Mi lesz veled, Késmárki Bertalan? Ezzel a nyomasztó kérdéssel búcsúzott, és egy kómában fekvő főhőssel hagyta magára az olvasót Az ígéret szép szó című kalandregény. A választ a sorozat második kötete rejti. Miközben a csibész Késmárki Bertalan sorsát követjük, megelevenedik az 1860-as évek Pestje a maga ikonikus alakjaival és részben ma is felkereshető helyszíneivel. Elbújunk egy fotográfus műtermében, egy bosszúszomjas ember sarkában loholunk, fültanúi leszünk egy kihallgatásnak, ahol az ártatlanok is beismerő vallomást tesznek. Bekukkanthatunk Thaisz Elek rendőrkapitány kártyáiba, ő az, aki sűrű hálót sző arisztokratákból és zsebesekből, és akinek a keze mindenhova elér. Feltűnik Paul von der Schnei úri szabó, aki talán nem is az, akinek látszik, és persze kiderül, hogy mi történt Teréz Katalinnal, a főhős szép szerelmével. Pest töretlenül bűnre csábít, de ebben a részben egészen egy győri rendházig vezetnek a szálak. Iglódi Csaba kiváló alapanyagból gyúrja meg hőseit, és úgy kalauzolja az olvasót a kiegyezés előkészületei közt, hogy ő is a kalandregény szereplőjének érezheti magát. Részlet a könyvből: Thaisz nem adta fel. Sem azt, hogy nyomára bukkan a lánchídi kasszának, amit meggyőződése szerint Késmárki Bertalan rabolt el regénybe illő körülmények között, sem azt, hogy mégiscsak beazonosítja valahogy a vallatókerethez láncolt fruskát. Feszesen ült a székében, és figyelte a lányt, aki egyáltalán nem értette, hogy mi történik vele. Felismerte a férfit, emlékezett a szakállas arcára, mélyen ülő szemeire. Ahogyan arra a nézésre is, amivel csaknem felfalta őket abban a műteremben két héttel korábban. Megadóan állt, fejét lehajtotta, szeme égett a kialvatlanságtól. Hosszú haja majdnem a térdéig lógott, kezeit összekulcsolta maga előtt. Lába megállíthatatlanul remegett. Érezte, hogy a férfi bámulja őt, de nem vett róla tudomást. Annyian vizslatták már hasonlóan, hogy eggyel több már meg se kottyant neki. A városkapitány továbbra sem vette le róla a tekintetét. Az arcát nem látta ugyan valami jól, de az semmit sem mondott volna neki. Mayernél túlságosan el volt foglalva a többi testrészével. Inkább ráképzelte a harisnyakötőt, aztán a selyemövet, végül a kesztyűt, de mindez hasztalan volt. Ami viszont segített, az éppen az orra előtt feküdt. A fényírdában készült fotográfiákat rejtette a csomag az asztalán. Valamivel ebédidő után jelent meg velük a futár, ő pedig csak letette a tintatartó elé. Sürgősebb teendői voltak, minthogy kibontsa a küldeményt. Önkéntelenül is elmosolyodott, amikor rájött, hogy milyen közel van a megoldáshoz. Türelmetlenül letépte a csomagolást a kártyákról, és kiterítette valamennyit az asztalra. Tíz Athos, tíz Porthos és tíz Aramis nézett vissza rá. Mindhárman igéző tekintettel. Hol hason fekve a kanapén, kacéran egymásra tett lábbal a szófán vagy szemben állva a tükörrel. Valamennyi kép kerek passepartout-t kapott. Felülre került a Három test-őr felirat, alulra pedig a művésznév. A felvételek különlegességét azonban a három lány hajzuhataga adta. Itt takarta, ott kiemelte az idomaikat, amott pedig olyan magasra tornyozták fel a tincseket, amennyire csak lehetett. A test-őrök az egyik képen úgy bújtak össze, mintha csak a hajukkal kötötték volna gúzsba őket. - Aramis, te vagy Aramis - nézett a kártyára és a lányra Thaisz elégedetten. A fogoly eddig sem értette, hogy mi történik, de most még inkább elveszettnek tűnt. - Ara... mi? - Aramis, de nincs jelentősége - mondta a rendőr, mert rájött, hogy a lány sohasem látta a képet, ahogyan arról sem tudott, milyen szöveg került köré. Ha pedig egyszer majd megmutatja neki valaki, akkor sem tudja elolvasni, mert nem ismeri a betűket.

