,,Csodálatos regény. Friss és érzékletes újragondolása egy jól ismert történetnek." - The Times Alexandria, az ókor legfényesebb városa, i. e. 1. század. Kleopátra, a fáraó kedvenc lánya, gyermekkorát az Alexandriai Nagy Könyvtárban tudása gyarapításával tölti, arra készülve, hogy egy napon trónra lépjen. Apja halála után öccsével, Ptolemaiosszal kell osztoznia a trónon, a kettejük között kialakult konfliktus azonban Egyiptom jövőjét sodorja veszélybe. Amikor Julius Caesar megérkezik Rómából, Kleopátra ráébred, hogy benne rejlik a hatalom megtartásának kulcsa. A történetet Kleopátra, valamint Servilia, Caesar szeretője meséli el, aki kívülről, mégis fájdalmas közelségből szemtanúja az eseményeknek. Natasha Solomons lélegzetelállító helyszínekre repít bennünket, ahol gazdagság és dicsőség tárul elénk, ugyanakkor megjelenik a halál kegyetlen valósága és az árulás is. Részlet Azt akarom, hogy olyannak lássatok, amilyen vagyok. Lehet utálni, szeretni, megvetni, de előbb ismerjetek meg. Lánynak és istennőnek születtem. Jövendő királynőnek, ha megélem. Apám udvarában rengeteg az ellenségem, közülük nem egy saját családom tagja. Rosszindulatuk úgy mászik a bőrömön, mint a hangyák, és ha a gonosz gondolatok tettek lennének, akkor, amint a hangyák, azok is felmásznának a bölcsőm lábain, és kiennék a szememet. Ám mégsem vagyok teljesen egyedül. Charmian az első pillanattól fogva velem él. Elvették az anyjától, akire nem is emlékszik, ahogy kikerült az anyaméhből nekem ajándékozták, melegen beburkolták, tejjel jóllakatták. Egy istennőnek szolgálóra van szüksége, aki törődik vele, aki úgy formálódik a kívánságaihoz, akaratához, mint a kavics, amelynek élét lesimítja, formázza és csiszolja a tenger tenyere. A papok őt választották nekem, amikor megtudták, hogy csak pillanatokkal utánam született meg. Az istenek akarata, hogy örökké együtt legyünk. Csecsemőként egy bölcsőben aludtunk - mert nem szeretek egyedül lenni -, a testünk egymáshoz simult, összebújtunk, az ujjait a nyakamon tartotta. Két rabszolgatestvér szoptatott bennünket, akkor is egymás mellett voltunk. Ahogy nőttünk, vagy mellettem, vagy az ágyam lábánál szunyókált, ahogy éppen kívántam. Én adtam neki nevet, amikor a nyelvem már tudott szavakat formálni. Addig nem volt neve. Mert minden porcikája az enyém volt - még a neve is. Charmian, az öröm adományozója. Azt mondja, az öröm, amit benne láttam, csupán saját tiszta és ragyogó örömöm tükröződése volt. A rabszolgám, ám sokáig nem akart szabad lenni. Mert amikor szeretünk, nem vagyunk-e mindannyian rabszolgák, akik elégedettek leigázottságukkal? És így, a magam módján, én is az övé vagyok, hozzá láncol a szeretet. Az Időutazó-sorozat kortárs történelmi regényei olyan népszerű vagy kevésbé ismert élettörténeteket beszélnek el, amelyek kivételesek és egyediek. Saját korukat megelőző, erős asszonyok, bölcs mesterek, vagy éppen gyarlóságukban emberi történelmi alakok elevenednek meg a könyvek lapjain. Az olvasó bepillanthat a hírességek hálószobatitkaiba, vagy csemegézhet a történelemkönyvekből kimaradt életrajzi epizódokból. Az író pedig - mint hivatásos időutazó - régi korok asszonyainak és férfijainak bőrébe bújva mesél egyszerre múltról és jelenről. Az Időutazó-sorozatban eddig megjelent: Benedek Szabolcs: A spalatói boszorkány Miklya Luzsányi Mónika: Mohács özvegye Karen Duve: Sissi Kertész Edina: Jóga Budán Ben Kane: Napóleon ügynöke Miklya Luzsányi Mónika: Ezerszer Júlia - Szendrey Júlia eltitkolt élete Emily Maguire: Mámor - Johanna nőpápa legendája

,,Hayley Gelfuso fordulatos történetvezetéssel, mesterien ötvözi a romantikát és a fantasyt, és minden oldalon izgalmat kínál." - Publishers Weekly Sodró lendületű regény két kivételes nőről, akik a második világégés idején és a hidegháborús Amerikában végzik különleges, az átlagemberek szeme elől végig rejtve maradó feladatukat. Egy titokzatos helyen, az időtérben, távolabbi és közelebbi korok tanúinak emlékeit tárolják könyvek formájában. Lisavet és Amelia itt próbálják sértetlenül megőrizni a múltat azokkal szemben, akik kényük-kedvük szerint alakítanák az emberiség történelmét. Ha lázadóként nem mentenék meg az eltörlésre ítélt emlékeket, az felbecsülhetetlen károkat okozna az erről mit sem sejtő emberek mindennapjaiban, a jövőt is befolyásoló emlékezetben. Az időtérben reked 