A Vámos Miklós KiskönyvTÁR öt karcsú művet kínál díszdobozban. Ötfogásos betűlakoma, ideális ajándék azoknak, akik szeretnek Vámos Miklós bűvkörében lenni. Sorszámozott, dedikált, limitált kiadás. Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024)

MARIA CALLAS minden idők legnagyobb operadívája volt. Bár karrierjét egyetlen primadonna sem tudta felülmúlni, életének nagy részét beárnyékolta Arisztotélisz Onászisszal folytatott heves kapcsolata - a férfi összetörte a szívét, amikor elhagyta Jacqueline Kennedyért. Ám igazi érzéseiről keveset tudunk. New York és Görögország között nevelkedett, érzelmileg bántalmazó édesanyja kényszerítette éneklésre, és a nemzetközi karrier érdekében hátrahagyta családját. A királyi udvarok és a hollywoodi sztárok által ünnepelt Callas megharcolt a szexizmussal, hogy feljusson a csúcsra, de volt egyvalami, amire vágyott, ám soha nem lehetett az övé: a boldog magánélet. A Díva születik című könyvben Lyndsy Spence bestselleríró eddig nem látott dokumentumokból merít, hogy feltárja egy igazi ikon kendőzetlen, tragikus történetét. Részlet a könyvből: Maria a Norma nyitányán Nicola Rossi-Lemeni és Giulietta Simionato mellett énekelt; a kritikusok a Simionatóval közös Mira, o Norma című duettjéről azt írták, hogy ,,ez olyasmi, amiről még az unokáinknak is mesélhetünk". Megjelenése váltotta ki azonban a legtöbb sajtóvisszhangot. ,,Vékony, mint egy gally, és gyönyörű abban a tragikus maszkban - amit a belső derű árnyal. Jelenléte és stílusa is van." A Traviatában Tito Gobbival énekelt, és a Biki tervezte jelmezeket viselte; a vörös masni a báli ruháján remekül ment Elizabeth Arden rúzsának árnyalatához. A Lammermoori Lucia elsöprő sikert aratott, és huszonkétszer tapsolták vissza. A Chicago Tribune ezt írta: ,,Valóságos tapslavina szabadult el, az éljenzés fokozatosan lett egyre hangosabb, majd álló ováció következett, és a széksorok közötti folyosók megteltek emberekkel, akik a lehető legközelebb igyekeztek tolakodni a színpadhoz." Az egyik ilyen megszállott rajongó Bagarozy volt. Emlékeztette 1947-es szerződésükre, és százezer dollár kifizetetlen jutalékot követelt. Rossi-Lemeni azt tanácsolta Mariának, hogy egyezzen meg Bagarozyval; ármánykodásának ugyanis ő is áldozatul esett New Yorkban, és négyezer dollárt fizetett a szerződésük felbontásáért. Titta javaslatára Callas nemet mondott, mivel Bagarozy nem látta el ügynöki feladatait. ,,Áldozatot kíván elviselni, mások és saját magunk ostobaságát, mert sajnos mindannyian lehetünk ostobák", mondta Maria, fiatalkorában elkövetett hibáira gondolva. Bagarozynak adott válasza azonban naivitást tükrözött, különösen azután, hogy a férfi New Yorkban pert indított ellene, és azzal fenyegetőzött, hogy szerelmes leveleit eladja az újságoknak. Maria sok szempontból megszenvedte, hogy nem volt saját sajtósa, és hogy a kérdésekre mindig őszintén válaszolt. ,,Őszintének kell lennem", mondogatta gyakran, bár ezzel gyakorlatilag engedélyt adott az amerikai sajtónak arra, hogy manipulálja a szavait. Soha nem udvarolt a sajtónak, és Dorle Soriának kellett rávennie, hogy köszönőleveleket küldjön, különösen Emily Coleman zenekritikusnak,* ,,az összes csodálatos dologért, amit érte tett" a Newsweek és a Theatre Arts lapokban. Tudja, hogy mennyire rajong magáért - nagyon sokat jelentene neki, ha kapna magától egy saját kezűleg írt levelet. Emellett, tisztán szakmai szempontból, mivel jövőre visszatér Chicagóba, tudom, hogy nem akarja őt megbántani. Mostanra Mariát olyan elismerés övezte, mint bármelyik hollywoodi sztárt: ,,Felállt, úgy forgolódott; a modelleket utánozta, vagy amit ő gondolt arról, milyen lehet egy modellt utánozni... Majd azt kiáltotta: >>Meglepetés!