Egy kiégett, dúsgazdag rendező, egy elhidegült házaspár, egy idős, özvegy nő, egy szerelmes egyetemista, egy fiatal pincérlány, egy háború elől menekülő testvérpár... Mindannyiuk múltja más, jelenüknek azonban van egy közös pontja: Párizs, a váratlan találkozások és új lehetőségek helyszíne. Néha romantikus, néha szedett-vedett, néha ijesztő. Színes színpad a legkülönfélébb mesékhez. Az Utolsó esély Párizsban az újrakezdések története. Szereplői hétköznapi figurák hétköznapi történetekkel, hétköznapi titkokkal. A különleges bennük, hogy mindannyian képessé válnak szembenézni önmagukkal. Ki tudja, talán a város teszi... Lynda Marron első regénye szerethető, inspiráló történet a bennünk rejlő erőről, az új esélyekről, arról, hogy sosem késő újrakezdeni. Varázslatos történet, ami azt sugallja, hogy mi választjuk meg a sorsunkat. Részlet a könyvből: Claire felemelte a fejét. A férfira nézett, egyenesen a szemébe. Mintha valami bölcsességre várt volna, mindenki közül éppen tőle. - Tudja - kezdte Harry, - egész hétvégén a halálon gondolkodtam, és azt hiszem, ideje abbahagyni, és az életre figyelni, arra, ami még hátravan. Reggel a Louvre-ban voltam, néztem azokat a festményeket, és arra gondoltam, a halál nem tudta megsemmisíteni őket. Tegnap egy nagy temetőben jártam, tele volt emberekkel, akik emlékezni mentek oda, de nem a halottakra, hanem az élőkre, arra emlékeztek, amikor ezek az emberek még éltek, és élnek. Volt ott valamiféle jelenlét, energia, kísértet; kit tudja, de valami volt. - Ami megmarad. - Igen. Ez az, nem igaz? Valami megmarad, valami, ami felett a halálnak nincs hatalma. Azt hiszem, keményen kell élnünk, amennyire csak tudunk. Dühösen. Szenvedéllyel. Fürdeni az örömben, és elviselni a fájdalmat, mert így szól az alku. Ha elrejtőzöl az élet rohadt, csúnya részei elől, akkor megfosztod magad az élet szépségétől. Persze, a halált nem lehet legyőzni, de meg lehet csalni az élettel. Claire még mindig felfelé nézett, láthatóan nem tudott mit válaszolni. Harry érezte, hogy gyorsul a szívverése, Vajon melyik szívkamrájában őrizte ezeket a szavakat, és mióta? - Nos, megérkeztünk - mondta, és a táblához vezette Claire-t, intett, hogy lépjen rá. Az asszony most már halálosan komoly volt. Az udvarias mosoly eltűnt az arcáról. Láthatóan őszintén hitt a szavaiban, a férfiban. - Csukja be a szemét és kívánjon valamit. A nő behunyta a szemét. - Nem tudom, mit kívánjak. - A világon minden lehetséges dolog közül mi az, amire a szíve vágyik? Egy könnycsepp hullott le Claire csukott szempillái alól. A férfi a hüvelykujjával letörölte. - Egy új kezdetre - suttogta.

Heléna, a szépség, Kasszandra, a jós, Pénelopé, a hűséges feleség... ismerősen csengő nevek, mégis ismeretlen nőalakok. Kik lehettek ők, mi volt a valódi történetük? Mit találunk, ha bepillantunk a megszokott jelzők mögé? Emily Hauser többszörösen díjazott brit ókortörténész, klasszika-filológus különleges utazásra hívja az olvasót: végigvezet az ókori mítoszok jól ismert történetein úgy, hogy megmutatja: a történelem nem csupán a férfiak történelme. Egyedülálló, szórakoztató tanulmánykötetében hangot ad az elhallgattatott, mitikus nőalakoknak, újraértelmezi nem csupán az ókori világot, de ennek fényében a nyugati történelem férfiorientált világképét is. A Mythica tudományos igényű, ugyanakkor közérthető, olvasmányos mű. Miközben bemutatja a homéroszi eposzok nőalakjainak történetét, leás az eposzok mögötti történelem mélyére, régészeti leletekből, DNS-kutatásokból hoz példákat, hogy megmutassa, kik is voltak ezek az asszonyok - királynők, anyák, harcosok és rabnők -, hogyan éltek, és legfőképpen: mit mond el rólunk, az utókorról az, ahogyan emlékezünk rájuk. Részlet a könyvből Pénelopé, Odüsszeusz felesége férje kalandozásai alatt a háttérben, a sziklás Ithakában várakozik, és próbálja távol tartani számos kérőjét. Az Odüsszeia legelején találkozunk vele, amikor lejön hálószobájából, és a palota nagytermében egy bárdot talál, aki a Trójából hazatérőben levő görögök viszontagságairól énekel. Pénelopé, aki már tíz éve próbálja azokat a sorscsapásokat megemészteni, amikkel Odüsszeusznak szembe kell néznie, ezt érthetően tapintatlan témaválasztásnak tartja. A palotájában pöffeszkedő kérői - akik csak arra várnak, hogy feladja végre Odüsszeusz hazatéréséhez fűzött reményeit - szeme láttára félbeszakítja az egyre halkabban daloló bárdot, és azt parancsolja neki, hogy valami másról énekeljen. A dolgot azonban nem lehet ilyen könnyen elintézni. Pénelopé tizenéves fia, Télemakhosz, aki szeretné a tekintélyét megalapozni a többi férfi előtt, ekkor feláll, és rendre utasítja az anyját: ,,Hát a szobádba eredj, s munkáddal foglalatoskodj, rokka legyen gondod s a szövőszék, szolgaleánynak ossz munkára parancsot. A szó meg a férfiaké lesz, és legelőbb az enyém, aki úr vagyok ebben a házban." Pénelopé pedig szó nélkül elvonul. Lényegében tehát az egyik leghíresebb ókori szöveg, amely az egyik leghíresebb ókori legendát meséli el, egyfajta kinyilatkoztatással kezdődik: az asszonyoknak a hallgatás a dolguk. Saját álláspontjukat, saját történetüket sem mesélhetik el a saját szavaikkal. A görög szó, amit Télemakhosz a beszédre használ, a u???? (mythos, ebből származik az angol myth, magyarul mítosz szó is), itt magyarul megszólalás, (hozzá)szólás (joga) értelemben jelenik meg. Lényegében tehát Télemakhosznem csak azt mondja, hogy a szólás joga a férfiaké, hanem hogy az így megszülető mítoszok is a férfiakat illetik. Ebben a manifesztumban tehát a történetek, a mítoszok és az ehhez használt szavak is kizárólag a férfiak privilégiuma.