1938-ban, a kristályéjszaka éjjelén a tizenegy éves Lisavet Levy, aki arra vár, hogy órásmester édesapja visszatérjen érte. Ám a sors másként alakul, így a kislány könyvek és szellemek között nő fel, és a korábban élt emberek emlékein keresztül fedezi fel a világot. Amikor rájön, hogy a náci idővigyázók is bejárnak az időtérbe, hogy bizonyos emlékeket eltüntetve csak a számukra kedvező történelem maradjon fenn, Lisavet elhatározza, hogy a saját emlékkötetébe menti át ezeket a darabkákat. Ám amikor 1949-ben felbukkan egy amerikai ügynök, Ernest Duquesne, egy csapásra minden megváltozik. A köztük kibontakozó szerelem felrúgja a szabályokat és átírja az idő törvényeit. 1965-ben, a hidegháború kellős közepén a tizenhat éves Amelia Duquesne gyászolja eltűnt nagybátyját, Ernest Duquesne-t, amikor a CIA titokzatos ügynöke megkeresi, hogy segítsen nekik felkutatni egy emlékkönyvet, amelyet a rokona is keresett. Ám amikor Amelia belép az időtérbe, máris szembekerül a bácsikája feltételezett gyilkosával, egy orosz kémmel. De elég pár óra ezen a furcsa helyen, hogy kiderüljön: semmi sincs úgy, ahogy a jóakarói elmesélték neki. Amelia életében számos titok rejtőzik, amelyek nemsokára az egész életét felforgatják. Az elveszett órák könyve az idő természetéről, az emlékezetről és arról szól, hogy mi mindent vagyunk hajlandók feláldozni azokért, akiket szeretünk. Részlet Elborzadva figyelte, ahogy kinyitja a könyvet, majd előhúz egy gyufaskatulyát a zsebéből. Aztán meggyújtott egy szálat, és addig tartotta a papírhoz, amíg a láng át nem terjedt rá. Amikor a tűz már erőre kapott, egyszerűen leejtette a könyvet, amely borítóval felfelé, hajlott gerinccel zuhant a padlóra. - Az idővigyázók elpusztítják azokat az emlékeket, amelyekre nem akarják, hogy emlékezzen a világ. Lisavet ugrott egyet ijedtében. Azrael termett mellette, és komor ábrázattal nézte végig a válla fölött a jelenetet. - De miért? - kérdezte. Azrael vállat vont. - Így tudják fenntartani a saját ideológiájukat. A múlt tükröt tart elénk. Elárulja, hogy kik voltunk, és mi lett belőlünk. Vannak, akik nem szeretik azt, amit ebben a tükörben látnak, úgyhogy egyszerűen eltüntetik ezen emlékeket, mintha sosem lettek volna. Kitörlik az embereket a létezésből. - Kitörlik az embereket? - ismételte meg Lisavet rettegéssel a hangjában. A katona felkapta a fejét. - Wer ist da? - kérdezte, és az övéhez nyúlt. A lány zakatoló szívvel húzódott hátrébb. Azrael ott maradt, ahol volt. A katona odakiáltott neki néhány dühös szót, és átkozta, amiért továbbra is bámul rá. A náci előhúzott valamit a zsebéből, és Lisavetnek hunyorognia kellett, hogy jobban ki tudja venni. A lángok fénye egy zsebóra üvegén csillant meg - az óra összetéveszthetetlenül ismerősnek tűnt. A réztokot elkoptatta az idő, a patinája sok kézről tanúskodott, amely az esztendők során mind megérintette. Apáról fiúra szállt, és most ez a katona használta. Teljesen elhűlt, amikor felismerte. A katona babrált egy darabig az órával, amíg két méterre tőle ki nem nyílt egy ajtó. Amint átlépett a küszöbön, még egy utolsó pillantást vetett a földön lángoló papírkupacra. Abban a pillanatban, hogy becsukódott az ajtó, Lisavet előreszökkent, majd térdre rogyott az égő kötet előtt, csupasz kézzel nyúlt a lángok közé, hogy megmentse a bőrkötéses könyv maradékát. A borító is megperzselődött a szélén. A megmaradt oldalak többsége pedig úgy elszenesedett, hogy semmivé foszlott a talpa alatt, amikor megpróbálta eltaposni a tüzet. Néhány lap azonban, amelyek közelebb voltak a kötet elejéhez, érintetlen maradt. És ezek az oldalak most suttogni kezdtek hozzá, ahogy óvatosan, a forróságtól sajgó ujjakkal lerázta róluk a kormot. Mély, reszkető hangon mesélték el a történetüket. Az apja történetét. Az apja hangján. A lélegzete fájdalmas zihálássá vált, ahogy könnyek szöktek a szemébe. Még Azraelről is megfeledkezett, amíg az mellette nem termett. - Az óra... - mondta Azrael halkan. Lisavet zokogása csillapíthatatlanná vált. Nem akart belegondolni, hogy mit jelenthet mindez, noha jól tudta, csak egyvalamit jelenthetett: az apja órája egy náci katona zsebében kötött ki. Azrael egy szót sem szólt. Mellette maradt, amíg a lány megpróbálta összegyűjteni mindazt, ami megmaradt az apja emlékeiből. Most már biztos lehetett benne, hogy senki sem fog eljönni érte.

