1989-et írunk. Mari a Krakkóba tartó éjszakai vonat hálókocsijában döbben rá, hogy gyereket vár Ivántól, a népszerű rádiós szerkesztő-riportertől. Csakhogy mindketten házasságban élnek, és bár Marinak már kihűlt férjével a kapcsolata, és Iván házassága is szétesőben van, ezekben a hónapokban a rádió hírszerkesztőségében végzett munkájuk mindennél fontosabb számukra. Pataki Éva mesterien szövi egybe regényében a múlt és jelen szálait a rendszerváltástól a taxis sztrájkon át napjainkig, és mutatja be a politika fordulatainak kitett szerkesztőség tagjait, akik próbálnak helyt állni vagy válnak árulóvá. Elnökök jönnek és mennek, kollégákat rúgnak ki, tesznek tönkre, és már remény sem marad, hogy valaha változás jöhet, a történet végére mégis mozdul valami az országban. Ám Marinak és Ivánnak rá kell döbbennie, hogy túl sok mindent áldoztak fel a szakmájukért. Ez a regény a rendszerváltásról szól. Meg egy nőről, aki későn ébred rá, mi volt a legfontosabb az életében. És a valaha szebb napokat látott Magyar Rádióról. Részlet a könyvből: Krakkó (1989. január) Mari a Krakkó-Budapest vonalon közlekedő éjszakai vonat hálókocsijában döbbent rá, hogy terhes. Bár az indulás után szinte azonnal elaludt, először a lengyel határőrök ébresztették fel, akik viszonylag udvariasan kérték el az útlevelét, majd a csehszlovák határőrök jöttek, ők durván verték a kusett ajtaját, és az egymás fölött alvó nők szemébe világítottak a lámpáikkal. Távozásuk után Mari már meg sem próbált visszaaludni, kiállt a folyosóra, nézett ki az éjszakába. Sötét borított mindent a csehszlovák éjszakában, a lengyeleknél még éjszaka is volt némi mozgás, pislákoltak fények, de a cseheknél semmi. Még csak pár napot késett a menstruációja, tele volt a feje a lengyel találkozásokkal, színészek, újságírók mellett sikerült mikrofonvégre kapnia Andrzej Wajdát, a StaryTeatr igazgató-főrendezőjét, a legendás filmrendezőt is. A lengyeleknél is izzott a hangulat, sokkal radikálisabbak voltak, mint a magyarok, a Szolidaritás rendületlenül a helyén volt, bár az állampárt keményen zárt, alig volt rés, a karhatalom valódi fenyegetést jelentett, de - és ez volt a legmegdöbbentőbb - az emberek nem féltek. A színház büféjében, ahova Mari a közismert magyar tolmács, a lengyel és a magyar irodalmárokat és ellenzékieket összekötő Fordító segítségével jutott be, összegyűltek A Karamazov testvérek előadás után, váratlanul felbukkant a börtönből nemrég szabadult ismert ellenzéki Adam Michnik, akiről Mari már sokat olvasott a Beszélőben és lengyel szamizdat kiadványokban. A színház alagsorában berendezett barlangszerű büfé tömve volt, színészek, újságírók, festők, költők itták a vodkát, vitatták a helyzetet, Wałęsa stratégiáját, egy ellenzéki kerekasztal összehívásának lehetőségét, a gdański hajógyárban kialakult ellentéteket. Marinál ott volt a táskamagnó, elővette, mivel Michnik szívesen adott interjút a magyar rádió riporterének, miközben ő is kérdezgetett, nagyon érdekelte a magyar helyzet, bár eléggé képben volt, nemrég járt nála Rajk Laci és Demszky. Tele volt energiával, reménnyel, miként maga Mari is, felvillanyozó este volt, Mari futott, hogy elérje az éjszakai vonatot. Egy félrészeg színész vitte ki az állomásra, egyik kezével a kormányt tartotta, a másikkal Mari combját markolászta a hosszú kabát alatt, Mari csak nevetett, mivel a színészről tudta, hogy üldözött ellenzékieket bújtat a lakásán, ráadásul zseniálisan alakította Aljosa Karamazovot, nem lehetett rá haragudni. Háromágyas kusettbe szólt a jegye, neki a középső ágy jutott, és bár a vonat ringatta, és csak a felső asszony szörcsögött, a csehszlovák vámosok távozta után már nem tudott aludni, csak fészkelődött a szíjakkal rögzített ágyon, majd lekászálódott, és kiment a kupéból. Nem történt semmi különös, a vonat zakatolt, suhant el a szeme előtt a kinti sötét, csak épp feszült a melle, ahogy máskor is a menstruáció előtti napokban, de mégis másképp, és ott, a vonat folyosóján, már tudta, hogy terhes. Az első gondolata az öröm volt, csak utána csodálkozott, hogyan lehet ez, hiszen vigyáztak Ivánnal, a férjével pedig már hónapok óta nem feküdt le, fel sem merült. Olyan eszelősen szerelmes volt Ivánba, annyira átjárta a férfi egész lénye, a szaga, a teste, mozdulatai, lenszőke sörénye, az okossága, a félszeg, szemüveges mosolya, a komolysága, koncentrációja, ahogy dolgozott, a műveltsége, a hangsúlyozott macsósága, ami voltaképp egy szorongó, önbizalom-hiányos embert rejtett, hogy Mari úgy érezte, ez a terhesség az égi bizonyíték, hogy ők egymásnak vannak teremtve. A vonatban, miközben az éjszaka sötétje lassan oszlani kezdett, és halvány fény jelent meg a horizonton, minden egyszerűnek tűnt, megszüli a gyereket, összeköltöznek, és kéz a kézben együtt munkálkodnak azon, hogy a szabadság és a demokrácia végre elérkezzen a rádióba és a hazájukba. Olyan magától értetődőnek tűnt mindez a hálókocsi folyosóján és még otthon is pár napig, amíg csak az övé volt a titok, mivel nem szólt Ivánnak, még meg akart bizonyosodni arról, hogy nem képzelődik, hogy tényleg gyereket vár. Egy gyönge pillanatában, ahogy az óvodából hazafelé átvágtak a Klauzál téren, megkérdezte a kisfiát, mit szólna hozzá, ha testvére születne. A gyerek arcán mosoly villant fel, igen, kéne egy testvér, csak legyen fiú, de ha lány, az se baj, és az apu is biztos nagyon örülne. A gyerek kérésére megálltak a játszótéren, és ahogy a kisfiú a vashintán himbálózott, Mari észrevette, hogy a gyerek overallja az oldalsó varrás mellett kiszakadt, nem is lehet megvarrni, és még csak január van, muszáj venni egy másikat, a fizetése vészesen leapadt, és hol van még a február - a jövő hirtelen baljós lett.

