Karácsonykor mindig történik valami. Még akkor is, ha látszólag ugyanúgy zajlik minden: az apró vagy nagyobb csodák szinte észrevétlenül simulnak a megszokott események közé. A kötetben szereplő tizenhét novella az angyali titkok és az emberi pillanatok hol mulatságos, hol érzelmekkel teli, hol elgondolkodtató egymásra találásáról mesél. Arról, hogy minden külsőség és bonyodalom ellenére a varázslat bennünk zajlik: ez az igazi ajándék magunktól nekünk. A klasszikus és kortárs szerzők erre az időtlen adományra emlékeztetnek minket. A kötetben Ady Endre, Babits Mihály, Benedek Elek, Benedek Szabolcs, Gárdonyi Géza, Kaffka Margit, Király László, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Kuncz Aladár, Mikszáth Kálmán, Molnár Ferenc, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Mózes Attila, R. Berde Mária, Tömörkény Istvánnovelláit olvashatjuk.

,,Gyönyörűen megalkotott történet, amelyben sokáig visszhangzik a lelkiismeret hangja." JODI PICOULT Hattie Williams lenyűgöző és megindító első regényében egy könyvkiadó ifjú PR-osa mindent felemésztő, szenvedélyes viszonyba bonyolódik az általa bálványozott íróval, és megtanulja, hogy az, amit a legjobban szeretünk, olykor ízekre szed bennünket. Charlie huszonhárom éves, szingli, és nemrég vették föl PR-asszisztensnek London egyik vezető független könyvkiadójához. Richard Aveling ötvenhat éves, nős, és nemzedékének meghatározó írója. Charlie régóta bálványozza a híres és rendkívül sármos Richardot, akinek műveiért a hét éve elhunyt édesanyja is rajongott. A mindent felemésztő, bűnös viszonyukat azonban titkolnia kell mindazok elől, akiket szeret. Hamar eljön az idő, amikor a lány már el sem tudja képzelni az életét Richard nélkül, és a kelleténél később érti meg, hogy ha elveszíti a férfit, nemcsak a kapcsolatuk fog tönkremenni, hanem ő maga is. A Keserédes gyengéden, szívbe markolóan és ,,testközelből" járja körül a hatalmi viszonyok és a sebezhetőség témakörét, valamint azt a kérdést, hogy mit jelent szeretni egy másik embert, és mit jelent szeretni önmagunkat. Részlet 2009 tavaszán, azaz a Richarddal való megismerkedésünk előtti évben hívtak be interjúra a Winden & Shane-hez. Huszonhárom éves voltam, és ez volt a második munkahelyem az egyetem után. Már tinédzserként is arról álmodoztam, hogy könyvkiadóban fogok dolgozni, miután anyu elmagyarázta, hogy ilyesmi is létezik. Addig nem igazán gondolkoztam azon, hogy mi történik egy könyvvel, miután a szerzője megírta. Valahogy úgy képzeltem, hogy mintegy varázsütésre, egyből a polcra kerül. Amikor az interjún megkérdezték, mit szeretek olvasni, elmondtam, hogy tetszenek Richard Aveling művei, de azt már gondosan eltitkoltam, mennyire. Nem akartam, hogy túl heves vérmérsékletűnek gondoljanak, vagy amolyan fangirlnek. A második interjún is bedobtam Richard nevét Cecile-nek, a leendő főnökömnek, mert bíztam benne, hogy pozitívumként értékeli, de az ezt követő kérdése felkészületlenül ért. - Ha megkapja az állást, együtt kell dolgoznia Richarddal és a csapatával. Bizonyára hallotta a hírt, hogy jövőre kijön az új könyve. Nyilvánvaló, hogy főként arra fókuszálunk majd 2010-ben, pláne, mivel az előző óta elég sok idő telt el. Tudna mondani egy példát arra, amikor jól kezelt a munkahelyén egy nagy nyomással járó, stresszes helyzetet? Erre csak hebegtem-habogtam, és meg voltam róla győződve, hogy soha többé nem hallok a Winden & Shane felől. Hogy őszinte legyek, halvány gőzöm sem volt arról, hogy képes lennék-e összekapni magam a férfi előtt, akit titkon, némán vallásos áhítattal bálványoztam. De, félelem ide vagy oda, pár nap múlva felhívtak, hogy megkaptam az állást. Akkor egy női magazinnál