1989-et írunk. Mari a Krakkóba tartó éjszakai vonat hálókocsijában döbben rá, hogy gyereket vár Ivántól, a népszerű rádiós szerkesztő-riportertől. Csakhogy mindketten házasságban élnek, és bár Marinak már kihűlt férjével a kapcsolata, és Iván házassága is szétesőben van, ezekben a hónapokban a rádió hírszerkesztőségében végzett munkájuk mindennél fontosabb számukra. Pataki Éva mesterien szövi egybe regényében a múlt és jelen szálait a rendszerváltástól a taxis sztrájkon át napjainkig, és mutatja be a politika fordulatainak kitett szerkesztőség tagjait, akik próbálnak helyt állni vagy válnak árulóvá. Elnökök jönnek és mennek, kollégákat rúgnak ki, tesznek tönkre, és már remény sem marad, hogy valaha változás jöhet, a történet végére mégis mozdul valami az országban. Ám Marinak és Ivánnak rá kell döbbennie, hogy túl sok mindent áldoztak fel a szakmájukért. Ez a regény a rendszerváltásról szól. Meg egy nőről, aki későn ébred rá, mi volt a legfontosabb az életében. És a valaha szebb napokat látott Magyar Rádióról. Részlet a könyvből: Krakkó (1989. január) Mari a Krakkó-Budapest vonalon közlekedő éjszakai vonat hálókocsijában döbbent rá, hogy terhes. Bár az indulás után szinte azonnal elaludt, először a lengyel határőrök ébresztették fel, akik viszonylag udvariasan kérték el az útlevelét, majd a csehszlovák határőrök jöttek, ők durván verték a kusett ajtaját, és az egymás fölött alvó nők szemébe világítottak a lámpáikkal. Távozásuk után Mari már meg sem próbált visszaaludni, kiállt a folyosóra, nézett ki az éjszakába. Sötét borított mindent a csehszlovák éjszakában, a lengyeleknél még éjszaka is volt némi mozgás, pislákoltak fények, de a cseheknél semmi. Még csak pár napot késett a menstruációja, tele volt a feje a lengyel találkozásokkal, színészek, újságírók mellett sikerült mikrofonvégre kapnia Andrzej Wajdát, a StaryTeatr igazgató-főrendezőjét, a legendás filmrendezőt is. A lengyeleknél is izzott a hangulat, sokkal radikálisabbak voltak, mint a magyarok, a Szolidaritás rendületlenül a helyén volt, bár az állampárt keményen zárt, alig volt rés, a karhatalom valódi fenyegetést jelentett, de - és ez volt a legmegdöbbentőbb - az emberek nem féltek. A színház büféjében, ahova Mari a közismert magyar tolmács, a lengyel és a magyar irodalmárokat és ellenzékieket összekötő Fordító segítségével jutott be, összegyűltek A Karamazov testvérek előadás után, váratlanul felbukkant a börtönből nemrég szabadult ismert ellenzéki Adam Michnik, akiről Mari már sokat olvasott a Beszélőben és lengyel szamizdat kiadványokban. A színház alagsorában berendezett barlangszerű büfé tömve volt, színészek, újságírók, festők, költők itták a vodkát, vitatták a helyzetet, Wałęsa stratégiáját, egy ellenzéki kerekasztal összehívásának lehetőségét, a gdański hajógyárban kialakult ellentéteket. Marinál ott volt a táskamagnó, elővette, mivel Michnik szívesen adott interjút a magyar rádió riporterének, miközben ő is kérdezgetett, nagyon érdekelte a magyar helyzet, bár eléggé képben volt, nemrég járt nála Rajk Laci és Demszky. Tele volt energiával, reménnyel, miként maga Mari is, felvillanyozó este volt, Mari futott, hogy elérje az éjszakai vonatot. Egy félrészeg színész vitte ki az állomásra, egyik kezével a kormányt tartotta, a másikkal Mari combját markolászta a hosszú kabát alatt, Mari csak nevetett, mivel a színészről tudta, hogy üldözött ellenzékieket bújtat a lakásán, ráadásul zseniálisan alakította Aljosa Karamazovot, nem lehetett rá haragudni. Háromágyas kusettbe szólt a jegye, neki a középső ágy jutott, és bár a vonat ringatta, és csak a felső asszony szörcsögött, a csehszlovák vámosok távozta után már nem tudott aludni, csak fészkelődött a szíjakkal rögzített ágyon, majd lekászálódott, és kiment a kupéból. Nem történt semmi különös, a vonat zakatolt, suhant el a szeme előtt a kinti sötét, csak épp feszült a melle, ahogy máskor is a menstruáció előtti napokban, de mégis másképp, és ott, a vonat folyosóján, már tudta, hogy terhes. Az első gondolata az öröm volt, csak utána csodálkozott, hogyan lehet ez, hiszen vigyáztak Ivánnal, a férjével pedig már hónapok óta nem feküdt le, fel sem merült. Olyan eszelősen szerelmes volt Ivánba, annyira átjárta a férfi egész lénye, a szaga, a teste, mozdulatai, lenszőke sörénye, az okossága, a félszeg, szemüveges mosolya, a komolysága, koncentrációja, ahogy dolgozott, a műveltsége, a hangsúlyozott macsósága, ami voltaképp egy szorongó, önbizalom-hiányos embert rejtett, hogy Mari úgy érezte, ez a terhesség az égi bizonyíték, hogy ők egymásnak vannak teremtve. A vonatban, miközben az éjszaka sötétje lassan oszlani kezdett, és halvány fény jelent meg a horizonton, minden egyszerűnek tűnt, megszüli a gyereket, összeköltöznek, és kéz a kézben együtt munkálkodnak azon, hogy a szabadság és a demokrácia végre elérkezzen a