Ebben a gyönyörűen illusztrált naptárban az évet Paulo Coelho műveiből válogatott idézetek kísérik végig. Paulo Coelho, akit emberek milliói a szavak alkimistájaként tartanak számon, napjaink egyik legbefolyásosabb szerzője. Könyvei nemcsak a bestsellerlistákat vezetik, de társadalmi és kulturális párbeszédet is gerjesztenek. A műveiben érintett témák, eszmék és filozófiák sok olvasó vágyát teljesítik be, olyanokét, akik a saját útjukat és a világ újfajta megértését keresik. Catalina Estrada már gyerekként ráeszmélt szülőhazája, Kolumbia vibráló és buja természetére. Jelenleg Barcelonában él, de nemzetközileg elismert illusztrátorként sem felejtette el a gyökereit. Munkáiban, erőteljes színhasználatában ma is jelen van ugyanez a csodával teli rajongás.

Az epikus és líraian szép A hegyek éneke a Tr?n család több generációt átfogó történetét meséli el, háttérben a vietnámi háborúval. Tr?n Di?u Lan 1920-ban született, a földreform idején hat gyermekével együtt menekülni kényszerült a családi farmról, amikor északon a kommunista kormány került hatalomra. Évekkel később Hanoiban fiatal lányunokája, Huong akkor válik nagykorúvá, amikor szülei és nagybátyjai elindulnak a Ho-Si-Min ösvényen, hogy egy olyan konfliktusban harcoljanak, amely nemcsak szeretett hazájukat, hanem családjukat is szétszakította. Az izgalmas, megragadó, Vietnám nyelvével és hagyományaival átszőtt A hegyek éneke a vietnámi nép szemszögéből eleveníti fel, milyen árat követelt a háború, miközben bemutatja a szeretet és remény valódi erejét. Részlet a könyvből: Én a bejárat körül repkedő pillangókat figyeltem. Szerettem volna mindent felfedezni. Láttam, hogy a falusi gyerekek ruhátlanul fürdenek a tóban, vízibivalyok hátán járják be az iszapos földeket, fára másznak, hogy madárfészkeket keressenek. Szerettem volna megkérni nagymamát, hogy engedjen el velük, de olyan aggodalmasan nézet rám, hogy szó nélkül bólintottam. Berendezkedtünk ideiglenes otthonunkba, nagymama rizst és némi pénzt adott Tung asszonynak, és segítettünk elkészíteni az ételt, zöldséget szedtünk a kertből, elmosogattunk. - Micsoda segítség vagy - mondta Tung asszony, ettől úgy éreztem, mintha picivel magasabb lennék. Az otthonuk különbözött a mienktől, mégis volt, amiben hasonlított a hanoi lakásunkra, itt is fekete papírral ragasztották le az ablakokat, hogy az amerikai bombázók éjjel az életnek semmi jelét ne láthassák. Nagymama kecses volt, amikor a falu templomudvarán tanított, a diákok a döngölt földön kuporogtak, az arcuk ragyogott. Az óra addig nem ért véget, amíg meg nem tanította nekik az egyik dalát. - A háború lerombolhatta az otthonainkat, de nem pusztíthatja el a lelkünket - mondta nagymama. A diákja és én is énekelni kezdünk, olyan erővel és hangosan, hogy berekedtünk, a hangunk a közeli rizsföldeken velünk brekegő békák vartyogására hasonlított. A Déli föld és erdők 1945-ben játszódik és nagyon izgalmasan kezdődik. Lelki szemeim előtt a Dél nagyon buja, az emberek boldogok és nagylelkűek. Kígyót és szarvast ettek, krokodilokra vadásztak, és mézet gyűjtöttek a sűrű mangrove-erdőkben. Aláhúztam a bonyolult szavakat és az egzotikus déli kifejezéseket, nagymama pedig amikor csak ideje engedte, elmagyarázta őket. Együtt sírtam An-nal, aki elvesztette a szüleit, amikor elmenekültek a kegyetlen francia katonák elől. Azon tűnődtem, miért szállják meg állandóan idegen hadseregek az országunkat. Először a kínaiak, azután a mongolok, a franciák, a japánok, most pedig az amerikai imperialisták. Miközben képzeletben délre menekültem, a bombák Hanoira - a mi északunk szívére - hullottak. Amikor megkongatták a gongot, akár nappal, akár éjjel, nagymama kézen fogott, és húzott a hegy felé. Harminc percig tartott, mire felmásztunk, és soha nem engedett megpihenni. Mire elértük a barlangot hatalmas fémmadarak dübörögtek el mellettünk. Szorosan nagymamába kapaszkodtam, hálás voltam a barlangért, ugyanakkor gyűlöltem is: innen néztem, ahogy a városomat elnyelik a lángok.