Ramon Gener díjnyertes regényének központi szereplője egy zongora: különös, rejtélyes múltú hangszer, amelynek billentyűi titkokat rejtenek. Az elbeszélő nemcsak a zongora viszontagságos történetéről mesél, hanem feltárja az egész 20. századi európai történelem rejtett, személyes oldalát. Megismerhetjük Johannest, a visszahúzódó, virtuóz zenészt, aki az első világháborúban a frontra kényszerül; aggódó édesanyját, Ortrudot, aki megvásárolja a zongorát fia számára; Ryant, a becsületes, brit katonát, aki egy véletlen folytán megörökli a hangszert; Ryan lányát, Emilyt, aki a második világháború veszteségeit és borzalmait követően a zenében talál vigaszt. Különféle korok különféle emberei ők, akiknek sorsát mégis összeköti a különleges, 31887-es sorozatszámú, Grotrian-Steinweg márkájú koncertzongora; a viharos, sötét időkben a zene szinte mágikus erővel bír, megnyugvást, feloldást, erőd ad mindenkinek - a hangszer ellenségekből barátokat, botfülűekből zenészeket, idegenekből családot kovácsol. Részlet a könyvből: Egy nagyon kedves, kerek arcú úr fogadott minket. Olyan volt, mint egy középkorú manó. Arcát hatalmas, narancsszínű szeplők tarkították, dús, vörös haja és szakálla volt. Akcentusa meglehetősen mulatságosnak tűnt, mintha valahonnan Kelet-Európából érkezett volna, beszéd közben komikusan hadonászott rövid kis karjával, és puhának tűnő, tömzsi ujjaival. Furcsa hanglejtésével és tökéletes gömb formájú, ide-oda ringó pocakjával - amely erősen igyekezett kiszabadulni egy megkínzott bőröv szorításából - teljesen elvarázsolt bennünket. De amint kimondta a nevét - Janusz Borowski - máris meg tudtuk tippelni a származását - Kelet-Lengyelország valamely távoli erdejében születhetett. Falzettja és susogó ,,s"-ei bűvöletében kevesebb, mint tizenöt másodperc alatt körbejártuk a boltot. Rendkívül kicsi volt. Egyik zongora sem volt az a bársonyos hangú hangszer, amelyet megálmodtunk. Nem volt szükséges kipróbálni őket. Ekkor azonban - akár egy bűvész, aki a műsor végére tartogatja a nagy trükköt - a kerek arcú kisember elhúzott egy koszos, borzalmas, kopott virágmintás függönyt a bolt végében, és... voila... Amint megpillantottam, teljes bizonyossággal tudtam: ez az. Fekete félkoncertzongora volt. Ott hevert, tele karcolással, átfestve, porosan, alultápláltan, szomjasan. Mégis volt benne valami megfoghatatlan, ami életben tartotta; valami ősrégi fény, amely még nem akart kihunyni. Gyönyörű art déco megjelenésén túl mintha varázslat lakozott volna benne. A bűbáj egyenesen a szívembe hatolt: a zongora egy szempillantás alatt meghódított. Mint aki a legváratlanabb helyen találta meg a Frigyládát, izgatottan felnyitottam, és megpillantottam a márkáját: Grotrian-Steinweg. A nevet nem a híres braunschweigi gyártó szokásos gótikus betűtípusával írták, de tökéletesen illett a zongora stílusához. Felhajtottam a hangzótest tetejét, és egy csatatér tárult elém, ahol ezernyi ütközet zajlott. Kerestem a hangszer sorozatszámát, hogy kiderítsem, milyen idős lehet, de sehol sem találtam. Biztos eltemette a sok festékréteg, amellyel megnyomorították. Az első szemle után elérkezett az igazság pillanata. Akkor kellett eldőlnie, vajon tényleg álmaim bársonyos hangú zongorájával állok-e szemben. Kértem egy zongoraszéket. A lengyel erdei manó már hozta is, és olyan ragyogó szemmel nyújtotta át, mint aki az illúziókeltés valamennyi csínját-bínját ismeri. Az eredeti elefántcsontbillentyűk kopottak voltak, lejött róluk a lakkréteg. Mielőtt hozzájuk értem volna, elgondolkodtam, mit játsszak. Fontos volt a megfelelő darabválasztás. Épp a kőtáblákat készültem kivenni a Frigyládából - nem hibázhattam. Több mű is eszembe jutott, de nem akartam elsietni a dolgot. Vártam néhány másodpercet, hátha maga a zongora sugall valamit. És akkor, nem tudom pontosan, miért, de éreztem, hogy Chopin Opus 9. No. 2. Esz-dúr Noktürnje a helyes választás. Leültem, lábammal kitapogattam a pedálokat, kezemet a billentyűzethez emeltem. Elkezdtem játszani az andante részt; szépen, ráérősen. Az egykor dicső hangszer mélyéről régi korok fénye derengett fel. Sovány, szomjas húrjaiból valami megfoghatatlan erő áradt szét a helyiség minden szegletében. Valamiféle rozsdás varázslat volt ez, bársonyos bűbáj; édes, távoli földekről érkező igézet; utópisztikus, ódon álom. Öt perc noktürn. Öt senza fine perc, amely megváltoztatta a világomat.

Karácsonykor mindig történik valami. Még akkor is, ha látszólag ugyanúgy zajlik minden: az apró vagy nagyobb csodák szinte észrevétlenül simulnak a megszokott események közé. A kötetben szereplő tizenhét novella az angyali titkok és az emberi pillanatok hol mulatságos, hol érzelmekkel teli, hol elgondolkodtató egymásra találásáról mesél. Arról, hogy minden külsőség és bonyodalom ellenére a varázslat bennünk zajlik: ez az igazi ajándék magunktól nekünk. A klasszikus és kortárs szerzők erre az időtlen adományra emlékeztetnek minket. A kötetben Ady Endre, Babits Mihály, Benedek Elek, Benedek Szabolcs, Gárdonyi Géza, Kaffka Margit, Király László, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Kuncz Aladár, Mikszáth Kálmán, Molnár Ferenc, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Mózes Attila, R. Berde Mária, Tömörkény Istvánnovelláit olvashatjuk.