<< Egy barátságos, teljesen nőies, bizonyos értelemben frissen létrejött, csábító alak érkezett közénk." Fogyása találgatásokra adott okot, és voltak, akik úgy vélték, egyszer egy pohár pezsgővel lenyelt egy galandférget. A galandféregpetékből készült tabletták fogyasztásának gyakorlata a viktoriánus korszak óta létezett, és az 1950-es években újjáéledt: különféle sarlatán gyógyászati cégek galandféregpetékből készült rágógumit hoztak forgalomba. Anélkül, hogy Maria beleegyezését adta volna, Titta megismételte a pletykát az Oggi riporterének: Bizton állíthatom, hogy e lenyűgöző mutatványnak eszköze egy mohó galandféreg volt, amit vasakarattal nyelt le egy pohár pezsgővel. Tudom, hogy egy ilyen undorító dolog, mint amilyen ez a tolakodó parazita, aligha fér össze egy díva mindennapi életével, de ez az igazság. Maria interjúkban utalt szégyenletesnek és kellemetlennek megélt körülményeire: Valami elromlott bennem, de nem tudtam magyarázatot találni rá. Az orvos sem talált rá magyarázatot. Egyszer csak megtaláltam az okot... Nem is tudom kimondani, kicsit sem volt kellemes. Kigyógyultam az okból... Nem gyógyszer segített, mert soha nem szedtem semmilyen gyógyszert, kivéve, ha fájt a fejem - ami néha minden nőnél előfordul -, ...mert olyankor beveszek egy aszpirint. Kicsit jobban odafigyeltem az étrendemre, ez igaz, de azt hiszem, leginkább annak köszönhetem a fogyásomat, hogy elhatároztam, vékony leszek, és elég szerencsés voltam ahhoz, hogy tényleg vékony lettem.

Jonas Jonasson, a kortárs svéd irodalom nagy szatirikusa új regényében tovább építi fonákuniverzumát. Ezúttal egy nincstelen zsellér, egy élelmes nyomdászmester, egy talpraesett lány és egy ostoba gróf szerteágazó történetét meséli el. A történetben fontos szerepet játszik a pálinkafőzés és maga a pálinka, amelyből az utóbbi, hol áldás, hol átok. A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt 20. századi körképe után Jonasson visszafelé lépdel az időben, hogy megmutathassa, az ember a 19. században nem volt sem jobb, sem rosszabb a 20. századinál. Hetedik regényét is ugyanazok a tulajdonságok jellemzik, mint az előző hatot: áradó mesélőkedv, maró szatíra, kíméletlen tisztánlátás, fergeteges humor és nem utolsósorban legyűrhetetlen életszeretet. Részlet A disznótenyésztő gazda kezdte unni a haszontalan álldogálást. Fontosabb dolga is van ennél. Például a vacsorázás. Ráadásul úgy érezte magát, mintha fejbe kólintották volna. Mi ez az istentelen bűz? Ha a disznók megérzik, belebetegednek. Algot megmagyarázta. A nemes hölgy szagosítót használ, amit parfümnek hívnak, és egy nőnek sohasem szabad olyat mondani, hogy büdös. Még olyan nyelven sem, amit nem ért. Isten ments! Nem akar ő semmi rosszat. A disznótenyésztő gazda a grófnéra nézett, és bocsánatot kért. - Nincs semmi bajom asszonyságod szagával, csak én meg a disznóim nem vagyunk hozzászokva. Nyugodtan sétálgasson a földünkön, amikor csak kedve tartja, csak a disznóim miatt arra kérem, minél távolabb az ólaktól. De ha nem haragszik meg érte, nekem most már mennem kell, mert vár otthon a véres hurka. Minden jót kívánok. Agyő. És távozott. Fia bocsánatkérő mosollyal nézett a grófnéra, és ment az apja után. Antoinette Bielkegren magára maradt. Sejtelme sem volt róla, hogy felfogták-e, mit akar. Talán a fiú? Ő maga abból sem értett egy mukkot sem, amit az imént az apa mondott neki. Az utolsó szó kivételével, ami pontosan úgy hangzott, mint az adieu.