rádióba és a hazájukba. Olyan magától értetődőnek tűnt mindez a hálókocsi folyosóján és még otthon is pár napig, amíg csak az övé volt a titok, mivel nem szólt Ivánnak, még meg akart bizonyosodni arról, hogy nem képzelődik, hogy tényleg gyereket vár. Egy gyönge pillanatában, ahogy az óvodából hazafelé átvágtak a Klauzál téren, megkérdezte a kisfiát, mit szólna hozzá, ha testvére születne. A gyerek arcán mosoly villant fel, igen, kéne egy testvér, csak legyen fiú, de ha lány, az se baj, és az apu is biztos nagyon örülne. A gyerek kérésére megálltak a játszótéren, és ahogy a kisfiú a vashintán himbálózott, Mari észrevette, hogy a gyerek overallja az oldalsó varrás mellett kiszakadt, nem is lehet megvarrni, és még csak január van, muszáj venni egy másikat, a fizetése vészesen leapadt, és hol van még a február - a jövő hirtelen baljós lett.

Hjalti elveszett és tanácstalan. A barátnője elhagyta, rosszul alszik, ráadásul mindenhol képzeletbeli rovarokat lát. Fáradtan és kimerülten kopogtat be hangosan bulizó szomszédja ajtaján, hogy a zajra panaszkodjon -és mielőtt észbe kapna, mélyen elmerül a meditáció és kakaószertartás világában, és utazásra indul Izland vadregényes tájain. Ám a Kakaóklub önsegítő csoportban nem minden az, aminek látszik. Rátalál vajon Hjalti az önmagához vezető útra, és ki meri tárni a szívét élete új szereplői előtt? A Kakakóklubban Gu?rún Brjánsdóttir humorral, gyengéd iróniával, éleslátással és lenyűgöző pontossággal rajzolja meg egy egész generáció portréját. Hjalti, a történet főhőse önmagával vívott harcban élő, klímaszorongással küzdő, az igazság elől menekülő, kényszerbeteg, konfliktuskerülő és passzív figura - mégis olyan alak, akit kénytelenek vagyunk megszeretni, mert legbelül ott él benne a jóság. És az a vágy is, hogy rátaláljon a valódi, nem csupán csillogó és múló boldogságra. Részlet a könyvből: Hildigunn arra kér minket, hogy feküdjünk le a fűbe, hallgassuk a körülöttünk lévő hangokat, és érezzük a kakaó illatát, miközben ő kevergeti. - Próbáljátok meg, tudjátok-e egyszerre csak egy fűszer illatát érezni. Kardamom. Fahéj. Chili. Valamelyik illat erősebb a többinél? A csoportban senkinek nem mondtam el, hogy elvesztettem az ízlelésemet és a szaglásomat. Könnyebb nem beszélni róla, így nem kell mindenféle kérdésre válaszolni. Hirtelen ráeszmélek, hogy nem is kell elmondanom nekik. Azt sem kell elmondanom nekik, hogy covidos voltam. Amikor Ingimar és Ragnheidur visszajönnek, Hildigunn gőzölgő kakaóval teli bögréket oszt ki nekünk. Esteledik, hűl a levegő, és a bögrén melengetem a tenyeremet. Megbeszéljük a céljainkat, és különböző problémákat vitatunk meg. Hildigunn mesél egy lezáratlan családi konfliktusról egy nyaraló körül, amit ő és négy testvére örökölt. Gunnar egy rémes dorbézolásról számol be még abból az időből, amikor ivott, aminek a végén meztelenül ébredt tetőtől talpig véres hányásban úszva, Ragnheidur pedig elmond még ezt-azt az abortuszáról. Már régen eldöntöttem, mit fogok megosztani a többiekkel. Szeretnék még jobban megnyílni a csoport előtt. - Mindenfélétől szorongok. Általános szorongásos zavarban szenvedek: rögeszmék, kényszerbetegségek, félelem a rovaroktól és általános egészségszorongás. És persze depresszió. Valószínűleg mindig is küzdöttem valamennyire ezekkel a mentális zavarokkal, nagyon szorongó gyerek voltam, gyakran fogott el pánikroham. Saját megnyugtatásomra kitaláltam mindenféle rutinokat, amiket lefekvés előtt el kellett végeznem. Újra és újra elmondtam az esti imámat, mert féltem, hogy még nem mondtam el elégszer. Saját szabályokat fektettem le: ha háromszor elmondom az esti imát, nem kerülök a pokolba. Tizenéves koromban eljártam egy meditációs tanfolyamra, és az imákat lecseréltem egy buddhista mantrára. Ha bármikor szorongtam, elmormoltam magamban a mantrát. Rosszul viseltem, ha sokáig távol voltam otthonról, attól féltem, hogy elfelejtettem bezárni az ajtót vagy lekapcsolni a villanyt. Vagy a tűzhelyet. Nem tudtam semmire odafigyelni, mert folyton azt láttam magam előtt, hogy az otthonom lángokban áll. - Úgy egy bő éve olvastam az újságban egy interjút egy családdal, akiket ágyi poloskák kínoztak az otthonukban. Ettől rögeszmés lettem, hogy talán nálam is vannak poloskák. Elkezdtem tájékozódni a poloskákról, hogyan terjednek, hogyan lehet őket felismerni. Az idegesített a legjobban, hogy képtelenség megállapítani, van-e egy lakásban poloska. Egyetlen dolgot lehet tenni, mindent átvizsgálni. Újra és újra. Hamarosan már minden este poloskákat kerestem. Néha reggel is. Egyre gyakrabban porszívóztam, aztán az is napi rutinná vált, végül naponta már legalább háromszor sort kerítettem rá. Aztán egyre gyakrabban kezdtem mosni az ágyneműmet, végül már naponta húztam. Végül szinte nem is maradt időm másra, csak a napi rutinok elvégzésére, és... - MIT MŰVELNEK ITT?