Ebben a régóta várt, megindítóan őszinte önéletírásban megelevenedik a világhírű, kétszeres Oscar-díjas színész, Sir Anthony Hopkins gyerekkora, színészi pályája, az eszméléstől a bölcsességig ívelő életútja. Sir Anthony Hopkins egy kis walesi iparvárosban, Port Talbotban született. Gyerekkorát beárnyékolta a háború és megkeserítette az a társadalmi közeg, melyben a férfias keménység, az alkohol és a nyers brutalitás vitte a prímet, kíméletlenül elnyomva a lelki érzékenység, a szépség iránti vonzalom minden formáját. Gyenge tanulmányi előmenetele miatt diáktársai, tanárai és szülei egyaránt leírták mint tehetségtelen fajankót, aki semmire sem fogja vinni az életben. A sorsdöntő fordulat akkor következett be a semmibe vett walesi fiú életében, amikor egy szombat este megnézte Shakespeare Hamletjének 1948-as filmváltozatát. Ez az élmény volt a szikra, amely lángra lobbantotta lelkében a vágyat, hogy színész legyen; ekkor határozta el, hogy rálép az útra, amelyen eljutott a világhírig. Hopkins megnyerő őszinteséggel, lebilincselő stílusban idézi fel könyvében pályájának legfontosabb állomásait és enged bepillantást az olvasónak abba a műhelymunkába, amelynek során megszülettek zseniális alakításai. Jagoszerepének megformálásáért vették fel a rangos Royal Academy of Dramatic Art drámaiskolába, ahol Laurence Olivier volt a mestere. Richard Burtonnel még fiatal fiúként találkozott rajztanárának a lakásán, hogy néhány év múlva már befutott pályatársként üdvözölhesse rajongásig szeretett példaképét, a kulisszák mögött, az Equus egyik előadásán. Egyik ikonikus szerepének, Hannibal Lecternek a megformálásában, saját bevallása szerint, döntő szerepe volt kiváló színészmesterség-tanára útmutatásának és Lugosi Béla Drakulájának, amelyből ihletet merített. A Lear király címszerepének felejthetetlen alakításához apja és nagyapja rendíthetetlen higgadtsága, szenvedélymentessége szolgált számára mintaképül. Hopkins kíméletlen őszinteséggel tárja fel az olvasó előtt magénéleti válságait is. Súlyos alkoholfüggősége tönkretette nemcsak az első házasságát, de egyetlen gyerekével való kapcsolatát is, és kis híján az életével fizetett érte. Amikor erre rádöbbent, elhatározta, hogy nem nyúl többé a pohárhoz, és ezt a fogadalmát immár lassan fél évszázada tartja. Minden erejével megpróbálja elnyomni magában a vágyat, hogy magányosan élje le az életét, és mindent megtesz az ellen, hogy a kiszolgáltatottságtól való félelmében - családja férfitagjaihoz hasonlóan - kerülje az emberi kapcsolatokat. Az évek előrehaladtával egyre jobban foglalkoztatja a múlandóság, apja szavait idézve ,,a nagy titok", hogy mi jön a halál után. A Jól csináltuk, kölyök! egy különleges, összetett, ikonikus ember nyers és szenvedélyes, személyes fotókat is tartalmazó emlékirata, aki több mint hatvan éven át figyelemre méltó alakításokkal inspiráljaközönségét. Részlet a könyvből: 1941-ben, egy borús vasárnap délelőtt, Aberavon homokos tengerpartján apám egyik barátja, Cliff a kezembe nyomott egy mentolos cukorkát. Azokban a háborús években minden édesség ritka csemegének számított. Akkoriban mindent jegyre adtak. Olyan ügyetlenül hámoztam ki a papírból, hogy leesett, bele a homokba, mire elpityeredtem. Apám és Cliff csak nevettek. Aztán kaptam egy másik cukorkát. Apám fölém hajolt, és megsimogatta a fejem, hogy megnyugtasson. Letöröltem a könnyeimet. Cliff le is fényképezett. Ez az egyik első emlékem. Hároméves voltam. Most, nyolcvanhét évesen gyakran előveszem ezt a képet, és azt mondogatom annak a kétségbeesett kisfiúnak: ,,Semmi baj, kölyök!Jól csináltuk." Ahogy a gyerekek többsége, én is gyakran szorongtam, és nem találtam a helyem a világban. Ez természetes velejárója a gyermekkornak, amikor még túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy értelmet tulajdonítsunk a létnek. Hosszú évekig nem tudtam szabadulni a gyötrő kérdéstől, hogy mivégre vagyok, meg tudom-e állni a helyem. Bámulatos, hihetetlen, vagy inkább elképesztő? - igen, ez a jó szó rá - hogy még mindig itt vagyok. Hogy miért? Nincs magyarázat. De bánni nem bánom. Világéletemben úgy éreztem - ezt minden bizonnyal hoztam magammal -, hogy le vagyok maradva. De kemény fából faragtak. Apám volt ilyen: semmi linkelés, semmi így vagy úgy. Ha tanított valamire, ez volt: ,,Csináld, amit kell! Tedd a dolgod emelt fővel, zokszó nélkül!" Nem rossz útravaló. Egy másik: ,,Az életben mindenért meg kell küzdeni. A lényeg, hogy soha ne add fel." Nem volt könnyű megfogadni, de sokat segített. Ilyen volt az apám, az öregem. Richard Arthur Hopkins. Ő már elment. Nem tudom, létezik-e valahol, egy másik dimenzióban, valamiféle sokunk által vélt és vágyott túlvilágon. Bennem, a lelkem mélyén mindenesetre ott van. Szilánkokban, akár egy összetört porcelán darabjai. Zárkózottan élek. Ez mindig is így volt. De nincs ezzel semmi baj. Nem is volt. Túléltem. Ha őszinte akarok lenni, nem is akárhogy. Nem vagyok áldozat. Nagy hasznát vettem azoknak a szilánkoknak - a magányosságnak, az elidegenedettségnek, a szorongásnak -, bármik is voltak. És most már hálás vagyok értük. Arra ösztökéltek, hogy ne adjam fel, hogy menjek tovább. És nekik köszönhetem, hogy itt vagyok.