Hjalti elveszett és tanácstalan. A barátnője elhagyta, rosszul alszik, ráadásul mindenhol képzeletbeli rovarokat lát. Fáradtan és kimerülten kopogtat be hangosan bulizó szomszédja ajtaján, hogy a zajra panaszkodjon -és mielőtt észbe kapna, mélyen elmerül a meditáció és kakaószertartás világában, és utazásra indul Izland vadregényes tájain. Ám a Kakaóklub önsegítő csoportban nem minden az, aminek látszik. Rátalál vajon Hjalti az önmagához vezető útra, és ki meri tárni a szívét élete új szereplői előtt? A Kakakóklubban Gu?rún Brjánsdóttir humorral, gyengéd iróniával, éleslátással és lenyűgöző pontossággal rajzolja meg egy egész generáció portréját. Hjalti, a történet főhőse önmagával vívott harcban élő, klímaszorongással küzdő, az igazság elől menekülő, kényszerbeteg, konfliktuskerülő és passzív figura - mégis olyan alak, akit kénytelenek vagyunk megszeretni, mert legbelül ott él benne a jóság. És az a vágy is, hogy rátaláljon a valódi, nem csupán csillogó és múló boldogságra. Részlet a könyvből: Hildigunn arra kér minket, hogy feküdjünk le a fűbe, hallgassuk a körülöttünk lévő hangokat, és érezzük a kakaó illatát, miközben ő kevergeti. - Próbáljátok meg, tudjátok-e egyszerre csak egy fűszer illatát érezni. Kardamom. Fahéj. Chili. Valamelyik illat erősebb a többinél? A csoportban senkinek nem mondtam el, hogy elvesztettem az ízlelésemet és a szaglásomat. Könnyebb nem beszélni róla, így nem kell mindenféle kérdésre válaszolni. Hirtelen ráeszmélek, hogy nem is kell elmondanom nekik. Azt sem kell elmondanom nekik, hogy covidos voltam. Amikor Ingimar és Ragnheidur visszajönnek, Hildigunn gőzölgő kakaóval teli bögréket oszt ki nekünk. Esteledik, hűl a levegő, és a bögrén melengetem a tenyeremet. Megbeszéljük a céljainkat, és különböző problémákat vitatunk meg. Hildigunn mesél egy lezáratlan családi konfliktusról egy nyaraló körül, amit ő és négy testvére örökölt. Gunnar egy rémes dorbézolásról számol be még abból az időből, amikor ivott, aminek a végén meztelenül ébredt tetőtől talpig véres hányásban úszva, Ragnheidur pedig elmond még ezt-azt az abortuszáról. Már régen eldöntöttem, mit fogok megosztani a többiekkel. Szeretnék még jobban megnyílni a csoport előtt. - Mindenfélétől szorongok. Általános szorongásos zavarban szenvedek: rögeszmék, kényszerbetegségek, félelem a rovaroktól és általános egészségszorongás. És persze depresszió. Valószínűleg mindig is küzdöttem valamennyire ezekkel a mentális zavarokkal, nagyon szorongó gyerek voltam, gyakran fogott el pánikroham. Saját megnyugtatásomra kitaláltam mindenféle rutinokat, amiket lefekvés előtt el kellett végeznem. Újra és újra elmondtam az esti imámat, mert féltem, hogy még nem mondtam el elégszer. Saját szabályokat fektettem le: ha háromszor elmondom az esti imát, nem kerülök a pokolba. Tizenéves koromban eljártam egy meditációs tanfolyamra, és az imákat lecseréltem egy buddhista mantrára. Ha bármikor szorongtam, elmormoltam magamban a mantrát. Rosszul viseltem, ha sokáig távol voltam otthonról, attól féltem, hogy elfelejtettem bezárni az ajtót vagy lekapcsolni a villanyt. Vagy a tűzhelyet. Nem tudtam semmire odafigyelni, mert folyton azt láttam magam előtt, hogy az otthonom lángokban áll. - Úgy egy bő éve olvastam az újságban egy interjút egy családdal, akiket ágyi poloskák kínoztak az otthonukban. Ettől rögeszmés lettem, hogy talán nálam is vannak poloskák. Elkezdtem tájékozódni a poloskákról, hogyan terjednek, hogyan lehet őket felismerni. Az idegesített a legjobban, hogy képtelenség megállapítani, van-e egy lakásban poloska. Egyetlen dolgot lehet tenni, mindent átvizsgálni. Újra és újra. Hamarosan már minden este poloskákat kerestem. Néha reggel is. Egyre gyakrabban porszívóztam, aztán az is napi rutinná vált, végül naponta már legalább háromszor sort kerítettem rá. Aztán egyre gyakrabban kezdtem mosni az ágyneműmet, végül már naponta húztam. Végül szinte nem is maradt időm másra, csak a napi rutinok elvégzésére, és... - MIT MŰVELNEK ITT?