Amikor Priscilla Presley hat év házasság után elhagyta Elvis Presley-t, a világ értetlenkedve figyelte az eseményeket. Miféle nő ne akarna a rock and roll királyának felesége lenni? Rajongók milliói keresték a választ a megmagyarázhatatlan kérdésre, aminek megfejtését egyedül Priscilla tudta: nem akart többé Elvis árnyékában élni. Az elmúlt évek sikerfilmjei (Elvis, 2022; Priscilla, 2023) után az egykori világsztár volt felesége most saját szemszögéből, saját szavaival meséli el a történetüket - a saját történetét. Ez a könyv egy különleges útkeresés lebilincselő meséje. Elbeszélője nem hétköznapi, mégis ismerős: nem az Elvis Presley feleségeként vagy a filmvászonról ismert díva, hanem egy sokat tapasztalt, bölcs nő, aki szimpatikus nyíltsággal osztja meg az olvasóval, hogyan haladt végig életének sokszor kanyargós ösvényein. Nem törekszik az objektivitásra, de őszintén, szépelgés nélkül beszél a nyilvánosság figyelme által kísért, szövevényes, tragédiákkal szegélyezett életútról. Megrendítően ír unokája, Benjamin, és egyetlen lánya, Lisa Marie haláláról - a könyv méltó emléket állít nekik. Soha nem hallott történeteket oszt meg, amelyekből nem csupán Elvis Presley, a szupersztár emberi oldalát ismerhetjük meg, de azt is, hogyan lelt rá saját hangjára Priscilla Presley, az a fiatal nő, aki elég bátor volt ahhoz, hogy kilépjen a világsztár árnyékából, és maga is maradandót alkosson. Részlet a könyvből: Mire kikeveredtem a Navarone apjával való kapcsolatból, hatvanéves lettem. Mint oly sok nő, én is sokat tanultam magamról az évek során. Tudtam, hogy erősebb vagyok, mint gondoltam. Tudtam, hogy jó üzletasszony vagyok. Tudtam, hogy fel tudok nőni a feladathoz, amikor az élet kihívások elé állít. És amikor ismét magamra maradtam, újra felfedeztem a függetlenség, a szabadság örömét. Már nem az az ifjú feleség voltam, aki kész feláldozni az életét a férje kedvéért. Még mindig szeretnék örömet szerezni azoknak, akiket szeretek, de hogy minden energiámat egy férfi kielégítésére összpontosítsam? Inkább magamnak szeretnék megfelelni. Már nem vágyom arra, hogy beleszeressek valakibe. Alkalmanként továbbra is randizok,és szoros barátságokat kötöttem és ápoltam férfiakkal, de megtartottam a nehezen megszerzett függetlenségemet. Kétségtelenül Elvis az oka, hogy nem akarok újra férjhez menni. Mindenki vágyik az igaz szerelemre, ahol egyre mélyebbre és mélyebbre zuhan, mígnem rájön, hogy ez egy végtelen, örökké tartó élmény. Én ezt megtaláltam, csak nem voltam elég idős ahhoz, hogy megértsem. És nem volt rá esély, hogy újra megtaláljam Elvisszel a közös utat, mert ő már nem élhette meg. Egyszer, amikor már a válás után Lisával Gracelandbe látogattunk, Elvisszel és a nagymamával ültünk a nagymama szobájában, és beszélgettünk. Valahogy az öregkorunk került szóba. Elvis azt mondta, hogy őszülni fog, és szakálla lesz. Majd hozzátette: - Valószínűleg öregek leszünk, mire újra összejövünk. Képzeld el, ahogy a golfkocsival száguldozunk. Te hatvanéves lennél, én meg hetven! - És mindannyian nevettünk. Elvisnek sosem adatott meg, hogy hatvan- vagy hetvenéves legyen. Nekem igen. Hatvanéves voltam, amikor az utolsó komoly kapcsolatom véget ért. Most a hetvenet hagytam magam mögött. Szóval mit mondanék most Elvis megjegyzésére? - Indítsd azt a golfautót, Sattnin'! Még vezetheted is!

