Cassie harminchét éves, vonzó nő: a haja sűrű, csokoládébarna, fényes, köszönhetően a prémium szépségápolási termékeknek, amikhez a munkája révén jut hozzá, a melle még mindig meglehetősen feszes. Cassie jó barátnő, jó testvér, kedves, vicces és figyelmes, a munkája izgalmas, mégis egy nevetségesen kicsi albérletbe tér haza esténként, valóságshow-rajongó lakótársa és követelőző macskája társaságába. Cassie legjobb barátnője, Lucy álomszerű életet él: óriási ház nagy kerttel, két imádnivaló kamaszlány, szerető férj. Cassie gyakran időzik náluk, van azonban valami, ami megnehezíti ezeket a baráti találkozókat: Lucy férjének legjobb barátja, Marc, a dúsgazdag, öntelt, félig francia üzletember, aki tizenhat éve, első, katasztrofális találkozásuk óta keseríti meg Cassie életét. Egy tragikus titoknak köszönhetően azonban Cassie-nek és Marcnak össze kell fognia, hogy tökéletes születésnapi meglepetéshétvégét szervezzen Lucy számára a nyár utolsó napjain. Sarra Manning regénye igazi keserédes, nyárvégi olvasmány igaz barátságról, váratlan szerelemről, szenvedélyről; néha könnyfakasztó, néha nevettető történet arról, hogy a befejezésnek nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy boldog legyen. Részlet a könyvből: Marcé volt az utolsó ház a soron. Cassie csengetett a kaputelefonon, és izzadó tenyerét a farmerjába törölte. A hőmérséklet huszonöt fok körül volt, és az elmúlt hetek fojtogató páratartalma nélkül, ami azt jelentette, hogy Cassie-nek kizárólag az idegesség és nem a hőség miatt volt nedves a tenyere. El sem tudta képzelni, hogy mitől ideges. Hiszen csak Marc volt. - Cassie? - áradt ki Marc hangja a kaputelefonból. - Beengedlek, csak nyomd meg erősen az ajtót. Aztán megérkezett az ígért nyitóhang, Cassie kinyitotta a nehéz faajtót, és belépett az oroszlán barlangjába. Az oroszlánbarlangok között ez egy elég különleges darab volt. A ház kissé túldíszített külseje megtévesztő volt, mert odabenn minden fehéren szikrázott, világos és légies benyomást keltve, meglepően impozáns mérete pedig nem derült ki az ingatlanos képekből, amiket Cassie tüzetesen átnézett. A ház teljes hátsó, három emelet magasra nyúló üvegfala miatt fény árasztotta el a teret. Cassie lépteket hallott a feje fölül, felnézett, és meglátta Marcot, amint lefelé tart azon a veszélyes, nyitott lépcsőfokos, üveg csigalépcsőn, ami uralta a nyitott terű nappali és konyha közepét. Cassie ismét a farmerjába törölte a kezét, és kihúzta magát. - Miért álldogálsz az ajtóban? - érdeklődött Marc. Sötét farmer és szürke póló volt rajta, mezítláb állt, a haja nedves, mintha csak a zuhany alól jött volna ki. Nyugodtabbnak tűnt, mint általában, ami ironikusnak hatott, mert Cassie úgy érezte, hogy neki a puszta feszültségtől néhány törékenyebb és finomabb csontja menten elpattan. - Álldogálok, mert nem vagyok biztos benne, hogy maradok - kezdett bele az előre megírt beszédébe. Marc felvonta a szemöldökét, keresztbe tette a karját, és kezdett hasonlítani szokásos gúnyos, öntelt önmagára, ami megkönnyítette Cassie számára, hogy elmondja a mondandóját. Marc kurtán biccentett. - Akkor rajta. - Nézd, tudom, hogy egy kicsit önző voltam ezzel a hétvégével kapcsolatban, de már hónapok óta dolgozom rajta. - Cassie hangja szinte egyáltalán nem remegett. - Megelőlegezem neked a bizalmat, és feltételezem, hogy hozzám hasonlóan te is azt akarod, hogy Lucynek a lehető legjobb szülinapi hétvégéje legyen, különösen most. De szinte már minden meg van szervezve, és bár esetleg hajlandó lennék kompromisszumokra, vannak vörös vonalak, és te mindegyiket átlépted. Én nem vagyok a titkárnőd. Nem vagyok alkalmazott. A rohadt életbe, Marc, próbálod mikromenedzselni, hogy milyen hús legyen a hétvégén. Vagyis nincs értelme annak, hogy bejöjjek, ha egy seggfej leszel. Egy pillanatnyi feszült csend telepedett rájuk, bár volt valaha másmilyen csend köztük? Aztán Marc ismét kurtán Cassie felé biccentett. - Rendben, megpróbálom visszafogni a seggfejkedést, de esetleg tedd meg nekem azt a szívességet, hogy valóban meghallgatod a javaslataimat, ahelyett, hogy automatikusan elveted őket - mondta. Talán némi igazság volt ebben. - Örömmel - mondta Cassie, és ujjait keresztbe tette a háta mögött. Marc oldalra lépett, és intett a kezével. - Tehát most, hogy megállapodtunk a kölcsönös megnemtámadási egyezményünk feltételeiről, van kedved a kertben folytatni? A lépcsőn lehet