,,Az USÁ-ban töltött éveimre már úgy emlékszem, mintha álmodtam volna őket. Szerencsére bizonyítékul itt ez a regény, talán a leghumorosabb könyvem. Csodavilágba és demokráciába csöppentem, az itthoni fapados szocializmusból. Úgy hatott rám, akár egy lórúgás. Amint a főszereplőmre, Gyula Marton színészre is. Én ugye író voltam, vagyok, s leszek, amíg lehetek." (Vámos Miklós) A New York-Budapest metró Vámos Miklós 20. megjelent könyve az Athenaeum Kiadónál. Részlet: Marton tipródott egy darabig, aztán visszaballagott a várakozóhelyiségbe, ahol a táskáját hagyta. Egy alacsony, kopaszodó férfi ácsorgott odabenn, közvetlenül a hatalmas tévékészülék tövében, amelyen a Double Take jelenlegi adása ment. (Marton ekkor még nem tudta, hogy Double Take = késleltetett reakció - magyarul: spét.) Az a férfi sajnálkozó fintorral figyelte, amint a műsorvezető Gregory Hinest faggatja arról, hogy táncolni vagy színészkedni szeret jobban. Golfozni, mondta a fekete bőrű színész mély meggyőződéssel. Az alacsony, kopaszodó férfi e kimódolt poén hallatán grimaszolt, lekapta a szemüvegét, törölgetni kezdte. Az ügyelőlány beszólt az ajtón: Mr. Allen, ön következik. Az alacsony, kopaszodó férfi megfordult. Jesszus Máriám... - motyogta Marton elhűlten. Tessék? - kérdezte amaz. Ön ugye... Woody Allen, ha nem tévedek!? De téved, mondta Woody Allen habozás nélkül, és faképél hagyta. A képernyőn villogtak a reklámok. A Dunkin' Donuts pékje fölkelt ágyából, hogy elkészítse a süteményeket. A Buick álomszép magaslati utakon robogott, miközben zengett a kórus: A nagy amerikai autópályákra Buick való! Széles vállú bika ügetett a tévénézők felé, s egy bársonyos férfihang tudatta velük: A Merrill Lynch bankház jobban vigyáz a befektetők pénzére, mint a szeme fényére! Ezüstszínű sportkocsi kormánya mögül álomszép nő szállt ki: Vezettél-e Fordot a közelmúltban? - kérdezte incselkedőn a zenés refrén. And now the best from Manhattan: Woody Allen! - jelentette be a műsorvezető, és Woody Allen - Manhattan legjava? csúcsa? krémje? - kelletlenül biccentett. Mégiscsak találkoztam Woody Allennel, írta Marton Gyula Lió Sztínmennek Moszkvába, amikor megtudta az ottani címét. Ha vajon hiszed, ha nem, Gregory Hinesszal és Woody Allennel egyazon műsorban szerepeltem, méghozzá a Double Take-ben (Fox), azért ez már valami! igaz? Egy pillanatra elhittem, hogy ein gemachter Mensch vagyok, ha érted, mire célzok. Hosszan elbeszélgettünk, mondtam neki, mennyire sajnálom, hogy nem lehettem ott Budapesten, amikor ő arra járt. Azt felelte, hogy Budapest gyönyörű város, emlékszik rád és üdvözöl. Leo Steinman hümmögve olvasta Marton levelét. Annak idején Woody Allen az utolsó pillanatban lemondta budapesti látogatását. Lehet, hogy a Double Take sem igaz? A magyar színész mellékelte legújabb önéletrajzát, arra kérve Lió Sztínment, nézné át újra. Leo Steinman érdeklődve olvasta az annak idején általa fazonírozott mondatokat, melyeket Marton időközben továbbfejlesztett, s itt-ott elrontott. A legnépszerűbb magyar színészek egyike vagyok, modern és klasszikus szerepek egész sorát alakítottam. Filmfőszerepeket játszottam volt magyar filmekben, sőt szintén néhány amerikai filmben szerepeltem. Rendezőként és színpadi szerzőként is többször működtem közre. Darabjaimat, melyeket nagy sikerrel adtak volt elő Magyarországban, műsorára tűzte a Grandstand Stage (Washington DC), a Surprise Theatre Club (New York City) és a Yale Cabaret (New Haven, Conn.) is fogja. Voltam Altheimer-ösztöndíjas a Yale School of Dramán, jelenleg tanításból foglalkozom három különféle egyetemben. Szeretnék lenni színész, rendező és/vagy drámaíró Amerikában ugyanúgy. A Second Secretary of Press a radíros ceruzája végét rágcsálta, a nyelve a gumi érdes felületére tapadt. Szinte minden igaz, amit Dzsúla leírt, de ez az egész mégis messze jár a valóságtól, akkor is, ha leszámítjuk belőle a kötelező amerikai optimizmust. Dzsúla Marton alapjában véve óraadó tanár Connecticutban, nem pedig népszerű színművész. Ámbár... Magyarországon tényleg ismert, a darabjait tényleg többször bemutatták, és tényleg kapott kisebb szerepeket filmekben... Dzsúla Marton tulajdonképpen ott áll a küszöbön, előtte a siker résre nyitott ajtaja, bármelyik pillanatban bejuthat. Csak az a baj, hogy Amerikában ez a küszöb sok-sok mérföld hosszúságú, ezer és ezer láb áll rajta, szorosan egymás mellett... Well... adja isten, hogy sikerüljön neki, gondolta Leo Steinman, és gyomlálni kezdte a magyar színész hibáit.

