Az 1960-as évek elején, egy kis normandiai falut, Veules-les-Roses-t izgalmas hír hozza lázba: válasz érkezik a gyerekek Mikulásnak írt leveleire. A háttérben Magdeleine, a postáskisasszony áll, aki szeretné megajándékozni a gyerekeket, ezért a posta szabályzatát megszegve, felbontja az általuk írt leveleket. A megrendítő titkok és igazságtalanságok, amelyekről ezekben olvas, arra indítják, hogy megpróbálja jobb hellyé változtatni a világot. Csakhogy sokaknak ez nem tetszik... Catherine Siguret A postáskisasszony című regényét igaz történet ihlette, amelynek nyomán Franciaországban, 1962-ben megalakult a hivatalos Mikulás-titkárság. A szolgáltatás mind a mai napig nagy népszerűségnek örvend, és hozzájárul ahhoz, hogy az ünnepi időszak még varázslatosabb legyen. Részlet Amikor megkapta az első levelet Dieppe-ből, arra gondolt, hogy talán egy gyerek odaköltözött egy rokonához, hogy ott járjon iskolába. Egy roueni bentlakásos iskolára tippelt. Az első párizsi levél azonban összezavarta. Biztos egy itt vendégeskedő gyerek írhatta, aki tudta, milyen hatékony az itteni posta, és szerencsét próbált. Hamarosan azonban özönleni kezdtek a küldemények, és nem tagadhatta tovább: a gyerekek megtudták, hogy ha Veules-be írnak, választ kapnak, és egymásnak adták a hírt, amely futótűzként terjedt. Tucatjával érkeztek a levelek a megyéből, de Franciaország távolabbi sarkaiból is. A gyűjtőzsák, amely ebben az időszakban rendszerint viszonylag üres volt, december első hetétől csordultig megtelt. Kész katasztrófa volt. A válogatóközpont megfigyelői hamarosan felhívták Bouquet figyelmét is a dologra: nézzen rá a zsákra, amint megérkezik a célba. Vagyis vesse alá alapos kutatásnak... Magdeleine gond nélkül meggyőzte Robert-t, a postai alkalmazottat, aki reggelenként hozta a leveleket, hogy jöjjön korábban, már fél hatra. A férfi nem kérdezte az okát, megszokta, hogy alkalmazkodik a postamesterek elvárásaihoz. A visszafelé induló zsák már bonyolultabb kérdés volt. Françoise felvetette, hogy ha már úgyis ő borítékolja be a küldeményeket, Robert közvetlenül hozzá menjen el a létszám feletti elküldendőkért. Állította, hogy segítőkész ember, és semmit sem fog kérdezni. Valóban, a postás rezzenéstelen arccal jött és ment, jól bejáratódott a rendszer. Magdeleine kénytelen volt százával vásárolni a bélyegeket, már nem abban a kézműves szakaszban jártak, amikor Françoise hordta ki a postaládákba a válaszokat a biciklijén. A postáskisasszony, aki az ellenállás óta adakozott a Népsegély közvetítésével a szükséget szenvedő gyerekeknek, úgy döntött, idén az éves adományát bélyegre költi. Talán az álmodozás nem érték? A problémákat már nem is látta. Egészen addig, míg meg nem jelent egy cikk egy országos lapban, a Paris Jourban azzal a címmel, hogy ,,Normandiában a Télapó levelei légipostán érkeznek".

Marc Márquez neve nem ismeretlen a gyorsasági motorversenyzés világában jártas közönség számára: a fiatal, többszörös világbajnok versenyző kreatív versenyzési stílusával, megalkuvást nem ismerő hozzáállásával megreformálta a MotoGP világát. A lebilincselő életrajzot, amely bemutatja a motorsport legfényesebb csillagának történetét, elsöprő sikerének titkát, életének legfontosabb eseményeit, most a magyar olvasóközönség is megismerheti. Ehhez kiváló alkalmat teremt, hogy a harminchárom év után újra megrendezett Magyar nagydíjat fölényesen Marc Márquez nyerte meg 2025 nyarán, a Balaton Park versenypályán. Részlet a könyvből: Szerinte az agresszivitás az egyetlen út, ha az ember a világ legjobbjaival áll szemben: ,,Az utolsó körökben, amikor Jorge Lorenzo, Dani Pedrosa vagy Valentino Rossi ellen harcolsz, nincs hely - egyszerűen nincs. Ők nem hagynak rést. Ilyenkor magadnak kell helyet csinálnod - be kell vetned mindent." A Francia Nagydíj újabb ,,elsőt" hozott Márquez számára: soha korábban nem motorozott MotoGP-géppel esőben. A Le Mans-i verseny napján, a reggeli bemelegítés során azonban eleredt az eső. Bár a 2012-es valenciai teszten már előfordult gyenge eső, akkor még nem lett igazán nedves a pálya. Most új helyzet volt, de Márquez villámgyorsan alkalmazkodott - és a harmadik legjobb időt motorozta. A versenyt száraz időben pole-pozícióból kezdhette, de a rajtnál kipörgött a kereke, és az első körökben több veszélyes csúszást is megúszott. Aztán megtalálta a ritmust, és a futam közepén a hetedik helyről kapaszkodott fel, végül harmadikként intették le - 2013-as évadában tehát továbbra is százszázalékos dobogós mérleggel rendelkezett. Ez a hibátlan sorozat azonban Mugellóban megszakadt. Márquez itt szenvedte el az év első kiesését - talán kissé túlságosan is magabiztossá vált addigra. A hétvége során összesen négyszer bukott, ezek közül a legdurvább a versenyen történt. Az egész szezonban rekordokat döntögetett - és ezt a sorozatot Mugellóban is folytatta, amikor minden idők leggyorsabb Grand Prix-balesetének főszereplője lett. A Márquez Alpinestars versenyruhájából származó adatok - ezek a modern bőrruhák már figyelik a versenyző testhelyzetét és sebességét is, hogy bukás esetén automatikusan kinyissák a légzsákokat - azt mutatták, hogy a spanyol 337,8 km/h-s sebességgel haladt, amikor leugrott a motorról a célegyenes végén. A híres emelkedőn, közvetlenül a célvonal után, ahol a motor rövid időre elemelkedik az aszfalttól, a gép első kereke ismét talajt ért - és ekkor blokkolt. Márquez motorja kisodródott balra, épp a pályát szegélyező fal felé. Amikor felismerte, hogy halálos ütközés felé tart, levetette magát a motorról. Az ütközés ereje olyan hatalmas volt, hogy túllépte a versenyruha szenzorai által mérhető maximális gyorsulást - 25 g-t (ami a földi gravitáció 25-szörösének felel meg). Az érzékelők már nem tudták pontosan rögzíteni, mekkora erőhatás érte a testét. Az, hogy Márquez ezt ép bőrrel megúszta, kisebb csodával ért fel - ahogy azt Valentino Rossi is többször hangsúlyozta: ,,Nagyon szerencsés volt. Nagyon. Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szerencsés, mert ez sokkal rosszabbul is végződhetett volna." A baleset látványossága nagy visszhangot váltott ki a médiában, és sokakban újra megfogalmazódott a gondolat, hogy a MotoGP-versenyzők teljesen őrültek. Márquez azonban határozottan visszautasította ezt a vádat, és nemcsak önmagát, hanem a többi pilótát is megvédte. ,,Nem lehet őrült az ember, miközben 320-szal megy" - vágott vissza. - ,,Sőt, épp ellenkezőleg: ilyenkor kell a legjózanabbnak lenni. Mi tisztán látunk - pontosan tudjuk, mikor lehet próbálkozni, és mikor nem."

Karácsony. Mennyi kép, mennyi emlék, mennyi szín! Morcsányi Elza élvezetes stílusban, irodalmi példákkal fűszerezve ismertet meg bennünket különböző korok karácsonyainak szokásaival, amelyek közül a legtöbb példát, anekdotát, adomát a XIX. századi, békebeli ünnepek szolgáltatják. E képzeletbeli sétán a régi idők karácsonyait élhetjük újra. A Ruszwum cukrászda süteményillatától, a Mátyás templom karácsonyi miséjének orgonamuzsikájától kísérve járhatjuk be a Svábhegy hóborította ródlipályáit, a Budai Vár királyi karácsonyait, a Városház tér karácsonyi vásárait. Míg hintóval gördülünk végig az Andrássy úton, bekukkanthatunk a főúri palotákba és polgári otthonokba, megismerve a karácsonyfaállítás és ajándékozás szokásának eredetét, sétánk végén pedig a Városligetben korcsolyázunk a zenekar hangszereinek dallamára. Részlet a könyvből: Családi ,,idill" a boldog békeidőkben 1899-ben a Budapesti Hírlapban megjelent egy tárca, amely egy korabeli családapa karácsonyát mesélte el. Több mint százhuszonöt év telt el azóta, és mintha semmi nem változott volna, kivéve, hogy a szülők szakácsnő és szobalány nélkül járják végig a részletezett nehézségeket... A budai családapa karácsonya ,,Ahányszor elmentem hazulról, mindig három-négy megbízást kaptam. Én kiferáltam haza a diót, a rávaló aranyfüstöt, a mogyorót, a rávaló ezüstfüstöt (kisebb, hát csak ezüst dukál neki), az aszalt szilvát, a cukrot, a süteményt. A házba úgy jártam be, mintha lopni jöttem volna. Kívülről füttyentettem a szakácsnénak, a ki erre füttyentett a szobalánynak (főzni nem tudott, de fütyölni igen szépen), a ki erre a gyerekeket félretakaritotta az útból, s összpontositotta a legkisebbik szobába. Ekkor a szakácsnő újra füttyentett, amire én pakkokkal megterhelten bevonultam. A gyerekeknek nem volt szabad belőle látni semmit. [...] A házi rend fel volt fordulva, senki se találta a helyét. Senki se mert sokat beszélni, mert félt, hogy kikottyant valami féltékenyen őrzött meglepetést. Két nappal karácsonyest előtt szobám bútorait összevissza taszigálták, mert, miközben a gyerekeket sétálni küldtük, beállitottunk egy óriási fenyőfát. Ekkorát még Tátrafüreden se láttam. Le is kellett belőle vágni alul-felül (mindakét végén hosszú volt), s csak úgy tudtuk betuszkolni. Eltartott másfél óra hosszat ez a munka. Én ezalatt ki-kiszaladtam a kapuhoz, hogy nem közelednek-e a gyerekek? Háromszor megjelentek szegények, de én mindannyiszor vészjóslóan fütyültem, jeladásul a dajkának, hogy sétáljanak tovább, végre a fenyőfa helyén állott, a szobát lezárták s én futottam a megfagyott gyermekekért, akik azalatt a kerületi melegedő szobába vonultak, melyet többek közt Neményi Ambrus életnagyságu medvecukorszobra ékesitett. Ilyen hálásak a budaiak! [...] Következett a karácsonyfa feldíszítése, ami nem olyan könnyü, mint sokan gondolják. Tetejébe egy viaszangyalka, mely trombitát fuj, az ágakra a csokoládé-kutyák, cukor-bárányok, melyek nem fujnak semmit, továbbá papirosláncok, gyertyák akképpen elhelyezve, hogy valamennyit látni lehessen, és egyik se gyulladjon meg. De még kiszámitani, hogy a majdan meggyujtandó gyertyák hová fogják leendő csöppjeiket leejteni, s azokat a helyeket külön megjelölni, hogy a gyerekeket viszont el lehessen onnan rántani, a mint közelednek feléje! Ehhez már csakugyan kiváló családapai furfang kell." Bizonyos részletek változtak, bizonyos részletekben korunkban is nagyon ismerős élményeket ír le a szerző, hiszen ahány ház, annyi szokás, de a mai napig jellemző ,,alapok" - a Jézuskának írott levél, a karácsonyeste és az ajándékozás megkezdését csengővel jelző angyal, a karácsonyfa megcsodálása, a szépen csomagolt ajándékok a család minden tagja számára, a közösen eltöltött vacsora szokásai - a XIX. század végére szilárdultak meg. A felsorolt kellemes, meghitt eseményeket azonban hetek komoly munkája előzte meg: a Jézus tanításaiban ugyan nem szereplő, de szinte vallásos áhítattal véghez vitt nagytakarítás, amelyet a ház asszonya és a rendelkezésére álló személyzet vezényelt le.