Az 1960-as évek elején, egy kis normandiai falut, Veules-les-Roses-t izgalmas hír hozza lázba: válasz érkezik a gyerekek Mikulásnak írt leveleire. A háttérben Magdeleine, a postáskisasszony áll, aki szeretné megajándékozni a gyerekeket, ezért a posta szabályzatát megszegve, felbontja az általuk írt leveleket. A megrendítő titkok és igazságtalanságok, amelyekről ezekben olvas, arra indítják, hogy megpróbálja jobb hellyé változtatni a világot. Csakhogy sokaknak ez nem tetszik... Catherine Siguret A postáskisasszony című regényét igaz történet ihlette, amelynek nyomán Franciaországban, 1962-ben megalakult a hivatalos Mikulás-titkárság. A szolgáltatás mind a mai napig nagy népszerűségnek örvend, és hozzájárul ahhoz, hogy az ünnepi időszak még varázslatosabb legyen. Részlet Amikor megkapta az első levelet Dieppe-ből, arra gondolt, hogy talán egy gyerek odaköltözött egy rokonához, hogy ott járjon iskolába. Egy roueni bentlakásos iskolára tippelt. Az első párizsi levél azonban összezavarta. Biztos egy itt vendégeskedő gyerek írhatta, aki tudta, milyen hatékony az itteni posta, és szerencsét próbált. Hamarosan azonban özönleni kezdtek a küldemények, és nem tagadhatta tovább: a gyerekek megtudták, hogy ha Veules-be írnak, választ kapnak, és egymásnak adták a hírt, amely futótűzként terjedt. Tucatjával érkeztek a levelek a megyéből, de Franciaország távolabbi sarkaiból is. A gyűjtőzsák, amely ebben az időszakban rendszerint viszonylag üres volt, december első hetétől csordultig megtelt. Kész katasztrófa volt. A válogatóközpont megfigyelői hamarosan felhívták Bouquet figyelmét is a dologra: nézzen rá a zsákra, amint megérkezik a célba. Vagyis vesse alá alapos kutatásnak... Magdeleine gond nélkül meggyőzte Robert-t, a postai alkalmazottat, aki reggelenként hozta a leveleket, hogy jöjjön korábban, már fél hatra. A férfi nem kérdezte az okát, megszokta, hogy alkalmazkodik a postamesterek elvárásaihoz. A visszafelé induló zsák már bonyolultabb kérdés volt. Françoise felvetette, hogy ha már úgyis ő borítékolja be a küldeményeket, Robert közvetlenül hozzá menjen el a létszám feletti elküldendőkért. Állította, hogy segítőkész ember, és semmit sem fog kérdezni. Valóban, a postás rezzenéstelen arccal jött és ment, jól bejáratódott a rendszer. Magdeleine kénytelen volt százával vásárolni a bélyegeket, már nem abban a kézműves szakaszban jártak, amikor Françoise hordta ki a postaládákba a válaszokat a biciklijén. A postáskisasszony, aki az ellenállás óta adakozott a Népsegély közvetítésével a szükséget szenvedő gyerekeknek, úgy döntött, idén az éves adományát bélyegre költi. Talán az álmodozás nem érték? A problémákat már nem is látta. Egészen addig, míg meg nem jelent egy cikk egy országos lapban, a Paris Jourban azzal a címmel, hogy ,,Normandiában a Télapó levelei légipostán érkeznek".

Karácsony. Mennyi kép, mennyi emlék, mennyi szín! Morcsányi Elza élvezetes stílusban, irodalmi példákkal fűszerezve ismertet meg bennünket különböző korok karácsonyainak szokásaival, amelyek közül a legtöbb példát, anekdotát, adomát a XIX. századi, békebeli ünnepek szolgáltatják. E képzeletbeli sétán a régi idők karácsonyait élhetjük újra. A Ruszwum cukrászda süteményillatától, a Mátyás templom karácsonyi miséjének orgonamuzsikájától kísérve járhatjuk be a Svábhegy hóborította ródlipályáit, a Budai Vár királyi karácsonyait, a Városház tér karácsonyi vásárait. Míg hintóval gördülünk végig az Andrássy úton, bekukkanthatunk a főúri palotákba és polgári otthonokba, megismerve a karácsonyfaállítás és ajándékozás szokásának eredetét, sétánk végén pedig a Városligetben korcsolyázunk a zenekar hangszereinek dallamára. Részlet a könyvből: Családi ,,idill" a boldog békeidőkben 1899-ben a Budapesti Hírlapban megjelent egy tárca, amely egy korabeli családapa karácsonyát mesélte el. Több mint százhuszonöt év telt el azóta, és mintha semmi nem változott volna, kivéve, hogy a szülők szakácsnő és szobalány nélkül járják végig a részletezett nehézségeket... A budai családapa karácsonya ,,Ahányszor elmentem hazulról, mindig három-négy megbízást kaptam. Én kiferáltam haza a diót, a rávaló aranyfüstöt, a mogyorót, a rávaló ezüstfüstöt (kisebb, hát csak ezüst dukál neki), az aszalt szilvát, a cukrot, a süteményt. A házba úgy jártam be, mintha lopni jöttem volna. Kívülről füttyentettem a szakácsnénak, a ki erre füttyentett a szobalánynak (főzni nem tudott, de fütyölni igen szépen), a ki erre a gyerekeket félretakaritotta az útból, s összpontositotta a legkisebbik szobába. Ekkor a szakácsnő újra füttyentett, amire én pakkokkal megterhelten bevonultam. A gyerekeknek nem volt szabad belőle látni semmit. [...] A házi rend fel volt fordulva, senki se találta a helyét. Senki se mert sokat beszélni, mert félt, hogy kikottyant valami féltékenyen őrzött meglepetést. Két nappal karácsonyest előtt szobám bútorait összevissza taszigálták, mert, miközben a gyerekeket sétálni küldtük, beállitottunk egy óriási fenyőfát. Ekkorát még Tátrafüreden se láttam. Le is kellett belőle vágni alul-felül (mindakét végén hosszú volt), s csak úgy tudtuk betuszkolni. Eltartott másfél óra hosszat ez a munka. Én ezalatt ki-kiszaladtam a kapuhoz, hogy nem közelednek-e a gyerekek? Háromszor megjelentek szegények, de én mindannyiszor vészjóslóan fütyültem, jeladásul a dajkának, hogy sétáljanak tovább, végre a fenyőfa helyén állott, a szobát lezárták s én futottam a megfagyott gyermekekért, akik azalatt a kerületi melegedő szobába vonultak, melyet többek közt Neményi Ambrus életnagyságu medvecukorszobra ékesitett. Ilyen hálásak a budaiak! [...] Következett a karácsonyfa feldíszítése, ami nem olyan könnyü, mint sokan gondolják. Tetejébe egy viaszangyalka, mely trombitát fuj, az ágakra a csokoládé-kutyák, cukor-bárányok, melyek nem fujnak semmit, továbbá papirosláncok, gyertyák akképpen elhelyezve, hogy valamennyit látni lehessen, és egyik se gyulladjon meg. De még kiszámitani, hogy a majdan meggyujtandó gyertyák hová fogják leendő csöppjeiket leejteni, s azokat a helyeket külön megjelölni, hogy a gyerekeket viszont el lehessen onnan rántani, a mint közelednek feléje! Ehhez már csakugyan kiváló családapai furfang kell." Bizonyos részletek változtak, bizonyos részletekben korunkban is nagyon ismerős élményeket ír le a szerző, hiszen ahány ház, annyi szokás, de a mai napig jellemző ,,alapok" - a Jézuskának írott levél, a karácsonyeste és az ajándékozás megkezdését csengővel jelző angyal, a karácsonyfa megcsodálása, a szépen csomagolt ajándékok a család minden tagja számára, a közösen eltöltött vacsora szokásai - a XIX. század végére szilárdultak meg. A felsorolt kellemes, meghitt eseményeket azonban hetek komoly munkája előzte meg: a Jézus tanításaiban ugyan nem szereplő, de szinte vallásos áhítattal véghez vitt nagytakarítás, amelyet a ház asszonya és a rendelkezésére álló személyzet vezényelt le.