Az Örökkévaló különböző hiteket adott nekünk, de csak egyetlen világot, hogy együtt éljünk benne. (Lord Jonathan Sacks, a Brit Nemzetközösség egykori főrabbija) Aki nem jár zsinagógába, nem tagja hitközösségnek, nem telepedett ki Izraelbe, nem beszél se héberül, se jiddisül, nincsenek izraelita hagyományai vagy szokásai, eszik disznóhúst, magyarnak érzi és vallja önmagát, az anyanyelve magyar, MÉGIS gyakran lezsidózzák = sima zsidó. Részlet: A Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga épülete százötven éves, tervezte Otto Wagner. A magyar hatóságok a vészkorszakban internáló táborrá alakították. 1944-ben a budapesti gettó része volt. Az ötvenes években már nem folyt itt vallásos tevékenység. A ház romlott, omlott, pusztult. Egy teljes fölújítás után 2021-ben nyitották meg, eredeti funkcióját visszaállítva. Kulturális rendezvényeket is tartanak. AKTUÁLIS PROGRAMOK. Van itt minden, koncert, fölolvasás, oratórium. Meg te. Na jó. Ha már azt a címet választottad az estednek, hogy ELKERÜLÉS, beszélj arról, hogyan került el téged a zsidóság, egy életen át. Hányszor próbáltál pedig valamiképpen igazi zsidóvá válni. Elsajátítani az ehhez szükséges szokásokat. Követni a hagyományokat. Betartani az evéssel kapcsolatos tilalmakat. Megtanulni héberül. Elmentél Izraelbe, többször is. Stb. De... nem sikerült. Így maradtál kénytelen-kelletlen sima zsidó. Akinek azon is töprengenie kell, hogy vajon az estjén illik-e viselnie a fején azt a kis sapekot, mi is a szabatos neve, kipa? kappele? jarmulka? Van az iratszekrényed fölső fiókjában néhány. Az elsőt Jeruzsálem óvárosában vetted, közvetlenül a Siratófalnál töltött félórád után. Csontváry Panaszfalként tette híressé. Ott a kövek rései közé begyömöszölted a saját, helyben írt vágylistádat, majmolva félszáz sorstársad, akik ugyanezt cselekedték. Sajnos, az imádkozásban nem voltál képes követni őket, csak annyit tudsz, Smá Jiszroél Ádonáj elohénu, ha egyáltalán így szól a szöveg, ezt is csak olvastad egy igazi zsidó regényében, már elfelejtetted, melyikben. A kívánságaidra viszont pontosan emlékszel. Mind a négyre. Fél élet múlt el azóta. Egyik se teljesült. Azért ez nem szép tőled, zsidók Istene. Avagy a sima zsidókkal nem törődsz, pláne, ha katolikus keresztlevelük van? A Panaszfalnál a pillanat áhítatában újra elhatároztad, hogy erősíted kapcsolatodat a gyökereidhez. Kezdjük azzal, hogy beszerzel magadnak egy saját kipát. Jártál néhányszor zsidó temetésen és istentiszteleten, ilyenkor kaptál kölcsön, többnyire fekete kartonból. Abban a hiszemben voltál, hogy a pici fejfedőnek sötét a hivatalos színe. A falatnyi boltocskában, ahová a félhomályos sikátorból szédültél be, a legváltozatosabb színekben árulták a zsidó sapikat. Próbáltál kérdezősködni, de a szakállas öregúr az általad beszélt világnyelveken nem értett. Az ő fején szürke kipa volt. Te egy mélykéket vettél, béleltet, a szegélyén ezüstös horgolmánnyal. Ez volt az első. Adtak hozzá kis íves hajcsatot, amely, ha benyomod, az átellenes ívbe fordul, ezzel rögzítheted a kipát egy fürtödhöz, hogy le ne fújja a szél. Mióta fúj a szél a zsinagógában? - nem tetted föl e kérdést. Bedugtad a szerzeményt a válltáskádba, s hazahoztad, Azóta lapul a fiókban. Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024) Cím nélkül (2024) Utána tánc (2025) Tollseprű (2025)

Heléna, a szépség, Kasszandra, a jós, Pénelopé, a hűséges feleség... ismerősen csengő nevek, mégis ismeretlen nőalakok. Kik lehettek ők, mi volt a valódi történetük? Mit találunk, ha bepillantunk a megszokott jelzők mögé? Emily Hauser többszörösen díjazott brit ókortörténész, klasszika-filológus különleges utazásra hívja az olvasót: végigvezet az ókori mítoszok jól ismert történetein úgy, hogy megmutatja: a történelem nem csupán a férfiak történelme. Egyedülálló, szórakoztató tanulmánykötetében hangot ad az elhallgattatott, mitikus nőalakoknak, újraértelmezi nem csupán az ókori világot, de ennek fényében a nyugati történelem férfiorientált világképét is. A Mythica tudományos igényű, ugyanakkor közérthető, olvasmányos mű. Miközben bemutatja a homéroszi eposzok nőalakjainak történetét, leás az eposzok mögötti történelem mélyére, régészeti leletekből, DNS-kutatásokból hoz példákat, hogy megmutassa, kik is voltak ezek az asszonyok - királynők, anyák, harcosok és rabnők -, hogyan éltek, és legfőképpen: mit mond el rólunk, az utókorról az, ahogyan emlékezünk rájuk. Részlet a könyvből Pénelopé, Odüsszeusz felesége férje kalandozásai alatt a háttérben, a sziklás Ithakában várakozik, és próbálja távol tartani számos kérőjét. Az Odüsszeia legelején találkozunk vele, amikor lejön hálószobájából, és a palota nagytermében egy bárdot talál, aki a Trójából hazatérőben levő görögök viszontagságairól énekel. Pénelopé, aki már tíz éve próbálja azokat a sorscsapásokat megemészteni, amikkel Odüsszeusznak szembe kell néznie, ezt érthetően tapintatlan témaválasztásnak tartja. A palotájában pöffeszkedő kérői - akik csak arra várnak, hogy feladja végre Odüsszeusz hazatéréséhez fűzött reményeit - szeme láttára félbeszakítja az egyre halkabban daloló bárdot, és azt parancsolja neki, hogy valami másról énekeljen. A dolgot azonban nem lehet ilyen könnyen elintézni. Pénelopé tizenéves fia, Télemakhosz, aki szeretné a tekintélyét megalapozni a többi férfi előtt, ekkor feláll, és rendre utasítja az anyját: ,,Hát a szobádba eredj, s munkáddal foglalatoskodj, rokka legyen gondod s a szövőszék, szolgaleánynak ossz munkára parancsot. A szó meg a férfiaké lesz, és legelőbb az enyém, aki úr vagyok ebben a házban." Pénelopé pedig szó nélkül elvonul. Lényegében tehát az egyik leghíresebb ókori szöveg, amely az egyik leghíresebb ókori legendát meséli el, egyfajta kinyilatkoztatással kezdődik: az asszonyoknak a hallgatás a dolguk. Saját álláspontjukat, saját történetüket sem mesélhetik el a saját szavaikkal. A görög szó, amit Télemakhosz a beszédre használ, a u???? (mythos, ebből származik az angol myth, magyarul mítosz szó is), itt magyarul megszólalás, (hozzá)szólás (joga) értelemben jelenik meg. Lényegében tehát Télemakhosznem csak azt mondja, hogy a szólás joga a férfiaké, hanem hogy az így megszülető mítoszok is a férfiakat illetik. Ebben a manifesztumban tehát a történetek, a mítoszok és az ehhez használt szavak is kizárólag a férfiak privilégiuma.