Nyugati tér. Erről a helyről a budapestiek legtöbbjének a nyüzsgés, a rohanás, az ,,ússzuk meg valahogy" érzés jut az eszébe. Pedig a pesti városrész legizgalmasabb környékéről van szó, ami nemcsak sok szép látnivalót tartogat, de rengeteg izgalmas történetet is.A város e nyughatatlan pontján érdemes lelassítanunk, hogy meglássuk és meghalljuk, miről mesélnek az utcakövek, épületek. Keljünk útra Maczó Balázs muzeológus vezetésével, fedezzük fel Budapest legizgalmasabb csomópontját. Részlet A Nyugati tér Budapestnek talán a legkevésbé látványos tere. Valójában egy nagy útkereszteződés, amelyet az elmúlt évtizedek során próbáltak ugyan teresíteni, de a rajta áthaladó óriási forgalom miatt ezt nem igazán tudjuk élvezni. Mindig is a főváros legnagyobb forgalmat lebonyolító terének számított, és emiatt megkerülhetetlen a közlekedéstörténeti szerepe is. Három kerület - az V., a VI. és a XIII. - metszéspontjában helyezkedik el, mondhatni, három világ határán, és ha meg akarunk ismerkedni vele, akkor ennek az egész városrésznek a történetét figyelembe kell vennünk. A tér kialakulásának nincs igazán kezdete: folyamata van. A területen már a középkorban is vezetett egy országút, amely a középkori Pestet (ami lényegében a mai Belváros) kötötte össze az északi országrésszel. Az út nyomvonala idővel állandósult (ez a mai Bajcsy-Zsilinszky és a Váci út), és végül ezen alakult ki a Nyugati tér. Pest egyik legfontosabb útvonala volt ez, városi és átmenő forgalmat egyaránt lebonyolított, Vác és azon túl Nagyszombat, Pozsony, Bécs irányába vezetett. Ezért is kapta az útvonal a Váci országút nevet. Sokáig a mai Bajcsy-Zsilinszky utat is Váci körútnak nevezték, és a belvárosi bevásárlóutcával, a Váci utcával egy útvonalként szelte át Pest lakott és lakatlan városrészeit. A városvezetés 1879-ben elégelte meg az addigra egyre kaotikusabb helyzetet teremtő utcakígyót, és szakaszonként más közterületi jelleget adva az útvonalnak, megkülönböztette az utcát, a körutat és az utat. Az 1720-as évektől több helytartótanácsi rendelet is született az országutak rendezése kapcsán. Ezekből megtudhatjuk, hogy a csupán földdel és kavicsokkal egyengetett útpálya nem igazán bizonyult tartósnak. Főleg a Nyugati tér előtti szakasz volt nagyon lapályos, itt a sóder egyszerűen elsüllyedt. Ráadásul a pesti síkság futóhomokja időnként áthatolhatatlan homoksivataggá változtatta ezt a területet. Mária Terézia rendeletére az 1760-as évektől árnyas akácfasor szegélyezte az útvonalat, leginkább azért, hogy a futóhomok ne akadályozza a közlekedést. Kicsit talán túlzó a megállapítás, de a Nyugati tér tényleges kialakulásában fontos szerepük volt az árvizeknek is, egészen pontosan a víz ellen való védekezésnek. Az ide befutó töltéseken kiépített utak ugyanis állandósították a tér útkereszteződés-jellegét, végső soron magát a teret. A globális felmelegedés, illetve a folyók erőszakos szabályozása előtt a Duna évente kétszer is megáradt, tavasszal és nyáron. A Nyugati tér környéke kifejezetten árvízveszélyes terület volt, mivel nemcsak nyugat felől a Duna, de északi irányból egy akkor még meglévő mellékág (egyes szakaszait Rákos-ároknak nevezték) vize is veszélyeztette. Az utóbbi ág a Dráva utca magasságában szakadt ki a folyamból, és körülbelül annak a mentén haladt egészen a mai Váci út vonaláig. Itt aztán délre fordult, és a Váci úttal párhuzamosan folyt a mai Nyugati térig, hogy keletre kanyarodva, gyakorlatilag a Nagykörút vonalán ölelje körbe Pest külterületét.