kimenni. Cassie felnézett a lépcsőre. Felfelé nem is olyan rossz, lefelé viszont szüksége lesz kötélre és biztonsági hevederre. Már-már fóbiásan félt a nyitott lépcsőktől. Különösen a nyitott csigalépcsőktől. Egy üvegből készült, nyitott csigalépcső pedig tényleg a rémálma volt. Marc a nagy, nyitott boltíven át bement a konyhába. - Kávét? - Igen, kérek - Cassie még mindig a bejáratnál időzött, pár pillanatig halogatva, hogy nekivágjon a lépcsőnek. - Hogy iszod? Cassie a boltív egyik oldalának dőlt. - Ó, jó lesz az instant. - Nálam nincs instant - mondta Marc megbotránkozott hangon, mintha Cassie az esetleges rühességéről vagy a tavalyi iPhone modellről kérdezte volna. Egy elegáns, de nagyon bonyolultnak tűnő kávégép előtt állt, és birtokló mozdulattal végigsimított az egyik tartozékán. Cassie elkapta a tekintetét, mert jól emlékezett arra a birtokló kézre... - Hogy iszod a kávét? Cassie habozott. Úgy tűnt, ez Marc egyik szokásos, egyszerűnek tűnő, de valójában nagyon is trükkös kérdése volt. - Hm, tejjel? - Hacsak nem latte, amit az olaszok csak reggelihez isznak, a kávét feketén kell fogyasztani - informálta Cassie-t, aki elfelejtette, hogy Marc egyike azoknak, akik a kávét a személyiségük részének tekintik. - Úgy értem, milyen pörkölést részesítesz előnyben? Cassie egyike volt azoknak, akiknek tényleg volt személyiségük, ezért nem tudta, miről beszél Marc. - Pörkölést? - Lágyabb ízt szeretnél, vagy valami sötétebb, intenzívebb pörkölést? - magyarázta színlelt türelemmel, mintha egy hisztériás roham szélén álló kisgyereket nyugtatgatna. - Talán inkább teát kérek. Csak egy sima teát. Erőset. English breakfast? Megengeded, hogy tejet kérjek bele? - Még csak beszólni sem akart, egyszerűen csak koffeinre volt szüksége, de Marc összepréselte a száját, és te jó ég, tényleg még egy forróital-választást sem tudnak ellenségeskedés nélkül megoldani? - Megvagyok. Jó lesz csak egy víz is. Szénsavmentes. Vagy szénsavas. Mindegy. - Tudok erős teát adni - mondta Marc, hátat fordítva. - Felviszem majd a kertbe.

A stockholmi szigetvilágban lévő Halsterőn áll az újonnan nyílt Hilda-villa. Itt vállal munkát Thomas és Louise. Mindkettejüket megtépázta az élet, és abban reménykednek, hogy a változás lehetőséget kínál számukra az újrakezdéshez. Egy napon Louise régi szerelmes levelekre bukkan a padláson. Vajon ki írta őket, és milyen egyéb titkokat rejt a Hilda-villa poros padlása? A Nyár a Hilda-villában arról mesél, milyen nehéz embernek maradni a nehézségek közepette, és arról is, hogyan lehet mások segítségével visszatalálni önmagunkhoz. Részlet A hajó meginog, amikor partot ér. Louise-t megcsapja a hínár és a só illata, az égen sirályok rikoltoznak. Ahogy kilép a szárazföldre, egy széllökés belekap citromsárga ruhájába, mintha a sziget közelebb akarná őt húzni magához. Eltart egy darabig, amíg újra hozzászokik, hogy végre szilárd talaj van a lába alatt. Miután még egy utolsó pillantást vet a hajóra, a kora nyári zöldben pompázó Halsterö felé fordul. A stockholmi szigetvilág egyik tagja ez, amelynek létezéséről néhány napja még egyáltalán nem is tudott. Ha Maja nem biztatja, Louise nem lenne itt. A lánya volt az, aki szólt neki, hogy nyárra az egyik szigeten lévő panzióban szüksége volna szakácsra. - Ugye nem akarsz egész hátralévő életedben telemarketinges lenni? - kérdezte Maja, és meglengette előtte az álláshirdetést. Nem, véletlenül sem, de a tévénél történtek óta senki sem akarta alkalmazni Louise-t. Sok mindent nem szeret a jelenlegi munkájában, de a legrosszabb az, amikor valaki felismeri a hangját. Ilyenkor azt hazudja, hogy nem, ő nem az a Louise Manning. De mégsem tagadhatja, hogy hiányzik neki az, aki egykor volt. A négyórás út alatt Slussenből Louise utánaolvasottHalsterö és a Hilda-villa történetének - az interneten csak néhány információmorzsát talált. A sziget állandó lakossága körülbelül ötven fő, de ennél jóval több a nyári vendég. A Hilda-villa étterme a hetvenes évek végéig működött, aztán bezárt. Az utóbbi években a turistáknak be kellett érniük a kis vendégkikötő kioszkjával, amely kocsma és kisbolt is egyben. Louise megáll a móló melletti információs táblánál. Bár a térképet üveglap védi, a párától hullámos lett a papír, a színét kiszívta a nap. Közelebb hajol, és mutatóujjával végigsimít a fagylalttölcsér alakú szigetet átszelő utakon. A sziget nyugati része széles és íves, kelet felé szűkül. Louise