Az Örs vezér tere sokaknak csupán a főváros egyik legforgalmasabb közlekedési csomópontja - végállomás, átszállóhely, találkozási pont. De aki megáll egy pillanatra, és figyelmesebben körbenéz, felfedezheti, hogy ez a tér sokkal több ennél: történeti rétegeket rejtő városi szövet, amelyben múlt és jelen különös elegyet alkot. Ez a sétakönyv arra hívja olvasóját, hogy ne csak áthaladjon az Örs vezér terén, hanem ismerkedjen meg vele: sétáljon, nézzen fel az épületekre, kutasson emlékek után a panelrengeteg és a városligeti zöldfoltok határán. A könyv az egykori gazdasági udvarok, majorok és kertvárosi kísérletek világából vezeti el az olvasót a szocialista várostervezés lenyomatain keresztül a mai, zsúfolt, mégis élő városrészbe. Részlet Bevezető ,,Ki a bánat jön idegenvezetővel az Örs vezér térre?" - morogta zsémbesen egy idős hölgy, mikor mikrofonnal a fejemen elhaladtam az ablaka alatt, nagyjából harminc embernek magyarázva a látnivalókról (bár ő nem a ,,bánat" szót használta, hanem egy egészen másik kifejezést.) Kérdése persze teljesen jogos volt. Vajon miért jönne valaki épp az Örs vezér tér környékére sétálni, mikor tele van Budapest nevezetesebbnél nevezetesebb látnivalókkal? Itt nincs se igazán különleges épület, se természeti csoda, se híres ember szülőháza, de még csak egy valamire való csatának, feltalálásnak, kikiáltásnak vagy sorsfordításnak se volt soha helyszíne ez a vidék. Mégis, amikor Káldi Emese, az Imagine vezetője megkeresett 2020-ban, hogy nincs-e kedvem egy urbanisztikai sétát tartani nekik valahol, én egyből ezt a környéket ajánlottam. Azóta sok száz embert vezettem végig az Örs körül, akik a két és fél órás séta végén szinte mind azt mondták: nem hitték volna, hogy ennyire érdekes ez a környék. Hogy miért esett a választásom pont erre a térre? Egyrészt mert gyönyörűen rakódnak itt egymásra a huszadik század különböző várostervezési elképzelései. Olyan, mint egy régészeti lelőhely, ahol egyre mélyebbre ásva, egymás után tárulnak fel a múlt század különböző korszakai, a fejlesztések és a fejlesztési zsákutcák nyomai. Kiderül, hogy milyennek képzelték eleink az ideális várost, lakást, boltot a különböző évtizedekben, és hogy aztán mit sikerült ezekből megvalósítaniuk. Másrészt azért választottam éppen ezt a helyet, mert szorosan kötődöm hozzá. Születésem óta Mátyásföldön élek, fél évszázada az Örsön keresztül járok ,,be a városba". Sőt, kertvárosiként nekem tulajdonképpen ez már maga a város. Naponta ingáztam át rajta iskolásként épp úgy, mint munkába igyekvő felnőttként. Sőt óvodásként is, mert helyhiány miatt ide hordott anyukám minden reggel, a lakótelepi ,,Csoki oviba". Számtalan átszállásom, vásárlásom, éjszakai buszra és ismerősökre várásom, hamburgerezésem és gíroszozásom, sörözésem és randim kötődik ehhez a helyhez. Mindezt csak azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert bizony lesz, hogy rosszat is írok majd róla, de ez ne tévesszen meg senkit! Bármilyen is, én nagyon szeretem az Örs vezér teret. Csak hát tele van hibákkal szegény, igaz ezek egyik sem kijavíthatatlan. Talán egyszer kigyógyul belőlük az Örs, de addig is tökéletes állatorvosi ló mindazoknak, akik a város felfedezésére adják a fejüket. Annyit azért elárulok - bocsánat a spoilerért - hogy könyv mindezek ellenére hepienddel zárul majd, a séta végére egy szerintem nagyon pozitív látnivalót tettem. Bízom benne, hogy ha valaki nyitott szemmel végigjárja ezt a sétaútvonalat, akkor maga is rájön majd, hogy ,,mi a bánatnak jött várost nézni az Örs vezér térre" (használjon bármilyen szót is a bánat helyett).