,,Csodálatos regény. Friss és érzékletes újragondolása egy jól ismert történetnek." - The Times Alexandria, az ókor legfényesebb városa, i. e. 1. század. Kleopátra, a fáraó kedvenc lánya, gyermekkorát az Alexandriai Nagy Könyvtárban tudása gyarapításával tölti, arra készülve, hogy egy napon trónra lépjen. Apja halála után öccsével, Ptolemaiosszal kell osztoznia a trónon, a kettejük között kialakult konfliktus azonban Egyiptom jövőjét sodorja veszélybe. Amikor Julius Caesar megérkezik Rómából, Kleopátra ráébred, hogy benne rejlik a hatalom megtartásának kulcsa. A történetet Kleopátra, valamint Servilia, Caesar szeretője meséli el, aki kívülről, mégis fájdalmas közelségből szemtanúja az eseményeknek. Natasha Solomons lélegzetelállító helyszínekre repít bennünket, ahol gazdagság és dicsőség tárul elénk, ugyanakkor megjelenik a halál kegyetlen valósága és az árulás is. Részlet Azt akarom, hogy olyannak lássatok, amilyen vagyok. Lehet utálni, szeretni, megvetni, de előbb ismerjetek meg. Lánynak és istennőnek születtem. Jövendő királynőnek, ha megélem. Apám udvarában rengeteg az ellenségem, közülük nem egy saját családom tagja. Rosszindulatuk úgy mászik a bőrömön, mint a hangyák, és ha a gonosz gondolatok tettek lennének, akkor, amint a hangyák, azok is felmásznának a bölcsőm lábain, és kiennék a szememet. Ám mégsem vagyok teljesen egyedül. Charmian az első pillanattól fogva velem él. Elvették az anyjától, akire nem is emlékszik, ahogy kikerült az anyaméhből nekem ajándékozták, melegen beburkolták, tejjel jóllakatták. Egy istennőnek szolgálóra van szüksége, aki törődik vele, aki úgy formálódik a kívánságaihoz, akaratához, mint a kavics, amelynek élét lesimítja, formázza és csiszolja a tenger tenyere. A papok őt választották nekem, amikor megtudták, hogy csak pillanatokkal utánam született meg. Az istenek akarata, hogy örökké együtt legyünk. Csecsemőként egy bölcsőben aludtunk - mert nem szeretek egyedül lenni -, a testünk egymáshoz simult, összebújtunk, az ujjait a nyakamon tartotta. Két rabszolgatestvér szoptatott bennünket, akkor is egymás mellett voltunk. Ahogy nőttünk, vagy mellettem, vagy az ágyam lábánál szunyókált, ahogy éppen kívántam. Én adtam neki nevet, amikor a nyelvem már tudott szavakat formálni. Addig nem volt neve. Mert minden porcikája az enyém volt - még a neve is. Charmian, az öröm adományozója. Azt mondja, az öröm, amit benne láttam, csupán saját tiszta és ragyogó örömöm tükröződése volt. A rabszolgám, ám sokáig nem akart szabad lenni. Mert amikor szeretünk, nem vagyunk-e mindannyian rabszolgák, akik elégedettek leigázottságukkal? És így, a magam módján, én is az övé vagyok, hozzá láncol a szeretet. Az Időutazó-sorozat kortárs történelmi regényei olyan népszerű vagy kevésbé ismert élettörténeteket beszélnek el, amelyek kivételesek és egyediek. Saját korukat megelőző, erős asszonyok, bölcs mesterek, vagy éppen gyarlóságukban emberi történelmi alakok elevenednek meg a könyvek lapjain. Az olvasó bepillanthat a hírességek hálószobatitkaiba, vagy csemegézhet a történelemkönyvekből kimaradt életrajzi epizódokból. Az író pedig - mint hivatásos időutazó - régi korok asszonyainak és férfijainak bőrébe bújva mesél egyszerre múltról és jelenről. Az Időutazó-sorozatban eddig megjelent: Benedek Szabolcs: A spalatói boszorkány Miklya Luzsányi Mónika: Mohács özvegye Karen Duve: Sissi Kertész Edina: Jóga Budán Ben Kane: Napóleon ügynöke Miklya Luzsányi Mónika: Ezerszer Júlia - Szendrey Júlia eltitkolt élete Emily Maguire: Mámor - Johanna nőpápa legendája

,,Hayley Gelfuso fordulatos történetvezetéssel, mesterien ötvözi a romantikát és a fantasyt, és minden oldalon izgalmat kínál." - Publishers Weekly Sodró lendületű regény két kivételes nőről, akik a második világégés idején és a hidegháborús Amerikában végzik különleges, az átlagemberek szeme elől végig rejtve maradó feladatukat. Egy titokzatos helyen, az időtérben, távolabbi és közelebbi korok tanúinak emlékeit tárolják könyvek formájában. Lisavet és Amelia itt próbálják sértetlenül megőrizni a múltat azokkal szemben, akik kényük-kedvük szerint alakítanák az emberiség történelmét. Ha lázadóként nem mentenék meg az eltörlésre ítélt emlékeket, az felbecsülhetetlen károkat okozna az erről mit sem sejtő emberek mindennapjaiban, a jövőt is befolyásoló emlékezetben. Az időtérben reked 