A Napsugárház
Fordította: Pulai Veronika
1997-ben Anne tizennyolc éves fia, Torran kisétált a szállodából Manaliban, a hírhedt himalájai városban - és nyomtalanul eltűnt.
Anne hét év elteltével sem adja fel a keresését, nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy valaki talán mégis tud valamit róla: minden nyomnak utána jár, minden állítólagos szemtanút felkeres, miközben mardossa a bűntudat, amiért kudarcot vallott anyaként. Férjével ellentétben ugyanakkor rendíthetetlenül hisz benne, hogy a fia életben van.
Amikor nem túl rokonszenves unokahúga, Esther új értesülések birtokában felkeresi, Anne biztosra veszi, hogy kitartása végre meghozza gyümölcsét. Ingatag fegyverszünetet kötve útra kelnek a Himalája buja és kiszámíthatatlan hegyei közé, hogy felkutassák a Napsugárház mindentől elszigetelten élő közösségét és válaszokra találjanak.
Az utazás nem várt testi-lelki próbatételek elé állítja őket. Ám minél közelebb járnak az igazsághoz, Anne-ben annál több a kétség, hogy mire is vágyik valójában.
#spirit
Útkeresésről és önmagunk megtalálásáról szóló könnyed, szórakoztató regények, egy csipetnyi spiritualizmussal.
Részlet a könyvből:
A fülledt telefonfülke után hűsítő volt a kinti levegő. Az alacsony betonbódék és boglyas telefonvezetékek mögött a naplemente vibráló vörösbe és rózsaszínbe vonta az eget. Ahogy Anne továbbhaladt a hegygerincen, lassan elmaradoztak a fák, a város megtelt az árusok óbégatásával és a robogók bőgésével. Az üzletekből kicsorduló állványok között pasminákat és ékszereket válogattak a turisták, a félhomályos kávézókban fiatal túrázók üldögéltek, sakkoztak, pipáztak. Füstölők és pirított fűszerek illata kavargott a levegőben, de nem tudott fölébe kerekedni a mindent átható fenyő- és rothadó szemétszagnak.
A Hanumán-templom után Anne megállt egy csájárusnál, aki törökülésben gubbasztott egy ütött-kopott lábas mellett, és dallamtalanul dudorászva kavargatta a tejet és a fűszereket. Anne az árus agyagcsészéje köré kulcsolta ujjait, miközben a nap lebukott a hegyek mögött. Felhőtenger emelkedett a völgy fölé, metsző hűvös hasított a nappalról maradt melegbe. Hamarosan megérkeznek a nagy esők, és Anne tudta, gondolnia kellene arra, hogy továbbindul dél felé.
Mellette két, vakítóan fehér szőke lány az idegen nyelven bonyolított rendelés és fizetés pantomimmutatványába kezdett. Az öregember az ideges karattyolástól nem zavartatva tovább dúdolt, és gyakorlott mozdulattal csippentette ki tenyerükből az aprópénzt.
Anne megitta a maradék csájt, és visszaadta a csészét. Amikor indult, a magasabbik lány rámosolygott. Anne visszamosolygott rá, egy pillanatig habozott, aztán továbbment. Rájuk volt írva, hogy most szálltak le a repülőről; aligha tudhatnak bármit a fiáról.
Alvó kutyákat és kergetőző gyerekeket kerülgetve követte a gyalogosok és a háromkerekű riksák Mall Road felé ereszkedő áradatát. Az éttermek előtt a férfiak étlapjukkal integettek neki, megszólították, jó néhányukat ismerte, biccentve viszonozta névre szóló üdvözléseiket. De az esze máshol járt, nem állt meg beszélgetni, gondolatai újra és újra visszakanyarodtak a leánygimnázium igazgatónőjével folytatott délutáni beszélgetéshez és a felkínált, stabilabb pozícióhoz. Anne nem hivatalosan, önkéntesként dolgozott az iskolában, turistavízummal, bármikor ugrásra készen, ha mennie kell. A napok azonban csak peregtek, és ő még mindig itt volt, semmi sem változott.
Miután ráfordult az Upper Mallra, ismét megállt; nyugaton az utolsó fénysugár is kihunyt a Garhvál-vonulat mögött, odalent a völgy már éjszakai sötétségbe burkolózott. Anne aznap Chatterjee igazgatónő mahagóniasztalánál, miközben porceláncsészéből kortyolgatta az English Breakfast teát, megpillantott valamit: egy másik élet lehetőségét, egyfajta karrierét, amiben sosem volt része. Csakhogy azzal együtt kellene járnia az elfogadásnak is, a beismerésnek, amire nem volt hajlandó.
Odalent már ragyogtak Déhrádún fényei, Anne az órájára pillantott, még mindig meglepte, milyen hirtelen fordul a nappal éjszakába. Taigh na Criege-ben végtelen hosszúak voltak a nyári naplementék, és a kisgyerek Torran sosem akart aludni menni. Hogy is lehetett volna a szemére vetni az éberséget, mikor még javában a tenger fölött táncolt a nap? A Paddington-mintás pizsamás, kezében földet söprő, hosszú karú plüssmajmát tartó Torran emlékébe feledkezve Anne kis híján észre sem vette, pedig ott ment el mellette, olyan közel, hogy a karjuk csaknem összeért. Torran. Nem a kisfiú, hanem a férfi, akivé vált.
Mozdulatlanná dermedt, nem jutott lélegzethez, a férfi pedig egyre távolodott, nem gyorsan, nem is lassan, ismerősen rugózó léptekkel.
Anne ereiben dübörgött a vér, akár a háborgó tenger. A férfi továbbment, beleveszett a tömegbe, és Anne teste képtelen volt mozdulni. Utána akart kiáltani, de nem jött ki hang a torkán.
Ekkor hátulról valaki nekiütközött, nagyot taszított rajta, mire Anne nekilódult, félig futva, kinyújtott karral, lüktető pulzussal; a szíve nem volt hajlandó tudomást venni arról, amit az eszével már tudott.
Csak azért is gyorsított, keresztülfúrta magát egy fiatal nőkből álló csoporton, nem foglalkozott a robogó ingerült tülkölésével, a szétugrasztott, ricsajozó majomcsaláddal. Bár szíve a bordáján dörömbölt, tudta.
Nem ő az.