1997-ben Anne tizennyolc éves fia, Torran kisétált a szállodából Manaliban, a hírhedt himalájai városban - és nyomtalanul eltűnt. Anne hét év elteltével sem adja fel a keresését, nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy valaki talán mégis tud valamit róla: minden nyomnak utána jár, minden állítólagos szemtanút felkeres, miközben mardossa a bűntudat, amiért kudarcot vallott anyaként. Férjével ellentétben ugyanakkor rendíthetetlenül hisz benne, hogy a fia életben van. Amikor nem túl rokonszenves unokahúga, Esther új értesülések birtokában felkeresi, Anne biztosra veszi, hogy kitartása végre meghozza gyümölcsét. Ingatag fegyverszünetet kötve útra kelnek a Himalája buja és kiszámíthatatlan hegyei közé, hogy felkutassák a Napsugárház mindentől elszigetelten élő közösségét és válaszokra találjanak. Az utazás nem várt testi-lelki próbatételek elé állítja őket. Ám minél közelebb járnak az igazsághoz, Anne-ben annál több a kétség, hogy mire is vágyik valójában. #spirit Útkeresésről és önmagunk megtalálásáról szóló könnyed, szórakoztató regények, egy csipetnyi spiritualizmussal. Részlet a könyvből: A fülledt telefonfülke után hűsítő volt a kinti levegő. Az alacsony betonbódék és boglyas telefonvezetékek mögött a naplemente vibráló vörösbe és rózsaszínbe vonta az eget. Ahogy Anne továbbhaladt a hegygerincen, lassan elmaradoztak a fák, a város megtelt az árusok óbégatásával és a robogók bőgésével. Az üzletekből kicsorduló állványok között pasminákat és ékszereket válogattak a turisták, a félhomályos kávézókban fiatal túrázók üldögéltek, sakkoztak, pipáztak. Füstölők és pirított fűszerek illata kavargott a levegőben, de nem tudott fölébe kerekedni a mindent átható fenyő- és rothadó szemétszagnak. A Hanumán-templom után Anne megállt egy csájárusnál, aki törökülésben gubbasztott egy ütött-kopott lábas mellett, és dallamtalanul dudorászva kavargatta a tejet és a fűszereket. Anne az árus agyagcsészéje köré kulcsolta ujjait, miközben a nap lebukott a hegyek mögött. Felhőtenger emelkedett a völgy fölé, metsző hűvös hasított a nappalról maradt melegbe. Hamarosan megérkeznek a nagy esők, és Anne tudta, gondolnia kellene arra, hogy továbbindul dél felé. Mellette két, vakítóan fehér szőke lány az idegen nyelven bonyolított rendelés és fizetés pantomimmutatványába kezdett. Az öregember az ideges karattyolástól nem zavartatva tovább dúdolt, és gyakorlott mozdulattal csippentette ki tenyerükből az aprópénzt. Anne megitta a maradék csájt, és visszaadta a csészét. Amikor indult, a magasabbik lány rámosolygott. Anne visszamosolygott rá, egy pillanatig habozott, aztán továbbment. Rájuk volt írva, hogy most szálltak le a repülőről; aligha tudhatnak bármit a fiáról. Alvó kutyákat és kergetőző gyerekeket kerülgetve követte a gyalogosok és a háromkerekű riksák Mall Road felé ereszkedő áradatát. Az éttermek előtt a férfiak étlapjukkal integettek neki, megszólították, jó néhányukat ismerte, biccentve viszonozta névre szóló üdvözléseiket. De az esze máshol járt, nem állt meg beszélgetni, gondolatai újra és újra visszakanyarodtak a leánygimnázium igazgatónőjével folytatott délutáni beszélgetéshez és a felkínált, stabilabb pozícióhoz. Anne nem hivatalosan, önkéntesként dolgozott az iskolában, turistavízummal, bármikor ugrásra készen, ha mennie kell. A napok azonban csak peregtek, és ő még mindig itt volt, semmi sem változott. Miután ráfordult az Upper Mallra, ismét megállt; nyugaton az utolsó fénysugár is kihunyt a Garhvál-vonulat mögött, odalent a völgy már éjszakai sötétségbe burkolózott. Anne aznap Chatterjee igazgatónő mahagóniasztalánál, miközben porceláncsészéből kortyolgatta az English Breakfast teát, megpillantott valamit: egy másik élet lehetőségét, egyfajta karrierét, amiben sosem volt része. Csakhogy azzal együtt kellene járnia az elfogadásnak is, a beismerésnek, amire nem volt hajlandó. Odalent már ragyogtak Déhrádún fényei, Anne az órájára pillantott, még mindig meglepte, milyen hirtelen fordul a nappal éjszakába. Taigh na Criege-ben végtelen hosszúak voltak a nyári naplementék, és a kisgyerek Torran sosem akart aludni menni. Hogy is lehetett volna a szemére vetni az éberséget, mikor még javában a tenger fölött táncolt a nap? A Paddington-mintás pizsamás, kezében földet söprő, hosszú karú plüssmajmát tartó Torran emlékébe feledkezve Anne kis híján észre sem vette, pedig ott ment el mellette, olyan közel, hogy a karjuk csaknem összeért. Torran. Nem a kisfiú, hanem a férfi, akivé vált. Mozdulatlanná dermedt, nem jutott lélegzethez, a férfi pedig egyre távolodott, nem gyorsan, nem is lassan, ismerősen rugózó léptekkel. Anne ereiben dübörgött a vér, akár a háborgó tenger. A férfi továbbment, beleveszett a tömegbe, és Anne teste képtelen volt mozdulni. Utána akart kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Ekkor hátulról valaki nekiütközött, nagyot taszított rajta, mire Anne nekilódult, félig futva, kinyújtott karral, lüktető pulzussal; a szíve nem volt hajlandó tudomást venni arról, amit az eszével már tudott. Csak azért is gyorsított, keresztülfúrta magát egy fiatal nőkből álló csoporton, nem foglalkozott a robogó ingerült tülkölésével, a szétugrasztott, ricsajozó majomcsaláddal. Bár szíve a bordáján dörömbölt, tudta. Nem ő az.