Szendrey Júlia alakja Petőfi özvegyeként él emlékezetünkben, aki eldobta az özvegyi fátylat, és hűtlenül más asszonya lett. Pedig jóval több volt, mint feleség. A korabeli dokumentumokra épülő életrajzi regény egy szenvedélyes, merész és különleges nő életét meséli el Petőfivel való megismerkedésétől a Horvát Árpáddal kötött második házasságán át haláláig, az életutat, amelynek során a forradalom szimbólumából, a nemzet özvegyéből megvetéssel sújtott, megtört asszony lett. Miklya Luzsányi Mónika pedagógus, író, szerkesztő, több életrajzi regény szerzője. Az Időutazó-sorozatban megjelent Mohács özvegye című könyve Mária királyné életét dolgozza fel. Részlet a könyvből: ,,Minden ízében más volt ez az esküvő, mint amiről kislányként álmodozott, mégis úgy érezte, az örömét nem tudja elvenni semmi. Sándor felesége lesz, az ő asszonya. Élete legboldogabb napja előtt áll, hát miért ne örülhetne? De akármennyire örült, a viharfelhők már ott gyülekeztek az égen. Az ég elborult, és elborult Júlia kedve is, amikor a kápolnában szembesült vele, hogy az apja még csak meg se jelenik a ceremónián. A kápolna fölött, a dolgozószobában hallották döngő lépteit. Ám elég volt csak ránéznie Sándorra, már a mennyországban érezte magát, Isten engem úgy segéljen, Boldog Asszony, minden szentek, hogy e tisztes fiszemélyt szeretem, szeretvén hozzámegyek házastársul, Istennek rendelése szerint, én őtet el nem hagyom, hótomiglan, hótáiglan, semminémű nyavalyában, Isten engem úgy segéljen. A stóla összekötötte a kezeiket, a házasság az életüket, immár örökre. Az esküvő után a kocsi a kapubolt alatt várta őket. Alig néhány ládát pakoltak fel rá a ruháival. Ennyi minden hozománya. Az apja már ott állt a kocsinál. A karjában a lendület, hogy megölelje a lányát. De képtelen volt megmozdulni. Júlia is várt, aztán csak annyit mondott: - Isten áldja, édesatyám. Szendrey nem válaszolt. Nem tudott. A torkát szorongatta valami. Petőfi lépett oda hozzá. Az öreg tudta, hogy most kibékülhetnének. Ha kezet adna... Ha megölelné... De nem tudta megtenni. Úgy érezte, ez a fekete férfi erőszakkal ragadja el, és a halálba sodorja a lányát. Sándor egy percig várt. Aztán felkapta a fejét, és ahogy szokott, gúnyosan felnevetett. Aztán fellépett a kocsira. - Indulj! - adta ki a parancsot. - Meg se állj Koltóig! A kocsis a lovak közé csapott, ám alig is ért ki a szatmári útra, leszakadt az ég. Dörgött, villámlott és úgy esett, mintha dézsából öntenék. - No, ez is jól kezdődik! - fortyant fel a kocsiban Petőfi. - Viharos utazásunk lesz. - Mit vártál? - nevetett Júlia. - Viharos volt a jegyességünk, viharos lesz a nászutunk is - és szájon csókolta a Sándort. Most már tehette, hiszen a hites felesége volt."

Mediterrán hangulatú, kanyargó utcácskák, szűk sikátorok, levendula, füge, rozmaring a romantikus, zárt belső udvarokban, a vörös és sárga minden árnyalata a házfalakon, egységes, de mégis sokszínű épületetek. Mennyi író, költő, festőművész, grafikus, fotós, operatőr igyekezett megjeleníti ezt a vonzerőt saját eszközeivel, talán nem túlzás, hogy minden idelátogató számára alapvetés, hogy Szentendre: varázslat. Tegyünk egy kellemes sétát a girbegurba utcákon Morcsányi Elza sétavezető, podcast-műsorvezető társaságában, ismerjük meg Szentendre sokszínű múltját és jelenét, a házfalak mögött megbújó történeteket! Részlet a könyvből: Szentendre városának történelme abban semmiképpen nem egyedülálló, hogy alapvetően szerencsés adottságok, hatalmas pusztítások, nehéz újrakezdések, gyökeres változások nagy kavalkádja, ám a róla szóló történeteket olvasva és az utcákat járva különleges benyomás alakul ki az emberben: Szentendre legyőzhetetlen. Pedig a történelem nem kímélte, többször vált a senki földjévé, szegényedett el és roppant össze, de a hamvakból valahogy újra és újra feltámadt, a reinkarnációk során pedig minden alkalommal városformáló személyiségek és elképzelések újabb rétegeit építette be a szövetébe, ezáltal egyre sokszínűbbé és sokrétűbbé tudott válni. A jelenleg