1938-ban, a kristályéjszaka éjjelén a tizenegy éves Lisavet Levy, aki arra vár, hogy órásmester édesapja visszatérjen érte. Ám a sors másként alakul, így a kislány könyvek és szellemek között nő fel, és a korábban élt emberek emlékein keresztül fedezi fel a világot. Amikor rájön, hogy a náci idővigyázók is bejárnak az időtérbe, hogy bizonyos emlékeket eltüntetve csak a számukra kedvező történelem maradjon fenn, Lisavet elhatározza, hogy a saját emlékkötetébe menti át ezeket a darabkákat. Ám amikor 1949-ben felbukkan egy amerikai ügynök, Ernest Duquesne, egy csapásra minden megváltozik. A köztük kibontakozó szerelem felrúgja a szabályokat és átírja az idő törvényeit. 1965-ben, a hidegháború kellős közepén a tizenhat éves Amelia Duquesne gyászolja eltűnt nagybátyját, Ernest Duquesne-t, amikor a CIA titokzatos ügynöke megkeresi, hogy segítsen nekik felkutatni egy emlékkönyvet, amelyet a rokona is keresett. Ám amikor Amelia belép az időtérbe, máris szembekerül a bácsikája feltételezett gyilkosával, egy orosz kémmel. De elég pár óra ezen a furcsa helyen, hogy kiderüljön: semmi sincs úgy, ahogy a jóakarói elmesélték neki. Amelia életében számos titok rejtőzik, amelyek nemsokára az egész életét felforgatják. Az elveszett órák könyve az idő természetéről, az emlékezetről és arról szól, hogy mi mindent vagyunk hajlandók feláldozni azokért, akiket szeretünk. Részlet Elborzadva figyelte, ahogy kinyitja a könyvet, majd előhúz egy gyufaskatulyát a zsebéből. Aztán meggyújtott egy szálat, és addig tartotta a papírhoz, amíg a láng át nem terjedt rá. Amikor a tűz már erőre kapott, egyszerűen leejtette a könyvet, amely borítóval felfelé, hajlott gerinccel zuhant a padlóra. - Az idővigyázók elpusztítják azokat az emlékeket, amelyekre nem akarják, hogy emlékezzen a világ. Lisavet ugrott egyet ijedtében. Azrael termett mellette, és komor ábrázattal nézte végig a válla fölött a jelenetet. - De miért? - kérdezte. Azrael vállat vont. - Így tudják fenntartani a saját ideológiájukat. A múlt tükröt tart elénk. Elárulja, hogy kik voltunk, és mi lett belőlünk. Vannak, akik nem szeretik azt, amit ebben a tükörben látnak, úgyhogy egyszerűen eltüntetik ezen emlékeket, mintha sosem lettek volna. Kitörlik az embereket a létezésből. - Kitörlik az embereket? - ismételte meg Lisavet rettegéssel a hangjában. A katona felkapta a fejét. - Wer ist da? - kérdezte, és az övéhez nyúlt. A lány zakatoló szívvel húzódott hátrébb. Azrael ott maradt, ahol volt. A katona odakiáltott neki néhány dühös szót, és átkozta, amiért továbbra is bámul rá. A náci előhúzott valamit a zsebéből, és Lisavetnek hunyorognia kellett, hogy jobban ki tudja venni. A lángok fénye egy zsebóra üvegén csillant meg - az óra összetéveszthetetlenül ismerősnek tűnt. A réztokot elkoptatta az idő, a patinája sok kézről tanúskodott, amely az esztendők során mind megérintette. Apáról fiúra szállt, és most ez a katona használta. Teljesen elhűlt, amikor felismerte. A katona babrált egy darabig az órával, amíg két méterre tőle ki nem nyílt egy ajtó. Amint átlépett a küszöbön, még egy utolsó pillantást vetett a földön lángoló papírkupacra. Abban a pillanatban, hogy becsukódott az ajtó, Lisavet előreszökkent, majd térdre rogyott az égő kötet előtt, csupasz kézzel nyúlt a lángok közé, hogy megmentse a bőrkötéses könyv maradékát. A borító is megperzselődött a szélén. A megmaradt oldalak többsége pedig úgy elszenesedett, hogy semmivé foszlott a talpa alatt, amikor megpróbálta eltaposni a tüzet. Néhány lap azonban, amelyek közelebb voltak a kötet elejéhez, érintetlen maradt. És ezek az oldalak most suttogni kezdtek hozzá, ahogy óvatosan, a forróságtól sajgó ujjakkal lerázta róluk a kormot. Mély, reszkető hangon mesélték el a történetüket. Az apja történetét. Az apja hangján. A lélegzete fájdalmas zihálássá vált, ahogy könnyek szöktek a szemébe. Még Azraelről is megfeledkezett, amíg az mellette nem termett. - Az óra... - mondta Azrael halkan. Lisavet zokogása csillapíthatatlanná vált. Nem akart belegondolni, hogy mit jelenthet mindez, noha jól tudta, csak egyvalamit jelenthetett: az apja órája egy náci katona zsebében kötött ki. Azrael egy szót sem szólt. Mellette maradt, amíg a lány megpróbálta összegyűjteni mindazt, ami megmaradt az apja emlékeiből. Most már biztos lehetett benne, hogy senki sem fog eljönni érte.