megnézte a Google-térképen, hogy a Hilda-villa a kikötőtől délre, onnan alig ötszáz méterre található. Halsterőről egyébként főleg erdőt és egy nagy szántóföldet mutatott a műholdkép. Egy Google-keresés az Akerholm Biofarm honlapjára vezette. Főleg repcét termesztenek, mellette burgonyát és néhány más zöldséget is. A gazdaság friss termékeinek gondolatára felébred benne néhány, eddig téli álmot alvó emlék. Louise megálljt parancsol a gondolatainak. Éppen egy állásinterjúra tart. Még nem írt alá semmilyen szerződést, és talán nem is fog. De Birgit Andersson, a Halsterői Helytörténeti Társaság tagja nagyon lelkesnek tűnt, amikor telefonon beszéltek. Ami nem meglepő, tekintve, hogy a tervek szerint már Szent Iván hetében - azaz kevesebb mint két hét múlva - beindulna az üzlet. Nyilván mohón kapnak minden segítség után.

Nincshof, az osztrák-magyar határon megbúvó falvacska nem bánná, ha elfelejtenék. Legalábbis ezen munkálkodnak az ,,oblivisták", ama három különös férfiú, aki mindenáron menekülni szeretne a rohanó idő elől. Ha már senki nem fog tudni róluk - gondolják -, ők és a falusiak szabadon és nyugalomban élhetnek. Nincshof egy helyi legenda szerint ugyanis valamikor régen pontosan ilyen volt: független és békés. Az oblivisták pedig éppen a tisztességben megőszült Erna Rohdieblt szemelik ki arra, hogy segítségükre legyen a Nagy Terv megvalósításában. Erna ritkán hallott nagyobb butaságot addigi hosszú életében, mint a falu méretű köddé válás ötletét, ám győz a kíváncsisága. Az oblivisták estéről estére összegyűlnek nála, hogy kenyér, szalonna és nádifüge-pálinka mellett dolgozzák ki a szükséges lépéseket. Sorra leszerelik a helységnévtáblákat, távol maradnak a tűzoltó- és egyéb ünnepségektől, a kerékpáros turistákat pedig bűzfallal riasztják el. Úgy látszik, minden terv szerint halad - ha nem volnának a városból érkezett új lakók! Kezdetét veszi egy kalandokban és fordulatokban gazdag nyár... Részlet a könyvből: Nincshof, a falu, ahol történetünk játszódik, első ránézésre olyan, mint minden falu: nincs benne semmi különös. Második ránézésre ugyanolyan egyedülálló, mint minden falu. Ott, ahol ma Ausztria keleti vége van, ahol csak nagyon tiszta napokon látszódnak a távolban az Alpok nyúlványai, amint még egyszer, utoljára fölágaskodnak; ahol más magaslat nem zavarja a tekintetet, ahol széles a láthatár és nagyok a vágyak, ott, a Fertő tótól, e sós, szürkésbarna pocsolyától nem messze, közvetlenül a Hanság-főcsatorna, a magyar határt jelző lusta patakocska mellett - ott bújik meg Nincshof a nádas sűrűjében. Néhány utca, néhány ház, szőlőskertek, uborkaföldek és körös-körül jó sok semmi. Télen süvít a szél e sík földdarab arctalan szürkésfehérsége fölött, és olyan hideget hoz, amely állítólag már nem egy embert megvakított. Nyáron nehézzé és nyúlóssá válik a levegő, akár a csiriz. Egyedül a tücskök kórusai hatolnak át rajta énekükkel. Aki Nincshofba érkezik, az oda is készült. A véletlen - soha nem vetemedne rá - senkit nem terel ide. Még akkor sem, ha - mint ebben a történetben - olybá tűnik. Hogy miért olyan ez a falu, mint bármelyik másik, az gyorsan elmondható. Van itt egy templom, egy kocsma sötét, súlyos fából készült csapszékkel, meg egy pékség, ahol ebédidőben az évek során teltsárgává színeződött csipkefüggönyökkel sötétítik el a kirakatokat. Az élők egyemeletes, fehér, vajsárga és égszínkék házakban laknak. A halottak egy elburjánzott temetőben, vén gesztenyefák alatt nyugszanak. Közöttük, mint minden faluban, ott lebeg néhány szent: néhány hősnő, néhány hős és néhány legenda. Hogy a falu nem olyan, mint bármely másik, azt csak az látja, aki közelebb megy hozzá. Az ajtókhoz illeszti a fülét, és hallgatózik, kifüleli az itteni kiejtést, amely másképpen szól, mint a környező falvakban. Csak egész kicsit másképpen. Aki hosszan néz a nincshofiak, különösen a nincshofi nők arcába, jó hosszan, észreveszi, hogy ezek különleges arcok. Csak egész kicsit különlegesek. Nem úgy, hogy leleplező ujjal mutathatnál rájuk, mondván: ,,Nézzétek! Ezeknek hosszabb az orruk, tisztább a szemük, szélesebb a szájuk!" Ami az arcok mögött rejlik: az a különleges. Annak, aki még soha nem járt ott, nagyon nehezen leírható. Hogy a falu nem olyan, mint bármelyik másik, azzal is összefügg - és itt kezdődne e legendák egyike, talán a legfontosabbik -, hogy egykor még sokkal kevésbé volt olyan, mint bármelyik másik falu. Hogy egykor pontosan milyen volt, és volt-e egyáltalán, azt ma már - minden jó legenda természete ilyen - szinte senki nem tudja biztosan. És ez - minden jó legenda természete ilyen - nem is lényeges. Sokkal lényegesebb, hogy aki akarja, vitathatja, és - talán ez a leglényegesebb - álmodozhat róla. Még akkor is, ha Nincshofból mára szinte teljesen eltűntek a vitatkozók és álmodozók. Szinte.