közel harmincezer lakosú város történelme során most a legnagyobb, kivételesen erős identitásának pedig- ami bőven túlmutat a ,,művészváros" hívószón - bizonyára köze van a gazdag történelmi tapasztalatokhoz. A kulturális szervezetekben, helyi programokban, itt élő művészekben, évtizedes, értékteremtő vállalkozásokban gazdag város polgáraival beszélgetve, történeteiket, kiadványaikat böngészve áll össze a legyőzhetetlenség receptje. Azoknak az embereknek a közös erőfeszítése ez, akik nem hagyják, hogy városukat és a benne élő embereket, történeteket elfelejtsék, akik őrzik a hagyományokat, leírják az emlékeket, megfestik a tájakat, lefotózzák az épületeket. Szentendre pedig - úgy tűnik - teremti és vonzza az ilyen karaktereket, akik fáradhatatlanul kutatják a múltat és lejegyzik a jelent. A város történetében kikerülhetetlen alak Szofrics Pál, Szentendre első monográfiáját jegyző néprajzkutató és tanár, akinek rengeteg felbecsülhetetlen adatot köszönhetünk. A szerző a hiteles források, történelmi dokumentumok tényszerű bemutatását és a régi korok életének fantáziadús, regényszerű leírásait ötvöző munkájában (a szerb szöveg magyar fordítása az 1980-as években, Máté György jóvoltából elkészült, de kiadására csak 2017-ben került sor) fogalmazza meg hitvallását, motivációját: ,,Budapest egyenes, Szentendre dicsőséges - [mások már] érthetetlennek találják ezt a jellemző, bár helyrajzilag kissé pontatlan leírást. Fennáll tehát veszélye, hogy Szentendre ragyogó múltjának az emléke éppúgy elenyészik, mint a város valamikori jelentősége. Egy gondolat jegyében több éven át gyűjtöttem az anyagot egy monográfiahoz, amely a szerb lakosság életét a hazájától távoli vidéken minél hívebben leírja." Nézzük mi is ezt a ragyogó múltat, fogjunk bele Szentendre történetének ismertetésébe!

Segíts magadon, az Isten is megsegít. Segíts másokon, és a bődületes zűrzavar, amit az egyszerűség kedvéért életnek szoktunk hívni, fokozódik. Ezúttal vidéki postások testében, lelkében, szívében. Sírunk, nevetünk, szeretünk, kavarunk, akarunk, létezünk - címmel vagy anélkül. Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024) Részlet: A falubeliek még nem tudták, hogy a posta megszűnik, alig akarták elhinni. Frédi maga is hajlamos volt rossz álomnak tekinteni, amiből majd csak fölébred. Többször átbiciklizett Jászmezőre, hátha ott nagyobb szerencséje lesz. Kezdte a postán, megvárta, míg Toncsi elkarikázik a vállán átvetett bőrtáskával, aztán belépett. Aggyonisten, Józsi úr! Fogaggy isten, Frédi úr, mi szél hozott, hogy ityeg a fityeg? Hát... nem oan jól, kitettek, mer bezárják a hivatalt. Ez komoly? Mint egy vakbélgyulladás. Józsi úr a homlokára tolta a szemüvegét, hát, nem hittem vón... duruzsolt valamit erről az Ödön, azt gondótam, vészmadárkodik, ahogy szokott... de hogy a túróba, nem lesz posta Dákmajorba? Nagyon úgy néz ki. Ilyet még nem pipáltam! - a szemüveg visszazuttyant a helyérére, ahová az évek során már vöröses csíkot nyomott az orrtámasz. A homlokához kapott: Istenem, istenem, mivé lett ez a világ, ha má a postára se lehet számítani, akkor mi a lófüttyre? Igen... és azt szeretném megkérdezni, nincs-e szükség itt egy tapasztalt munkaerőre? Jaj, édes fiam, hát pont még Toncsi állása is veszélybe van Ödön szerint... az se kizárt, hogy minket ugyanúgy bezárnak... - szaggatottan vette a levegőt, utált nemet mondani, és szívből sajnálta magát, átélte, milyen lehet, ha valakinek hosszú évek szorgos munkája után kiteszik a szűrét. Elképzelte, hogy Ödön bejelenti, ezt a hivatalt ugyanúgy megszüntetik, ahogyan a Jászmezeit. Éles szúrást érzett a bordaíve alatt. Rémisztő távlat. Frédi megköszönte. Váltottak szót még az időjárásról, mit vernek el az esők, ha még soká tartanak. Józsi úr búcsúzóul azt tanácsolta a fiatalembernek, hogy nézze meg a neten az álláshirdetéseket. Frédi bólogatott, nem volt bátorsága elárulni, hogy őnála nincsen otthol, és buta a telefonja. Minek nekem okostelefon, kérdezte a Batárban egy ivócimborától, ha én se vagyok okos?