Önmagunkkal, a másikkal találkozni, szembenézni bizony nem napfényes tengerparti nyaralás, hanem elágazásokkal, zsákutcákkal, kátyúkkal teli út. Ezek azonban nem akadályok, hanem lehetőségek önmagunk jobb megismerésére. E találkozásokból alakulhat ki először az önmagunkra eszmélés, aztán az önismeret mélysége. Mit tehetünk a hétköznapokban magunkért? Milyen forrásból táplálkozik az önmagunkba vetett hitünk, és milyen önbeteljesítő jóslatok korlátozzák az életünket, vagy épp miként gáncsoljuk el mi önmagunkat újra és újra? Mindeközben milyen erőforrást adhat nekünk a művészet és a kulturális tér ereje? Ezek a könyv fő kérdései. A kötet szerzői, Andrási-Riha Zsófia életmód szakterapeuta és Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus az önismeret témáját járják körül beszélgetőkönyvükben, amely a Lélekhangsáv című podcast anyagából készült. Gondolataik és a kötet végén található gyakorlatok abban segíthetnek, hogy az olvasó felfedezze saját útjait és ösvényeit, zsákutcáit és vermeit, hogy végül egy minőségibb egyensúlyt tudjon létrehozni életvezetésében. Bevezető Különleges ajándék volt Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus barátommal beszélgetni a Léleghangsáv című podcastben öt évadon keresztül az ön- és társismeretről, helyünkről a világban, szerepeinkről, a családról, egyszóval az életről. A podpad csatorna, ahová pszichológiai podcast műsort vezetni hívtak, 2021-ben indult. Állandó beszélgetőtársnak csakis régi kollégámat, Imrét tudtam elképzelni, aki tizenkét adásra jött, majd maradt még négyszer tizenkét adásra, vagyis hatvan csodálatos beszélgetésre, lélekutazásra. A tizenkettes szám a beszélgetésfolyamban a saját életünkbe való beavatódást jelképezte. Ehhez a számhoz tértünk vissza minden évadban, más-más megközelítéssel. Ezen időszak alatt rengetegen megszerették a hetente hallható újabbnál újabb gondolatokat. Sokszor kérdezték tőlünk: nem lesz ebből könyv? A motivációt tehát, hogy nyomtatásban is elérhető legyen a podcast anyaga, önöktől kaptuk, és ennek nagy örömmel kerestük meg a keretét. Így született meg a második és negyedik évadból ez a beszélgetőkönyv. A beszélgetés híd két vagy több ember között, ami segít kimondhatóvá tenni a mélyben rejlő gondolatokat és érzéseket. Kiszabadít és felszabadít a magunkba zártságból. Kiadványunk célja, hogy olvasva is találkozhassanak önmagukkal és a világgal. Szándékunk szerint elgondolkodtatni szeretnénk önöket a kapcsolataikról, érzelmi viszonyulásaikról, találkozásaikról. Hiszem, és mottóként fontosnak és iránymutatónak tartom Márai Sándor mondását: ,,Két ember nem találkozhat egy nappal se korábban, mint ahogy megértek e találkozásra." Az önismeret során magunkkal és másikkal szembenézni bizony nem egy napfényes tengerparti nyaralás felhők nélkül. Igenis göröngyös az élet, ahogy az önismereti út is, tele elágazásokkal, zsákutcákkal, kátyúkkal. Úgy szoktam fogalmazni, hogy ezek nem akadályok, hanem lehetőségek önmagunk jobb megismerésére. Olvasás közben szubjektív szűrőnkön keresztül felfedezhetik a saját helyzetüket, és ha kell, változtathatnak rajta a gyakorlatok segítségével. A könyv két nagy részből és a függelékben szereplő gyakorlatokból áll. Az I. rész tizenkét beszélgetése az ,,én" birodalmában való kirándulásról szól. Az önreflektív találkozás legszebb példája, amikor a régi székelykapukon tükörbe kellett nézni, mielőtt az illető belépett a portára. Ilyen szembenézésekről beszélgettünk a podcast második évadában. A II. rész a kultúra birodalmába vezeti el az olvasót. Hogy is segíti önismeretünket a kultúra? Imre szavaival élve a kulturális tér a materiális világ kihívásaira ad egy nem materiális választ. Erről szólt a podcast negyedik évada. Elmagányosodott világban élünk, éppen ezért nagy szükségünk van a találkozásokra, hidak építésére, beszélgetésekre. Ahol kimondhatóvá válnak gondolatok, ott máris nem vagyunk egyedül. Annak idején az egyetemen egy filozófiatanárom azt mondta: ,,A zseblámpa nem világítja meg önmagát". Igaza volt. Szükségünk van beszélgetőtársra, aki a saját szubjektív megélései által elgondolkodtat, segít új nézőpontok által másképp magunkra látni, és mi is segíteni tudunk a másiknak önmagára látni. Gondolataink kertjében bandukolva és beszélgetve szerettünk volna magokat elvetni és gondozni. Tettük mindezt azért, hogy az olvasók tovább virágoztassák, nemesítsék a saját kertjüket. Nem titkolt célunk pedig, hogy a beszélgetés újra divat legyen. Kívánjuk, hogy e könyv segítségével önök is partnert találjanak ehhez. Andrási-Riha Zsófia