Allan Karlsson, az immár százegy éves ember újra lecsap, és megint fenekestül felforgatja a világot (pedig csak koktélozgatni szeretett volna Bali szigetén). Persze a világ sem marad adós, és egy tablet segítségével teljesen kibillenti önmagából a szeretni való csibész öregurat, aki rájön, hogy a világ alapvetően teljesen el van fuserálva. És ha már a dolgok sűrűjében találja magát, miért is ne próbálna meg segíteni a világon, amúgy karlssonosan? Ebben olyan fontos személyek lesznek a segítségére (vagy éppen akadályozni próbálják), mint Kim Dzsongun, a pukkancs észak-koreai diktátor, a megfontolt Merkel, a ravaszdi Putyin, a tökkelütött Trump, a német titkosszolgálat, a svéd külügyminiszter, a fél ENSZ, de mindenekelőtt a régi jóbarát, az enyveskezű Julius. Lesz-e szuper atombombája Észak-Koreának? Megalakul-e végre a legbrutálisabb svéd náci párt? Sikerül-e kinyiffantania valakinek csetlő-botló hőseinket? Jonasson fergeteges humorú könyvéből mindenre megnyugtató választ kapunk. A skandináv humor nagymesterének regénye most új kivitelben, de változatlan tartalommal kerül a magyar olvasók kezébe. Részlet a könyvből: Luxuskörülmények között élni egy paradicsomi szigeten mindenkit elégedettséggel töltene el, akárkiről legyen is szó. Allan Karlsson azonban soha nem volt akárki, és élete százegyedik évében sem tervezte, hogy az legyen. Egy ideig kielégítette, hogy nyugágyban üldögélhet egy napernyő alatt, és ha int, különféle színű italokat szolgálnak fel neki. Kivált akkor, ha egyetlen és legjobb barátja, a megrögzött tolvaj, Julius Jonsson is ott ül mellette. Az öreg Julius és a még öregebb Allan azonban hamarosan elunták, hogy nincs más dolguk, mint a Svédországból egy bőröndben véletlenül magukkal hozott milliók elköltése. Nem mintha nem dúskáltak volna a szórakozási lehetőségekben. Csak ezek egy idő után egyhangúvá váltak. Julius megpróbálkozott azzal is, hogy kibérel egy százötven láb hosszú jachtot, személyzettel, hogy Allan és ő horgászbottal a kezükben a fedélzeten üldögélhessenek. Kellemes kikapcsolódás lehetett volna, ha szerettek volna horgászni. Vagy szerettek volna halat enni. Így azonban a jachtkirándulásokon a két barát ugyanazt csinálta, amit a parton szokott. Semmit. Apropó sok pénz és semmittevés: Allan azt találta ki, hogy áthozatja Amerikából Harry Belafontét, hogy elénekeljen három számot Julius születésnapján. Harry ott maradt vacsorára is, pedig azt már nem fizették neki. Végül az egész estét ilyen alapon töltötte el velük. Allan azért választotta Belafontét, mert úgy tudta, hogy Julius nagyon kedveli az új, fiatalos zenét. Julius méltányolta a gesztust, és egy szóval sem említette, hogy az illető művész a második világháború vége óta már nem fiatal. Hiszen Allanhoz képest szinte még gyerek. A világsztár látogatása Bali szigetén nemigen kavarta fel a szürke hétköznapok állóvizét, Allan és Julius életére mégis jelentős, hosszan tartó hatást gyakorolt. De nem azzal, amit énekelt vagy mondott. Hanem azzal, amit elutazása előtt, a reggelihez magával hozott. Egy lapos, fekete szerkentyűvel, aminek egyik oldalán egy kiharapott alma díszelgett, a másik oldala pedig egy képernyő volt, ami kivilágosodott, ha nyomkodták. Harry meg csak nyomkodta, nyomkodta. És időnként morgott valamit. Aztán felnevetett. Rögtön utána megint mordult egyet. Allan soha nem szokott kíváncsiskodni, de mindennek van határa. - Távol álljon tőlem, hogy Belafonte úrfi magánügyeit firtassam, mégis bátorkodom megkérdezni, hogy most mivel foglalatoskodik? Történik valami abban az ... izében? Harry Belafonte rájött, hogy Allan még soha nem látott tabletet, és nagy élvezettel kezdte magyarázni a működését. A gép meg tudja mutatni, mi történik a világban, mi történt régen és jószerivel azt is, mi fog történni ezután. Gombnyomásra megjelenik benne minden elképzelhető kép és film. És sok elképzelhetetlen is. További gombok megnyomására megszólal benne mindenféle zene. Ha kell, a gép beszélni is tud. A jelek szerint nő volt. Siri.