Két nő, egyikük a Shakespeare-drámák valódi szerzője, másikuk egy napjainkban alkotó, kezdő amerikai drámaíró. Évszázadok választják el őket egymástól, mégis mindketten egy férfi neve mögé rejtőznek, hogy hallathassák a hangjukat. 1581-ben Emilia Bassano a királyi főkamarás szeretőjeként jól ismeri a londoni színházakat, így megtalálja a módját, hogy a titokban írt műveit színpadra vigye. A világ legkiválóbb színpadi remekműveinek írója azonban nagy árat fizet azért, hogy megvásárolja egy férfi nevét, mert ezzel a sajátját kiírja a történelemből. Napjainkban Melina Green papírra veti legújabb színdarabját, amelyet az Erzsébet-kori felmenője, Emilia Bassano ihletett. Melinának nőként, négyszáz évvel később egészen más nehézségekkel kell szembenéznie, a színházi világ azonban továbbra is a férfiak terepe. Vajon Melina - Emiliához hasonlóan - hajlandó lemondani a szerzőnek járó elismerésről, csak azért, hogy színpadon láthassa a művét? A két nő küzdelmes sorsát bemutató regény magával ragadó történet ambícióról, bátorságtól és vágyakról, amely arra a kérdésre keresi a választ, milyen áldozatot képes hozni egy nő azért, hogy az életműve tovább éljen, még azon az áron is, ha a neve örökre feledésbe merül. Részlet Színdarabbal pályázni egy művészeti fesztiválra nem csupán abból állt, hogy az ember ír egy jelentkező e-mailt, amelyhez csatolja a szövegkönyvét. A fesztivál szervezői mindent bekértek a jelentkezőtől az önéletrajzától kezdve a különféle ajánlásain át egészen a történet rövid kivonatáig. Andre és Melina egymás mellett gubbasztottak a laptop előtt, úgy próbáltak frappáns összefoglalót írni a darabról, a fogalmazásaik azonban egyre ostobábbra sikeredtek, miután benyakaltak egy, kettő, végül három üveg pezsgőt. Mire a betűk táncolni kezdtek a képernyőn, Andre fabrikált egy hamis ajánlólevelet Horace J. Sneedtől, egy képzeletbeli színház nem létező művészeti igazgatójától. Néhány óra elteltével kész volt a pályázat, de legalább annyira kész volt Melina és Andre is, akik csak egymás segítségével tudtak felülni az ágyon. Andre Melinára nézett, keze az egér fölött tétovázott. - Készen állsz? - Várjálvárjálvárjál! - szólalt meg Melina, de alig forgott a nyelve. - Hadd nézzem, van-e benne elírás! - Már vagy százszor átnézted - intette le André. - Ne hallgass... halatgasd... halotgasd... csak küldd már el! Melina magához rántotta a laptopot, és hátravetette magát az ágyon. A billentyűzetet az álla alá támasztotta, és hunyorogva végigpörgette a jelentkezési felületet. A Village Fringe fesztivált a The Place, egy kisebb színház szervezte, amelynek a kritikus, szókimondó és újszerű előadások, illetve a művészeti igazgató, Felix Dubonnet szerzett hírnevet. Felix Dubonnet! - Jaj, ne! - kapott levegő után Melina, és olyan nagy lendülettel ült fel, hogy a laptop Andre hasára esett. - Ne, ne, ne, ne, ne! - Au! - jajdult fel Andre. - Már megint összeomlott a géped? Vagy elfogyott a pezsgő? - Ismered Felix Dubonnet-t? - fordult hozzá Melina. - Az valami ital? - Művészeti igazgató, aki közismerten csakis férfiak által írt darabokat hajlandó színre vinni. Emlékszel, amikor Theresa Rebeck a Timesban írt egy véleménycikket a színházakra jellemző nemi diszkriminációról? Na, ez a pasi volt az, aki ellenvéleményt írt, és azt állította, hogy a színházi világban rengeteg nő van... a színpadon. - Melina a fejét ingatta. - Ha ő dönt a fesztiválra benyújtott pályázatokról, esélyem sincs bekerülni, Andre. Ezt én nem csinálom. - Higgadj már le, Mel! - szólt rá Andre, majd