dolgoztam asszisztensként, azaz főztem a kávét és iktattam a költségszámlákat, valamint nagy ritkán írtam valami töltelékanyagot. Amikor közöltem, hogy állást kaptam máshol, azt mondták, nem kell ledolgoznom a felmondási időmet, elég lesz, ha a héten még bejárok. Ennél világosabban nem is adhatták volna értésemre, hogy abszolút pótolható vagyok. Ennek talán az lehetett az oka, hogy London túl volt telítve a rosszul fizetett, belépő szintű munkákért tolongó frissdiplomásokkal - vagy akár az is közrejátszhatott, hogy ordított rólam a lelkesedés hiánya. Úgy alakult tehát, hogy már a következő héten munkába álltam a Winden & Shane PR-asszisztenseként. Az első munkanapom reggelén leültem az épület ütőereként funkcionáló, tágas recepción, ahol úgy éreztem magam, mint valami fényűző könyvtárban, és azon gondolkodtam, hogy ez valaminek a nagyon is valós kezdete. Én ide tartozom!, gondoltam magamban. Végre látnak és értenek! A hajam, amelyet előzőleg sokáig rózsaszín és zöld, majd rövid ideig kék csíkok tarkítottak, addigra visszanyerte decens barna színét, és új ruhám is volt, meg új retikülöm meg új cipőm, sőt új harisnyám is, amelyet még nem lyukasztott ki a nagylábujjam. Úgy éreztem, végre az vagyok, akinek az álmaimban láttam magam, azaz okos, fiatal értelmiségi nő, aki önállóan él Londonban.

Hogyan működött pontosan a Gulag-rendszer? Kiket küldtek a fogolytáborokba, és milyen volt rabként az életük? Hogyan emlékeznek ma a Gulagra? Két elszánt finn újságíró a múlt nyomába ered, hogy feltárja a szovjet fogolytáborok valódi történetét; utazásaik során kibontakozik a történelem egy viharos fejezetének eddig nem ismert arca. A kutatásokat személyes élmények, szubjektív beszámolók teszik átélhetővé; a csontok útját járva rájövünk, hogy a múlt nem süllyedt el nyomtalanul - velünk él. Ville Ropponen és Ville-Juhani Sutinen ismeretterjesztő útikönyve több, mint egyszerű útibeszámoló: jelzés, iránymutatás, figyelmeztetés a jelennek, hogy a történelem legembertelenebb borzalmai soha többé ne ismétlődhessenek meg. Részlet a könyvből: Miután az egyetlen povenyeci kávézóban káposztás pirogot és borscslevest ettünk, fél órával később visszatérünk az épület előterébe. A portás a sötét folyosón a múzeum irodájába irányít minket. Egy csapat nő éppen teát főz, és a legidősebbik, nyilván a múzeum igazgatója, felpattan a székről. - Mit óhajtanak? - Szeretnénk megnézni a múzeumukat - feleljük az ajtóból, mint a csínytevésen kapott gyerekek. - Értem. És miért? - kérdezi a nő. - Érdekel bennünket a Balti-Fehér-tenger-csatorna - válaszoljuk a lehető legbecsületesebben. - Tudom én, mi érdekli magukat - mordul ránk a nő. Egy pillanatra elhallgatunk. Nem értjük, mire céloz. Arra, hogy valójában nem is a múzeumot, hanem a szigorúan őrzött zsilipet szeretnénk megnézni? Vagy arra, hogy Finnországból, Nyugatról jöttünk, ahol az embereket csak Oroszország véres történelme és a Gulag érdekli? A nő egy perccel később így folytatja: - Ha mindenképpen szeretnének, egy óra múlva csatlakozhatnak egy gyerekcsoporthoz. Ha csöndben maradnak. Összenézünk, és szavak nélkül is egyetértünk. Megköszönjük a nő segítségét, és az előtéren keresztül visszatérünk a Lenin utcára. Nyilvánvalóan nem látnak bennünket szívesen a múzeumban, így hát nem erőszakoskodunk. Úgy tűnik, itt leginkább gyerekeknek és fiataloknak mutatják be a terület ipari nevezetességét, ezért számunkra valószínűleg nem is lenne különösebben izgalmas. A csatorna adatait máshol is megtaláljuk. A múzeum előtt emlékkő áll. Nem a csatornánál életüket vesztő foglyoknak, hanem az egyik ,,kiemelkedő" építésznek állították. Valaki két lila művirágot helyezett a névtábla alá.