Ha itt lennél velem, és fognád a két kezem - énekelhetjük Bódi László Cipő dalát. Vele indul és nagy formátumú, ismert emberek ismeretlen történeteivel folytatódik ez a verses interjúkötet, amely a Ha szeretsz... című népszerű könyv következő része. Minden egyes beszélgetés titkokat hordoz. Nemcsak azokat a történeteket, amelyeket a Sorok között Lutter Imrével című műsorból ismernek sokan, hanem az el nem hangzott, ám annál meghatározóbb gondolatokat is, amelyek megmutatják, miért fontos a család, a szerelem, az el nem árult barátság, a kötelék szüleink, nagyszüleink és gyermekeink között. Megmutatja, mennyivel erősebb az együtt-érzés, mint a bennünket gyakran elidegenítő hétköznapi gyötrődések. A költők, akik ugyanezt megélték, mást mesélnek el a kapcsolódó versek soraival: Dante, Arany János, Petőfi Sándor, Ady Endre, Szabó Lőrinc, Karinthy Frigyes, Radnóti Miklós, József Attila, Donny Hathaway, Faludy György, Ágai Ágnes, Adamis Anna vagy Buda Ferenc megrendítő, gyönyörű, vagy szimpla, de mindig igaz sorai adják az apropót azoknak, akik életük versének történetét megosztják. Ők Blaskó Péter, Bródy János, Frenreisz Károly, Gerendás Péter, Gianni Annoni, Gubik Petra, Gundel Takács Gábor, Halász Judit, Horváth Charlie, Huzella Péter, Jávori Ferenc Fegya, Joshi Bharat, Kálloy Molnár Péter, Kéri László, Király Viktor, Koltai Róbert, Lang Györgyi, Lily Ebert, Molnár Ferenc Caramel, Müller Péter Sziámi, Nagy Bandó András, Pásztor Anna, Szily Nóra, Szöllősi Györgyi és Trokán Péter. Lutter Imre könyve ajándék magadnak és másoknak. Részlet Bóbita, Ákom-bákom, Ima a gyermekekért - ismerős versek és dalok. Halász Judit bármely színpadon elbűvöl minden korosztályt. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész és énekes 1942-ben született, Budapesten. Édesanyja női szabó volt, aki még ,,büntetésből" is verset olvasott neki. Kiváló díjugrató lehetett volna, de hatéves korában, már az iskolában felfigyelek a művészi vénájára. A színművészeti elvégzése után 1964-ben a Pécsi Nemzeti Színházban lépett a világot jelentő deszkákra, majd a Vígszínház tagja lett. Olyan legendákat mondhatott a pályatársának és barátjának, mint Ruttkai Éva, Sulyok Mária, Páger Antal vagy Gobbi Hilda. Számos dala, mint a Micimackó vagy a Boldog születésnapot, generációk kedvenceivé vált, megzenésített versek és történetek révén magyarok milliói érzik családtagjuknak. Sok filmben szerepelt, élete párja is a mozi világából érkezett: Rózsa János Kossuth-díjas filmrendezővel egy fiuk született, aki három unokával ajándékozta meg a szüleit. Lutter Imre: Szabó Éva a Magyar Rádióban nagyon sokat beszélt arról, hogy akkor igazi a verssel való találkozás, ha nemcsak az olvasó találja meg a verset, hanem a vers is megtalálja az olvasót. Mikor találkozott először a költészettel, amely később az életét is meghatározta? Halász Judit: Amikor lefeküdtem, anyukám énekelt nekem. Mesét ritkán mondott, inkább a nagymama volt a mesemondó a családban. Az anyukám nagyon szépen énekelt, főként altatódalokat meg ami éppen eszébe jutott. A legkedvesebb dala, amit a legtöbbször hallottam tőle, a ,,Kis lak áll a nagy Duna mentében" kezdetű, Petőfi-versből készült dalocska volt. És hát annak a története... Az anyukám helyesen énekelte, de én mégis valahogy úgy értettem minden este, hogy nem könnyben, hanem könyvben úszik két szemem pillája. S ezt úgy képzeltem el, hogy a Duna közepén úszik a nyitott könyv, és abban van két nagy szempilla. Valahogy ez a kép nagyon sokáig élt bennem. L. I.: Elképesztő asszociáció, ráadásul valahogy előre is vetíti, hogy mennyire fontos lesz később a könyv, a vers, az irodalom. H. J.: Amikor megnyílt a Kogart, az ünnepségre felkértek grafikusokat, hogy alkossanak valamit arról, ki mire emlékszik leginkább. Akkor elmondtam ezeknek a művészeknek ezt a történetet, és egy nagyon helyes képet rajzoltak róla. Ez volt az első vers, amit hallottam, igaz, akkor még nem tudtam, hogy ez egy vers és Petőfi Sándor írta. Megkérdeztem az anyukámat, és ő elmesélte, hogy hát Petőfi elment otthonról, és nagyon szomorú volt, hogy az anyukáját otthagyta egyedül. Aztán több történet született ebből, és az én fantáziám is meglódult Petőfivel kapcsolatban. L. I.: Ahogy Illyés Gyula írja: ,,Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik." Milyen volt a gyerekkora? H. J.: Egy nagyon-nagyon egyszerű és komfort nélküli házban laktunk. Mi is, a nagynénémék is. Ugyanabban a kis épületben volt a két lakás. A nagymamáék laktak a kert másik felében. Az az ő házuk volt, ott nőtt fel a nagyszüleim négy gyereke. Amikor jött a háború, hirtelen megnősültek, majd elvitték őket katonának. Mi ott maradtunk a házban: a nagypapa, a nagymama, a nagynéném, az anyukám és a nagynéném férje, akit bújtattunk, mert ő zsidó volt. A