,,Picoult sodró lendületű regényei rosszul működő családokról, árulásról és jóvátételről mesélnek... Picoult kivételes módon ábrázolja a felnőtté válás mozzanatait: nem borzad el, nem ítélkezik, abszolút lenyűgöző. - The Washington Post Jodi Picoult első regényében öt részletesen kidolgozott elbeszélői hangot sző egybe, ezeken keresztül mesél a szerelemről, a veszteségről és önmagunk felfedezéséről. Egy anya, a lánya, és három nagyon különböző férfi hangján szól hozzánk. Jane mindig is mások árnyékában élt. Bántalmazó családja elől menekülve hozzámegy az óceánkutató Oliver Joneshoz, ám hamar második helyre szorul férje egyre inkább felívelő karrierje mögött. Ám amikor lányát, Rebeccát sérelem éri, Jane határozott fellépése mindenkit megdöbbent. Jane és Rebecca maguk mögött hagyják San Diegót, és vele Olivert, hogy Amerikát átszelve eljussanak a menedéket nyújtó massachusettsi almáskertbe, ahol Jane öccse, Joley dolgozik. Leveleivel, amelyek különböző postahivatalokban várják a húgát, ő segíti át Jane-t az Államokon. Minden egyes levél útba igazítja a következő postához, és esélyt ad számára, hogy elgondolkodjon elfelejtett múltján. Olivernek, aki hatalmas óceánokon át kutatja a hím hosszúszárnyú bálnák nyomait, most egy kontinensen keresztül kell követnie kiszámíthatatlan feleségét. Ez csak úgy megy, ha megtanulja a felesége szemével nézni a világot - és önmagát. A bálna éneke erőteljes és érzékeny regény a családi életről, amely azt járja körül, hogyan adja át a dalokat egyik férfimesélő a másiknak, és azt is, hogy hogyan örökítik át tudat alatt az anyák a figyelő hallgatás női hagyományát a lányaiknak. Részlet A fotó jobb felső sarkában egy picike repülő látszik, mintha egyenesen a homlokom felé tartana. Nagyon apró, szürkéskék színű, és hosszúkás, tojásdad alakját középen a szárnya szeli ketté. Az alakja igazából keresztre emlékeztet. Ez volt az első dolog, ami feltűnt anyámnak, amikor megkaptuk a képet Massachusettsben. - Látod, Rebecca! Ez egy jel - mondta. Három és fél éves koromban túléltem egy repülőkatasztrófát. Anyám azóta számtalanszor elmondta, meg van írva, hogy különleges sorsom legyen. Nem mondanám, hogy egyetértek vele. Még csak nem is emlékszem a dologra. Ő meg apám összevesztek - a vége az lett, hogy anyám a konyhamalac fölött zokogott, apám meg mindenhonnan leakasztotta az értékesebb festményeket, és biztonságba helyezte őket az Impalája csomagtartójában. Erre anyám és én elmentünk a szülei Boston mellett lévő, tágas, napsárga otthonába. Apám folyamatosan hívogatott bennünket. Azzal fenyegetőzött, ránk küldi az FBI-t, ha anyám nem enged haza. Így végül hazaküldött, de azt mondta, ő nem tud velem jönni. Egész pontosan így fogalmazott: - Ne haragudj, édesem, de nem bírom elviselni azt az embert. Majd felöltöztetett egy kis kötött, citromsárga szettbe, kezemre pedig fehér kesztyűt húzott. A reptéren átadott egy légiutas-kísérőnek, kaptam két búcsúpuszit és figyelmeztetett: - Aztán el ne hagyd a kesztyűt! Egy vagyon volt. A katasztrófából nem sok mindenre emlékszem. A repülő darabokra hullott körülöttem; éppen a nyolcadik sor előtt tört ketté. Csak arra emlékszem, hogy szorongattam a kesztyűmet, és senki nem mozdult, én meg nem tudtam, szabad-e levegőt vennem. A katasztrófáról alig maradtak emlékeim, de amikor már elég idős lettem ahhoz, hogy megértsem, mi történt, anyám elmesélte, hogy az öt túlélő egyike voltam. Azt mondta, a Time címlapjára került a fényképem, ahogy sírva nyújtogatom a karom a megperzselődött kis sárga ruhámban. Egy munkás készítette a képet Brownie kamerával, az egyik farmról, a sajtó felkapta, és Amerika-szerte milliók zártak a szívükbe. Anyám beszélt az égig csapó lángnyelvekről, a megperzselt felhőkről - és arról is, hogy milyen jelentéktelen volt a vitája apámmal. A képet egy kamionsofőr csinálta rólunk aznap, amikor elhagytuk Kaliforniát. A sarkában ott az a repülő. Anyám haja lófarokba fogva. A karját lazán a vállamra veti, de az ujjai természetellenes erővel szorítják a tarkóm, mintha nem hagyná, hogy elfussak. Mosolyog. Apám egyik inge van rajta. Én nem mosolygok. Még csak nem is a fényképezőgép felé nézek. A kamionost Flexnek hívták. Vörös szakállt viselt, bajuszt azonban nem. Azt mondta, Nebraska óta nem látott nálunk szebbet. Flex a saját gépével fotózott, nekünk a nagy sietségben eszünkbe sem jutott, hogy hozzuk a miénket. ,,Csinálok egy képet, adjanak egy címet, és odaküldöm" - mondta. Anyám úgy volt vele, miért is ne, a bátyja úgyis csak bérli az ingatlant. Ha kiderül, hogy Flex elmebeteg, és felgyújtja a házat, akkor sem esik baja senkinek. Flex el is küldte a képet Joley bácsin keresztül. Egy használt, újracímzett barna borítékban érkezett, amin huszonöt centes bélyegek sora kígyózott. Volt benne egy anyámnak szánt post-it is, de nem engedte, hogy elolvassam. Azért mesélem el az utunk történetét, mert én vagyok az egyetlen, akinek a fejében tényleg összeállt ez az egész. Mindannyian részesei voltunk - anyu, apu, Joley bácsi, Sam, még Hadley is -, de mindegyikünk másképp látja. Én magam visszafelé. Mint egy filmet, amit visszapörgetnek. Nem tudom, miért van így. De azt igen, hogy anyám másként látja. Mikor megérkezett a fénykép Flextől, mindannyian - én, anyu, Joley és Sam - ott álltunk a konyhaasztal körül, úgy néztük. Joley azt mondta, milyen jó kis kép rólam, és megkérdezte, hol készült. Sam a fejét rázta, és hátralépett. - Ezen nincs semmi - mondta. - Se fák, se szurdok, semmi. - Mi vagyunk rajta - mondta anyám.