A tizenkilencedik századi, polgárháborútól sújtott Amerikában járunk: itt kezdődik Adam és Charles Trask, a két, szélsőségesen különböző testvér története. Hatalmaskodó apjuk árnyékában mindketten a maguk módján próbálnak érvényesülni, mígnem egészen eltérő utakra sodorja őket az élet: a harcias Charles magányos agglegény lesz, a szelíd Adam katonának áll, majd feleségül veszi a titokzatos, kiismerhetetlen Cathy-t, akivel a festői szépségű Salinas-völgyben találnak otthonra. A regény innentől ikerfiaik, Aron és Caleb életét követi, akik mintha megismételnék Adam és Charles történetét: különbözőségük, az apjuk szeretetéért folytatott harc, viszályuk, belső feszültségük a korábbi családi történet pontos mása. Meg lehet-e törni a családi mintázatokat? Alakíthatjuk-e saját sorsunkat a történelem vérzivataros időszakaiban? Győzedelmeskedhet-e az ember a belső sötétség felett? John Steinbeck világszerte ismert klasszikusa ezekre a kérdésekre keresi a választ a két testvérpár történetén keresztül: a mű jóság és gonoszság, sötétség és világosság, eleve elrendelt sors és szabad akarat egymásnak feszülésének regénye, amelynek végén a gyakran komor hangvétel ellenére felcsillan a remény: a sorsunkat magunk alakíthatjuk. A szerzőről John Steinbeck (1902-1968) amerikai regény-, novella- és színdarabíró, a 20. századi amerikai irodalom jelentős alkotója. 1962-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Az Édentől keletre az egyik legismertebb regénye. Részlet a könyvből: A tél mintha nem lett volna hajlandó kiengedni a világot karmaiból. Már rég lejárt az ideje, de csak csattogtatta korbácsát - a fagyot, a szelet, az esőt. Az emberek meg egyre ezt hajtogatták: "Azok az átkozott óriási ágyúk odaát Franciaországban! Elrontják az időjárást az egész világon!" A Salinas-völgy sehogy sem akart kizöldülni. A vadvirágok olyan sokáig késlekedtek, hogy az emberek már azt hitték, ebben az évben nem is fognak előbújni. Mi azonban tudtuk - vagy legalábbis reméltük -, hogy május elsején, amikor valamennyi vasárnapi iskola kirándulást szokott rendezni az Alisalba, a vadazáleák, amelyek a folyó partjain szoktak pompázni, egészen biztosan virágba borulnak már. Ez mindig hozzátartozott a május elsejéhez. Május elsején hideg volt. A kirándulásokat elmosta a fagyos eső, és egyetlen bimbó se nyílt ki az azáleabokrokon. És két héttel később még mindig várattak magukra. Cal nem sejtette, hogy így lesz, amikor az azáleát választotta érzelmei jelképéül, de ha már kimondta, hogy az a szimbólum, nem lehetett változtatni rajta. A Ford ott rostokolt Windham garázsában, remekül felpumpált abroncsokkal és két új szárazelemmel, hogy könnyen lehessen elindítani. Leet újra meg újra mozgósították, hogy szendvicseket készítsen a nagy napra, végül belefáradt a várakozásba, meg abba, hogy minden második napon zsúrkenyeret vásároljon. - Miért nem indultok, akármilyen is az idő? - kérdezte. - Nem lehet - felelte Cal. - Azáleát mondtam. - És hogy tudod majd, mikor lesz? - A Silacci fiúk odakinn laknak, onnan járnak be az iskolába mindennap. Azt mondják, még egy hét vagy legfeljebb tíz nap. - Jóságos ég! - kiáltott fel Lee. - Attól tartok, túlérett lesz ez a kirándulás a sok készülődéstől.

Milyen döntést hozzon a tépelődő, fiatal lány, aki úgy érzi, választania kell családalapítás és karrierépítés között? Hogyan tudná újra szeretni az ünnepeket az édesapját gyászoló nő? Hogyan birkózik meg a magányos, érzékeny kislány a kiszámíthatatlan változásokkal? A Telihold kávézó ezúttal váratlan találkozások helyszíne; a jól ismert beszélő macskák ismét a legkülönfélébb embereknek segítenek. Ami közös bennük: mindannyiuknak fel kell ismerni, mi a szívük legmélyén rejlő valódi kívánság. A népszerű fantasy második részében karácsonykor látogatunk el a Telihold kávézóba - a titokzatos helyre, amelynek nincs állandó címe, sem nyitvatartási ideje, és ahol a különleges csillagjósok talán néhány kívánságot is teljesítenek... Részlet a könyvből: A mennyezet üvegtáblákból összeálló háromszög formájú tető, a falon, középen egy kerek ablak. A falak és a mennyezet is hófehér, így leginkább a Fehér Szoba lenne rá a találó név. - Vagy még inkább a Macskák Szobája - suttogtam magamban. Ugyanis a szobában minden egyes szobor egy-egy macskát ábrázolt. Alvó macska, vadászatra készülő macska, mindegyik olyan élethűen megformálva, hogy szinte hallani véltem a halk