Jonathan és Barbara Rose a tökéletes pár, akik gyönyörű, értékes régiségekkel telezsúfolt házukban élik áloméletüket, szeretett gyermekeikkel és a garázsban álló becses Ferrarijukkal. Ez minden, amire egy vérbeli amerikai vágyhat. Ám amikor Jonathan hirtelen szívrohamot kap (vagy legalábbis ezt hiszi), Barbara rájön, hogy új életet akar, nélküle. Csak egy probléma van: a házra mindketten igényt tartanak. Férj és feleség számára ez nemcsak egy otthon, hanem szenvedélyük tárgya, amely a csúnya válást igazi csatatérré teszi, fegyverekkel és áldozatokkal. A regény legújabb filmváltozata Benedict Cumberbatch és Olivia Colman főszereplésével 2025-ben kerül a mozikba. Részlet a könyvből: Oliver hallotta a döndülést, de rá se hederített. Barbara odavan Mercedes miatt: érthető, de hát annyi baj legyen, fő, hogy az elkerülhetetlen összetűzésen túl vannak, legalábbis az első meneten. Ámbár micsoda dolog ilyet feltételezni róla, hogy ő ölte volna meg a macskát! Az első pillanattól fogva értetlenül állt Barbara gyűlölködése előtt, s igazából csak most fogta fel a mélységét: azt, hogy ő nem egyszerűen a házastárs, akit Barbara annyi együtt töltött - s szerény véleménye szerint jó és eredményes - esztendő után elhagy; nem, hanem halálos ellenség. Lehetséges, hogy Barbara pszichoterápiára szorul. Ez esetben viszont gyökeresen módosítaniuk kell a taktikájukat. Vajon Goldstein mit szólna ehhez? Hogyan tudnák bizonyítani, hogy Barbara nem száz százalékig beszámítható? Elmeszakértői vizsgálatnak aligha vetné alá magát. De a bíróságot már maga a felvetés is befolyásolhatja. Igen, Barbara talán bedilizett szegény, ő ezzel szemben méltányos ajánlatot tett neki. Salamon király kétségkívül az ő javára döntene. Az optimista gondolattól kissé megenyhült. Végül a bíróságon is ez fog történni, egészen biztos. Az a baj, hogy mindenféle mellékes ügyektől hagyja magát eltéríteni. Vigyáznia kell, nehogy úrrá legyenek rajta az indulatai. Egyszerűen ki kell húznia ezt a várakozási időt, bármennyire próbára teszi is a türelmét. Barbara ennél sokkal nagyobb fába vágta a fejszéjét. Azt próbálja bizonyítani, hogy a férje miatt nem juthatott hivatáshoz, és hogy ez a részéről hozott kényszerű áldozat értékben felér a házzal és minden berendezésével. Nincs az a tökkelütött hülye bíró, aki egy ilyen Istentől elrugaszkodott követelésnek helyt adna. A szaunában egyre nagyobb lett a hőség. Érezte, hogy megnyílnak a pórusai: kellemes érzés volt, mintha csendesen olvadozni kezdett volna. A szaunánál nincs is jobb feszültségoldó. Egykettőre kikerget az emberből minden sajgást, minden szorongást. Maximumra állította be a hőmérséklet-szabályozót, izzadni akart, mint a ló, hogy aztán majd a hideg zuhany alatt, ami az egészre felteszi a koronát, rövid borzongás után tökéletesen elzsibbadjon. Aztán megint gőzöl, megint zuhanyozik, sőt harmadszor is, végül felvonszolja magát a szobájába, és beleájul az ágyba. Aznap este a mozik semmi új filmet nem adtak, úgyhogy az irodában maradt, jogi eseteket tanulmányozott, inkább időtöltésképpen, mint szükségből. Hazafelé jövet bekapott egy pizzát, amely megrekedt valahol a szája és a gyomra között félúton. Barbara nem a legjobb időpontot választotta a konfrontációra. A fali hőmérő kilencvenhárom fokot mutatott, de ő csak hevert hanyatt a vörösfenyő padon. Úgy érezte, mindjárt szétfolyik, de sebaj, a jéghideg víz ezt egy szempillantás alatt ellensúlyozza, fölpörgeti benne az adrenalint, aztán jön az édes zsibbadás. Reggel már acélos frissen ébred, készen az újabb megpróbáltatásokra. Eddig még nem tudta magát olyan ramatyul érezni, hogy egy kiadós szaunázástól rendbe ne jött