másik nagynéném nem lakott velünk. Mindez a zuglói kertvárosban történt, közel a Rákos-patakhoz. A másik nagynéném is férjhez ment, akiről a család nem nagyon tudta, hogy hova is húz, és félő volt, hogy esetleg nem áll távol a nyilas párttól. Nekem is meg kellett tanulnom a zsidó nagybátyám új nevét, akit egyébként Józsinak hívtak, de azt mondták nekem, hogy ő mostantól nem Józsi, hanem Karcsi. Mindig féltünk attól, hogy esetleg odajön a nagynéném vagy valaki más, aki nem rossz szándékkal, de mégis továbbadja, hogy Józsi ott van, ott húzta meg magát. Nekem aztán valahogy összefonódott a két név, és felnőtt korunkban sem tudott nagyon különválni egymástól a Karcsi és a Józsi ugyanazzá a névvé vált. Bunkert kellett készítenünk, mert nem volt pincénk. Oda kellett lemenni, amikor bombáztak, ott volt az egész család. L. I.: Amikor újra együtt lehetett a nagy család a háború után, milyen körülmények között éltek? H. J.: Mindenki szegény volt. Az apukám hazajött a háborúból, de aztán elment vidékre tanítani. Emlékszem, az anyukám néha elvitt engem moziba, és mikor jöttünk haza, azt mondja: ,,Hű, nincs otthon kenyér! Van viszont egy kis szalonna meg hagyma, veszünk egy friss kenyeret, vacsorázunk szalonnát hagymával." Máig is szeretem így. Szerencsére a szegénység nem nyomasztott, mert ha kellett sárgarépa, akkor kimentünk a kertbe, és szedtünk. Volt sárgabarackfa, nagyon jó barackot adott, volt szilvafa, és egres meg ribizli is termett otthon. Úgyhogy tulajdonképpen én úgy emlékszem erre az időszakra, hogy nekünk mindenünk megvolt, és olyan ételeket főzött anyám, amit ma már nem készítünk, mert krumplikását már nem csinál ma senki. De nagyon jó dolgokat ettünk. Ízlett, mert anya főzte. L. I.: Milyen emlékei vannak a család többi tagjával kapcsolatban? Hogyan viszonyultak Judithoz, a család legkisebb tagjához? H. J.: Arra emlékszem, hogy engem nagyon-nagyon szerettek. Én voltam az első gyerek az egész családban. Anyámnak is volt két testvére, bátyja és öccse, és ugyan ők nem ott laktak, de szintén Zuglóban éltek, nem túl messze tőlünk. De amikor engem megláttak, hatalmas volt az öröm. Mindegyik családtag imádott. Szeretetben felnőni, annál jobb érzés nincs is. Ez nekem nagyon sokat jelentett. A nagymama kivitt a piacra, segítettem neki a kertet gyomlálni meg ültetni. Volt nálunk egy kis baromfiudvar csirkékkel meg kacsákkal, ami nekem rettenetesen tetszett.

Egy fájdalmas szakítás után Momoko kissé kapatosan tér be egy aprócska kávézóba, ahol megosztja szívszorító történetét a kávézó tulajdonosával és az éppen ott tartózkodó vendégekkel. Miközben mesél, hirtelen ötlettől vezérelve a konyhába megy, és megfőzi exe kedvenc ételét, a vajas-currys csirkét, amelyet közösen fogyasztanak el. Tokió eldugott kis kávézójában különös hagyomány születik: minden péntek este megnyitja kapuit azok előtt, akik szeretnének búcsút venni egy régi szerelemtől, egy történet és egy hozzá fűződő étel segítségével. Könnyek és illatok keverednek. A fájdalom enyhül, a szív megkönnyebbül, és egy tál ételben végleg nyugalomra lel. Részlet ,,Képtelen voltam megszabadulni azoktól a dolgoktól, amelyek Kjóhei után ott maradtak nálam. Az otthonomban használt piperecuccaitól kezdve - úgymint fogkefe, hajzselé - a tőle kapott ajándékokon át a telefonomon tárolt adatokig: mindennel kapcsolatban azt éreztem, hogy ha szemétbe dobom, a szakításunk véglegessé válik, ezért sehogyan sem vitt rá a lélek, hogy kihajítsam őket. Azt hiszem, a szívem mélyén szerettem volna egy kis reményt hagyni annak, hogy a kapcsolatunk még helyrehozható. Igen ám, de a magamfajta borúlátásra hajlamos személyiség nem tud csak úgy tapsra váltani, szóval úgy döntöttem, először a holmijaitól szabadulok meg. Belekezdtem tehát a lakás nagytakarításba. Úgy értem, belekezdtem volna. De képtelen voltam kidobni bármit is. Egyszerűen nem haladtam vele. Nemcsak a tőle kapott ajándékok, de a már korábban használt cuccok is képesek voltak bevillantani a múlt képeit. Ó, amikor ezt a parfümöt fújtam a szoknyám szegélyére, hogy dicsérte az illatát...! A dolog végül odáig fajult, hogy már egy tízes csomag papírzsepi látványától is elbőgtem magam, mert arra gondoltam: ez valószínűleg az a csomag lesz, amit a sindzsukui randinkon kaptam tőle. Úgyhogy az egésznek az lett a vége, hogy besokalltam, és az összes motyót, amit csak találtam, bevágtam egy kartondobozba, és behoztam az Amajadoriba. Amamija jót mulatott rajta, Kuroda megbotránkozott. Hm. Mindenki úgy reagált, ahogy szokott. - Aki dolgokhoz ragaszkodik, az a múlthoz kötődik. Júki-szan, maga jelenleg a múltja foglya - jelentette ki Kuroda, és a megállapítása kétségkívül helytálló volt."