Az Örökkévaló különböző hiteket adott nekünk, de csak egyetlen világot, hogy együtt éljünk benne. (Lord Jonathan Sacks, a Brit Nemzetközösség egykori főrabbija) Aki nem jár zsinagógába, nem tagja hitközösségnek, nem telepedett ki Izraelbe, nem beszél se héberül, se jiddisül, nincsenek izraelita hagyományai vagy szokásai, eszik disznóhúst, magyarnak érzi és vallja önmagát, az anyanyelve magyar, MÉGIS gyakran lezsidózzák = sima zsidó. Részlet: A Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga épülete százötven éves, tervezte Otto Wagner. A magyar hatóságok a vészkorszakban internáló táborrá alakították. 1944-ben a budapesti gettó része volt. Az ötvenes években már nem folyt itt vallásos tevékenység. A ház romlott, omlott, pusztult. Egy teljes fölújítás után 2021-ben nyitották meg, eredeti funkcióját visszaállítva. Kulturális rendezvényeket is tartanak. AKTUÁLIS PROGRAMOK. Van itt minden, koncert, fölolvasás, oratórium. Meg te. Na jó. Ha már azt a címet választottad az estednek, hogy ELKERÜLÉS, beszélj arról, hogyan került el téged a zsidóság, egy életen át. Hányszor próbáltál pedig valamiképpen igazi zsidóvá válni. Elsajátítani az ehhez szükséges szokásokat. Követni a hagyományokat. Betartani az evéssel kapcsolatos tilalmakat. Megtanulni héberül. Elmentél Izraelbe, többször is. Stb. De... nem sikerült. Így maradtál kénytelen-kelletlen sima zsidó. Akinek azon is töprengenie kell, hogy vajon az estjén illik-e viselnie a fején azt a kis sapekot, mi is a szabatos neve, kipa? kappele? jarmulka? Van az iratszekrényed fölső fiókjában néhány. Az elsőt Jeruzsálem óvárosában vetted, közvetlenül a Siratófalnál töltött félórád után. Csontváry Panaszfalként tette híressé. Ott a kövek rései közé begyömöszölted a saját, helyben írt vágylistádat, majmolva félszáz sorstársad, akik ugyanezt cselekedték. Sajnos, az imádkozásban nem voltál képes követni őket, csak annyit tudsz, Smá Jiszroél Ádonáj elohénu, ha egyáltalán így szól a szöveg, ezt is csak olvastad egy igazi zsidó regényében, már elfelejtetted, melyikben. A kívánságaidra viszont pontosan emlékszel. Mind a négyre. Fél élet múlt el azóta. Egyik se teljesült. Azért ez nem szép tőled, zsidók Istene. Avagy a sima zsidókkal nem törődsz, pláne, ha katolikus keresztlevelük van? A Panaszfalnál a pillanat áhítatában újra elhatároztad, hogy erősíted kapcsolatodat a gyökereidhez. Kezdjük azzal, hogy beszerzel magadnak egy saját kipát. Jártál néhányszor zsidó temetésen és istentiszteleten, ilyenkor kaptál kölcsön, többnyire fekete kartonból. Abban a hiszemben voltál, hogy a pici fejfedőnek sötét a hivatalos színe. A falatnyi boltocskában, ahová a félhomályos sikátorból szédültél be, a legváltozatosabb színekben árulták a zsidó sapikat. Próbáltál kérdezősködni, de a szakállas öregúr az általad beszélt világnyelveken nem értett. Az ő fején szürke kipa volt. Te egy mélykéket vettél, béleltet, a szegélyén ezüstös horgolmánnyal. Ez volt az első. Adtak hozzá kis íves hajcsatot, amely, ha benyomod, az átellenes ívbe fordul, ezzel rögzítheted a kipát egy fürtödhöz, hogy le ne fújja a szél. Mióta fúj a szél a zsinagógában? - nem tetted föl e kérdést. Bedugtad a szerzeményt a válltáskádba, s hazahoztad, Azóta lapul a fiókban. Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024) Cím nélkül (2024) Utána tánc (2025) Tollseprű (2025)

,,A regény szereplőinek viszonya a nyúlhoz megbékélést és gyógyulást hoz. Nagy hatással lesz az olvasókra." - Publishers Weekly ,,Cheng stílusa egyszerre elegáns és egyszerű, éles szemmel figyel az átlagemberek életének ritmusára, ám Az üreg ott válik igazán különleges mélységűvé és megragadóvá, amikor képzeletét a természeti világ leírásának szolgálatába állítja." - Oprah Daily ,,Megható és mesteri." - BookPeople ,,Ahogy a puha, meleg nyuszit a karjában tartotta, megérezte gyógyító erejét." Érzékeny, megindító történet egy családról, amelynek útját a gyásztól a reményen át a gyógyulásig a kislányuknak vásárolt nyuszi egyengeti. Melanie Cheng Az üreg című csupa szív története összehozza egy szörnyű tragédia után elveszetten bolyongó család tagjait. A szülők, Jin és Amy Lee egy nyulat vesznek a kislányuknak, Lucie-nak abban a reményben, hogy a kisállat némi örömöt csempész majd kertvárosi otthonukba. A Melbourne-ben élő család mindennapjaira először tényleg jótékonyan hat a gondoskodásra szoruló kis jövevény. Ám egy napon váratlanul megérkezik a nagymama, akit Amy és Jin évek óta jószerivel kiközösített a családból. Pauline felbukkanása megtöri a látszólagos nyugalmat, felkavarja az életüket, és a felnőttek kénytelenek szembenézni a tragédia körülményeivel. Vajon ha feladják ellenállásukat és megszeretik a nyulat, az a gyógyulásukat segíti, vagy újabb szomorúsággal tölti el őket? Cheng regénye az együttérzés regénye; van szeme és füle az apró részletekre, finoman és tapintattal ír hősei életéről - még a nyúléról is. Az üreg a gyász, a remény és a megbocsátás feledhetetlen története. Részlet - Elnézést - mondta Jin, és a maszkja után kotorászott a kesztyűtartóban. - Van úti engedélye? Jin először meg akarta mutatni a kórházi belépőkártyáját, de eszébe jutott a nyúl. Figyelte, ahogy a rendőr körülnéz az autóban, majd a pillantása megállapodik a dobozon. - Állatvásárlásból megyek hazafelé. A járőr felcsapta a sisak szemellenzőjét. Jin megpróbálta elképzelni, mit láthat a rendőr: negyvenes évei elején járó vékony, sűrű hajú, rémült tekintetű ázsiai férfit. - Úgy tudom, ez engedélyezett - folytatta Jin, hogy megtörje a kínos csendet. - Nem tiltják a közegészségügyi rendelkezések. A járőr meg se rezdült. - Milyen állat? - Nyúl - felelte Jin meglepődve a kérdésen. - A lányomnak viszem. Lucie-nak. De a nyúlnak még nincs neve. A járőr beárnyékolta a szemét, mert a fák mögött lemenő nap hosszú sugarai éppen rájuk tűztek. - Nekem is volt nyulam gyerekkoromban. - Tényleg? - bökte ki Jin. A járőr hangjában váratlan lágyság bujkált, amitől reménykedni kezdett. - Brutusnak hívták. Németjuhászt szerettem volna, de anya allergiás volt a kutyákra. A Brutus nevű nyúl említése hallatán Jin elnyomta az arcára kívánkozó mosolyt. - Aztán elvitte a mixomatózis. - A járőr lejjebb tolta a maszkját, és megvakarta barázdált orra hegyét. - Jöttünk haza a haverokkal a suliból egyik délután, és amikor fölemeltem a ketrec tetejét, ott feküdt mereven, mint egy múmia. Jin töprengett, vajon illene-e részvétet nyilvánítania, de a rendőr nyula olyan régen pusztult el, és az egész beszélgetés olyan furcsa volt, hogy elbizonytalanodott. - Anya azt mondta, hogy még tíz évvel később is talált a kanapé mögött nyúlbogyókat, olyan keményre száradtak, mint a légpuskasörét. Jin erőltetetten fölnevetett, ami inkább köhögésnek hatott. A járőr gyanakvó pillantást vetett rá. - Vezetői engedély? Jin előszedte a tárcáját a farzsebéből, és kivette a kártyát. A rendőr futólag rápillantott. - Egyenesen menjen haza. Ne álljon meg útközben. - Természetesen.

