estéket egy statiszta, egy stúdiós vagy egy táncos? Hogy ők mire vágynak, milyen gondjaik, álmaik, gyarlóságaik vannak? Vajon hány olyan pillanatot, drámát élnek meg a színfalak mögött, amik önmagukban is önálló előadást érdemelnének? Ez a könyv a színházi kisemberek nagykönyve. A róluk szóló, lazán kapcsolódó történetek humorral, emberi konfliktusokon és drámákon keresztül rajzolják meg egy évad és egy társulat kontúrjait. Szokások, szabályok és tradíciók, amik a kis fogaskerekek forgását színházi előadássá rendezik. Titkok és érzelmek, de nem a rivaldafényben, hanem a hátsószínpadon. Aczél Gergő úgy mesél erről a varázslatos világról, hogy olvasás közben senki sem érzi magát betolakodónak. Kérjük, kapcsolja ki mobiltelefonját, helyezkedjen el kényelmesen, és legyen tagja ön is a társulatnak.

A New York-i Ferncliff temetőben lelt végső nyugalomra Putti Amália, a nyughatatlan természetű magyar színésznő, akit az 1920-as években Berlinben, majd New Yorkban és Hollywoodban Lya de Putty néven ismert meg a közönség. Putty Lia előkelő nemesi családból származott, szolgabíró férjét, kényelmes életét és két lánygyermekét hagyta el, hogy megvalósítsa élete álmát, és színésznő legyen belőle Pesten, majd ünnepelt filmsztár az egész világon. Erotikus kisugárzásával, fénylő fekete szemével és egzotikus megjelenésével a húszas évek csábító és öntörvényű nőideálját testesítette meg. A Berlinben forgatott, elsöprő sikerű Varieté című film hozta el számára a világhírt. Viharos gyorsaságú és óriási ívű karriert futott be a némafilmek világában, miközben időnként reménytelenül szerelmes volt, kétségbeesett és boldogtalan. Megőrültek érte a férfiak, a lelke mélyén mégis magányos maradt. Életét és halálát ma is legendák övezik. Székely Ilona a meglévő forrásokat felhasználva eredt a legkisebb baronesz, az orfeumi táncosnő, majd a világhírű díva nyomába. Részlet a könyvből: Amália ugyanabban az évben forgatta az UFÁ-nál E. A. Dupont-tal a Varietét, mint Artur Robisonnal a Manon Lescaut-t. De míg Prevost abbé regényének filmváltozatában a rokokó díszletek, rizsporos parókák és a francia szentimentalizmus dominált, addig a Varieté féltékenységi drámája hátborzongató lélektani ábrázolással nyűgözte le a közönséget. Az emberi psziché titkos vágyai, félelmei és gyilkos indulatai mesteri képsorokban jelennek meg előttünk, ahogy a 28-as rab (Emil Jannings Boss Huller szerepében) tíz év letöltött börtön után elmeséli élete tragédiáját. A filmet a kritika a német filmművészet addigi legragyogóbb alkotásának nevezte. A lapok az egész világon külön kiemelték, hogy a rendezés mellett az operatőri munka és a színészek játéka is zseniális. És hogy a cirkuszi artisták drámája megrázóan rávilágít arra, hogy a bennünk rejlő érzelmek beleletaszíthatnak minket a legsötétebb szakadékba. Liát ebben a filmben nagyon megszerette a kamera. Talán a rendezőnek (és Karl Grüne operatőrnek) is köszönheti, de ezeken a képkockákon messzire elkerülte minden fölösleges mozdulat, túlzott gesztus, látványos szemforgatás és mesterkélt arckifejezés. Akadt, aki azt írta róla, hogy Bertha-Marie szerepében fantasztikus arc lett belőle, és hogy a játéka egyenesen lehengerlő, természetesen egyszerű és emberien szép. De a Varietéről szóló filmkritikák közül nem lehet kihagyni a berlini zongoragyáros fiának írását sem, aki már serdülőkorában érdeklődött a pszichoanalízis iránt, és a Berlini Egyetemen olyan tanárok előadásait hallgatta, mint Albert Einstein és Max Wertheimer. Ő volt Rudolf Arnheim, aki, mialatt pszichológiai doktori kutatásaiban az emberek arckifejezését tanulmányozta, filmkritikákat kezdett írni a Die Weltbühne című lapnak. A későbbi nagy hírű pszichológiaprofesszor, valamint művészet- és filmteoretikus azt találta írni Amália alakításáról: ,,Lya de Putti szép, buta, kígyószerű és érzéki. (Úgy értem, ebben a filmben természetesen!)" Rudolf Arnheim zárójelben bocsánatot kért ugyan, de a csábító kígyótestű nő (aki ráadásul ostoba) sötét árnya végzetesen rávetült Lia színésznői karrierjére. Csinos arcát, gyönyörű szemét és művészi képességeit később minduntalan ebbe a klisébe akarták kényszeríteni. A hatalmas siker ellenére Lia kétségbeesetten vergődött ezzel a fantom nőalakkal, mellyel lépten-nyomon azonosították. Mondják: ebben az időben vette kezdetét azoknak a rejtélyes baleseteknek, botrányos hisztériáknak és megmagyarázhatatlan dühkitöréseknek sora, melyek későbbi életét olyan kirívóan jellemezték. Öngyilkossági kísérletek, egyéjszakás kalandok, megvásárolt, majd hirtelen eladott luxusautók, szőrmebundák, vagy éppen tóra néző, fényűzően berendezett villák. Amikor a Manon Lescaut-t bemutatták, a Varieté felvételei még javában folytak. A rokokó filmet ünneplő partin mutatták be Liát Ike Blumenthalnak, Ben Blumenthal öccsének. (Ben