Sim asszonynak pénzre van szüksége. Elvesztette a férjét és az állását, és három szájat kell etetnie. Ha nem talál hamarosan munkát, ő és gyermekei elveszítik az otthonukat. Válaszol egy homályos álláshirdetésre a Smile Nyomozóirodánál, arra számítva, hogy takarítónőt keresnek. De amikor csak a hentesként szerzett tapasztalatairól faggatják, rádöbben hogy egészen másfajta munkával akarják megbízni - bérgyilkos lesz. Sim asszony hamarosan rájön, hogy új munkája nem is különbözik annyira a régitől, és az ügynökség legjobb alkalmazottjává válik, de a csúcsra jutása nem maradt észrevétlen. Tehetségére féltékeny versenytársai - sőt, még saját kollégái is - veszélyt jelentenek számára. Ha meg akarja őrizni az állását, családját és hírnevét, le kell csapnia egy rivális ügynökség titokzatos vezetőjére. Ám pengéje hegye egy ismerős arcra irányul. Ebből a káoszból nem tudja kivágni magát... Kang Dzsijong sötét és váratlanul megindító, kaleidoszkópszerű történetet tár elénk a szeretet kacskaringós útjairól, a lélek mélyére temetett titkokról és a reményteljes megújulásról. A regény különcökkel, holttestekkel és finom ételekkel teli világa egy friss, nemzetközi irodalmi hang feltűnését jelzi. Részlet a könyvből: Pak Theszang mélyen ülő szemével pislogva nézte végig az önéletrajzomat. Egy perc, két perc. A kelleténél jóval tovább fürkészte a mindössze kétsoros bemutatkozást. A szívem hevesen vert, attól tartottam, le fog hordani, amiért ilyen gyalázatos önéletrajzot nyújtottam át neki. - Húsboltot vezetett? - tette le végre az önéletrajzot az asztalra. Válasz helyett valamiért félénk mosolyt erőltettem magamra. Láttam egyszerű arcvonásaimat a mögötte lévő tükörben. A szeplők, amelyek szezámmagként pöttyözték az arcom, egy ostoba, szegény nő benyomását keltették.- Akkor biztosan jól bánik a késsel is, igaz? Bólintottam. Bár nem voltam olyan ügyes, mint a madzsangiIm család, a hús szeletelésében, a csontok aprításában és a hal feldarabolásában biztos volt a tudásom. - Dzsunki, emlékszel a műanyag késre, amivel a tortát szeleteltük? Kérlek, hozd ide! A fiatalember neve tehát Dzsunki volt. Elindult a sarokban lévő mosogatóhoz, és nemsokára egy fehér műanyag kenyérvágó késsel tért vissza, amit átnyújtott Pak Theszangnak. - Ha nem túl nagy kérés, megtenné, hogy megmutatja, hogy tartja? Képzelje el, hogy a kést a marha bordái között vezeti át, mintha egy igazi kés lenne. Persze, ha lenne nálunk egy valódi kés... - Áh... igazából van nálam kés! Nem tudtam pontosan, a késnek és a munkának mi köze lehet egymáshoz, de mégis előhúztam egyet a hátam mögött lévő bevásárlótáskából. Azt képzeltem, hogy éppen a szeletelő munkámat végzem, finoman megdöntöttem a kést, és a levegőt szeleteltem, mintha a mélyvörösre érlelt marhahús bordájába vágnék. - Emelje meg egy kicsit a kés végét. Nem, inkább emelje fel a karját. Igen, igen. Pontosan így. Elégedettnek tűnt. Egy pillanatra lehunytam a szemem. A sűrű sötétségben egy hatalmas vadállat fekete szőrét kezdtem eltávolítani. Feltárult a hús halvány rózsaszín színe, és a friss vér éles, de mégis illékony szaga elérte az orromat, majd el is tűnt. A penge átvágta a húst, majd a szétvágott résen keresztül behatolt egy újabb rétegbe. A mozdulataim ritmusába és ütemébe egy kis öröm is vegyült. Mintha hirtelen lenne egy lelkes közönség, amely csodálja a munkám, ez a gondolat pedig furcsa élvezettel töltött el. - Elég volt. Nyugodtan üljön le. Pak Theszang hangjára kinyitottam a szemem. Ismét az idegen irodában voltam. A kést, amelynek nyele nedves volt az izzadtságomtól, visszatettem a bevásárlótáskába. Most, hogy véget ért a feladat, egy kis szégyen fogott el az iménti szenvedélyes mozdulatok miatt. - Köszönöm, hogy az első találkozásunkkor eleget tett egy ilyen nehéz kérésnek. Pak Theszang arca enyhén elvörösödött. Elmagyarázta, hogy valójában azzal a hirdetéssel, amelyet láttam, adatkutató asszisztenst kerestek. Bár több jelentkező is akadt, mind csupa ügyefogyott háziasszony volt, akik nemhogy mások magánéletének kifürkészésére nem voltak alkalmasak, de maguk is csak azért vetették bele magukat az egészbe, hogy valahogy előteremtsék a pénzt saját házasságtörő légyottjaikra. - Engedje meg, hogy egyenesen a lényegre térjek. Legyen a bérgyilkosunk. Hisz mindannyiunknak akad legalább egyvalaki az életében, akit legszívesebben megölne, nem igaz? Ha ön, Sim asszony, meghozza ezt a döntést, mások helyett teljesítheti azoknak az ártatlan embereknek a kétségbeesett kívánságát. Meglepetésként ért, hogy PakTheszang szerint az én szerény külsőm, a tehetségem a kés forgatásához és a hátrányos családi környezetem mind-mind ideális feltétel ahhoz, hogy gyilkos váljon belőlem. Amikor kiejtette a ,,gyilkos" szót, hosszú idő után először hagyott cserben a hólyagom, és éreztem, hogy átnedvesedik az alsóneműm. A lábam remegett, képtelen voltam felállni. Bérgyilkos. A világban valóban léteznek bérgyilkosok? Nehezen tudtam hinni a fülemnek.