Dr. Gordon Walker biokémikus, mikológus Útlevél a gombák birodalmába című kötete átfogó képet nyújt az élővilág egyik legnagyobb és legismeretlenebb csoportjáról. Megismerhetjük e csodálatos élőlények hihetetlen formagazdagságát, szaporodási módjaikat, összetett életciklusaikat, életmódjuk sokszínűségét, gyógyhatásaikat, kulturális szerepüket, és a legfontosabb mikroszkopikus gombák csoportjaiba is betekintést nyerhetünk. Megérthetjük a gombák ökoszisztémákban betöltött elengedhetetlen szerepét, illetve azt is, hogyan kapcsolódnak a körülöttük lévő élőlényekhez. A könyv első része kérdés-válasz formátumban íródott, amelyből megtudhatjuk, mi is az a micélium, miként fejlődtek a gombák az evolúció során, hogyan működik a biokémiájuk, mi módon rendszerezik őket manapság és hogyan hatnak a mai világunkra. Emellett hasznos információkat találunk benne a felelős gombagyűjtési gyakorlatokról, kiemelve többek között, hogy a természetben megtalált gombákat fogyasztás előtt minden esetben vizsgáltassuk meg hivatásos gombaszakellenőrrel, és még a gombák gasztronómiai felhasználásáról is sokféle érdekességet olvashatunk. A második rész a gombahatározás alapjaiba vezet be bennünket, és különféle gombákat, illetve más gombaszerű élőlényeket mutat be - a természetben megtalálható ízletes ehetőktől kezdve a mérgezőkön, gyógyhatású, termesztésre használt fajokon át egészen a szokatlan, bizarr formákig. Végül egy fejezet a gombavilág különleges jelenségeit tárja elénk, bemutatva a gombák sokszínűségét. A könyvet színes és részletes tudományos illusztrációk, gombafotók egészítik ki, segítve, hogy az olvasó elmélyítse tudását a gombák világában. A könyv remekül ötvözi a közérthető, mégis tudományos alapossággal tálalt hatalmas információhalmazt, miközben egyensúlyt teremt a könnyed, olvasmányos összefoglalók és a mélyebb, tudományos háttér között. Aki a gombák világáról alapos és átfogó ismeretekre vágyik, mindenképpen tegye a polcára ezt a gazdagon illusztrált és olvasmányos munkát. Részlet Ötéves lehettem, amikor az anyámmal Massachusettsben túráztunk, és találtunk egy méretes pöfeteget. Ehetőként azonosította, ezért óvatosan kiszakítottuk a fűből, és hazavittük. Miközben vajon megsütöttük, édes diós aroma áradt szét a levegőben. Amikor először megkóstoltam e párnaszerűen lágy pöfeteget, azonnal rabul ejtett a gombászás szenvedélye: kezdetben tehát az erdőben található ínycsiklandó ételek vonzottak. Ugyanazon a helyen soha többé nem találtunk pöfeteget, de rengeteg más gombára bukkantunk az otthonunkhoz sokkal közelebb is. Amikor kivágtunk egy öreg fát a kertben, az apám úgy döntött, hogy sárgagévagomba-csírákat tartalmazó fadugókkal oltja be a tuskót. Egy évvel később, amikor már teljesen megfeledkeztem a kezdeti izgatottságomról, csoda szép sárga és narancsszínű telepek nőttek ki belőle. Óvatosan leszedtük a lágy, mégis rugalmas lapokat, majd bevittük a konyhába, és vajon megpirítottuk. A lélegzetem is elállt, amikor megkóstoltam, hiszen a textúrája és az íze szinte megkülönböztethetetlenül hasonlított a csirkehúsra. Szárnyait bontogató szakácsként letaglózott a gondolat, hogy e húsos gombában mennyi fenséges kulináris lehetőség rejlik. Egy különösen esős ősszel sok gombatelep bukkant elő az élete végén járó almafánk tövéből. Alig bírtam kivárni, míg végre megehettem a termőtestek e fantasztikus áradatát. Átnéztük a könyveinket, és úgy tippeltünk, hogy gyűrűs tuskógomba lehet, de a mindig óvatos szüleim úgy határoztak, hogy ki kell kérnünk egy profi mikológus véleményét is. Így hát leszedtük a telepeket, és elvittük a Bostoni Gombászklubba, hogy az ottani szakemberek erősítsék meg a gyanúnkat. Ők egyetértettek velünk abban, hogy tuskógombákról van szó, de azt tanácsolták, hogy óvatosan fogyasszunk belőlük, mert emésztési problémákat okozhatnak.