volna. Elnézte, amint a pórusai verejtékgyöngyöket sajtolnak, s tenyerével szétkente olajos sikamlós bőrén. Ez a vörösfenyővel bélelt kis szoba olyan volt neki, mint magzatnak az anyaméh: meleg, kényelmes és biztonságos, ahol szenvedésnek nincs helye. A hőmérő már száznégy fokon állt, túl a piros figyelmeztető jelzésen, ő azonban most azt a játékot játszotta, hogy csak amikor a legvégső tűréshatárig hevült, akkor ugrik át gyorsan a zuhanyfülkébe. A hatalmas hőmérsékletkülönbségtől száguldozni kezd benne az adrenalin, feltöltődik, mint egy elem, valósággal újjászületik. A hőguta környékezte, mellén, hátán patakokban csorgott a veríték. Felült, és ide-oda csúszkált a sima, izzadságától iszamós deszkán. Lehet, hogy ez már túlzás, mindenesetre az akaraterőt jól le lehet vele mérni. Végül csak megelégelte. Úgy döntött, fényesen kiállta a próbát, azzal lekászálódott a magas padról és kilökte az ajtót. Azaz meglökte, de nem nyílt. Meglökte erősebben. Nem moccant. Nekivetette a vállát, mire az ajtó egyet nyekkent, de továbbra sem engedett. Öklével döngetni kezdte. Akkorát üvöltött, hogy a falak is beleremegtek.

Egy könyvtár, amelyben a világ legveszélyesebb könyveit rejtegették. Egy könyvtár, amelynek holléte a középkor óta titok... Prága, az Arany Város - Európa legszebb történelmi helyszíneinek egyike, amelynek kusza labirintusában különös emberek kutatják a történelem örök rejtélyeit... Ferenczy László, aki régi életét hátrahagyva antikváriusként él Prágában, szokatlan megrendelést kap egy különc milliomostól. Ezúttal nem egy könyvet, hanem egy egész könyvtárat kell felkutatnia: a Templomos Lovagrend elveszett könyvtárát. A rendét, amelynek története évszázadok óta izgatja az emberek fantáziáját... A nyomozás során Lászlónak nemcsak az Arany Várost, hanem Európa különféle történelmi helyszíneit is be kell járnia, miközben furcsa titkok és még furcsább emberek tűnnek fel a régmúltat övező kiismerhetetlen ködből, és mindnyájan egyet akarnak: a templomosok titkát, a tiltott tudást, a Sub Rosát... Bíró Szabolcs egyszerre Umberto Eco-i és Dan Brown-i ihletésű művészettörténeti krimije - valamint a mellette olvasható három további prágai történet - tisztelgés a könyvek és Európa szellemi-kulturális öröksége előtt. Részlet a könyvből: Vašo már épp eléggé ismerte Lászlót ahhoz, hogy tudja, nem kell megkérdeznie, mit hozhat neki. Amikor meglátta az antikváriust a kocsma felé közeledni, fogta a legtisztább korsóját, hogy a sörcsap alá tartsa. László alig ült le a szokott helyére, az eldugott kis sarokba, a világos borostyánszín nedű már ott állt előtte, friss, vastag habbal a tetején. Belekor?tyolt: rég ízlett neki ennyire a sör. Ezt szerette az U Milosrdnýchben: viszonylagos csend uralko?dott, lehetett gondolkodni, és az asztalát szinte soha nem foglalta el senki. Vašo, ez a torzonborz pincérek gyöngye, aki sokkal inkább tűnt kiégett blues-zenésznek, mintsem vendéglátóipari dol?gozónak, már a második alkalommal is olyan kedves vigyorral fogadta, mintha régi barátok lennének. László hetente többször is betért ide ebédelni, mert az árak jók, az étel és a sör kiváló, a környék pedig szép és csendes volt. A kocsma alig két utcahossznyira állt az Óváros tértől, a turisták mégis elkerülték. Az antikvárius ezúttal megnyugodni jött a kocsmába. Túl sok volt ez neki, és remélte, Petr minden kétségét eloszlatja a leendő meg?bízatásával kapcsolatban. Maga sem igazán tudta, miért, de megrémítette az, amit Kareltől hallott. Nem a szimbólum, azt valóban nem látta még soha, de amit az Új Templomos Rendről hadart össze, az megfeküdte a gyomrát. ,,A gazdag barátja egyáltalán nem az, akinek mutatja magát."