a laptopot a térdén egyensúlyozva ő is felült. Melina a barátjára nézett, és hirtelen kijózanodott. - Van neked bármi fogalmad arról, milyen nőnek lenni? - Ez most valami beugratós kérdés? - Nőnek lenni azt jelenti, hogy szüntelenül elítélnek. Az öltözéked miatt. A telt idomaid miatt. Akármikor bekapcsolod a tévét, az hallod, hogy karcsúbbnak és szebbnek kell lenned. Azt jelenti, hogy ugyanazt a munkát végzed el, mint egy férfi, de kevesebb fizetést kapsz érte. Azt jelenti, hogy ha a természetes öregedést választod, akkor rád sütik, hogy elhanyagolod magad, ha pedig kés alá fekszel, akkor azzal jönnek, hogy kétségbeesetten próbálsz fiatal maradni. - Melina nagy levegőt vett. - Nőnek lenni azt jelenti, hogy az egyik pillanatban ki kell állnod magadért, a másikban viszont már kuss a neved. Azt jelenti, hogy egyfolytában küzdened kell, a rohadt életbe! Andre együttérzőn nézett rá. - Az előtörténetem ugyan más - motyogta -, de tudom, miről beszélsz. Melina felsóhajtott, és félretette a laptopot. Kezdte kapiskálni, miért mondott le az írásról Andre: ha az ember nem vállalja fel magát és a visszautasítást, nem érheti fájdalom. - Felejtsd el az egész művészeti fesztivált! Nem megyek házhoz a pofonért, akkor sem, ha nő vagyok.

2022. február 24. Vladimir Putyin megkezdi Ukrajna átfogó invázióját. Mihail Zigar független orosz újságíró petíciót tesz közzé a Facebookon, amelyet több száz újságíró, majd további ezrek írnak alá. Ennek hatására Oroszországban törvényt hoznak a háborút kritizálók büntethetőségéről, és Zigarnak el kell hagynia a hazáját. Németországban, Berlinben telepedik le, ahol újraolvassa azt a több száz interjút, amelyet az elmúlt tizennyolc évben Oroszországban és Ukrajnában készített, és amely feltárja, mi vezetett a háború kirobbanásáig. Ezekből az interjúkból született meg a könyv. Zigar nem csupán a jelenről, hanem a múltról és mindazokról a történelmi mítoszokról is mesél, amelyekben a jelen orosz politikája gyökerezik és amelyekhez a saját legitimációját köti. Zigar részrehajlás nélkül tárja fel a történeti forrásokat, és követi nyomon az Orosz Birodalom eredetének és felemelkedésének történetét. A kötet annak krónikája, hogy Oroszország miként nyomta el Ukrajnát az elmúlt öt évszázad alatt, miképp próbált kinevelni egy hozzá lojális elitet, és arról, hogy végül mégsem tudta leigázni az ukrán társadalmat. Mihail Zigar a háborúhoz vezető hosszú útról mesél. Idézet Ezt a könyvet tudatos elhatározásból modern nyelvezettel és jelen időben írtam, megpróbálva minél érthetőbben közvetíteni és tisztázni a történelmi fogalmakat, és igyekezve felhívni a figyelmet a jelenkori párhuzamokra, hogy az olvasó ne csak a felszínhez, de a mélyben rejlő szellemiséghez is közelebb kerülhessen. Szeretném, ha ez a könyv egy évszázad múlva is érthető lenne az akkori olvasók számára, és bepillantást engedne a mi gondolkodásunkba. Ennek érdekében minden szereplőt élő, hús-vér emberként, nem pedig elhagyatott szoborparkok lakóiként igyekeztem ábrázolni. Le akartam számolni a régi mítoszokkal, és nem kíméltem a tegnap bálványait, ahogyan az sem tartott vissza, hogy esetleg megsérthetem orosz honfitársaim érzéseit. Ez a könyv nem teheti semmissé a múltat és a jelent, de talán megváltoztathatja a jövőt. A nacionalista történetírás egyfajta betegség, amely sok népet megmérgez. Az orosz népnek még mindig van arra lehetősége, hogy megszabaduljon azoktól a mítoszoktól, amelyek megfertőzték a lelkét; az ukrán népnek pedig egyedül kell majd szembenéznie a sajátjaival.