Amszterdam, 1942-1943. A németek a színház, a Hollandsche Schouwburg épületében gyűjtik össze a deportálás előtt álló zsidókat, a gyerekeket pedig átviszik az utca túloldalán levő zsidó bölcsődébe. Miközben az intézmény falain kívül a zsidók élete egyre fenyegetettebbé válik, a tizenhét éves Betty Oudkerk a többi gondozóval együtt egyre inkább felelősnek érzi magát a gyerekek sorsáért. A legnagyobb titokban és nem törődve a veszéllyel több, mint hatszáz gyereket mentenek meg a deportálástól Henriëtte Pimentel, a bölcsőde igazgatójának vezetésével. A regény egy fiatal nő szívszorító igaz történetét dolgozza fel, aki mindent kockára tett, hogy több száz gyermeket mentsen meg a halál torkából. Részlet a könyvből: Prológus Lenn, az előtérben gyülekeznek a gyerekek. Egymás kezét fogva állnak kettes sorban, hamarosan átkelnek a túloldalra. Hátizsák a vállukon, játékmackó a hónuk alatt. Mirjam vezeti a csapatot. - Neked nem kellene segíteni rendet rakni? - kérdezi halk hangján. - Odamegyek. - Gyertek, gyerekek, indulunk. A sor megmozdul. Próbálom nem nézni az arcokat. Így is túl sok kép van már a fejemben gyerekekről, akiket elvisznek. Túl sok kérdés, ami így is a mélybe ránt. Nem szabad azon gondolkodnom, milyen körülmények között élnek most, ha élnek egyáltalán. Nem! Kész, vége, nem történt meg. Benézek az óvodások csoportszobájának nyitott ajtaján. Virrie az elszállított kiságyakról leszedett lepedőket hajtogatja össze. - Szereztél valakit az új csomaghoz? - lépek be a szobába. Arra a kisbabára gondolok, aki az utolsó pillanatban került hozzánk. - Az a baj, hogy most el vannak foglalva azokkal, akik még mindig a Plantage Parklaanon vannak. - Ő pedig arról a tizenkét gyerekről beszél, akiket tegnap nagy sietséggel tudtunk kicsempészni innen. A többségük idősebb volt, és már hónapok óta itt bujkált. - Akkor én viszem el. Virrie arcára kiül a döbbenet. - Hová? Megvonom a vállam. Hetek óta azon gondolkodom, hogy hova mehetnék, ha eljön az ideje. Vannak barátaim és ismerőseim, akik felajánlották, hogy elbújtatnak, de fogalmam sincs, hogy az ajánlatuk a német megszállásnak ebben a szakaszában is érvényes-e. Egyre nehezebb eldönteni, hogy valaki jó vagy rossz ember-e. Senki sem mer beszélni, mert mindenki fél, hogy pusztán amiatt letartóztatják őket, amit mondanak. Vagy ami még rosszabb: amit tesznek. - Virrie, ezt a kisfiút nem szabad odaadni nekik. Látnod kellene. - Tudom, de valószínűleg nincs mit tenni. - Látja rajtam, hogy nem győzött meg. - Vagy mindannyiunkat veszélybe akarsz sodorni? Megrázom a fejem. - Nem, dehogy! - Ha neked nem megy, átviszem én a túloldalra. - Arra semmi szükség. Ma még elrejtem előlük, aztán holnap talán már találnak neki valakit, nem? - Talán - feleli nem túl nagy meggyőződéssel.