Ebben a gyönyörűen illusztrált naptárban az évet Paulo Coelho műveiből válogatott idézetek kísérik végig. Paulo Coelho, akit emberek milliói a szavak alkimistájaként tartanak számon, napjaink egyik legbefolyásosabb szerzője. Könyvei nemcsak a bestsellerlistákat vezetik, de társadalmi és kulturális párbeszédet is gerjesztenek. A műveiben érintett témák, eszmék és filozófiák sok olvasó vágyát teljesítik be, olyanokét, akik a saját útjukat és a világ újfajta megértését keresik. Catalina Estrada már gyerekként ráeszmélt szülőhazája, Kolumbia vibráló és buja természetére. Jelenleg Barcelonában él, de nemzetközileg elismert illusztrátorként sem felejtette el a gyökereit. Munkáiban, erőteljes színhasználatában ma is jelen van ugyanez a csodával teli rajongás.

Felhők gyülekeznek Flora, a Los Angeles-i galériatulajdonos feje felett, a munkájában és a magánéletében egyaránt. A vihar elől Normandiába menekül, a családi villába, amelyet nemrég örökölt meg az unokatestvéreivel, Stellával és Morgane-nal. Alig néhány nappal az érkezése után titokzatos csomag bukkan fel a küszöbön. Egy kaleidoszkóp, megsárgult fényképek és egy régi kézirat visszarepítik a nagyanyja, Joséphine ismeretlen múltjába. Az 1930-as években a fiatal Joséphine, a Művészeti Akadémia hallgatója, az impresszionista Párizs kávéházai és a fasiszta Olaszország márványpalotái között megismeri a szabadságot, a szerelmet... és az árulást. Flora megfogadja, hogy fellebbenti a fátylat a múltról, és izgalmas nyomozásba kezd, amely végül Korfu szigetére vezeti egy elveszett festmény nyomában. Clarisse Sabard lenyűgöző, a ,,bolond évektől" napjainkig húzódó, titkokkal és fordulatokkal teli családregény-sorozatának első kötete tökéletes választás azok számára, akik szeretik a hosszú történelmi regényeket egy csipetnyi rejtéllyel és romantikával. Részlet a könyvből: Azután a valamivel távolabb rejtőzködő, oroszlánfejjel díszített kőmedence felé vettem az irányt. Dédapám, az impresszionizmus korának elismert festőművésze ott ültette el először a szerelemvirág-hagymákat, amelyeket Dél-Afrikából hozatott. Róluk kapta a nevét a villa. A szökőkút körül elszórt növények virágzáskor kékes-lilás színbe öltöztek, amely elragadóan romantikus hangulatot kölcsönzött a helynek. A medence mögött állt a nyári pavilon, amely egykor a dédapám műterméül szolgált. A hatszögletű épület ugyanolyan gerendás szerkezetű volt, mint a villa, az egyik falát fémháló díszítette, amelyen egy fehér virágú rózsabokor maradványai kókadoztak. Úgy tűnt, a pavilon régóta elhagyatottan áll, mégis megpróbáltam bekukucskálni az egyik poros ablakon. Csak bútorok és különféle tárgyak kupacait tudtam kivenni. A kulcscsomón biztosan ott van ennek az ajtónak a kulcsa is, de odabent hagytam a házban. Megfogadtam, hogy majd visszajövök, és alaposan körülnézek. A kert végéhez érve, amelyet egy öreg kőfal zárt le, megálltam a lélegzetelállító panoráma láttán: az egyik oldalon a tenger a meredek sziklafal alatt, a másikon a végtelen mezők. Kék és zöld, ameddig csak a szem ellát. Máris magam elé képzeltem, milyen festményt alkotnék a gyönyörű tájból inspirálódva. A varázslatos látvány kétségtelenül felébresztette a művész lelkemet! Talán maradtak üres vásznak és festéktubusok a nyári pavilonban... De milyen jogon kutakodnék?