Milyen döntést hozzon a tépelődő, fiatal lány, aki úgy érzi, választania kell családalapítás és karrierépítés között? Hogyan tudná újra szeretni az ünnepeket az édesapját gyászoló nő? Hogyan birkózik meg a magányos, érzékeny kislány a kiszámíthatatlan változásokkal? A Telihold kávézó ezúttal váratlan találkozások helyszíne; a jól ismert beszélő macskák ismét a legkülönfélébb embereknek segítenek. Ami közös bennük: mindannyiuknak fel kell ismerni, mi a szívük legmélyén rejlő valódi kívánság. A népszerű fantasy második részében karácsonykor látogatunk el a Telihold kávézóba - a titokzatos helyre, amelynek nincs állandó címe, sem nyitvatartási ideje, és ahol a különleges csillagjósok talán néhány kívánságot is teljesítenek... Részlet a könyvből: A mennyezet üvegtáblákból összeálló háromszög formájú tető, a falon, középen egy kerek ablak. A falak és a mennyezet is hófehér, így leginkább a Fehér Szoba lenne rá a találó név. - Vagy még inkább a Macskák Szobája - suttogtam magamban. Ugyanis a szobában minden egyes szobor egy-egy macskát ábrázolt. Alvó macska, vadászatra készülő macska, mindegyik olyan élethűen megformálva, hogy szinte hallani véltem a halk szuszogást; azt hittem, a következő pillanatban megmozdulnak. AszakuraFumió, mint megtudtam, szenvedélyesen szerette a macskákat. - Milyen aranyos... - mondtam elérzékenyülve. Most már biztos voltam benne: jó döntés volt eljönni ide. Ismét cipőt húztam, és elindultam a tetőkert irányába. Úgy hírlik, ez volt Japánban az egyik legelső tetőkert - igazi úttörő kezdeményezés. Amint kiléptem a tetőre, a lábam szinte földbe gyökerezett. Tágra nyílt szemmel álltam. A nap már lebukott a horizont mögé, az ég mély indigókékbe öltözött. A tetőkert növényeire apró fényfüzérek voltak erősítve, és minden csillogott. Ami igazán meglepett, hogy az egyik sarokban állt egy ,,Telihold kávézó" feliratú tábla, alatta kézzel írt üzenet: Karácsony estéjén különleges nyitvatartás A kert nem volt nagy, de elfért benne egy kétszemélyes pult. - Üdvözöljük! - köszöntöttek mosolyogva. Az egyikük egy hatalmas, macskajelmezbe bújt, kötényt viselő figura volt, a másik pedig egy gyönyörű, fekete hajú, külföldi nő. A távolban két fiú szórólapokat osztogatott. Egyikük szőke volt, rózsaszínes tincsekkel, a másik pedig ezüstös hajú. - Ó, hát eljöttél! Ez tényleg csodás! - rikkantotta a rózsaszínesszőke hajú fiú, miközben átkarolta a vállamat. A fekete hajú nő szinte suttogva jegyezte meg: - Uránusz... ez már-már zaklatás! - Ó, bocsi, bocsi! - kapta el gyorsan, zavartan a kezét. Aztán udvariasan mutatott a pult felé. - Parancsolj, fáradj oda! - Köszönöm. - feleltem apró mosollyal, és helyet foglaltam az egyik bárszéken. A pult rendezett volt, impozáns hatást keltett. Rajtam kívül mindössze egyetlen vendég ült ott. Az az öltönyös férfi, akit mintha már párszor láttam volna korábban. Jó megjelenésű, határozott arcvonásokkal; olyan típus, akit az ember nem felejt el egykönnyen, ha egyszer találkozott vele. Ahogy lopva rápillantottam, észrevette, hogy nézem. Összetalálkozott a tekintetünk, úgyhogy zavartan, sietve elfordítottam a fejem. - Jó estét. Válaszként kissé esetlen mosolyt erőltettem az arcomra. - Rég találkoztunk, nem igaz? - Hogy micsoda? - csúszott ki belőlem a kérdés önkéntelenül. - Nem emlékszel rám? Most már szinte bámultam a férfit, hosszasan, kutató tekintettel. A torkom kiszáradt, nyeltem egyet. - Ismerős. Egészen biztos, hogy láttam már valahol. Talán egy korábbi munkahelyi utazásom során? Most mit tegyek? Nem emlékszem... Mivel nem tudtam, ki lehet ő, fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek. A zavarodottságtól ide-oda nézelődtem. - Igazad van... így hirtelen ilyesmit kérdezni kissé tolakodó lehet. Bocsánat. Szabadkozott, mégis derűsen mosolygott. Nem tűnt olyasvalakinek, akitől tartanom kellene. - Elnézést... megkérdezhetem, hol találkoztunk? Tétován, szinte félve tettem fel a kérdést. Ő erre meglepetten tágra nyitotta a szemét, majd váratlanul felnevetett. - Szóval tényleg nem emlékszel az arcomra? Kár. - Sajnálom... - mondtam, és kissé megvontam a vállam. - Ugyan, semmi baj, előfordul. Aztán könnyedén más irányba terelte a beszélgetést. - Mostanában itt laksz a környéken? Kissé megráztam a fejem. Egyértelmű volt, hogy a múltbeli énemet ismerte, nem a mostanit. - Nem, csak munkából jövök. - Akkor ezek szerint most hazamész... és jöhet is a karácsonyi buli! - Á, nem... Egyedül lakom, párom sincs, úgyhogy semmiféle buli nem lesz. Ahogy kimondtam ezeket a szavakat, hirtelen az jutott eszembe, vajon nem tűnök-e túlságosan magányosnak? Mintha csak jelezni akarnám neki: ,,szabad vagyok, hívj meg!". Nagyon kellemetlen lenne, ha félreértené... Épp kezdtem volna szabadkozni, mikor hirtelen elkomorult. Arcáról eltűnt a játékos mosoly, komoly kifejezés vette át a helyét. - Értem... - mondta halkan, mély hangon. Mi történhetett? Enyhén félrebillentettem a fejem, ahogy ezen gondolkodtam. De ő újra elmosolyodott, és folytatta a mondandóját. - Akkor mit szólnál, ha most egy rövid kis karácsonyi partit tartanánk? - Tessék? - pislogtam meglepetten. Mielőtt még válaszolhattam volna, ő már a macska felé fordult, és egy könnyed kézmozdulattal intett. -Főúr, kérnénk valami finomat, ha lehet. - Igenis!- hajolt meg a nagy, háromszínű macskajelmezbe bújt tulajdonos, és elindult a tetőkert túlsó vége felé. - Ő... mit jelent az, hogy ,,valami"? - kérdeztem tanácstalanul. - A Telihold kávézóban nem lehet rendelni. - Mi? - A főúr mindig azt a ,,valamit" hozza ki, amiről úgy gondolja, hogy az adott vendéghez a legjobban illik.