Dr. Gordon Walker biokémikus, mikológus Útlevél a gombák birodalmába című kötete átfogó képet nyújt az élővilág egyik legnagyobb és legismeretlenebb csoportjáról. Megismerhetjük e csodálatos élőlények hihetetlen formagazdagságát, szaporodási módjaikat, összetett életciklusaikat, életmódjuk sokszínűségét, gyógyhatásaikat, kulturális szerepüket, és a legfontosabb mikroszkopikus gombák csoportjaiba is betekintést nyerhetünk. Megérthetjük a gombák ökoszisztémákban betöltött elengedhetetlen szerepét, illetve azt is, hogyan kapcsolódnak a körülöttük lévő élőlényekhez. A könyv első része kérdés-válasz formátumban íródott, amelyből megtudhatjuk, mi is az a micélium, miként fejlődtek a gombák az evolúció során, hogyan működik a biokémiájuk, mi módon rendszerezik őket manapság és hogyan hatnak a mai világunkra. Emellett hasznos információkat találunk benne a felelős gombagyűjtési gyakorlatokról, kiemelve többek között, hogy a természetben megtalált gombákat fogyasztás előtt minden esetben vizsgáltassuk meg hivatásos gombaszakellenőrrel, és még a gombák gasztronómiai felhasználásáról is sokféle érdekességet olvashatunk. A második rész a gombahatározás alapjaiba vezet be bennünket, és különféle gombákat, illetve más gombaszerű élőlényeket mutat be - a természetben megtalálható ízletes ehetőktől kezdve a mérgezőkön, gyógyhatású, termesztésre használt fajokon át egészen a szokatlan, bizarr formákig. Végül egy fejezet a gombavilág különleges jelenségeit tárja elénk, bemutatva a gombák sokszínűségét. A könyvet színes és részletes tudományos illusztrációk, gombafotók egészítik ki, segítve, hogy az olvasó elmélyítse tudását a gombák világában. A könyv remekül ötvözi a közérthető, mégis tudományos alapossággal tálalt hatalmas információhalmazt, miközben egyensúlyt teremt a könnyed, olvasmányos összefoglalók és a mélyebb, tudományos háttér között. Aki a gombák világáról alapos és átfogó ismeretekre vágyik, mindenképpen tegye a polcára ezt a gazdagon illusztrált és olvasmányos munkát. Részlet Ötéves lehettem, amikor az anyámmal Massachusettsben túráztunk, és találtunk egy méretes pöfeteget. Ehetőként azonosította, ezért óvatosan kiszakítottuk a fűből, és hazavittük. Miközben vajon megsütöttük, édes diós aroma áradt szét a levegőben. Amikor először megkóstoltam e párnaszerűen lágy pöfeteget, azonnal rabul ejtett a gombászás szenvedélye: kezdetben tehát az erdőben található ínycsiklandó ételek vonzottak. Ugyanazon a helyen soha többé nem találtunk pöfeteget, de rengeteg más gombára bukkantunk az otthonunkhoz sokkal közelebb is. Amikor kivágtunk egy öreg fát a kertben, az apám úgy döntött, hogy sárgagévagomba-csírákat tartalmazó fadugókkal oltja be a tuskót. Egy évvel később, amikor már teljesen megfeledkeztem a kezdeti izgatottságomról, csoda szép sárga és narancsszínű telepek nőttek ki belőle. Óvatosan leszedtük a lágy, mégis rugalmas lapokat, majd bevittük a konyhába, és vajon megpirítottuk. A lélegzetem is elállt, amikor megkóstoltam, hiszen a textúrája és az íze szinte megkülönböztethetetlenül hasonlított a csirkehúsra. Szárnyait bontogató szakácsként letaglózott a gondolat, hogy e húsos gombában mennyi fenséges kulináris lehetőség rejlik. Egy különösen esős ősszel sok gombatelep bukkant elő az élete végén járó almafánk tövéből. Alig bírtam kivárni, míg végre megehettem a termőtestek e fantasztikus áradatát. Átnéztük a könyveinket, és úgy tippeltünk, hogy gyűrűs tuskógomba lehet, de a mindig óvatos szüleim úgy határoztak, hogy ki kell kérnünk egy profi mikológus véleményét is. Így hát leszedtük a telepeket, és elvittük a Bostoni Gombászklubba, hogy az ottani szakemberek erősítsék meg a gyanúnkat. Ők egyetértettek velünk abban, hogy tuskógombákról van szó, de azt tanácsolták, hogy óvatosan fogyasszunk belőlük, mert emésztési problémákat okozhatnak.

A hazájában minden idők legnagyobb angol felfedezőjének tartott James Cook kapitány 1776. július 12-én vágott neki harmadik világkörüli útjának az HMS Resolution fedélzetén. Két és fél évvel később, Hawaii szigetén vesztette életét egy, a bennszülöttekkel vívott összecsapás során. Mi vezetett annak az embernek a tragédiájához, aki tengerészkapitányként, a maga korában egyedülálló módon tisztelte a bennszülött népeket és kultúrájukat? A kortárs ismeretterjesztő irodalom kiemelkedő alakjának legújabb műve egyszerre egy globális léptékű tengeri felfedezőút lebilincselően izgalmas, sodró lendületű leírása és tudományos igényű társadalomkritika, amely feltárja a nagy felfedezések ellentmondásokkal terhes, bonyolult társadalmi hátterét és következményeit. NEW YORK TIMES BESTSELLER-LISTA: ,,Egy lebilincselően izgalmas, bravúrosan megírt beszámoló a nagy földrajzi felfedezések korának legnagyobb jelentőségű expedíciójáról, amely James Cook kapitány halálához vezetett, és a mai napig vitatott örökséget hagyott maga után." AZ ÉV KÖNYVE: A THE NEW YORK TIMES, A TIME MAGAZIN, A THE ECONOMIST, AZ NPR (NATIONAL PUBLIC RADIO), A THE NEW YORKER, A THE SMITHSONIAN ÉS A KIRKUS MAGAZIN SZAVAZATA ALAPJÁN Részlet a könyvből: Hawaii-szigetek, Kauai, 1778. január Aznap éjjel, amikor a hajók feltűntek, néhány halász fáklyafénynél vetette ki a hálóit a part menti vizeken. Mapua, az egyik bennszülött vette észre őket elsőként. Döbbenten meredt a kísérteties jelenésre. Hatalmas, a víz fölé