Mi lesz veled, Késmárki Bertalan? Ezzel a nyomasztó kérdéssel búcsúzott, és egy kómában fekvő főhőssel hagyta magára az olvasót Az ígéret szép szó című kalandregény. A választ a sorozat második kötete rejti. Miközben a csibész Késmárki Bertalan sorsát követjük, megelevenedik az 1860-as évek Pestje a maga ikonikus alakjaival és részben ma is felkereshető helyszíneivel. Elbújunk egy fotográfus műtermében, egy bosszúszomjas ember sarkában loholunk, fültanúi leszünk egy kihallgatásnak, ahol az ártatlanok is beismerő vallomást tesznek. Bekukkanthatunk Thaisz Elek rendőrkapitány kártyáiba, ő az, aki sűrű hálót sző arisztokratákból és zsebesekből, és akinek a keze mindenhova elér. Feltűnik Paul von der Schnei úri szabó, aki talán nem is az, akinek látszik, és persze kiderül, hogy mi történt Teréz Katalinnal, a főhős szép szerelmével. Pest töretlenül bűnre csábít, de ebben a részben egészen egy győri rendházig vezetnek a szálak. Iglódi Csaba kiváló alapanyagból gyúrja meg hőseit, és úgy kalauzolja az olvasót a kiegyezés előkészületei közt, hogy ő is a kalandregény szereplőjének érezheti magát. Részlet a könyvből: Thaisz nem adta fel. Sem azt, hogy nyomára bukkan a lánchídi kasszának, amit meggyőződése szerint Késmárki Bertalan rabolt el regénybe illő körülmények között, sem azt, hogy mégiscsak beazonosítja valahogy a vallatókerethez láncolt fruskát. Feszesen ült a székében, és figyelte a lányt, aki egyáltalán nem értette, hogy mi történik vele. Felismerte a férfit, emlékezett a szakállas arcára, mélyen ülő szemeire. Ahogyan arra a nézésre is, amivel csaknem felfalta őket abban a műteremben két héttel korábban. Megadóan állt, fejét lehajtotta, szeme égett a kialvatlanságtól. Hosszú haja majdnem a térdéig lógott, kezeit összekulcsolta maga előtt. Lába megállíthatatlanul remegett. Érezte, hogy a férfi bámulja őt, de nem vett róla tudomást. Annyian vizslatták már hasonlóan, hogy eggyel több már meg se kottyant neki. A városkapitány továbbra sem vette le róla a tekintetét. Az arcát nem látta ugyan valami jól, de az semmit sem mondott volna neki. Mayernél túlságosan el volt foglalva a többi testrészével. Inkább ráképzelte a harisnyakötőt, aztán a selyemövet, végül a kesztyűt, de mindez hasztalan volt. Ami viszont segített, az éppen az orra előtt feküdt. A fényírdában készült fotográfiákat rejtette a csomag az asztalán. Valamivel ebédidő után jelent meg velük a futár, ő pedig csak letette a tintatartó elé. Sürgősebb teendői voltak, minthogy kibontsa a küldeményt. Önkéntelenül is elmosolyodott, amikor rájött, hogy milyen közel van a megoldáshoz. Türelmetlenül letépte a csomagolást a kártyákról, és kiterítette valamennyit az asztalra. Tíz Athos, tíz Porthos és tíz Aramis nézett vissza rá. Mindhárman igéző tekintettel. Hol hason fekve a kanapén, kacéran egymásra tett lábbal a szófán vagy szemben állva a tükörrel. Valamennyi kép kerek passepartout-t kapott. Felülre került a Három test-őr felirat, alulra pedig a művésznév. A felvételek különlegességét azonban a három lány hajzuhataga adta. Itt takarta, ott kiemelte az idomaikat, amott pedig olyan magasra tornyozták fel a tincseket, amennyire csak lehetett. A test-őrök az egyik képen úgy bújtak össze, mintha csak a hajukkal kötötték volna gúzsba őket. - Aramis, te vagy Aramis - nézett a kártyára és a lányra Thaisz elégedetten. A fogoly eddig sem értette, hogy mi történik, de most még inkább elveszettnek tűnt. - Ara... mi? - Aramis, de nincs jelentősége - mondta a rendőr, mert rájött, hogy a lány sohasem látta a képet, ahogyan arról sem tudott, milyen szöveg került köré. Ha pedig egyszer majd megmutatja neki valaki, akkor sem tudja elolvasni, mert nem ismeri a betűket.