Ha sokáig hitte, hogy a gyerekkori mesék valóra válnak, ha reménykedett, hogy varázsütésre minden hozzátartozója pont olyan jó fej lesz, amilyennek mindig is akarta, ha ábrándozott arról, hogy megtalálja az igazit, akivel örökkön örökké együtt élhet, ha sokáig kereste az örök boldogság elixírjét, de még nem találta meg, akkor ez a könyv Önnek szól. Pokorny Lia A majdnem tökéletes boldogság receptje című önálló estje elvarázsolja a nézőt. A darab kapcsán - amely a könyvben is helyett kapott - most olyan fontos és személyes kérdésekről beszélget Rendi Mari addiktológiai, család- és párterápiás konzultánssal, mint a társfüggőség, a nemet mondás képessége vagy az anya-gyerek kapcsolat nehézségei, bevonva az olvasót, aki saját felismerésein keresztül léphet a gyógyulás útjára. A majdnem tökéletes boldogság receptje nem kínál kész megoldásokat, és nem végzi el helyettünk az önismereti munkát. Inkább arra hív, hogy más nézőpontból tekintsünk önmagunkra, a kapcsolatainkra és mindarra, amit otthonról hoztunk. Arra, hogy felismerjük: a változás soha nem egyetlen ember feladata, és a szeretet soha nem járhat önfeladással. Részlet A majdnem tökéletes boldogság receptje - ,,nyomokban" engem is tartalmaz. Mégsem teljesen a saját életem feldolgozása. Valós történetek mellett a fantáziámból is merítettem. Attól persze még nem lettem író, hogy egyszer csak leírtam, amit gondolok, amit érzek. De jólesett. 2024 tavasza óta játszom ezt az előadást. Abból indultam ki: vajon tényleg ideális lett volna a gyerekként elképzelt ,,tökéletes" felnőtt élet? És ha nem úgy sikerült - az kudarc? Sokan feltételhez kötik a boldogságot, és ha ez nem teljesül, boldogtalanok lesznek. Vagy megfeszülnek, hogy mindenáron elérjék azt a valamit, ami nincs - és közben elfelejtenek élni. Én is küzdöttem a megfeleléssel, azzal, hogy hosszú ideig például nem tudtam nemet mondani. Ebben a darabban Bársony Kriszta, a főszereplő, lassanként felismeri a gyerekkorából hozott elakadásait és mintáit, megtanul nemet mondani és határokat húzni - és végül képes lesz szeretni önmagát. Ez egy felnövéstörténet arról, hogyan lehet eljutni oda, hogy az ember egyedül is meg tudja élni a boldogságot, az élet örömeit. Láthatjuk egy kapcsolatfüggő személyiség kialakulását - és a gyógyulás útját. Sokáig azt hittem, a függőség csak az alkoholról vagy a drogokról szól. Ma már tudom: gyakorlatilag bármi kiválthat függőséget. Lehet függővé válni egy elérhetetlen ideáltól, saját félelmeinktől is, lehet a munkánk a ,,szerünk", vagy egy kapcsolat, akár a saját gyerekünk is: én ezt megtapasztaltam - anyaként, nőként, emberként. És évekig nem tudtam, hogy amit megélek, annak van neve: függő gondolkodás. Amíg nem neveztem nevén a dolgokat, addig csak sodródtam velük. A felismerés viszont elindított egy úton - az önismeret útján. A majdnem tökéletes boldogság receptje előadás szakmai tanácsadója Rendi Mari addiktológiai, család- és párterápiás konzultáns. Tisztelem és bízom benne. Sokat tud a függőségről - a tüneteiről, a működéséről, a hátteréről, és arról is, hogyan lehet kilépni ebből az ördögi körből. Egyes előadások után közösen is beszélgettünk a nézőkkel - igazán, mélyen, nyitottan - a függő játszmákról. Egyre többen fogalmazták meg: ,,Ez rólam szól." ,,Én is így éltem meg, hogy mindig fontosabb a másik." ,,Most értettem meg, miért vagyok ott, ahol." Amikor az Athenaeum Kiadó megkeresett, hogy készüljön könyv az előadás alapján, egyértelmű volt számomra, hogy a szövegkönyvet kiegészítjük egy beszélgetéssel a függő játszmákról Rendi Marival. Én kérdeztem őt. Ez közös történet - nem csak vele. A megfelelni akarás, a szeretetvágy, a kimondatlanság, a kapcsolati elakadások, az önmagunkkal való küzdelem, a biztonság keresése, és az a félelem és kétely, hogy elég jók vagyunk-e - sokunk közös nyelve. És ha meg tudjuk nevezni, amit megélünk, ha ki merjük mondani, akkor el is kezdhetünk gyógyulni. Ez a könyv persze nem ígéri, hogy meg lehet tőle gyógyulni. Inkább egy önismereti térkép, amelyen együtt próbálunk haladni - visszafelé a gyökereinkhez, előre önmagunkhoz. Segíthet eligazodni azoknak, akik elakadtak az életükben. Akik ugyanúgy küzdenek a nemet mondással, a megfeleléssel, a határhúzással, ahogyan én is küzdöttem. Akik nehezen fogadják el, hogyan lehet majdnem tökéletes, ami nem ideális. Akik nem gondolták volna, hogy képesek megtenni a lehetetlent - vagy akik még előtte állnak, és csak egy kis biztatásra van szükségük. Akik szeretnek emlékezni, nevetni, sírni - és megengedik, hogy valami eljusson a szívükhöz. Akik nem félnek az érzéseiktől. És akik igen - nekik pont ezért ajánlom ezt a könyvet.