szuszogást; azt hittem, a következő pillanatban megmozdulnak. AszakuraFumió, mint megtudtam, szenvedélyesen szerette a macskákat. - Milyen aranyos... - mondtam elérzékenyülve. Most már biztos voltam benne: jó döntés volt eljönni ide. Ismét cipőt húztam, és elindultam a tetőkert irányába. Úgy hírlik, ez volt Japánban az egyik legelső tetőkert - igazi úttörő kezdeményezés. Amint kiléptem a tetőre, a lábam szinte földbe gyökerezett. Tágra nyílt szemmel álltam. A nap már lebukott a horizont mögé, az ég mély indigókékbe öltözött. A tetőkert növényeire apró fényfüzérek voltak erősítve, és minden csillogott. Ami igazán meglepett, hogy az egyik sarokban állt egy ,,Telihold kávézó" feliratú tábla, alatta kézzel írt üzenet: Karácsony estéjén különleges nyitvatartás A kert nem volt nagy, de elfért benne egy kétszemélyes pult. - Üdvözöljük! - köszöntöttek mosolyogva. Az egyikük egy hatalmas, macskajelmezbe bújt, kötényt viselő figura volt, a másik pedig egy gyönyörű, fekete hajú, külföldi nő. A távolban két fiú szórólapokat osztogatott. Egyikük szőke volt, rózsaszínes tincsekkel, a másik pedig ezüstös hajú. - Ó, hát eljöttél! Ez tényleg csodás! - rikkantotta a rózsaszínesszőke hajú fiú, miközben átkarolta a vállamat. A fekete hajú nő szinte suttogva jegyezte meg: - Uránusz... ez már-már zaklatás! - Ó, bocsi, bocsi! - kapta el gyorsan, zavartan a kezét. Aztán udvariasan mutatott a pult felé. - Parancsolj, fáradj oda! - Köszönöm. - feleltem apró mosollyal, és helyet foglaltam az egyik bárszéken. A pult rendezett volt, impozáns hatást keltett. Rajtam kívül mindössze egyetlen vendég ült ott. Az az öltönyös férfi, akit mintha már párszor láttam volna korábban. Jó megjelenésű, határozott arcvonásokkal; olyan típus, akit az ember nem felejt el egykönnyen, ha egyszer találkozott vele. Ahogy lopva rápillantottam, észrevette, hogy nézem. Összetalálkozott a tekintetünk, úgyhogy zavartan, sietve elfordítottam a fejem. - Jó estét. Válaszként kissé esetlen mosolyt erőltettem az arcomra. - Rég találkoztunk, nem igaz? - Hogy micsoda? - csúszott ki belőlem a kérdés önkéntelenül. - Nem emlékszel rám? Most már szinte bámultam a férfit, hosszasan, kutató tekintettel. A torkom kiszáradt, nyeltem egyet. - Ismerős. Egészen biztos, hogy láttam már valahol. Talán egy korábbi munkahelyi utazásom során? Most mit tegyek? Nem emlékszem... Mivel nem tudtam, ki lehet ő, fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek. A zavarodottságtól ide-oda nézelődtem. - Igazad van... így hirtelen ilyesmit kérdezni kissé tolakodó lehet. Bocsánat. Szabadkozott, mégis derűsen mosolygott. Nem tűnt olyasvalakinek, akitől tartanom kellene. - Elnézést... megkérdezhetem, hol találkoztunk? Tétován, szinte félve tettem fel a kérdést. Ő erre meglepetten tágra nyitotta a szemét, majd váratlanul felnevetett. - Szóval tényleg nem emlékszel az arcomra? Kár. - Sajnálom... - mondtam, és kissé megvontam a vállam. - Ugyan, semmi baj, előfordul. Aztán könnyedén más irányba terelte a beszélgetést. - Mostanában itt laksz a környéken? Kissé megráztam a fejem. Egyértelmű volt, hogy a múltbeli énemet ismerte, nem a mostanit. - Nem, csak munkából jövök. - Akkor ezek szerint most hazamész... és jöhet is a karácsonyi buli! - Á, nem... Egyedül lakom, párom sincs, úgyhogy semmiféle buli nem lesz. Ahogy kimondtam ezeket a szavakat, hirtelen az jutott eszembe, vajon nem tűnök-e túlságosan magányosnak? Mintha csak jelezni akarnám neki: ,,szabad vagyok, hívj meg!". Nagyon kellemetlen lenne, ha félreértené... Épp kezdtem volna szabadkozni, mikor hirtelen elkomorult. Arcáról eltűnt a játékos mosoly, komoly kifejezés vette át a helyét. - Értem... - mondta halkan, mély hangon. Mi történhetett? Enyhén félrebillentettem a fejem, ahogy ezen gondolkodtam. De ő újra elmosolyodott, és folytatta a mondandóját. - Akkor mit szólnál, ha most egy rövid kis karácsonyi partit tartanánk? - Tessék? - pislogtam meglepetten. Mielőtt még válaszolhattam volna, ő már a macska felé fordult, és egy könnyed kézmozdulattal intett. -Főúr, kérnénk valami finomat, ha lehet. - Igenis!- hajolt meg a nagy, háromszínű macskajelmezbe bújt tulajdonos, és elindult a tetőkert túlsó vége felé. - Ő... mit jelent az, hogy ,,valami"? - kérdeztem tanácstalanul. - A Telihold kávézóban nem lehet rendelni. - Mi? - A főúr mindig azt a ,,valamit" hozza ki, amiről úgy gondolja, hogy az adott vendéghez a legjobban illik.