ÚJ BORÍTÓVAL, ÉLNYOMTATÁSSAL A KÖNYV 4 MILLIÓ PÉLDÁNYBAN KELT EL, ÉS 38 ORSZÁGBAN JELENT MEG. ÉVEKIG VEZETTE A NEW YORK TIMES SIKERLISTÁJÁT. A férfi harmincéves volt, amikor találkoztak, a lány hat. A férfi harmincéves volt, amikor összeházasodtak, a lány huszonkettő. Henry genetikai hibával született: időnként kizuhan a saját korából, és eltűnik. Ilyenkor elmúlt és eljövendő élete érzelmi csomópontjain találja magát, meztelenül, védtelenül. Nem tudhatja, mikor történik meg vele újra, s hol találja magát legközelebb. Egyetlen biztos pontja Clare, akihez mindig visszatér. Szeretik egymást, és megpróbálnak normális családi életet élni, de nem tudják, gyerekük örökli-e a betegséget, és mikor jön a halál. Csak azt tudják, hogyan jön: mindketten látták a férfit lőtt sebbel meghalni. Igaz, akit bármerre sodorhat az idő, nem hal meg teljesen. ,,Elbűvölő és lebilincselő mese a sors játékáról és a szerelembe vetett hitről. Mindarról, ami két embert összeköt." - The Publisher Részlet Clare, újra el akarom mondani neked, hogy szeretlek. A szerelmünk volt a fonal a labirintusban, a háló a kötéltáncos alatt, az egyetlen valódi ebben az én különös életemben, amiben bízhattam. Ma este úgy érzem, hogy a szerelmemnek ebben a világban nagyobb a sűrűsége, mint jó magamnak: mintha itt maradhatna utánam is, és körülvehetne, megtarthatna, ölelhetne. Tudom, hogy egész életedben vártál rám, és sosem tudhattad, egy-egy várakozás mennyi ideig tart... Kérlek, Clare, miután meghaltam, ne várj többé, légy szabad. Rejts mélyen önmagadba, aztán lépj ki a világba, és élj. Szeresd a világot és benne önmagad... A regényből azonos címmel 2009-ben készült nagy sikerű film, Robert Schwentke rendezésében. A főszerepet Eric Bana (Henry DeTamble) és Rachel McAdams (Clare Abshire) alakítja.

Mi lesz veled, Késmárki Bertalan? Ezzel a nyomasztó kérdéssel búcsúzott, és egy kómában fekvő főhőssel hagyta magára az olvasót Az ígéret szép szó című kalandregény. A választ a sorozat második kötete rejti. Miközben a csibész Késmárki Bertalan sorsát követjük, megelevenedik az 1860-as évek Pestje a maga ikonikus alakjaival és részben ma is felkereshető helyszíneivel. Elbújunk egy fotográfus műtermében, egy bosszúszomjas ember sarkában loholunk, fültanúi leszünk egy kihallgatásnak, ahol az ártatlanok is beismerő vallomást tesznek. Bekukkanthatunk Thaisz Elek rendőrkapitány kártyáiba, ő az, aki sűrű hálót sző arisztokratákból és zsebesekből, és akinek a keze mindenhova elér. Feltűnik Paul von der Schnei úri szabó, aki talán nem is az, akinek látszik, és persze kiderül, hogy mi történt Teréz Katalinnal, a főhős szép szerelmével. Pest töretlenül bűnre csábít, de ebben a részben egészen egy győri rendházig vezetnek a szálak. Iglódi Csaba kiváló alapanyagból gyúrja meg hőseit, és úgy kalauzolja az olvasót a kiegyezés előkészületei közt, hogy ő is a kalandregény szereplőjének érezheti magát. Részlet a könyvből: Thaisz nem adta fel. Sem azt, hogy nyomára bukkan a lánchídi kasszának, amit meggyőződése szerint Késmárki Bertalan rabolt el regénybe illő körülmények között, sem azt, hogy mégiscsak beazonosítja valahogy a vallatókerethez láncolt fruskát. Feszesen ült a székében, és figyelte a lányt, aki egyáltalán nem értette, hogy mi történik vele. Felismerte a férfit, emlékezett a szakállas arcára, mélyen ülő szemeire. Ahogyan arra a nézésre is, amivel csaknem felfalta őket abban a műteremben két héttel korábban. Megadóan állt, fejét lehajtotta, szeme égett a kialvatlanságtól. Hosszú haja majdnem a térdéig lógott, kezeit összekulcsolta maga előtt. Lába megállíthatatlanul remegett. Érezte, hogy a férfi bámulja őt, de nem vett róla tudomást. Annyian vizslatták már hasonlóan, hogy eggyel több már meg se kottyant neki. A városkapitány továbbra sem vette le róla a tekintetét. Az arcát nem látta ugyan valami jól, de az semmit sem mondott volna neki. Mayernél túlságosan el volt foglalva a többi testrészével. Inkább ráképzelte a harisnyakötőt, aztán a selyemövet, végül a kesztyűt, de mindez hasztalan volt. Ami viszont segített, az éppen az orra előtt feküdt. A fényírdában készült fotográfiákat rejtette a csomag az asztalán. Valamivel ebédidő után jelent meg velük a futár, ő pedig csak letette a tintatartó elé. Sürgősebb teendői voltak, minthogy kibontsa a küldeményt. Önkéntelenül is elmosolyodott, amikor rájött, hogy milyen közel van a megoldáshoz. Türelmetlenül letépte a csomagolást a kártyákról, és kiterítette valamennyit az asztalra. Tíz Athos, tíz Porthos és tíz Aramis nézett vissza rá. Mindhárman igéző tekintettel. Hol hason fekve a kanapén, kacéran egymásra tett lábbal a szófán vagy szemben állva a tükörrel. Valamennyi kép kerek passepartout-t kapott. Felülre került a Három test-őr felirat, alulra pedig a művésznév. A felvételek különlegességét azonban a három lány hajzuhataga adta. Itt takarta, ott kiemelte az idomaikat, amott pedig olyan magasra tornyozták fel a tincseket, amennyire csak lehetett. A test-őrök az egyik képen úgy bújtak össze, mintha csak a hajukkal kötötték volna gúzsba őket. - Aramis, te vagy Aramis - nézett a kártyára és a lányra Thaisz elégedetten. A fogoly eddig sem értette, hogy mi történik, de most még inkább elveszettnek tűnt. - Ara... mi? - Aramis, de nincs jelentősége - mondta a rendőr, mert rájött, hogy a lány sohasem látta a képet, ahogyan arról sem tudott, milyen szöveg került köré. Ha pedig egyszer majd megmutatja neki valaki, akkor sem tudja elolvasni, mert nem ismeri a betűket.