,,Carlottám, a keserű narancsnak én csak a töviseit ismerem, de többé már nem okoznak fájdalmat nekem. Fehér virágának illata a tiéd, ez nem más, mint a szabadság illata." Három rendkívüli főhősnő szembesül az egyik legnagyobb kihívással: megtalálni a női lét értelmét egy olyan világban, amelyben folytonhelyettük döntenek. Az édes és türelmes Nardina arról álmodik, hogy diplomát szerez, de végül örökre a feleség szerepében ragad. A vad és büszke Sabedda azt kívánja, bárcsak maga dönthetne sorsának alakulásáról, ám mivel szegénynek született, ezt nem teheti. A büszke és elszánt Carlotta ügyvéd szeretne lenni egy olyan korban, amikor a férfiak úgy vélik, ez a hivatás az ő kizárólagos privilégiumuk. És van egy titkuk, amely belevész az éjszakába, amikor a három nő sorsa örökre összefonódik. A XX. század húszas és hatvanas éveinek Szicíliájában Sabedda, Nardina és Carlotta kitartóan harcol és szeret a folyamatosan változó világban, amely az olasz fasizmus és a háború csapásain át jut el a reményteli újjáépítés korszakába. Az élet mindegyikük számára kemény megpróbáltatásokat tartogat, ám megtapasztalhatják az elsöprő erejű szerelmet is, mely még az emberek ítéleténél is hatalmasabb. Milena Palminteri igaz történet alapján írta, debütáló regényét, melynek szereplői fájdalmas büszkeséggel néznek szembe a sors megpróbáltatásaival. Részlet a könyvből: Sarraca, 1960 Gyökértelenül Délután két óra van, elérni az Agrigentóból Sarraca felé induló buszt kész bravúrnak tűnik, szandálom sarka beleragad a júliusi napsütésben megolvadt aszfaltba, de még ha kígyóként kúszom is, időben odaérek a találkozóra Calogero Licatával, az Államokból érkezett szicíliaival, Sabedda férjével, az utolsó emberrel, aki segíthet kibogozni születésem történetének összegabalyodott fonalát. Teljesen kifulladva, izzadságtól csatakos hajjal felszállok a buszra. Végigpillantok az üléssorokon egészen az utolsóig, ám ő nincs itt. Amikor az ülés műanyag háttámlájának támaszkodom, a vállam majdnem megég, a lélegzetem is elakad. Az ablakon túlról, egy hatalmas óriásplakátról, szélfútta hajú, szőke nő néz vissza rám, kezében két tejszínes Mottarelli fagylaltot tart. Édes, hűsítő íz árad szét a számban, de ettől csak még perzselőbbnek érzem a hőséget. A pálcikára szúrt jégkrémek egyike fehér, a másik fekete csokoládébevonatú. Gyerekkoromban csak a fekete létezett, Ascarettónak hívták. Azóta legalább ezer év telt el, legalábbis ma így érzem magam... Mint egy roncs, egy múlt nélküli, szerencsétlen nyomorult, akinek a jövőjét apja nemléte súlyos jelzáloggal terheli meg. Úgy keresem őt, mint a mólót a nyílt tengeren töltött napok után, hogy végre kiköthessek és lélegzethez jussak. Őt keresem, hogy tudjam, ki voltam én anyám számára, egy hiba fájdalmas emléke, egy elérhetetlen szerelem bűntudata, vagy egy elszenvedett erőszak borzalma. Elfogadok minden mankót, ami segít tisztázni őt a legképtelenebb