Éreznek-e a takarítónők bármiféle vonzódást a munkaadóikhoz? Vagy csak a fizetség iránt? Tény, hogy legalább kültaggá válnak a famíliában. Nellike, Mártás, Ágica, Rozika és Lilike próbálja rendben tartani férfi főhősünk otthonait egy életen át. Akarnak-e, képesek-e segíteni rajta? Kérdés, miként hat a külső rend a belsőre, és viszont. Vámos Miklós Karcsú Könyvek-sorozatának nyolcadik kötetében a tollseprű művészei az alhősök. Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024) Cím nélkül (2024) Utána tánc (2025) Részlet: JÓ NAPOT, KÉREM, KAPHATÓ ITT TOLLSEPRŰ? - a kérdés hebehurgyán lebegett abban a semmiben, amelyben senki nem figyelt rá. A két eladó - vagy ahogyan ilyen bevásárlóközpontokban hívják: árufeltöltő - arra összpontosított, hogy a különféle vajakat besorakoztassák a nyitott jégszekrény középső polcaira, a targoncán lévő kartondobozból. Egymást akadályozták, s ezen röhögcséltek. Gimnazistakorúak lehetnek. Hagymagerezd fenekükön kőzúzott farmer, mintha egy számmal kisebbet hordtak volna a kelleténél, a tangák körvonala kirajzolódott. Negyven körüli hímeknek, már ugye, túl a csúcson, ennyi is izgalmas. Mit keresel? - vetette oda a világosabb szőke, a lófarkas, hátra se fordulva. Igen, ez a nemzedék már tegez boldogot-boldogtalant. Tollseprűt! Erre odanéztek a válluk fölött, majd egymásra. Várták, szólaljon meg a másik. A hajuk töve a fejtetőn sötétlett, ideje festetni. Hát, asszem, a konyhai cuccoknál! - a melírozott bizonytalanul mutatott a háztartási részleg felé. Ekkor azért már érlelődött a gyanú, hogy ezeknek a lányoknak fogalmuk sincs, mi az a tollseprű. Nyilván arra a kis tollkötegre gondolnak, amivel a sütésre váró tésztákat keni be a háziasszony izével... valamivel. Olívaolajjal? Margarinnal? Mindegy. József mutatni próbálta: Amivel a pókhálózni szoktak! Pókháló? - kérdezett vissza a lófarkas. Azt se tudják, mi a pókháló? Na ne. Takarítani csak szoktak! Legyintett, megköszönte, indult arra, amerre a melírozott irányította. Konyhai cuccok... Ahogyan távolodott, még hallotta, hogy a két csaj hadarós párbeszédbe fog. Éneklős hangsúlyokkal. Talán romák? Attól még tudhatnak magyarul. Vagy Erdélyből települtek át? De ott is a mi nyelvünket beszélik. Tollseprű nincs sehol. Szokott lenni, mondta egy idősebb asszony az áruház egyenruhájában, de mostanába nem kűdenek. Aha. Ő meg vidéki. Mártásra emlékeztetett. Senkinek se könnyű. Istenem, szegény Mártás... biztos a faluja temetőjébe került. Ki tudja, milyen régen. Jól jönne most nagyon, villámsebesen összekapná a lakást, és főzne finomakat. Mmm. Egy idősebb eladó a műszaki osztályon azt tanácsolta, menjen piacra vagy kirakodóvásárra, ott lehet kapni. Kiss József úgy döntött, inkább hazatér. Söprűvel is lehet pókhálózni, ha az ember vigyáz, hogy ne karcolja meg a vakolatot. Az ő garzonjában különben már ideje volna festetni. Azt is halogatja. Ahogyan mindent, amióta egyedül él. Sejtette, hogy ez így lesz, amikor beadta a derekát, és Anna ismételt - egyre nyomatékosabb - kérésére aláírta a válással kapcsolatos iratokat. A francba... nem nekem való a magány.

Egy könyvtár, amelyben a világ legveszélyesebb könyveit rejtegették. Egy könyvtár, amelynek holléte a középkor óta titok... Prága, az Arany Város - Európa legszebb történelmi helyszíneinek egyike, amelynek kusza labirintusában különös emberek kutatják a történelem örök rejtélyeit... Ferenczy László, aki régi életét hátrahagyva antikváriusként él Prágában, szokatlan megrendelést kap egy különc milliomostól. Ezúttal nem egy könyvet, hanem egy egész könyvtárat kell felkutatnia: a Templomos Lovagrend elveszett könyvtárát. A rendét, amelynek története évszázadok óta izgatja az emberek fantáziáját... A nyomozás során Lászlónak nemcsak az Arany Várost, hanem Európa különféle történelmi helyszíneit is be kell járnia, miközben furcsa titkok és még furcsább emberek tűnnek fel a régmúltat övező kiismerhetetlen ködből, és mindnyájan egyet akarnak: a templomosok titkát, a tiltott tudást, a Sub Rosát... Bíró Szabolcs egyszerre Umberto Eco-i és Dan Brown-i ihletésű művészettörténeti krimije - valamint a mellette olvasható három további prágai történet - tisztelgés a könyvek és Európa szellemi-kulturális öröksége előtt. Részlet a könyvből: Vašo már épp eléggé ismerte Lászlót ahhoz, hogy tudja, nem kell megkérdeznie, mit hozhat neki. Amikor meglátta az antikváriust a kocsma felé közeledni, fogta a legtisztább korsóját, hogy a sörcsap alá tartsa. László alig ült le a szokott helyére, az eldugott kis sarokba, a világos borostyánszín nedű már ott állt előtte, friss, vastag habbal a tetején. Belekor?tyolt: rég ízlett neki ennyire a sör. Ezt szerette az U Milosrdnýchben: viszonylagos csend uralko?dott, lehetett gondolkodni, és az asztalát szinte soha nem foglalta el senki. Vašo, ez a torzonborz pincérek gyöngye, aki sokkal inkább tűnt kiégett blues-zenésznek, mintsem vendéglátóipari dol?gozónak, már a második alkalommal is olyan kedves vigyorral fogadta, mintha régi barátok lennének. László hetente többször is betért ide ebédelni, mert az árak jók, az étel és a sör kiváló, a környék pedig szép és csendes volt. A kocsma alig két utcahossznyira állt az Óváros tértől, a turisták mégis elkerülték. Az antikvárius ezúttal megnyugodni jött a kocsmába. Túl sok volt ez neki, és remélte, Petr minden kétségét eloszlatja a leendő meg?bízatásával kapcsolatban. Maga sem igazán tudta, miért, de megrémítette az, amit Kareltől hallott. Nem a szimbólum, azt valóban nem látta még soha, de amit az Új Templomos Rendről hadart össze, az megfeküdte a gyomrát. ,,A gazdag barátja egyáltalán nem az, akinek mutatja magát."