Diane-nek sosem voltak nagy álmai. Férjre, két gyermekre és olyan munkára vágyott, amit szeret. Mindez már több is volt, mint amit az élettől remélni mert. Ám amikor a férje elhagyja, tökéletes világa összeomlik, és bánatába merülve észre sem veszi, hogy az igazi tragédia nem az ő lelkében, hanem a lányáéban zajlik. Lou tizenhat éves, nehezen éli meg a kamaszkort, és az első szerelmi bánatának következményeként kicsúszik a talaj a lába alól. Amikor Diane rádöbben erre, mindenre kész, hogy a segítségére legyen, még arra is, hogy visszatérjen a múltjába, amely elől mindig is menekült. Részlet Leste, hogy lélegzem-e. Minden éjjel. Soha nem feküdt le anélkül, hogy ne bizonyosodott volna meg róla. Az orrom alá tartotta a nyálával benedvesített ujját, ahogy a tengerészek határozzák meg a szélirányt. Már azelőtt felszárította a könnyeimet, hogy eleredtek volna. Ha csak megbotlottam, máris az aggodalomtól eltorzult arccal rohant hozzám. Egészen apró darabokra vágta a kolbászt, és nem vásárolt mogyorót. Nem engedett táborba. Azt megengedte, hogy biciklivel menjek Lulu barátnőmhöz, de csakis bukósisakkal, könyök- és térdvédővel, és telefonálnom kellett, amint odaértem. Ha kipirult az arcom vagy hideg volt a kezem, rögtön megmérte a lázam. Miután jó éjszakát kívánt, azt mondta, szeretlek. Mindig ezzel kellett zárni a napot. Ha felkeltem valamiért, megismételte. Ez legyen az utolsó szó, minden eshetőségre. Lekerekített hegyű kést tett a tányérom mellé. Kulcsra zárta az éles késeket, ollókat, gyógyszereket és tisztítószereket. Ha a vásárba mentünk, ráírta a kezemre a nevemet és a címünket. Mindig kijelölt egy találkozási pontot, ha véletlenül elvesznék. Sehová sem ment jól megpakolt elsősegélycsomag nélkül. Elemezte az iskolabuszok baleseti statisztikáit, azután azt mondta, középre üljek, lehetőleg a folyosó mellé. Télen kapucnit és vastag kesztyűt adott rám. Sosem teljesítette a nagy vágyamat, nem kaphattam robogót. Értem jött a diszkóba. Különben sem tudott volna elaludni, míg haza nem érek. Azt mondta, vigyázz. Vigyázz, meg fogsz sérülni. Vigyázz, amikor átmész az úton. Vigyázz, ne beszélj idegenekkel. Vigyázz, soha ne hagyd felügyelet nélkül a poharadat. Vigyázz a hízelgőkkel. Vigyázz a lépcsőn. Vigyázz, tele van cukorral. Vigyázz, meg fogsz fázni. Megfogadtam, hogy én nem leszek olyan, mint ő. Azután én is anya lettem.

Az olasz származású, francia Renée ismert egyetemi tanár. Élete egyhangú és boldogtalan, és bár a könyvei sikeresek, évek óta magányos, csak az ókori költők társaságára számíthat. Ám egy napon kap egy e-mailt, amely mindent megváltoztat: értesítik, hogy Gene Petrov - aki Renée nagy szerelme volt, amikor a Harvardon tanult -, a zseniális matematikus, szenvedélyes könyvmoly, váratlanul elhunyt. Renée Cambridge-be utazik a temetésre, és ellátogat abba a házba, ahol egykor a szeretett férfival élt, a sokezer könyv között, amely mindig utat mutatott neki, amikor döntés előtt állt. A ház látszólag ugyanolyan, mint volt, Renée mégis egy nagy változással szembesül: feltűnik Alienor, Gene lánya, akiről Renée mostanáig nem is hallott. Alienornak feltett szándéka, hogy mindent eladjon, ami az apjához kötődik, legfőképpen a könyveket. Gene megszámlálhatatlan exe barátságot és szövetséget kötnek Renée-vel, és kalandos tervet eszelnek ki a gigantikus könyvgyűjtemény megmentésére. Ro Corradin a Szicíliai étterem című regénye után egy vidám történettel tér vissza, amely női szolidaritásról, családokról, kiskutyákról mesél, amik látszólag nem felelnek, pedig valójában nagyon is beszédesek, és arról, hogyan tudják megváltoztatni a könyvek a sorsunkat. Részlet Holnap délelőtt itt találkozik Alienorral. Vajon milyen lesz? Eddig csak fényképen látta a lányt, akinek nemrég még a létezéséről sem tudott. Most, hogy közeleg a találkozás, furcsa érzése van: olyan, mint amikor a színházban tudja az ember, hogy mindjárt színre lép a darab főszereplője, de fogalma sincs, milyen mozdulatokkal, intonációval, interpretációval fogja életre kelteni a karaktert a színésznő. A gyomra hangos korgással reagál a tétovázására. Cambridge-ben reggel kilenc van, de olyan éhes, mintha Párizsban volna délután háromkor, reggeli nélkül. Majd vesz egy elviteles kávét meg egy csokis sütit a sarki kávézóban, aztán sétál egyet a Harvard kampuszán - mennyi emlék! -, végül az időzónának megfelelően eszik egy hamburgert ebédre, és élvezi a kora délutáni napsütést. Mintegy ihletet keresve kiválaszt egy könyvet a polcról. Találomra. Régi játék ez. Gene meg ő ezernyi módon játszották: így döntötték el, melyik filmet nézzék meg a moziban, hová menjenek kirándulni másnap, kínait vagy indiait vacsorázzanak, vagy egyszerűen csak belevágtak egy irodalmi beszélgetésbe, amely végül mindig kettejük kapcsolatáról és a szerelemről szólt. Véletlenszerűen felüti a könyvet: ,,Minden vég egy új kezdet. Adj három napot a végnek, három napot a kezdetnek." Elsápad. A játék mindig működik, mert a könyvek tudják, mikor van szükséged rájuk.