Ebben a régóta várt, megindítóan őszinte önéletírásban megelevenedik a világhírű, kétszeres Oscar-díjas színész, Sir Anthony Hopkins gyerekkora, színészi pályája, az eszméléstől a bölcsességig ívelő életútja. Sir Anthony Hopkins egy kis walesi iparvárosban, Port Talbotban született. Gyerekkorát beárnyékolta a háború és megkeserítette az a társadalmi közeg, melyben a férfias keménység, az alkohol és a nyers brutalitás vitte a prímet, kíméletlenül elnyomva a lelki érzékenység, a szépség iránti vonzalom minden formáját. Gyenge tanulmányi előmenetele miatt diáktársai, tanárai és szülei egyaránt leírták mint tehetségtelen fajankót, aki semmire sem fogja vinni az életben. A sorsdöntő fordulat akkor következett be a semmibe vett walesi fiú életében, amikor egy szombat este megnézte Shakespeare Hamletjének 1948-as filmváltozatát. Ez az élmény volt a szikra, amely lángra lobbantotta lelkében a vágyat, hogy színész legyen; ekkor határozta el, hogy rálép az útra, amelyen eljutott a világhírig. Hopkins megnyerő őszinteséggel, lebilincselő stílusban idézi fel könyvében pályájának legfontosabb állomásait és enged bepillantást az olvasónak abba a műhelymunkába, amelynek során megszülettek zseniális alakításai. Jagoszerepének megformálásáért vették fel a rangos Royal Academy of Dramatic Art drámaiskolába, ahol Laurence Olivier volt a mestere. Richard Burtonnel még fiatal fiúként találkozott rajztanárának a lakásán, hogy néhány év múlva már befutott pályatársként üdvözölhesse rajongásig szeretett példaképét, a kulisszák mögött, az Equus egyik előadásán. Egyik ikonikus szerepének, Hannibal Lecternek a megformálásában, saját bevallása szerint, döntő szerepe volt kiváló színészmesterség-tanára útmutatásának és Lugosi Béla Drakulájának, amelyből ihletet merített. A Lear király címszerepének felejthetetlen alakításához apja és nagyapja rendíthetetlen higgadtsága, szenvedélymentessége szolgált számára mintaképül. Hopkins kíméletlen őszinteséggel tárja fel az olvasó előtt magénéleti válságait is. Súlyos alkoholfüggősége tönkretette nemcsak az első házasságát, de egyetlen gyerekével való kapcsolatát is, és kis híján az életével fizetett érte. Amikor erre rádöbbent, elhatározta, hogy nem nyúl többé a pohárhoz, és ezt a fogadalmát immár lassan fél évszázada tartja. Minden erejével megpróbálja elnyomni magában a vágyat, hogy magányosan élje le az életét, és mindent megtesz az ellen, hogy a kiszolgáltatottságtól való félelmében - családja férfitagjaihoz hasonlóan - kerülje az emberi kapcsolatokat. Az évek előrehaladtával egyre jobban foglalkoztatja a múlandóság, apja szavait idézve ,,a nagy titok", hogy mi jön a halál után. A Jól csináltuk, kölyök! egy különleges, összetett, ikonikus ember nyers és szenvedélyes, személyes fotókat is tartalmazó emlékirata, aki több mint hatvan éven át figyelemre méltó alakításokkal inspiráljaközönségét. Részlet a könyvből: 1941-ben, egy borús vasárnap délelőtt, Aberavon homokos tengerpartján apám egyik barátja, Cliff a kezembe nyomott egy mentolos cukorkát. Azokban a háborús években minden édesség ritka csemegének számított. Akkoriban mindent jegyre adtak. Olyan ügyetlenül hámoztam ki a papírból, hogy leesett, bele a homokba, mire elpityeredtem. Apám és Cliff csak nevettek. Aztán kaptam egy másik cukorkát. Apám fölém hajolt, és megsimogatta a fejem, hogy megnyugtasson. Letöröltem a könnyeimet. Cliff le is fényképezett. Ez az egyik első emlékem. Hároméves voltam. Most, nyolcvanhét évesen gyakran előveszem ezt a képet, és azt mondogatom annak a kétségbeesett kisfiúnak: ,,Semmi baj, kölyök!Jól csináltuk." Ahogy a gyerekek többsége, én is gyakran szorongtam, és nem találtam a helyem a világban. Ez természetes velejárója a gyermekkornak, amikor még túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy értelmet tulajdonítsunk a létnek. Hosszú évekig nem tudtam szabadulni a gyötrő kérdéstől, hogy mivégre vagyok, meg tudom-e állni a helyem. Bámulatos, hihetetlen, vagy inkább elképesztő? - igen, ez a jó szó rá - hogy még mindig itt vagyok. Hogy miért? Nincs magyarázat. De bánni nem bánom. Világéletemben úgy éreztem - ezt minden bizonnyal hoztam magammal -, hogy le vagyok maradva. De kemény fából faragtak. Apám volt ilyen: semmi linkelés, semmi így vagy úgy. Ha tanított valamire, ez volt: ,,Csináld, amit kell! Tedd a dolgod emelt fővel, zokszó nélkül!" Nem rossz útravaló. Egy másik: ,,Az életben mindenért meg kell küzdeni. A lényeg, hogy soha ne add fel." Nem volt könnyű megfogadni, de sokat segített. Ilyen volt az apám, az öregem. Richard Arthur Hopkins. Ő már elment. Nem tudom, létezik-e valahol, egy másik dimenzióban, valamiféle sokunk által vélt és vágyott túlvilágon. Bennem, a lelkem mélyén mindenesetre ott van. Szilánkokban, akár egy összetört porcelán darabjai. Zárkózottan élek. Ez mindig is így volt. De nincs ezzel semmi baj. Nem is volt. Túléltem. Ha őszinte akarok lenni, nem is akárhogy. Nem vagyok áldozat. Nagy hasznát vettem azoknak a szilánkoknak - a magányosságnak, az elidegenedettségnek, a szorongásnak -, bármik is voltak. És most már hálás vagyok értük. Arra ösztökéltek, hogy ne adjam fel, hogy menjek tovább. És nekik köszönhetem, hogy itt vagyok.