vád alól, megmagyarázná hidegségét, távolságtartását, szórakozott csókjait. Egyedül vagyok, a múltba révedek ezen a szép, nyári napon, amikor mindennek csak könnyedségről, lazításról kellene szólnia. Ezek a gondolatok segítenek túlélni, mert az amerikai késése kezd nagyon idegesíteni. Attól tartok, szabotálja a találkozónkat. Az irodában vele kapcsolatban minden nyugtalanságot és zavart keltett, a sürgős távozás hangsúlyozása rögtön az érkezés után, a markában szorongatott dollárköteg, amely aránytalan és elhamarkodott ajánlat volt azért, hogy megszabadítsam feleségének tett ígéretétől, végül a kétértelmű és megmagyarázhatatlan mondat: ,,Nem mehetek vissza Sarracába, Agrigento jó lesz". Édes istenem! Ígéretet tettél haldokló feleségednek, és most úgy viselkedsz, mint valami futár, postás vagy egy lótifuti mindenes, aki mindig rohan, siet, hogy minél gyorsabban dolga végére érjen?! Nyugtalanít ez az ember, és puszta képzelődéssel, feltételezésekkel, kétségekkel árasztja el elmémet... Mi van, ha rejteget valamit magáról, amit itt hagyott, miközben attól fél, hogy az emberek nem felejtették el? Egy nagy adósságot, elszúrt cselszövést vagy elhagyott családot, amelyet feláldozott annak érdekében, hogy Amerikába mehessen? Olyan sok ehhez hasonló történetet hall az ember! De íme, a fagylaltos plakát mögül egy fehér panamakalap és egy napszemüveg bukkan elő. Ő az! Mit csinál? Megáll? A buszsofőr már beindította a motort, és ez a nyomorult még cigarettára gyújt?! Gyáva tökfilkó, szállj már fel végre, vagy lemegyek, és elkaplak a hatalmas kalapoddal együtt, ami alatt el akarsz rejtőzni! Elgyengülök, rájövök, hogy a könnyeim miatt nem látok, mire letörlöm, ő újra eltűnik, kihajolok az ablakon: semmi, elmenekült! Amikor visszaülök a helyemre, a fehér panamakalap utat tör magának a sorok közti folyosón, meglepetéstől kikerekedett szemmel bámulom. Intek neki, hogy üljön mellém. Hirtelen kitisztul a fejem, elszántan elhatározom, hogy már az utazás alatt elkezdem lassú tűzön megpuhítani. Ártatlan kérdések, könnyű válaszok, melyek nem hozzák nehéz helyzetbe. Mire ő egy tettetett sóhajt követően rögtön mentegetőzésbe kezd. - Ms. Cangialosi, I am sorry, de a driver mellé fogok ülni, tudja, nem bírom a kanyargós utat, úgy talán nem leszek rosszul! Csalódottan mosolygok, és megértést színlelek. Arra gondolok, amikor Pippino bácsi házában leszünk, felbontjuk Sabedda végrendeletét, és ő visszatér emlékezetünk mélységeiből, akkor a férfi is biztos meghatódik majd... muszáj, hogy meghatódjon! Túlságosan várom elgyengülésének pillanatát, ahogy önkéntelen remegés fut végig rajta, a borzongást, amibe talán belekapaszkodhatok. Olyan leszek, mint kukac a horgon, odacsalogatom, felszabadítom a szívét dermedtségéből, mire ő elmond mindent, amit Sabedda mesélt neki rólam. Csak tudnám, vajon honnan a fenéből van bennem ez a hatalmas bizonyosság, hogy megtudom tőle, amit akarok?!