Sábán költő szeretne lenni, ám ahhoz még sokat kell tanulnia, meg kell ismernie a világot és önmagát. Csakhogy a szultán megbízásából Budára küldött Bali bég nem nézi jó szemmel a fia törekvéseit. Ő annak örülne, ha Sábán hozzá hasonlóan gyakorlatias dolgokkal foglalkozna. A vízivárosi cigányok vajdája elzavarja palotájukból a lányát, Linát, mert azt rebesgetik, hogy boszorkány, és köze lehet a nemrégiben történt tragikus eseményekhez. A két fiatal sorsa a Budától délre eső, Duna-parti hegyen fonódik össze, amikor a várost az ostromlók ágyúzni kezdik. A keresztény hadak ismét megpróbálkoznak Buda visszafoglalásával, ám a legnagyobb bajt nem a dörgő fegyverek jelentik, hanem azok a furcsa halálesetek, amelyeket nem emberi kéz okozott... Meg lehet menteni a várost a pokoli démonok hordájától? Vajon van-e annyi erő a fellobbanó szerelemben, hogy legyőzzön ármányt és átkot? Elkerülheti az Aranyalma a végső pusztulást? Részlet - Ide figyelj, boszorka! Csak eladni tudod a füveket, vagy a gyógyításhoz is értesz? Az első ijedelem elmúltával Lina alig bírta elfojtani a mosolyát. Íme, megvalósult az apja álma: boszorkány lett belőle. Amúgy is teljesült minden föltétel hozzá, és már azon a hegyen lakik, amelyet köztudomásúlag démonok és boszorkányok birtokolnak. Mindenesetre előbb bizonytalanul bólintott, mire az óriás még jobban megszorította a karját, majd rántott egyet rajta, és megismételte a kérdést: - Értelmesen beszélj, a kurva mindenedet! Tudsz gyógyítani? - Igen, tudok. Lina abban reménykedett, hogy ha hagyja magát, hamarább szabadul. Alig ejtette ki ezeket a szavakat, a férfi már rángatta is magával. Nem törődött azzal, ki látja őket és ki nem, húzta maga után Linát, és olyan sebesen lépkedett, hogy a lánynak időnként jószerivel a levegőben kalimpált a lába. Mindkét keze sajgott: a bal azért, mert a férfi olyan erővel fogta, hogy Lina biztos lehetett abban, hogy másnap kék és zöld foltok sorakoznak a helyén, a jobb pedig azért, mert abban meg ő szorította görcsösen az eladásra szánt növényeket tartalmazó bőrerszényt. A tagbaszakadt óriás a cserzőtelep szívébe vezette, ahol a szokottnál is szűkebb utcák kanyarogtak a hevenyészve egymás mellé dobált házak között. Nem is házak voltak azok, hanem inkább nyomorúságos viskók, némelyik még annál is nyomorultabb, mint amilyenekben a cigányok laktak a város túlsó felében. Falaikat sárból tapasztották, tető gyanánt ágakkal fedték le, ablaka sem volt mindnek, ajtaja is legföljebb úgy, hogy összeszögeztek pár korhadt deszkát, és azokat tették a bejárat elé, ami legföljebb arra volt elegendő, hogy az utcákon kóborló kutyafalkákat távol tartsa, egyébiránt a szél meg a hideg éppúgy áthatolt rajtuk, mint a cserzőlébe áztatott bőr átható, fojtogató szaga. Lina ismerte a környéket, de ennyire mélyen a városfalak alá még soha nem merészkedett - bár nem tartotta magát gyávának, a telepnek ettől a részétől maga is óvakodott. Kívülről is úgy festett, akár egy útvesztő, ahová még be lehet menni, de kijönni már nemigen. Most azonban az óriás megállíthatatlanul rángatta befelé. A kunyhóban, ahova beléptek, olyan alacsonyan volt a mennyezet, hogy a férfi mellett Linának is le kellett hajtania a fejét. Eleinte nem is látott odabent semmit. Már benne jártak a délutánban, a közelgő alkony újabb adag vörössel toldotta meg Buda őszi színeit, ebből azonban a kunyhóban nem látszott más, csak az áthatolhatatlan sötétség. Lina pislogott és megdörzsölte a szemét, ám így is hosszú percekbe tellett, mire elkezdte kivenni egy asszony körvonalat, aki avas szénából és ócska lópokrócokból álló ágyon feküdt - nem is volt más a helyiségben. A nő nem lehetett sokkal idősebb Linánál, viszont jóval nyeszlettebb és véznább volt nála, egyedül a hasa domborodott ki