Íme a könyv, amely inspirálta a Judi Dench, Maggie Smith és Bill Nighy főszereplésével forgatott, népszerű filmet, a Marigold Hotelt! Egy csábító reklám hatására hét nyugdíjas a távoli Indiába utazik, hogy egy luxus-otthonban új életet kezdjen. Megérkezésük után azonban gyorsan rádöbbennek, hogy a szálló csak árnyéka régi önmagának, a személyzet több, mint excentrikus, és a brit uralom napjai bizony régen elmúltak. Mégis, India lenyűgözően ellentmondásos világában hamarosan arra is ráébrednek, hogy az élet és a szeretet mindig újrakezdhető, még a legváratlanabb helyzetekben is. #spirit Útkeresésről és az önmagunk megtalálásáról szóló könnyed, szórakoztató regények egy csipetnyi spiritualizmussal. Részlet a könyvből: Theresa egy nyitott szennyvízelvezetőn lépett át. Csak lesz valahogy... Semmi különös nem történt az Ölelő Anyával sem, pedig akkora reményeket fűzött hozzá! Több száz hívő várakozott sorban állva, de szerencsére őt, az európait - akinek oly drága az ideje - egyszerűen előretessékelték. Ammachi egy mosolygós, hozzá hasonlóan középkorú asszony volt, aki megölelte őt, és egy darabka főtt édességgel kínálta. Lehet, hogy Theresa minden érzékét megszállta a lüktető lábfájása? Mert aztán véget is ért az áldás, és semmilyen különbséget nem érzett. De semmilyet! Nem volt senki, akinek ezt bevallhatta volna, legkevésbé az anyjának. Miért is akarnád, hogy valaki más megöleljen? Az az asszony nem is ismer téged. A RUHAPIACNÁL FORDULJ JOBBRA. Theresa belesett a hosszú utcácskába. Keskeny volt, mint egy vágás az épületek között, és tele volt emberekkel. Ide a napfény sem ért el. Pöcegödörszag ütötte meg az orrát. Ez az igazi India, mondta magának, és ez az, ahol otthon érzem magam! Theresa eltévedt. Most a fűszerbazáron ment keresztül, ami nem is szerepelt az útleírásban. Nagy zsákokban színes - okker, cinóber, karmazsin - porhalmok mellett haladt el, az emberek lökdösődve botorkáltak előtte. - Csak egy kis baksist, memszahib! - nyomta valaki az orra elé a csonka karját. A GANDHI-MARKETNÁL FORDULJ BALRA. Ez a Gandhi-piac? Dobpergés hallatszott, valaki meg éppen trombitált. Egy csoportnyi hidzsra furakodott át a tömegen, és szó nélkül belebámultak a járókelők arcába. Ezek a láthatóan férfiarcú, de nők módjára kisminkelt indiai eunuchok idegesítették Theresát. Az egyikük kiöltötte rá a nyelvét. Aztán továbbnyomultak szárijukba tekerve, talán egy esküvőre tartva, vagy valamilyen átok vagy áldás begyűjtésére, esetleg csak hogy valakinek benézhessenek a ruhája alá. Theresa egyáltalán nem esett pánikba. Megtalálom, ha megtalálom! Már épp elégszer tévedt el ehhez hasonló nyüzsgő indiai tömegekben. Semmi értelme nem volt lázadni ellene. Hirtelen nagyon magányosnak érezte magát. A reggeli pirítósára vágyott, meg arra, hogy bekuckózhasson az ágyába. Akkor minden rendben lenne. Ugyanakkor pontosan tudta, hogy soha nem fekhet be azok közé az ágyneműk közé, hiszen azt a helyiséget már széthordták, a gyermekkorával együtt. Ez a vigasz ugyanúgy elveszett már számára, mint a nirvána, amiről ebben a pillanatban tudta, hogy soha nem fogja elérni. Tovább botladozott, most éppen különböző edényárusok standjai között. A sikátor végén az út elágazott. - Janpath Lane, kahaan hai? - kérdezte azt a három férfit, akik ott ücsörögtek paanlevelet rágcsálva, de csak ide-oda ingatták fejüket, és három különböző irányba mutattak. Mi is volt annak a gurunak a neve? Ekkor vette észre az európai, fekete hajú férfit, aki egyedül furakodott át a tömegen, és éktelenül izzadt. - Helló, drágám, te is angol vagy? - kérdezte. Theresa bólintott. A férfi közelebb lépett hozzá, erősen lihegett, mint akit üldöztek. Kétes aurája volt, meg borostája, meg sötét szemüvege. Olyan macskaszerűnek tűnt! Theresa olvadozni kezdett. - Basszus, de örülök, hogy találkoztunk! - ujjongott a férfi, és belekarolt. - Tudod, hogy jutunk ki innen?

Japán, amely nyakékként húzódik végig az ázsiai kontinens partjainál, jóval messzebb fekszik Ázsiától, mint Nagy-Britannia Európától. A tenger évszázadokon át természetes akadályként védte a szigetországot a behatolóktól, és lehetővé tette, hogy a helyi kultúra egészen egyedi irányokban fejlődhessen. Az Edo-korban a Tokugava-sógunátus sikeresen lezárta az országot a Nyugat előtt, Japán később azonban változtatott ezen, és rövid idő alatt igyekezett befogadni a nyugati kultúrát. Mindkét magatartás ugyanazt a célt, a gyarmatosítás elkerülését, illetve a hagyományos életmód megőrzését szolgálta. Zen, haiku, harcművészetek, szusi, anime, manga, filmművészet, videójátékok... A japán kultúra rengeteg vívmánnyal gazdagítja a nyugati világot. Ennek ellenére Nyugatról szemlélve Japán továbbra is távoli szigetnek tűnhet, amelynek mindig ellentmondásos volt a kapcsolata a külvilággal. Lesley Downer a téma szakavatott ismerőjeként és remek tollú történetmesélőként mutatja be a japán történelem fordulópontjait és az azokat meghatározó rendkívüli személyiségeket - a napistennőtől származó császárokat, valamint a hadurakat, szamurájokat, kereskedőket, udvarhölgyeket, női harcosokat, gésákat és üzletembereket -, akik a maguk módján valamennyien hozzájárultak e páratlan társadalom formálódásához. Részlet 