Egy viharos decemberi éjszakán az orvos Enya egy kamasz fiút igyekszik újraéleszteni a szakadó esőben, akire Dublin közelében, egy hegyi úton talált rá. A fiút sikerül megmenteni, Enya élete viszont darabokra hullik. Kihűlt házassága fogságából a szabadság felé sodorja a vihar. Csakhogy még a menedékhelyéül választott, mindentől távoli kis faluban is kísérti annak a viharos éjszakának az emléke. A megannyi élettörténetet őrző, vénséges vén fa ágai alatt vajon lesz-e bátorsága szembenézni a saját sorsával? ,,Hatalmas érzelmi fejesugrás egy nő életének hullámai közé...lenyűgöző." - Daily Mail ,,Erőteljes olvasmány, oldalanként változik, hogy éppen sír vagy nevet-e rajta az ember." - Belfast Telegraph Részlet ,,Az eső szakadatlanul veri a szélvédőt. Úgy ömlik az egekből, mintha valaki vagy valami dühösen és készakarva el akarna törölni mindent, akár a locsolókannájával gonoszul a hangyaboly fölé hajló kisgyerek. Enya semmit se lát az ablaktörlő heves mozgásán és az eső homályos árján túl, amitől a külvilág délibábnak vagy olvadt viasznak tűnik. Minden csöpög, leoldódik, eltűnik szép lassan. Leveszi a lábát a gázpedálról, ahogy újabb váratlan kanyart kell bevennie. Gyomra háborog a hirtelen zökkenéstől, szíve dörömböl, válla megfeszül, amint kétségbeesetten kapaszkodik a kormánykerékbe, szorosan összepréselt állkapcsa megsajdul. A Cruagh és Kilmashogue-hegységek keskeny útjain kanyarog, kőfalak és fenyőerdők között. A lejtőket gránittömbök csipkézik, a jégkorszakban kerültek ide és gurultak szét ilyen szeszélyesen; mindebből most, a legrövidebb nap legsötétebb éjszakáján mit sem láthat, mégis tudja, itt vannak. Ezen a vidéken nőtt fel, a dublini hegyekben, anyja otthon oktatta, osztálytermek helyett a szabadban tanult. Tanulni számára annyit jelentett: tapintani, ízlelni, szagolni, érezni. Még ilyen helyismerettel is tudja, előbb-utóbb félre kell húzódnia, hogy megvárja, amíg csitul a vihar. Ekkora erővel csak nem zuhoghat már olyan sokáig. Fényszórója olykor rávilágít az út szélén lezúduló vízre, mintha egy sereg patkány rohanna lefelé a hegyoldalban. Írország eltűnik, szertefoszlik, mintha sose lett volna. Az Atlanti-óceánnak ez az apró szigete végül annyira megszívja magát vízzel, hogy lemerül a tengerfenékre, mint valami mélytengeri szivacs, a vízfelszínen pedig csak apró buborékok árulkodnak majd az egykori, szétázott kis civilizációról. Közelebb hajol a kormánykerékhez, rágörnyed, szinte megpróbál köré görbülni, összeszorított ujjakkal markolja. Bárhogy feszül is meg a teste, bárhogy igyekszik is a jelenlegi feladatra összpontosítani, gondolatai elkalandoznak. A mögötte villogó fényszóró elvakítja, bevilágítva az autója belsejébe, túl közel van, veszélyesen közel. Lehúzza lábát a gázpedálról, ezzel jelezve a sofőrnek. Az rádudál, ijesztően eléje vág egy kanyarban, majd elszáguld. Hevesen dobogó szívvel figyeli, ahogy a hátsó lámpák a távolba tűnnek, akár a szélvédőjére csöppent, elmosódó vérfoltok."