jócskán. A lánynak eszébe is jutott: vajon az első vagy már a sokadik poronty készül-e belőle a világra pottyanni, egyenesen a nyomorba és a nincstelenségbe, hogy aztán az új jövevény is élete végéig a telep foglya legyen, mert innen nincs egérút. Miután fölcseperedik, őt is férjhez adják egy idősebb és jóval termetesebb férfihoz, aki úgy rángatja a nőket, ahogyan a barmokat szokás, mígnem belepusztul a nyomorba vagy valamelyik gyerekének kihordásába. Mindezen azonban nem sokáig tudott Lina merengeni, mert az óriás odalökte az asszonyhoz, hatalmas tenyerét pedig a vállára helyezte, arra kényszerítve, hogy térdeljen az ágy mellé. Az orrát förtelmes bűz csapta meg. Nem tudta eldönteni, hogy a nőből, a szénából vagy a pokrócokból árad-e, esetleg mindegyikből egyszerre. A férfi ekkor rárivallt a fekvő teremtésre és lerántotta róla a takarót. Lina egy pillanatra becsukta a szemét. Az anyja jutott eszébe és a legrosszabbra számított. Arra gondolt, hogy minden bizonnyal valami hasonló dolgot kellene itt meggyógyítania, esetleg szülést levezetnie, és bár látott már vajúdást, nem mert volna effélére vállalkozni. Amikor azonban újra a nőre pillantott, már látta is, hogy másféle a baj. A szerencsétlen asszony válla a bőr alatt vörösen izzott

Richard Russo Pulitzer-díjas szerzőjének frenetikusan vicces regénye ifjabb Hank Devereaux életének egyetlen, balul elsült hetét követi végig. Devereaux az angol tanszék kelletlen vezetője a nem túl magasan jegyzett pennsylvaniai rozsdaövezet egyik alulfinanszírozott egyetemén. Viselkedése egyrészt a habitusából, másrészt abból fakad, hogy a munkahelyén vadabb a gyűlölködés és a megosztottság, mint a Balkánon. Felesége, Lily a helyi gimnáziumban igazgatóhelyettes, és van egy tűzrőlpattant lánya, Julie. Devereaux-val egy hét leforgása alatt képtelenebbnél képtelenebb dolgok történnek: elcsúfítja az orrát egy dühös kolléga, megjelenik lelki szemei előtt a dékánnal szeretkező felesége, azon töri a fejét, hogy vajon felhívás-e keringőre a barackmag, amelyet a csábos idomú tanársegéd az asztalán hagyott. Mindeközben megbékél a szoknyabolond apjával, és azzal, hogy nem váltotta be az önmagához fűzött, ifjúkori reményeit. A könyvből azonos címmel nagy sikerű filmsorozat készült, amely a Maxon tekinthető meg. Részlet: Az impozáns, régi, magas mennyezetű, keményfa padlós, kandallós, huzatos házak, amelyekben éltünk, a campuson vagy a campus közelében voltak. A kandalló csak akkor volt begyújtva, ha apám ,,udvart tartott". Erre vagy péntek délután került sor, amikor hajbókoló tanársegédek és ideges doktoranduszok özönlötték el a tágas szobákat, vagy szombat este, ha anyám vacsorát adott a tanszékvezető vagy a dékán vagy egy ott vendégeskedő költő tiszteletére. Én így is, úgy is az egyetlen gyerek voltam a társaságban, és igencsak magányos lehettem, ugyanis mindennél jobban vágytam egy kutyára. A szüleim viszont, nem túl meglepő módon, nem vágytak rá, és mivel szolgálati lakásban laktunk, alighanem szigorú szabályok vonatkoztak a kisállattartásra. Mindenesetre akkor, kilencéves koromban, már jó ideje kőkeményen lobbiztam egy kutyusért. A szüleim abban bíztak, hogy idővel kinövöm ezt a mániámat, de az én hő vágyamat csak fokozta, az elszántságomat pedig megacélozta a szemükben csillanó remény. Karácsonyra mit kérek? Kutyát. A születésnapomra mit kérek? Kutyát. A sonkás szendvicsemre mit tegyenek? Kutyát. Jóleső érzés töltött el a szüleim elgyötört, bosszús arca láttán: úgy voltam vele, hogy ha már kutyám nem lehet, ez is megteszi helyette. Így csordogált az élet, míg anyám el nem követett egy hibát vagy inkább ordas nagy baklövést, amit az érzelmi kimerültség és a kétségbeesés szült. Ő ugyanis sokkal jobban szerette volna, ha a gyereke boldog, mint az apám.