Blumenthal ekkor már megvásárolta a budapesti Vígszínházat és kibérelte a Fővárosi Operett Színházat is.) Ike állítólag már ekkor amerikai szerződést ajánlott Liának a legnagyobb amerikai filmgyár, a Paramount képviseletében. Amáliának hízelgett a tengerentúli ajánlat, de egyúttal meg is riadt az újabb kihívástól. Mert Berlint már meghódította, Pommer pedig igazán szerethető, testhezálló szerepeket adott neki. Itt ünnepelt és kényeztetett primadonna volt, az amerikai filmvilág viszont távolinak és idegennek tűnt. És még Emil Jannings (akit szintén megkörnyékeztek az amerikaiak) is óva intette az Újvilágtól, mondván, Amerika megtöri az egyéniséget és filmművészet terén jóval alulteljesít Európával szemben. Mert a tengerentúlon csak a profit, a közönség létszáma és a tömegízlés számít. Így Lia nem sokat gondolkodott a válaszon: elutasította az ajánlatot. Arra hivatkozott, hogy még egy ideig az UFÁ-hoz köti a szerződése. Aztán pár hét múlva visszanézték a Varieté kész felvételeit. A filmgyárban mindenki őt dicsérte: az öltöztetőnőtől az operatőrön át egészen a rendezőig. Ahogy gratuláltak neki, egy pillanatra megérintette az elégedettség és a boldogság. El is határozta, hogy pazar vacsorát ad a barátainak, hogy együtt örüljenek a különleges cirkuszfilmnek. Mert ezzel az alakítással minden bizonnyal ő is kopogtat majd a világhír ajtaján. Még a filmstúdió jazz-zenekara is eljött, ők húzták a talpalávalót. Gazdag hidegtál került az asztalra: bajor sonka, májas töltött tojás, köménymagos káposztasaláta, füstölt marhanyelv, petrezselymes tőkehal, nemes penésszel érlelt lipcsei sajt, vékonyra szelt uborka, fahéjas almakompót. Egymást érték a pohárköszöntők, folyt a drága bor, aranylott a sör, habzott a pezsgő. És közben szólt a jazz. Járták hozzá a shimmyt, foxtrottot, charlestont, és páran megpróbálkoztak a blackbottom és a rumba figuráival is. A mulatság hevében egy elegáns úriember ünnepélyesen megkérte Lia kezét. Amália kacagott, táncolt egyet a rajongó gavallérral, majd udvariasan kikosarazta a jómódú férfit.

A klasszikus mű vadonatúj borítóval, kartonált kiadásban! Egy fiatal és gyönyörű ír nő, Brida az élet értelmét és az univerzum titkait kutatja. Találkozik egy bölcs férfival, aki megtanítja, hogyan győzze le a félelmeit, és egy érett nővel, aki megmutatja neki, hogyan táncoljon a világ rejtett dallamára. Mindketten meglátják a benne rejtőző különleges képességeket, de hagyják, hogy Brida egyedül induljon felfedezőútjára. A nő igyekszik megismerni a sorsát, miközben az egyensúlyt keresi szerelmi kapcsolata és új, egyre inkább átalakuló önmaga között. A Brida szép és misztikus történet szerelemről és bátorságról. Olyan történet, amely feltárja az erotika spirituális oldalát is. Részlet ,,Minden éjjel egy lourdes-i kávéházban ültünk. Én, a szent Római Út zarándoka, akinek sok napig kellett gyalogolnia, hogy megtalálja az Adottságát, és ő, Brida O'Fern, aki ennek az útnak egy részét tette meg. Az egyik ilyen éjjelen elhatároztam, hogy megkérdezem, mekkora hatással volt rá egy bizonyos apátság azon a csillagtúrán, amelyet a Beavatottak járnak végig a Pireneusokban. - Soha nem jártam ott - felelte. Meglepődtem. Hiszen neki már volt egy Adottsága. - Minden út Rómába vezet - mondta Brida, aki ezzel a régi szólással azt akarta kifejezni, hogy az Adottságokat bárhol életre lehet kelteni. - Én Írországban jártam végig a magam Római Útját. A következő találkozásaink során elmesélte keresésének történetét. Amikor befejezte, megkérdeztem, hogy egyszer majd leírhatom-e mindazt, amit most hallottam. Azonnal beleegyezett. De aztán akárhányszor találkoztunk, újabb és újabb aggályai támadtak. Megkért, hogy változtassam meg a szereplők nevét, kíváncsi volt rá, hogy milyen emberek fogják olvasni, és miként fogadják majd. - Nem tudhatom - feleltem. - De azt hiszem, hogy valójában nem is emiatt aggódsz annyira. - Igazad van - mondta. - Azért, mert azt hiszem, hogy ez egy nagyon különleges élmény. Nem tudom, hogy másoknak is szolgálhat-e bármiféle tanulságul. Ezt a kockázatot most együtt vállaljuk, Brida. A Hagyomány egyik anonim szövege szerint az embernek kétféle attitűdje lehet az életben: az Építés vagy az Ültetés. Az építők munkája évekig is eltarthat, de egy napon véget ér. Akkor megállnak, és az általuk emelt falak szabják meg a határaikat. Az élet elveszíti értelmét, amint véget ér az építés. Ezzel szemben vannak az ültetők. Ők folyton küzdenek a viharokkal, az évszakokkal, és csak ritkán pihennek. Az épülettel ellentétben a kert fejlődése soha nem ér véget. És miközben állandó figyelmet követel a kertésztől, azt is lehetővé teszi, hogy az élet egy nagy kaland legyen számára. A kertészek fölismerik egymást - mert tudják, hogy minden egyes növény történetében benne van az egész Föld fejlődése."