A történeteknek erejük van: fényt hozhatnak a sötétbe, kapaszkodót adhatnak a nehéz időkben, gyógyírt nyújthatnak a fájó sebekre. A kötetben harminc novella - kortárs írók és a Gyógyító történetek novellapályázat nyerteseinek szövegei - szerepel, amelyek a gyógyulás, a remény és az emberi kitartás lehetőségeit fedik fel olyan élethelyzetekben, amelyek az olvasó számára is ismerősek lehetnek. A kötet szerző: Abrudán Katalin, Balássy Fanni, Bánki Éva, Benedek Szabolcs, Csabai László, Csák Helga, Cseke Éva, Egressy Zoltán, Fábián Janka, Fiala Borcsa, Gordos Zsuzsanna, Kaiser Vivien, Kartali Zsuzsanna, Kertész Edina, Király Anikó, Kiss Ildikó Judit, Kiss Judit Ágnes, Kiss László, Kiss Ottó, Lackfi János, Mészöly Ágnes, Molnár Anikó, Molnár Krisztina Rita, Mörk Leonóra, Papp Noémi, Pacskovszky Zsolt, Rezeda Réka, Ruff Orsolya, Udvarházi Irén, Vályi-Nagy Erika Részlet a könyvből: Mörk Leonóra: Kicsi csillagom Sosem hitte volna, hogy üzleti diplomával és két felsőfokú nyelvvizsgával egyszer még macskafelvigyázóként fog dolgozni. Amióta azonban az élete akkora fordulatot vett, mintha teljes gázzal belehajtott volna egy hajtűkanyarba, a feladatot már nem is találta annyira bizarrnak. Kutyagondozásra nem vállalkozott volna, a kutya állandó figyelmet követel, babusgatást, érzelmi kötődést, ezt jobb formájában sem tudta volna megadni, nemhogy most. A macska viszont, mint Kipling óta tudjuk, magányosan kószál, és minden hely egyforma neki, nem várja el, hogy a gazdája helikopterként körözzön fölötte. Rokonszenves hozzáállás. A hirdetést a Facebook dobta elé: idős holland házaspár olyan bérlőt keres, aki a lakhatásért cserébe vigyázna a házukra és a macskájukra. Később megtudta, a hollandok meghökkentő lazasággal engedik át az otthonukat idegeneknek, akár hónapokra, akár csak egy hétvégére; akkora a szálláshiány, hogy mindig akad érdeklődő. Átkattintott a térképre, és megnézte, milyen messze esik a hirdetésben említett tengerparti kisváros Budapesttől. 1500 km. Kellően távolinak tűnt. Az esélytelenek nyugalmával írt a megadott címre, de legnagyobb meglepetésére két nappal később megérkezett a válasz, hogy többrendbeli jelentkező közül őt választották. - Ez tuti átverés - csóválta a fejét Balázs, amikor megmutatta neki az emailt, bár maga sem tudta, miért. Balázs eljátszotta azt a jogát, hogy beleszóljon az ő életébe. - Meglátod, eladnak valami lánykereskedőnek! Vagy ott fogsz ázni a holland esőben fedél nélkül, és mehetsz a híd alá aludni! - Nem adnak el. És a holland hidak alatt nem lehet aludni, mert folyton felnyitják őket, ha jön egy hajó. - Te tudod - vonta meg a vállát a férfi, aztán még egyszer benézett a szekrénybe, nem felejtett-e ott valamit, majd dugig tömött bőröndjét maga előtt gurítva elindult az előszobaajtó felé. - Akkor jó utat neked! Átküzdve magát Ausztrián, majd a végtelennek tűnő német autópályákon, végül több keskeny hídon, harmadnap déltájban érkezett meg a kis kikötővárosba. Addigra meggyőződésévé vált, hogy a hollandokat türelemre szoktatja az országukat behálózó megszámlálhatatlan csatorna megszámlálhatatlan felnyitható hídja, amelyek működése nem igazodik semmiféle menetrendhez. Ha hajó érkezik és dudál, a híd egyszerre szétnyílik, felemelkedik vagy elbillen, melyik hogy, és addig nem záródik vissza, amíg a vízi forgalom el nem vonul. A túlpartra igyekvők tisztában vannak vele, hogy ezen akkor sem tudnak változtatni, ha szétrobbannak a dühtől, amiért közben elmegy a vonatuk, vagy elkésik a gyerek az iskolából. Éppen ezért nem idegeskednek, mert minek? Csak remélte, hogy ez a zen tudatállapot előbb-utóbb őrá is átragad majd.

