Fordította: Balla Katalin

Az 1960-as évek elején, egy kis normandiai falut, Veules-les-Roses-t izgalmas hír hozza lázba: válasz érkezik a gyerekek Mikulásnak írt leveleire. A háttérben Magdeleine, a postáskisasszony áll, aki szeretné megajándékozni a gyerekeket, ezért a posta szabályzatát megszegve, felbontja az általuk írt leveleket. A megrendítő titkok és igazságtalanságok, amelyekről ezekben olvas, arra indítják, hogy megpróbálja jobb hellyé változtatni a világot. Csakhogy sokaknak ez nem tetszik... Catherine Siguret A postáskisasszony című regényét igaz történet ihlette, amelynek nyomán Franciaországban, 1962-ben megalakult a hivatalos Mikulás-titkárság. A szolgáltatás mind a mai napig nagy népszerűségnek örvend, és hozzájárul ahhoz, hogy az ünnepi időszak még varázslatosabb legyen. Részlet Amikor megkapta az első levelet Dieppe-ből, arra gondolt, hogy talán egy gyerek odaköltözött egy rokonához, hogy ott járjon iskolába. Egy roueni bentlakásos iskolára tippelt. Az első párizsi levél azonban összezavarta. Biztos egy itt vendégeskedő gyerek írhatta, aki tudta, milyen hatékony az itteni posta, és szerencsét próbált. Hamarosan azonban özönleni kezdtek a küldemények, és nem tagadhatta tovább: a gyerekek megtudták, hogy ha Veules-be írnak, választ kapnak, és egymásnak adták a hírt, amely futótűzként terjedt. Tucatjával érkeztek a levelek a megyéből, de Franciaország távolabbi sarkaiból is. A gyűjtőzsák, amely ebben az időszakban rendszerint viszonylag üres volt, december első hetétől csordultig megtelt. Kész katasztrófa volt. A válogatóközpont megfigyelői hamarosan felhívták Bouquet figyelmét is a dologra: nézzen rá a zsákra, amint megérkezik a célba. Vagyis vesse alá alapos kutatásnak... Magdeleine gond nélkül meggyőzte Robert-t, a postai alkalmazottat, aki reggelenként hozta a leveleket, hogy jöjjön korábban, már fél hatra. A férfi nem kérdezte az okát, megszokta, hogy alkalmazkodik a postamesterek elvárásaihoz. A visszafelé induló zsák már bonyolultabb kérdés volt. Françoise felvetette, hogy ha már úgyis ő borítékolja be a küldeményeket, Robert közvetlenül hozzá menjen el a létszám feletti elküldendőkért. Állította, hogy segítőkész ember, és semmit sem fog kérdezni. Valóban, a postás rezzenéstelen arccal jött és ment, jól bejáratódott a rendszer. Magdeleine kénytelen volt százával vásárolni a bélyegeket, már nem abban a kézműves szakaszban jártak, amikor Françoise hordta ki a postaládákba a válaszokat a biciklijén. A postáskisasszony, aki az ellenállás óta adakozott a Népsegély közvetítésével a szükséget szenvedő gyerekeknek, úgy döntött, idén az éves adományát bélyegre költi. Talán az álmodozás nem érték? A problémákat már nem is látta. Egészen addig, míg meg nem jelent egy cikk egy országos lapban, a Paris Jourban azzal a címmel, hogy ,,Normandiában a Télapó levelei légipostán érkeznek".