,,Picoult sodró lendületű regényei rosszul működő családokról, árulásról és jóvátételről mesélnek... Picoult kivételes módon ábrázolja a felnőtté válás mozzanatait: nem borzad el, nem ítélkezik, abszolút lenyűgöző. - The Washington Post Jodi Picoult első regényében öt részletesen kidolgozott elbeszélői hangot sző egybe, ezeken keresztül mesél a szerelemről, a veszteségről és önmagunk felfedezéséről. Egy anya, a lánya, és három nagyon különböző férfi hangján szól hozzánk. Jane mindig is mások árnyékában élt. Bántalmazó családja elől menekülve hozzámegy az óceánkutató Oliver Joneshoz, ám hamar második helyre szorul férje egyre inkább felívelő karrierje mögött. Ám amikor lányát, Rebeccát sérelem éri, Jane határozott fellépése mindenkit megdöbbent. Jane és Rebecca maguk mögött hagyják San Diegót, és vele Olivert, hogy Amerikát átszelve eljussanak a menedéket nyújtó massachusettsi almáskertbe, ahol Jane öccse, Joley dolgozik. Leveleivel, amelyek különböző postahivatalokban várják a húgát, ő segíti át Jane-t az Államokon. Minden egyes levél útba igazítja a következő postához, és esélyt ad számára, hogy elgondolkodjon elfelejtett múltján. Olivernek, aki hatalmas óceánokon át kutatja a hím hosszúszárnyú bálnák nyomait, most egy kontinensen keresztül kell követnie kiszámíthatatlan feleségét. Ez csak úgy megy, ha megtanulja a felesége szemével nézni a világot - és önmagát. A bálna éneke erőteljes és érzékeny regény a családi életről, amely azt járja körül, hogyan adja át a dalokat egyik férfimesélő a másiknak, és azt is, hogy hogyan örökítik át tudat alatt az anyák a figyelő hallgatás női hagyományát a lányaiknak. Részlet A fotó jobb felső sarkában egy picike repülő látszik, mintha egyenesen a homlokom felé tartana. Nagyon apró, szürkéskék színű, és hosszúkás, tojásdad alakját középen a szárnya szeli ketté. Az alakja igazából keresztre emlékeztet. Ez volt az első dolog, ami feltűnt anyámnak, amikor megkaptuk a képet Massachusettsben. - Látod, Rebecca! Ez egy jel - mondta. Három és fél éves koromban túléltem egy repülőkatasztrófát. Anyám azóta számtalanszor elmondta, meg van írva, hogy különleges sorsom legyen. Nem mondanám, hogy egyetértek vele. Még csak nem is emlékszem a dologra. Ő meg apám összevesztek - a vége az lett, hogy anyám a konyhamalac fölött zokogott, apám meg mindenhonnan leakasztotta az értékesebb festményeket, és biztonságba helyezte őket az Impalája csomagtartójában. Erre anyám és én elmentünk a szülei Boston mellett lévő, tágas, napsárga otthonába. Apám folyamatosan hívogatott bennünket. Azzal fenyegetőzött, ránk küldi az FBI-t, ha anyám nem enged haza. Így végül hazaküldött, de azt mondta, ő nem tud velem jönni. Egész pontosan így fogalmazott: - Ne haragudj, édesem, de nem bírom elviselni azt az embert. Majd felöltöztetett egy kis kötött, citromsárga szettbe, kezemre pedig fehér kesztyűt húzott. A reptéren átadott egy légiutas-kísérőnek, kaptam két búcsúpuszit és figyelmeztetett: - Aztán el ne hagyd a kesztyűt! Egy vagyon volt. A katasztrófából nem sok mindenre emlékszem. A repülő darabokra hullott körülöttem; éppen a nyolcadik sor előtt tört ketté. Csak arra emlékszem, hogy szorongattam a kesztyűmet, és senki nem mozdult, én meg nem tudtam, szabad-e levegőt vennem. A katasztrófáról alig maradtak emlékeim, de amikor már elég idős lettem ahhoz, hogy megértsem, mi történt, anyám elmesélte, hogy az öt túlélő egyike voltam. Azt mondta, a Time címlapjára került a fényképem, ahogy sírva nyújtogatom a karom a megperzselődött kis sárga ruhámban. Egy munkás készítette a képet Brownie kamerával, az egyik farmról, a sajtó felkapta, és Amerika-szerte milliók zártak a szívükbe. Anyám beszélt az égig csapó lángnyelvekről, a megperzselt felhőkről - és arról is, hogy milyen jelentéktelen volt a vitája apámmal. A képet egy kamionsofőr csinálta rólunk aznap, amikor elhagytuk Kaliforniát. A sarkában ott az a repülő. Anyám haja lófarokba fogva. A karját lazán a vállamra veti, de az ujjai természetellenes erővel szorítják a tarkóm, mintha nem hagyná, hogy elfussak. Mosolyog. Apám egyik inge van rajta. Én nem mosolygok. Még csak nem is a fényképezőgép felé nézek. A kamionost Flexnek hívták. Vörös szakállt viselt, bajuszt azonban nem. Azt mondta, Nebraska óta nem látott nálunk szebbet. Flex a saját gépével fotózott, nekünk a nagy sietségben eszünkbe sem jutott, hogy hozzuk a miénket. ,,Csinálok egy képet, adjanak