Ha egy nemzedék legfényesebb elméi pislákolni kezdenek, s aztán végleg kihunynak - azt iszonyú nehéz elfogadni. Főleg amikor a Szitakötő, a tizenöt éve róluk írt regény újra megjelenik, valamicskét javítgatott szöveggel. Hajdani tisztánlátásom immár meglep, tévedéseim némelyike mosolyt kelt. Szárnycsattogtatás és sokféle zizegés a levegőben. Valamint - ahogyan az egyik szereplőm mondja: - sok férfisírás. Amit gyakran koedukált nevetés követ. Íme a nyolcak hiteles históriája, akik a gyerekkori hízótáborban ismerkedtek össze, s azután háromnegyed évszázadon át kísérték figyelemmel az életünket. Ami jószerivel egybeesett Magyarhon legújabbkori történelmével. Az annak idején jövőbelinek szánt utolsó fejezet 2026-ban játszódik. A Szitakötő tehát utolérte az időt. (Vámos Miklós) Részlet: Valaha réges-régen hosszú évekig készültem arra, hogy megírjam a nemzedékünk regényét. Azokét, akik a huszadik század kellős közepén születtek. Már bőven a második világégés lezárulása után. Én például 1950-ben. Csakúgy, mint Egri Márta, Esterházy Péter, Jónyer István, Kútvölgyi Erzsébet, Mikó István, Németh Lajos, Rakovszky Zsuzsa és még sokan mások. Akiket találomra megneveztem a végtelennek tetsző listáról, azok kétségtelenül vitték valamire. Mégis, egész életemben úgy éreztem, hogy amiként Hemingway kor- és sorstársait Gertrude Stein elveszett nemzedéknek nevezte, mi volnánk az elcseszett nemzedék. (Élőszóban nem ezt az igét használnám.) Mert amire olyan korúak lettünk, hogy végre külön költözhettünk volna a szüleinktől, már nem akadt elfogadható árú bérlemény, lakást tulajdonolni csak az tudott, aki ajándékba kapta vagy örökölte, mire eljuthattunk az úgynevezett NYUGAT országaiba, a konvertibilis valuták övezetébe, ott már szinte minden megfizethetetlenné vált nekünk, mire megláthattuk Velencét, fuldoklott a sárban, a koszban és a döglött halak bűzében, mire beilleszkedhettünk volna az első munkahely szervezetébe, a vállalati és intézményi szféra átrendeződött az új gazdasági mechanizmus és a rothadásnak induló szocializmus örvényeiben, így többnyire ki is rúgtak bennünket, ha fölvettek egyáltalán - ez egy kígyómondat lehetne, ha nem hagynám abba itt. Késő, késő, éreztük mindig és mindenütt. A bátrabbak disszidáltak vagy csatlakoztak a csekély számú ellenállók közé, netán önkézzel vetettek véget földi létezésüknek. Semmiképp se tekinthettünk magunkra úgy, mint akik többre juthatnának a fölmenőinknél, akiket pedig, valljuk be, lenéztünk, így vagy úgy, kimondva, avagy csak gondolatban. Gyüledező emlékeink se lehettek szívderítőek. A forradalmat kisgyerekként élhettük át, láthattuk a ruszki tankok belövéseit a Népközt úton, a tetemeket a Szabadság tér kerek díszmélyedéseiben, a lámpavasakra fejjel lefelé akasztott embereket a Novhét téren, ezek állítólag ávósok voltak. Bár talán csak sárga cipőt viseltek. Aztán a Vöröshadsereg látszólag kivonult, kevés vártatva meg újra be. Lehetett félni eleget. Emberéletünk útjának fele táján omlott össze az a rendszer. Örvendeztünk. Óriási váltást jelentett, szinte valamennyiünknek. Később vált világossá, hogy a fapados kapitalizmusban kik lettek közülünk a nyertesek (kevesen), és kik a vesztesek (a zöm). Én talán se ide, se oda nem tartoztam, a nyolcvanas évek végét New Havenben (USA) töltöttem, a Yale színművészetijének kötelékében. Ha nincs a rendszerváltás, haza se jövök. Amiatt tértem vissza a hazámba. Meg azért, hogy írjak újra magyarul, odakünn nem bírtam, nem akartam.