Ha sokáig hitte, hogy a gyerekkori mesék valóra válnak, ha reménykedett, hogy varázsütésre minden hozzátartozója pont olyan jó fej lesz, amilyennek mindig is akarta, ha ábrándozott arról, hogy megtalálja az igazit, akivel örökkön örökké együtt élhet, ha sokáig kereste az örök boldogság elixírjét, de még nem találta meg, akkor ez a könyv Önnek szól. Pokorny Lia A majdnem tökéletes boldogság receptje című önálló estje elvarázsolja a nézőt. A darab kapcsán - amely a könyvben is helyett kapott - most olyan fontos és személyes kérdésekről beszélget Rendi Mari addiktológiai, család- és párterápiás konzultánssal, mint a társfüggőség, a nemet mondás képessége vagy az anya-gyerek kapcsolat nehézségei, bevonva az olvasót, aki saját felismerésein keresztül léphet a gyógyulás útjára. A majdnem tökéletes boldogság receptje nem kínál kész megoldásokat, és nem végzi el helyettünk az önismereti munkát. Inkább arra hív, hogy más nézőpontból tekintsünk önmagunkra, a kapcsolatainkra és mindarra, amit otthonról hoztunk. Arra, hogy felismerjük: a változás soha nem egyetlen ember feladata, és a szeretet soha nem járhat önfeladással. Részlet A majdnem tökéletes boldogság receptje - ,,nyomokban" engem is tartalmaz. Mégsem teljesen a saját életem feldolgozása. Valós történetek mellett a fantáziámból is merítettem. Attól persze még nem lettem író, hogy egyszer csak leírtam, amit gondolok, amit érzek. De jólesett. 2024 tavasza óta játszom ezt az előadást. Abból indultam ki: vajon tényleg ideális lett volna a gyerekként elképzelt ,,tökéletes" felnőtt élet? És ha nem úgy sikerült - az kudarc? Sokan feltételhez kötik a boldogságot, és ha ez nem teljesül, boldogtalanok lesznek. Vagy megfeszülnek, hogy mindenáron elérjék azt a valamit, ami nincs - és közben elfelejtenek élni. Én is küzdöttem a megfeleléssel, azzal, hogy hosszú ideig például nem tudtam nemet mondani. Ebben a darabban Bársony Kriszta, a főszereplő, lassanként felismeri a gyerekkorából hozott elakadásait és mintáit, megtanul nemet mondani és határokat húzni - és végül képes lesz szeretni önmagát. Ez egy felnövéstörténet arról, hogyan lehet eljutni oda, hogy az ember egyedül is meg tudja élni a boldogságot, az élet örömeit. Láthatjuk egy kapcsolatfüggő személyiség kialakulását - és a gyógyulás útját. Sokáig azt hittem, a függőség csak az alkoholról vagy a drogokról szól. Ma már tudom: gyakorlatilag bármi kiválthat függőséget. Lehet függővé válni egy elérhetetlen ideáltól, saját félelmeinktől is, lehet a munkánk a ,,szerünk", vagy egy kapcsolat, akár a saját gyerekünk is: én ezt megtapasztaltam - anyaként, nőként, emberként. És évekig nem tudtam, hogy amit megélek, annak van neve: függő gondolkodás. Amíg nem neveztem nevén a dolgokat, addig csak sodródtam velük. A felismerés viszont elindított egy úton - az önismeret útján. A majdnem tökéletes boldogság receptje előadás szakmai tanácsadója Rendi Mari addiktológiai, család- és párterápiás konzultáns. Tisztelem és bízom benne. Sokat tud a függőségről - a tüneteiről, a működéséről, a hátteréről, és arról is, hogyan lehet kilépni ebből az ördögi körből. Egyes előadások után közösen is beszélgettünk a nézőkkel - igazán, mélyen, nyitottan - a függő játszmákról. Egyre többen fogalmazták meg: ,,Ez rólam szól." ,,Én is így éltem meg, hogy mindig fontosabb a másik." ,,Most értettem meg, miért vagyok ott, ahol." Amikor az Athenaeum Kiadó megkeresett, hogy készüljön könyv az előadás alapján, egyértelmű volt számomra, hogy a szövegkönyvet kiegészítjük egy beszélgetéssel a függő játszmákról Rendi Marival. Én kérdeztem őt. Ez közös történet - nem csak vele. A megfelelni akarás, a szeretetvágy, a kimondatlanság, a kapcsolati elakadások, az önmagunkkal való küzdelem, a biztonság keresése, és az a félelem és kétely, hogy elég jók vagyunk-e - sokunk közös nyelve. És ha meg tudjuk nevezni, amit megélünk, ha ki merjük mondani, akkor el is kezdhetünk gyógyulni. Ez a könyv persze nem ígéri, hogy meg lehet tőle gyógyulni. Inkább egy önismereti térkép, amelyen együtt próbálunk haladni - visszafelé a gyökereinkhez, előre önmagunkhoz. Segíthet eligazodni azoknak, akik elakadtak az életükben. Akik ugyanúgy küzdenek a nemet mondással, a megfeleléssel, a határhúzással, ahogyan én is küzdöttem. Akik nehezen fogadják el, hogyan lehet majdnem tökéletes, ami nem ideális. Akik nem gondolták volna, hogy képesek megtenni a lehetetlent - vagy akik még előtte állnak, és csak egy kis biztatásra van szükségük. Akik szeretnek emlékezni, nevetni, sírni - és megengedik, hogy valami eljusson a szívükhöz. Akik nem félnek az érzéseiktől. És akik igen - nekik pont ezért ajánlom ezt a könyvet.