egy címet, és odaküldöm" - mondta. Anyám úgy volt vele, miért is ne, a bátyja úgyis csak bérli az ingatlant. Ha kiderül, hogy Flex elmebeteg, és felgyújtja a házat, akkor sem esik baja senkinek. Flex el is küldte a képet Joley bácsin keresztül. Egy használt, újracímzett barna borítékban érkezett, amin huszonöt centes bélyegek sora kígyózott. Volt benne egy anyámnak szánt post-it is, de nem engedte, hogy elolvassam. Azért mesélem el az utunk történetét, mert én vagyok az egyetlen, akinek a fejében tényleg összeállt ez az egész. Mindannyian részesei voltunk - anyu, apu, Joley bácsi, Sam, még Hadley is -, de mindegyikünk másképp látja. Én magam visszafelé. Mint egy filmet, amit visszapörgetnek. Nem tudom, miért van így. De azt igen, hogy anyám másként látja. Mikor megérkezett a fénykép Flextől, mindannyian - én, anyu, Joley és Sam - ott álltunk a konyhaasztal körül, úgy néztük. Joley azt mondta, milyen jó kis kép rólam, és megkérdezte, hol készült. Sam a fejét rázta, és hátralépett. - Ezen nincs semmi - mondta. - Se fák, se szurdok, semmi. - Mi vagyunk rajta - mondta anyám.

Sim asszonynak pénzre van szüksége. Elvesztette a férjét és az állását, és három szájat kell etetnie. Ha nem talál hamarosan munkát, ő és gyermekei elveszítik az otthonukat. Válaszol egy homályos álláshirdetésre a Smile Nyomozóirodánál, arra számítva, hogy takarítónőt keresnek. De amikor csak a hentesként szerzett tapasztalatairól faggatják, rádöbben hogy egészen másfajta munkával akarják megbízni - bérgyilkos lesz. Sim asszony hamarosan rájön, hogy új munkája nem is különbözik annyira a régitől, és az ügynökség legjobb alkalmazottjává válik, de a csúcsra jutása nem maradt észrevétlen. Tehetségére féltékeny versenytársai - sőt, még saját kollégái is - veszélyt jelentenek számára. Ha meg akarja őrizni az állását, családját és hírnevét, le kell csapnia egy rivális ügynökség titokzatos vezetőjére. Ám pengéje hegye egy ismerős arcra irányul. Ebből a káoszból nem tudja kivágni magát... Kang Dzsijong sötét és váratlanul megindító, kaleidoszkópszerű történetet tár elénk a szeretet kacskaringós útjairól, a lélek mélyére temetett titkokról és a reményteljes megújulásról. A regény különcökkel, holttestekkel és finom ételekkel teli világa egy friss, nemzetközi irodalmi hang feltűnését jelzi. Részlet a könyvből: Pak Theszang mélyen ülő szemével pislogva nézte végig az önéletrajzomat. Egy perc, két perc. A kelleténél jóval tovább fürkészte a mindössze kétsoros bemutatkozást. A szívem hevesen vert, attól tartottam, le fog hordani, amiért ilyen gyalázatos önéletrajzot nyújtottam át neki. - Húsboltot vezetett? - tette le végre az önéletrajzot az asztalra. Válasz helyett valamiért félénk mosolyt erőltettem magamra. Láttam egyszerű arcvonásaimat a mögötte lévő tükörben. A szeplők, amelyek szezámmagként pöttyözték az arcom, egy ostoba, szegény nő benyomását keltették.- Akkor biztosan jól bánik a késsel is, igaz? Bólintottam. Bár nem voltam olyan ügyes, mint a madzsangiIm család, a hús szeletelésében, a csontok aprításában és a hal feldarabolásában biztos volt a tudásom. - Dzsunki, emlékszel a műanyag késre, amivel a tortát szeleteltük? Kérlek, hozd ide! A fiatalember neve tehát Dzsunki volt. Elindult a sarokban lévő mosogatóhoz, és nemsokára egy fehér műanyag kenyérvágó késsel tért vissza, amit átnyújtott Pak Theszangnak. - Ha nem túl nagy kérés, megtenné, hogy megmutatja, hogy tartja? Képzelje el, hogy a kést a marha bordái között vezeti át, mintha egy igazi kés lenne. Persze, ha lenne nálunk egy valódi kés... - Áh... igazából van nálam kés! Nem tudtam pontosan, a késnek és a munkának mi köze lehet egymáshoz, de mégis előhúztam egyet a hátam mögött lévő bevásárlótáskából. Azt képzeltem, hogy éppen a szeletelő munkámat végzem, finoman megdöntöttem a kést, és a levegőt szeleteltem, mintha a mélyvörösre érlelt marhahús bordájába vágnék. - Emelje meg egy kicsit a kés végét. Nem, inkább emelje fel a karját. Igen, igen. Pontosan így. Elégedettnek tűnt. Egy pillanatra lehunytam a szemem. A sűrű sötétségben egy hatalmas vadállat fekete szőrét kezdtem eltávolítani. Feltárult a hús halvány rózsaszín színe, és a friss vér éles, de mégis illékony szaga elérte az orromat, majd el is tűnt. A penge átvágta a húst, majd a szétvágott résen keresztül behatolt egy újabb rétegbe. A mozdulataim ritmusába és ütemébe egy kis öröm is vegyült. Mintha hirtelen lenne egy