tornyosuló árnyék közeledett a nyílt tenger felől. A tetején tűz égett, az oldalán lyukak voltak, az elején pedig egy hosszú lándzsa, akár a kardhal hegyes orra. Hamarosan egy másik hasonló árnyék is feltűnt az első mögött. Mapuának sejtelme sem volt róla, mi lehet ez, de abban biztos volt, hogy valami baljós szél hozta ide, a partjaikhoz. Mapua és a társai sietve partra eveztek. A szájhagyomány útján megőrzött beszámolók alapján, amelyeket egy hawaii történész, Samuel Mánaiakalani Kamakau gyűjtött össze, ,,mindnyájan halálra rémültek a fenyegető jelenésektől". A halászok a faluba érve Kaeóhoz, a törzsfőnökhöz siettek, és beszámoltak neki a különös jövevényekről. Másnap reggel a két leviatán már a part közelében lebegett a vízen. Vajon mi lehetett ez a két látomás? Honnan jöttek? És mit akarnak? ,,Mi az a sok ág rajtuk?", kérdezte álmélkodva az egyik falubeli (vélhetően a hajók árbócaira és keresztrúdjaira gondolt). ,,Óriási úszó fák lehetnek", vélte egy másik. ,,Ez nem egy megszokott dolog", vetette ellen a törzs főpapja, a kahuna. Szerinte úszó szentélyek voltak, az istenek házai. Csodálatos építmények. Az ágai lépcsők, amelyek a mennybe vezetnek. Kamakau beszámolója szerint, ahogy a két hajó közeledett a parthoz, a falu lakói ámulva, döbbent csodálkozással nézték a ,,lenyűgöző szörnyeket". Rövidesen tekintélyes tömeg verődött össze a parton, ,,rémült kiáltozásuk betöltötte az egész öblöt". Ahogy a két hajó kísérteties csendben, hol kifeszülő, hol elernyedő vitorlákkal közelített, olyanok voltak, mint két óriási tüskésrája, amelyek most bukkantak a felszínre a tenger mélyéről. Néhány kenut vízre bocsátottak, hogy közelebbről is szemügyre vegyék a jelenéseket, és a bátor evezősök olyan közel merészkedtek hozzájuk, hogy tisztán ki tudták venni a fedélzeten mozgó emberformájú lények alakjait. Miután még sosem láttak háromszögletű kalapokat, azt hitték, hogy ilyen furcsán deformált az idegen lények feje. A tengerésztisztek testhezálló egyenruháját a bőrüknek nézték. Az egyik evezős úgy írta le őket, hogy ,,a bőrük gyűrötten lötyögött rajtuk". Miután még sosem láttak zsebeket, azt hitték, hogy azok a viselőik testébe nyíló kis ajtók. ,,Ezeken a nyílásokon keresztül vesznek elő magukból mindenféle értékes dolgokat, a testük telis-tele van kincsekkel!" Amint a hajók a part felé tartottak, úgy nőtt az álmélkodó tömeg, és a fövenyt betöltötte izgatott kiáltozásuk. A féktelen félelem és az eksztatikus elragadtatás hangjai voltak ezek. Érezték, hogy valamilyen baljós esemény részesei, hogy valami olyasmi vette kezdetét, ami elkerülhetetlenül és örökre megváltoztatja az életüket. Ahogy Kamakau leírja: ,,Az öblöt betöltötte a hangzavar, és a szigetlakók csak kiáltoztak, egyre hangosabban és hangosabban."

Hogyan jutunk el a mechanikus komputerektől a ma ismert technológiákig? Hogyan jelenik meg a mesterséges intelligencia a popkultúrában? Hogyan működtek és mire szolgáltak az első robotok? Mi köze a mitológiai lényeknek a ChatGPT-hez? Toby Walsh műve tudományos alapokon nyugvó ismeretterjesztő könyv, amely közérthetően, szórakoztatóan mutatja be a világot lázban tartó mesterséges intelligencia történetét. Részlet a könyvből: Shakey komputere rendelkezett a saját világa digitális térképével. Az ember megkérhette Shakey-t bizonyos feladatok elvégzésére - ,,Shakey, menj el a könyvtárba, és hozz el nekem egy könyvet!" -, ami után a robot az A* keresőalgoritmus segítségével átnézte a saját digitális térképét, és megkereste az utat az aktuális pozícióját reprezentáló szimbólumtól a könyvtárat reprezentáló szimbólumig. Ezután a kamerája, a távolságmérő szenzorai és ütközésgátlói segítségével nekivágott a kalandnak. Az emberekkel ellentétben, akikkel gyakran előfordul, hogy nem valami ügyesek a tájékozódásban, az A* matematikailag tökéletesnek volt mondható. De mit értünk ezen pontosan? Először is azt, hogy az algoritmus teljes. Ha létezik egyáltalán A-ból B-be vezető útvonal, akkor az A* meg fogja találni. Másodszor: optimális. Az A* mindig a legrövidebb utat találja meg A és B között. Harmadszor: a lehető leghatékonyabb, vagyis az A-ból B-be vezető legrövidebb út megtalálása során éppen csak annyit fedez fel a térképből, amennyit feltétlenül szükséges. Kevesebb kereséssel nem is lehetne megtalálni az utat. Amikor a Bond Streettől akar eljutni a King's Crosshoz, az algoritmus nem veszi tekintetbe a Marble Archot, ugyanis nincs rá szüksége. Mielőtt még az MI történetének az érdekes kis anekdotájaként legyintenénk az A* algoritmusra, érdemes figyelembe venni, hogy alighanem a mesterséges intelligencia legáltalánosabb felhasználásáról van szó, amellyel találkozhatunk a hétköznapokban. Minden alkalommal, amikor a telefonunkon vagy a kocsink GPS-rendszerén az útvonaltervezővel bíbelődünk, egy kis MI-program az A* segítségével találja meg a legrövidebb utat, tekintetbe véve az aktuális forgalmi viszonyokat, útlezárásokat és egyéb körülményeket. A dolog iróniája csupán az, hogy amíg az A* algoritmust eredetileg robotok irányítására tervezték, addig időközben áthangszerelték, hogy inkább az embereket igazítsa útba. Nem tudom, a kedves olvasó hogy van vele, de az én életemet jelentősen megkönnyíti az útvonaltervezés. Jóval ritkábban tévedek el, és sokkal gyakrabban büszkélkedhetem azzal, hogy időben eljutok oda, ahová akartam.