Új-Zéland délnyugati sarkában, a festői szépségű Manapouriban áll a Három Kicsiny Könyvesbolt. A környék mára híres látványosságát a legkülönfélébb emberek keresik fel, hogy választ kapjanak legkülönfélébb kérdéseikre, a tulajdonos, Ruth pedig páratlan érzékkel választja ki számukra a könyveket, és miközben meghallgatja élettörténeteiket, saját különleges életútja is feltárul. Miért hagyja hátra valaki a biztonságot jelentő családot, az otthon melegét, miért keres kalandokat ismeretlen, veszélyes vizeken? Hogyan válik egy született világutazó könyvesbolt-tulajdonossá a világ végén? Hogyan lesz belőle segítő gyakran megrázó tapasztalatait követően? Miféle emberekkel találkozik hihetetlen utazásai során? Ruth Shaw első könyve magával ragadó, szórakoztató, néha szívet tépő memoár; egy kalandos, nem szokványos élettörténet fordulatos elbeszélése: igaz történet útkeresésről és hazatalálásról. Részlet a könyvből: A Hillside Road és a Home Street sarkán, a Manapouri-tóval szemben található az élénk színekre festett Two Wee Bookshops, azaz a Két Kicsi Könyvesbolt, körülötte növényekkel, könyvritkaságokkal és néhány bolondos gyerekjátékkal. Késő szeptembertől április közepéig minden áldott nap, beleértve a hétvégéket is, kinyitom a boltot. A Hillside Road és a Southern Scenic Highway sarkán jól láthatóan leparkolom a zöld, 1961-es Fiat 500-omat, oldalán a felirattal: ,,Új-Zéland legkisebb könyvesboltja". A Home Street sarkára kiteszem a NYITVA táblát, utána elrendezem a különböző asztalkákat és színesre pingált régi iskolapadokat, és kipakolom rájuk a könyveket. A fekete táblára felírom: NYITVA, KÉREM HANGOSAN KONGASSON, HA NEM VAGYOK ITT. Az ajtó mellett egy birkakolomp lóg, olyan erős a hangja, hogy bárhol vagyok is a fákkal borított birtokon, biztosan meghallom. Hetvenéves voltam, amikor úgy döntöttem, hogy nyugdíjas szórakozásként, hobbiból ismét nyitok egy könyvesboltot. Az első üzletünk majdnem harminc évvel korábban egy vitorlás hajón volt; a férjemmel, Lance-szel Fjordlandi Ökológiai Vakáció néven működtetünk egy jacht charterjáratot, ahol könyveket is árultunk. Könyvesboltba általában azok mennek, akik szeretik a könyveket. De a Two Wee Bookshops még annak is felkelti a figyelmét, aki véletlenül vetődik erre. Talán az élénk színek teszik, vagy a régi ablakoknak és ajtónak köszönhető, vagy csak mert tényleg valóban nagyon kicsik. Tibor Budapestről keveredett ide, elhúzott a kis házak mellett, de amikor megpillantotta a sarki táblán a ,,könyvesbolt" feliratot, vett egy gyors U kanyart, és aztán egy hónapig a kerti kunyhónkban lakott. Kórházi ápolóként dolgozott, de hosszabb szabadságot vett ki, hogy egy lakóautóval utazhasson. A szállásért és ételélt cserébe az otthonunkat körbeölelő kis erdőben dolgozott. Imádta a könyveket, rengeteg időt töltött a boltban, üldögélt, olvasott, trécselt a vevőimmel. Ha valamiért el kellett mennem, ő nyitott ki helyettem, és sok kötetnek talált gazdát. Mikor elutazott, potyogtak a könnyek; ő nem akart elmenni, mi pedig szomorúan vettünk tőle búcsúztunk. Utána megismertük Janát, a fiatal német lányt, aki egyszer csak bejött, leült egy székre, és sírni kezdett, egy addigra már átázott zsebkendőbe fújva az orrát. Magamhoz öleltem, amíg zokogott. Elmondta, hogy épp most dobták. Behívtam magunkhoz, addig Lance állt be helyettem a boltba a maga szokásos megértő és együttérző módján. Ő a könyvesbolt személyes tanácsadója, és megszámlálhatatlan csésze teát és kávét szolgál fel a nap folyamán. Lance egyben a mindenesem és az ezermesterem is, reggelente ő segít kinyitni a boltot. Jana egy hétig maradt velünk.

Éreznek-e a takarítónők bármiféle vonzódást a munkaadóikhoz? Vagy csak a fizetség iránt? Tény, hogy legalább kültaggá válnak a famíliában. Nellike, Mártás, Ágica, Rozika és Lilike próbálja rendben tartani férfi főhősünk otthonait egy életen át. Akarnak-e, képesek-e segíteni rajta? Kérdés, miként hat a külső rend a belsőre, és viszont. Vámos Miklós Karcsú Könyvek-sorozatának nyolcadik kötetében a tollseprű művészei az alhősök. Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024) Cím nélkül (2024) Utána tánc (2025) Részlet: JÓ NAPOT, KÉREM, KAPHATÓ ITT TOLLSEPRŰ? - a kérdés hebehurgyán lebegett abban a semmiben, amelyben senki nem figyelt rá. A két eladó - vagy ahogyan ilyen bevásárlóközpontokban hívják: árufeltöltő - arra összpontosított, hogy a különféle vajakat besorakoztassák a nyitott jégszekrény középső polcaira, a targoncán lévő kartondobozból. Egymást akadályozták, s ezen röhögcséltek. Gimnazistakorúak lehetnek. Hagymagerezd fenekükön kőzúzott farmer, mintha egy számmal kisebbet hordtak volna a kelleténél, a tangák körvonala kirajzolódott. Negyven körüli hímeknek, már ugye, túl a csúcson, ennyi is izgalmas. Mit keresel? - vetette oda a világosabb szőke, a lófarkas, hátra