lelkes közönség, amely csodálja a munkám, ez a gondolat pedig furcsa élvezettel töltött el. - Elég volt. Nyugodtan üljön le. Pak Theszang hangjára kinyitottam a szemem. Ismét az idegen irodában voltam. A kést, amelynek nyele nedves volt az izzadtságomtól, visszatettem a bevásárlótáskába. Most, hogy véget ért a feladat, egy kis szégyen fogott el az iménti szenvedélyes mozdulatok miatt. - Köszönöm, hogy az első találkozásunkkor eleget tett egy ilyen nehéz kérésnek. Pak Theszang arca enyhén elvörösödött. Elmagyarázta, hogy valójában azzal a hirdetéssel, amelyet láttam, adatkutató asszisztenst kerestek. Bár több jelentkező is akadt, mind csupa ügyefogyott háziasszony volt, akik nemhogy mások magánéletének kifürkészésére nem voltak alkalmasak, de maguk is csak azért vetették bele magukat az egészbe, hogy valahogy előteremtsék a pénzt saját házasságtörő légyottjaikra. - Engedje meg, hogy egyenesen a lényegre térjek. Legyen a bérgyilkosunk. Hisz mindannyiunknak akad legalább egyvalaki az életében, akit legszívesebben megölne, nem igaz? Ha ön, Sim asszony, meghozza ezt a döntést, mások helyett teljesítheti azoknak az ártatlan embereknek a kétségbeesett kívánságát. Meglepetésként ért, hogy PakTheszang szerint az én szerény külsőm, a tehetségem a kés forgatásához és a hátrányos családi környezetem mind-mind ideális feltétel ahhoz, hogy gyilkos váljon belőlem. Amikor kiejtette a ,,gyilkos" szót, hosszú idő után először hagyott cserben a hólyagom, és éreztem, hogy átnedvesedik az alsóneműm. A lábam remegett, képtelen voltam felállni. Bérgyilkos. A világban valóban léteznek bérgyilkosok? Nehezen tudtam hinni a fülemnek.

Amszterdam, 1942-1943. A németek a színház, a Hollandsche Schouwburg épületében gyűjtik össze a deportálás előtt álló zsidókat, a gyerekeket pedig átviszik az utca túloldalán levő zsidó bölcsődébe. Miközben az intézmény falain kívül a zsidók élete egyre fenyegetettebbé válik, a tizenhét éves Betty Oudkerk a többi gondozóval együtt egyre inkább felelősnek érzi magát a gyerekek sorsáért. A legnagyobb titokban és nem törődve a veszéllyel több, mint hatszáz gyereket mentenek meg a deportálástól Henriëtte Pimentel, a bölcsőde igazgatójának vezetésével. A regény egy fiatal nő szívszorító igaz történetét dolgozza fel, aki mindent kockára tett, hogy több száz gyermeket mentsen meg a halál torkából. Részlet a könyvből: Prológus Lenn, az előtérben gyülekeznek a gyerekek. Egymás kezét fogva állnak kettes sorban, hamarosan átkelnek a túloldalra. Hátizsák a vállukon, játékmackó a hónuk alatt. Mirjam vezeti a csapatot. - Neked nem kellene segíteni rendet rakni? - kérdezi halk hangján. - Odamegyek. - Gyertek, gyerekek, indulunk. A sor megmozdul. Próbálom nem nézni az arcokat. Így is túl sok kép van már a fejemben gyerekekről, akiket elvisznek. Túl sok kérdés, ami így is a mélybe ránt. Nem szabad azon gondolkodnom, milyen körülmények között élnek most, ha élnek egyáltalán. Nem! Kész, vége, nem történt meg. Benézek az óvodások csoportszobájának nyitott ajtaján. Virrie az elszállított kiságyakról leszedett lepedőket hajtogatja össze. - Szereztél valakit az új csomaghoz? - lépek be a szobába. Arra a kisbabára gondolok, aki az utolsó pillanatban került hozzánk. - Az a baj, hogy most el vannak foglalva azokkal, akik még mindig a Plantage Parklaanon vannak. - Ő pedig arról a tizenkét gyerekről beszél, akiket tegnap nagy sietséggel tudtunk kicsempészni innen. A többségük idősebb volt, és már hónapok óta itt bujkált. - Akkor én viszem el. Virrie arcára kiül a döbbenet. - Hová? Megvonom a vállam. Hetek óta azon gondolkodom, hogy hova mehetnék, ha eljön az ideje. Vannak barátaim és ismerőseim, akik felajánlották, hogy elbújtatnak, de fogalmam sincs, hogy az ajánlatuk a német megszállásnak ebben a szakaszában is érvényes-e. Egyre nehezebb eldönteni, hogy valaki jó vagy rossz ember-e. Senki sem mer beszélni, mert mindenki fél, hogy pusztán amiatt letartóztatják őket, amit mondanak. Vagy ami még rosszabb: amit tesznek. - Virrie, ezt a kisfiút nem szabad odaadni nekik. Látnod kellene. - Tudom, de valószínűleg nincs mit tenni. - Látja rajtam, hogy nem győzött meg. - Vagy mindannyiunkat veszélybe akarsz sodorni? Megrázom a fejem. - Nem, dehogy! - Ha neked nem megy, átviszem én a túloldalra. - Arra semmi szükség. Ma még elrejtem előlük, aztán holnap talán már találnak neki valakit, nem? - Talán - feleli nem túl nagy meggyőződéssel.