Ramon Gener díjnyertes regényének központi szereplője egy zongora: különös, rejtélyes múltú hangszer, amelynek billentyűi titkokat rejtenek. Az elbeszélő nemcsak a zongora viszontagságos történetéről mesél, hanem feltárja az egész 20. századi európai történelem rejtett, személyes oldalát. Megismerhetjük Johannest, a visszahúzódó, virtuóz zenészt, aki az első világháborúban a frontra kényszerül; aggódó édesanyját, Ortrudot, aki megvásárolja a zongorát fia számára; Ryant, a becsületes, brit katonát, aki egy véletlen folytán megörökli a hangszert; Ryan lányát, Emilyt, aki a második világháború veszteségeit és borzalmait követően a zenében talál vigaszt. Különféle korok különféle emberei ők, akiknek sorsát mégis összeköti a különleges, 31887-es sorozatszámú, Grotrian-Steinweg márkájú koncertzongora; a viharos, sötét időkben a zene szinte mágikus erővel bír, megnyugvást, feloldást, erőd ad mindenkinek - a hangszer ellenségekből barátokat, botfülűekből zenészeket, idegenekből családot kovácsol. Részlet a könyvből: Egy nagyon kedves, kerek arcú úr fogadott minket. Olyan volt, mint egy középkorú manó. Arcát hatalmas, narancsszínű szeplők tarkították, dús, vörös haja és szakálla volt. Akcentusa meglehetősen mulatságosnak tűnt, mintha valahonnan Kelet-Európából érkezett volna, beszéd közben komikusan hadonászott rövid kis karjával, és puhának tűnő, tömzsi ujjaival. Furcsa hanglejtésével és tökéletes gömb formájú, ide-oda ringó pocakjával - amely erősen igyekezett kiszabadulni egy megkínzott bőröv szorításából - teljesen elvarázsolt bennünket. De amint kimondta a nevét - Janusz Borowski - máris meg tudtuk tippelni a származását - Kelet-Lengyelország valamely távoli erdejében születhetett. Falzettja és susogó ,,s"-ei bűvöletében kevesebb, mint tizenöt másodperc alatt körbejártuk a boltot. Rendkívül kicsi volt. Egyik zongora sem volt az a bársonyos hangú hangszer, amelyet megálmodtunk. Nem volt szükséges kipróbálni őket. Ekkor azonban - akár egy bűvész, aki a műsor végére tartogatja a nagy trükköt - a kerek arcú kisember elhúzott egy koszos, borzalmas, kopott virágmintás függönyt a bolt végében, és... voila... Amint megpillantottam, teljes bizonyossággal tudtam: ez az. Fekete félkoncertzongora volt. Ott hevert, tele karcolással, átfestve, porosan, alultápláltan, szomjasan. Mégis volt benne valami megfoghatatlan, ami életben tartotta; valami ősrégi fény, amely még nem akart kihunyni. Gyönyörű art déco megjelenésén túl mintha varázslat lakozott volna benne. A bűbáj egyenesen a szívembe hatolt: a zongora egy szempillantás alatt meghódított. Mint aki a legváratlanabb helyen találta meg a Frigyládát, izgatottan felnyitottam, és megpillantottam a márkáját: Grotrian-Steinweg. A nevet nem a híres braunschweigi gyártó szokásos gótikus betűtípusával írták, de tökéletesen illett a zongora stílusához. Felhajtottam a hangzótest tetejét, és egy csatatér tárult elém, ahol ezernyi ütközet zajlott. Kerestem a hangszer sorozatszámát, hogy kiderítsem, milyen idős lehet, de sehol sem találtam. Biztos eltemette a sok festékréteg, amellyel megnyomorították. Az első szemle után elérkezett az igazság pillanata. Akkor kellett eldőlnie, vajon tényleg álmaim bársonyos hangú zongorájával állok-e szemben. Kértem egy zongoraszéket. A lengyel erdei manó már hozta is, és olyan ragyogó szemmel nyújtotta át, mint aki az illúziókeltés valamennyi csínját-bínját ismeri. Az eredeti elefántcsontbillentyűk kopottak voltak, lejött róluk a lakkréteg. Mielőtt hozzájuk értem volna, elgondolkodtam, mit játsszak. Fontos volt a megfelelő darabválasztás. Épp a kőtáblákat készültem kivenni a Frigyládából - nem hibázhattam. Több mű is eszembe jutott, de nem akartam elsietni a dolgot. Vártam néhány másodpercet, hátha maga a zongora sugall valamit. És akkor, nem tudom pontosan, miért, de éreztem, hogy Chopin Opus 9. No. 2. Esz-dúr Noktürnje a helyes választás. Leültem, lábammal kitapogattam a pedálokat, kezemet a billentyűzethez emeltem. Elkezdtem játszani az andante részt; szépen, ráérősen. Az egykor dicső hangszer mélyéről régi korok fénye derengett fel. Sovány, szomjas húrjaiból valami megfoghatatlan erő áradt szét a helyiség minden szegletében. Valamiféle rozsdás varázslat volt ez, bársonyos bűbáj; édes, távoli földekről érkező igézet; utópisztikus, ódon álom. Öt perc noktürn. Öt senza fine perc, amely megváltoztatta a világomat.