se fordulva. Igen, ez a nemzedék már tegez boldogot-boldogtalant. Tollseprűt! Erre odanéztek a válluk fölött, majd egymásra. Várták, szólaljon meg a másik. A hajuk töve a fejtetőn sötétlett, ideje festetni. Hát, asszem, a konyhai cuccoknál! - a melírozott bizonytalanul mutatott a háztartási részleg felé. Ekkor azért már érlelődött a gyanú, hogy ezeknek a lányoknak fogalmuk sincs, mi az a tollseprű. Nyilván arra a kis tollkötegre gondolnak, amivel a sütésre váró tésztákat keni be a háziasszony izével... valamivel. Olívaolajjal? Margarinnal? Mindegy. József mutatni próbálta: Amivel a pókhálózni szoktak! Pókháló? - kérdezett vissza a lófarkas. Azt se tudják, mi a pókháló? Na ne. Takarítani csak szoktak! Legyintett, megköszönte, indult arra, amerre a melírozott irányította. Konyhai cuccok... Ahogyan távolodott, még hallotta, hogy a két csaj hadarós párbeszédbe fog. Éneklős hangsúlyokkal. Talán romák? Attól még tudhatnak magyarul. Vagy Erdélyből települtek át? De ott is a mi nyelvünket beszélik. Tollseprű nincs sehol. Szokott lenni, mondta egy idősebb asszony az áruház egyenruhájában, de mostanába nem kűdenek. Aha. Ő meg vidéki. Mártásra emlékeztetett. Senkinek se könnyű. Istenem, szegény Mártás... biztos a faluja temetőjébe került. Ki tudja, milyen régen. Jól jönne most nagyon, villámsebesen összekapná a lakást, és főzne finomakat. Mmm. Egy idősebb eladó a műszaki osztályon azt tanácsolta, menjen piacra vagy kirakodóvásárra, ott lehet kapni. Kiss József úgy döntött, inkább hazatér. Söprűvel is lehet pókhálózni, ha az ember vigyáz, hogy ne karcolja meg a vakolatot. Az ő garzonjában különben már ideje volna festetni. Azt is halogatja. Ahogyan mindent, amióta egyedül él. Sejtette, hogy ez így lesz, amikor beadta a derekát, és Anna ismételt - egyre nyomatékosabb - kérésére aláírta a válással kapcsolatos iratokat. A francba... nem nekem való a magány.

Bányai Júlia alakját ma már kevesen ismerik, pedig hazaszeretete (a kor kifejezésével élve: honleányi hűsége) ma is példaértékű. Életéről kevés a megbízható történeti adat: a visszaemlékezések romantikus mázzal vonták be az 1848-as forradalom és szabadságharc korát, illetve annak alakjait - így Bányai Júliáét is. Miklya Luzsányi Mónika életrajzi regényében a korabeli forrásokra támaszkodva, szakértők bevonásával egy olyan Bányai-portrét igyekszik megalkotni, amely lefejti ezt a romantikus mázat, és Bányai Júliát mint önmagát kereső és megvalósító, saját (sokszor idealisztikus) céljaiért küzdő nőt mutatja be. A könyv árnyalt, részletes képet fest a ma már alig ismert szabadságharcos nőről, akinek férfiruhába kellett bújnia azért, hogy harcolhasson saját maga és a népe szabadságáért. Részlet a könyvből: Hiába mindez, nőket csak ápolónőként láttak szívesen a fronton, Kossuth Zsuzsanna keze alatt, vagy markotányosnőnek sorozták be, hogy főzzön, mosson a bakákra. Júlia egyikhez se értett, bár a cirkuszban megtanulta a ficamok és a rándulások kezelését, ha kellett, még törést is ellátott, de hogy cselédmunkát végezzen? Azt még a férjének se cselekedte meg, nemhogy idegen bakák kapcamosója legyen! Ráadásul meg se ennék a főztjét, mert bizony nemigen értett ehhez a női mesterséghez. - Nincs szüksége a hazának arra, amihez én értek - panaszolta nem egyszer a férjének. - Nem tudhatod, mit hoz még a sors - szólt Gyula. - S mondok valamit. Tán nem is szeretném, hogy szükségét lássa a mi édes hazánk a te képességeidnek. Mert akkor nagy lesz a baj bizonnyal, ha az asszonyoknak is kardot kell ragadniuk. A baj megtörtént. Alighogy Gyula eltávozott, a császár seregei megindultak a szabad Magyarország ellen. Nem élt ember a földön, kit Gyula jobban szeretett volna nála, ám a nemzetért még inkább hevült a szíve. Igaza volt Matthieu-nek. Ha nem akar gyászos özvegységben elemésztődni, ha hű kíván maradni férje érzeményeihez, akkor nem ülhet ő sem ölbe tett kézzel, nem tarthatják kiskorúságban a Döme-félék meg az ilyen-olyan politikusok. Hiszen micsoda alávalóság! Pont a forradalmi kormány infantilizálná? Hisz akkor sem tartották gyermeknek, amikor valósággal kiskorú volt! Laura asszony mindig felnőttként kezelte, a cirkuszban az első pillanattól kezdve a maga ura volt, magának kellett hordozni döntései súlyát, hát most sem engedi, hogy holmi kormányzótanácsok döntsenek a feje felett! Ha a haza honvédeket kíván, ha a szabadságot meg kell védeni, hát ő odaszánja a kardját, akkor is, ha nőként nem tartanak rá számot! Akkor is, ha a halált kockáztatja, s nem csak a csatamezőn. Mert ha napvilágra jön a csalása, akkor kivégzik a saját felettesei. Azonban úgy érezte, nincs mit vesztenie. A cirkusz, bár az otthona volt, és artistatársai jóban-rosszban kiálltak mellette, nem nyújthatott többé menedéket a megtört szívének. Annak harc kellett, háború és beteljesülés. Gyula végakaratának beteljesülése.