708-ban jelentős építkezésre került sor az Aszukától mintegy félnapi járóföldre fekvő termékeny síkságon. Parasztok ezreit kényszerítették arra két éven keresztül, hogy felássák és elegyengessék a talajt, köveket fektessenek le, fákat vágjanak ki, fűrészeljenek, ácsoljanak, fessenek és csiszoljanak, így szép lassan a semmiből egy város emelkedett ki. Heidzsó-kjót - avagy Narát - a Tang-dinasztia szemkápráztató fővárosa, Csangan mintájára négyzethálósan alakították ki úgy, hogy észak-déli és kelet-nyugati irányból is egy szélesebb sugárút szelje keresztül. Csangannal ellentétben ennek az új településnek nem voltak külön megerősített falai, elvégre az országban béke honolt. A fókuszban a palota állt, amelyet a fengsuj elveit követve a legnagyobb harmónia megteremtésének érdekében a város északi részén építettek fel - igazán nagyszerű épületegyüttes volt, amelyhez számos zöld tetős ház, vörös oszlopokkal megerősített homlokzat és nagy kiterjedésű, buja kert is tartozott. A palotán belül kapott helyet a két kormányzati ág, az Állami Nagytanács, amely a birodalom belügyeiért volt felelős, és az Istenek Hivatala, amely a kamikkal kapcsolatos szertartások ügyében volt hivatott eljárni. Az utcák csomópontjaiban a kamik tiszteletére szolgáló szentélyeket, továbbá a gonosz erők elleni védekezést segítő buddhista templomokat is emeltek. A templomokban ténykedő szerzetesek és apácák feladata volt a szútrák recitálása, amivel az ország boldogulását segítették elő. Az igazi izgalmat a Keleti és a Nyugati piac jelentette, ahol az Indiából, Kínából és Koreából érkező kereskedők az egészen Görögországból, Indiából, Perzsiából és Bizáncból származó selymet és más különleges portékákat értékesítették. A bazárokban annyiféle különleges szövetanyagot lehetett kapni, hogy a kormány egy idő után hivatalos rendeletben rögzítette, hogy a különböző társadalmi státuszúak milyen színű öltözéket viselhetnek. A 8. századi Japán rendkívül kozmopolita hely volt, amelynek nyüzsgő utcáin és sikátoraiban lépten-nyomon találkozhatott egymással a keleti és a nyugati világ. A Kínából, Indiából és Ázsia más régióiból érkező látogatók nemcsak a piacokat, de a narai udvart is elárasztották, ahol a kínai buddhista művészet rejtelmeit sajátíthatták el, amely viszont - szintén a selyemútnak köszönhetően - számos indiai hatást is magába szívott.

Elsa és Vincent minden szerdán összefutnak a pszichiáter várójában. Elsa sebzett és mogorva. Vincent álmodozó és nyughatatlan. Elsa temetkezési vállalkozó. Vincent író. Elsa nemrég vesztette el az édesapját. Vincent mélyen eltemeti magában a legnagyobb traumáját. Elsa késik. Vincent korán érkezik. Mégis találkoznak. Virginie Grimaldi finom érzékenységgel ragadja meg azokat a pillanatokat, amelyekben az emlékek lenyomata keveredik egy nagy találkozás ígéretével. Részlet Az A36-os úton, Saucats közelében hangjelzés kíséretében kigyulladt egy lámpa a műszerfalon, jelezve, hogy rövidesen kifogy a benzin. Elsa egy podcast hallgatásába merült, ezért nem figyelt fel rá. Csak akkor fogta fel a jelzést, amikor rángatni kezdett a motor. A legközelebbi benzinkút több mint egy kilométerre volt. Kifulladva érkezett a rendelésre, melegítőben, kócosan, izzadság- és benzinszagúan. Pontosan kivárta a tizenegy órát, nem akarta megzavarni valaki más terápiáját. - Maga meg mit keres itt? - kérdezte, ahogy belépett a váróba. - Jó napot, én is nagyon örülök, hogy újra látom - felelte Vincent mosolyogva. Felemelte a csuklóját, és az órájára mutatott. - Látja, ma felvettem! - Rá is kellett volna néznie. - Még véletlenül sem akarnék ellentmondani, de délre van időpontom, nem én jöttem korán, hanem maga késett el. - Még véletlenül sem akarnék kellemetlenkedni, de... - Engedje meg, hogy ebben kételkedjek. - ...tizenegy óra van, és ezt maga is pontosan tudja - jelentette ki Elsa nyugalmat erőltetve magára, és a férfi orra alá dugta az óráját mint megdönthetetlen bizonyítékot. - Egyikünk órája rosszul jár, de honnan tudja, hogy az enyém az? Elsa a táskájába túrt - bosszankodása bizonyára nem kerülte el Vincent figyelmét -, és elővette a telefonját. - Itt is láthatja, hogy tizenegy óra van. Ezt is tagadja? - Én... nem is tudom, mit mondjak, régen nem viseltem már az órám, biztosan a téli időszámításon maradt. - Télen tíz óra lenne - vetette oda Elsa, a győzelmével elégedetten. - Nem, fordítva - folytatta Vincent, aki derűsen figyelte a makacskodását. - Ide hallgasson, télen visszaállítjuk az órát. Ez elég egyszerű. - Nos, ha visszaállítjuk, maga is láthatja, hogy dél van. - Szórakozik velem? - Egy kicsit. Elsa érezte, hogy mindjárt szétrobban, de még időben sikerült visszafognia magát. Nem a szavaktól félt, amelyeket erre az ismeretlenre zúdított volna, hanem a könnyeitől. Az égnek emelte a tekintetét, hogy így parancsoljon megálljt a sírásnak, és leült a szürke székre. - Ráadásul elfoglalta a fotelemet. - Ó, nem tudtam, hogy a magáé. Minden ülésre magával hozza? Nem túl nehéz? Elsa ezután egy szót sem szólt hozzá, azután Chaumet doktor behívta. Éppen szó nélkül készült elhagyni a várót, amikor Vincent azt motyogta: - Isteni benzinillata van. Megmondaná, milyen parfümöt használ?