A szerző nagyanyja életét regényesen feldolgozó A fehér eperfa pazar, megható portré a harmincas évek Japánjában élő, két világ között őrlődő, fiatal koreai nőről, akinek nincsen más választása, a családja jövője érdekében vissza kell szereznie az identitását. 1928, Korea japán megszállás alatt. A tizenegy éves Mijong aprócska, Phenjan melletti falujának határán túl mutató álmokat dédelget. Tanár szeretne lenni, nem kíván előre elrendezett házasságot kötni, saját maga akar dönteni a jövőjéről. Amikor lehetősége nyílik, hogy Japánban éljen a nővérével és továbbtanuljon, talán nem is lehetne boldogabb, pedig az édesanyját és a koreai nevét is kénytelen maga mögött hagyni. Kiotóban egyre ellenségesebben viselkednek a koreaiakkal, Mijong pedig gyorsan rájön, hogy a túlélés érdekében japánná kell válnia. Japán néven, Mijokóként nővér lehet, de ahogy telnek-múlnak az évek, úgy érzi, hogy kezdi elveszíteni önmagát. Egy koreai gyülekezetben vigasztalódik, és valami olyat talál, amire egyáltalán nem számít: célt és fiúgyermeket adó szerelmet egy aktivista oldalán. Mikor a háború közvetlen közelről fenyeget, Mijong egyre inkább szembesül új otthonának korlátaival. Választania kell. Döntése pedig örökre megváltoztatja az ő és szerettei életét. ,,Szép, mély történelmi tudásról tanúskodó regény... Ha a Pachinkót szeretted, A fehér eperfát is szeretni fogod." --Lisa See, a New York Times bestseller The Island of SeaWomen szerzője Részlet a könyvből: 1935. ősz és tél A nyár őszbe fordult a közeli Arasijama-hegyen, amelynek fái, a lány szívének ragyogásához hasonlóan vörös, arany- és narancsszíneket vettek fel. A következő hónapokban Mijoko gyakran találkozott Hodzsunnal a folyónál. Beszélgettek, sétáltak, és a karjuk néha egymáshoz ért. Egy hirtelen zápor alkalmával a Daimaru áruházban találtak menedéket, és végül egész kis kaland kerekedett a váratlan eseményből. Lifttel mentek fel az ötödik szintre, és egy tál rizses húsos curryt ettek az étteremben. Egymással szemben ültek, üdítőitalt ittak, és a közeli asztalnál fagylaltozó gyerekekre mosolyogtak. Hodzsun vásárolt a lánynak egy esernyőt az alagsorban található leértékelt árucikkek közül, és egymáshoz bújva, egymásba karolva sétáltak hazáig. Hodzsun egyszer csak megragadta Mijoko kezét, és nevetve szaladtak a felhőszakadásban. A lánynak már hiányzott a férfi, ha éppen nem volt vele, és alig várta, hogy ismét időt tölthessenek együtt. Decemberben egy másik esemény is okot adott a boldogságra. Levelet kapott Tejongtól. Kedves Mijong! Anyád jobban van. Apa még mindig segíti őt. Anyád azt mondta, hogy büszke rád, amiért segédápolóként támogatod a hozzá hasonlókat. Azt is mondja, hogy a pénzedet a tanulmányaidra használd fel, és vegyél valami szép dolgot magadnak. Egy phenjani vendégházban élek. Nyugati öltönyt hordok, és mindennap dolgozni megyek a bankba. Sokat tanulok. Kérlek, látogass meg, amikor majd tudsz. Tejong Az anyáról szóló jó híreket olvasva reménysugár csillant fel Mijoko előtt. Elképzelte, ahogy az anyja felül és megint kötöget. Elmosolyodott, ahogy arra gondolt, hogy Tejong öltönyben és nyakkendőben indul a bankba, hogy fontos munkáját végezze. Hodzsunnak is megmutatta a levelet, és hirtelen úgy érezte, hogy lehetőségek nyílnak meg számára a jövőben. Lehet, hogy egy napon majd visszamehet az iskolába, és nem kell többet aggódnia anya miatt. Talán még a most elérhetetlennek tűnő nővérkedést is kitanulhatja. És Hodzsunnal is elmélyülhet a kapcsolata. Hodzsun elvitte magával a lány a lakhelyétől nem messze található, kétemeletes otthonához. Beinvitálta, de Mijoko nemet mondott; vöröslött az orcája a lehetőségre, hogy a férfi családja megveti majd azért, mert nincsen rendes családja és pénze. Végtére is szegény lány volt, akivel nem éltek itt a szülei. Hodzsun a faépületre mutatott, és elmagyarázta, hogy a központi udvar körül három szoba van a földszinten és még három az emeleten. Apja, anyja, két fiútestvére és azok feleségei mind egy fedél alatt éltek. Hodzsun házát látva Mijokónak eszébe jutott apa nagy családja Koreában. Amióta külföldre költözött, nem kommunikáltak közvetlenül. Azon is elgondolkozott, hogy milyen lehetne a saját családja. Ám ha apáról és az ő családjáról gondolkodott, nemsokára eszébe jutott anya görbe háta is és a felvillanó szeme, ahogy elmondta a történetét a férfiról, aki ellopta a családi földjét. Hodzsun annyira másnak tűnt, mint az anyja életét meghatározó férfiak, de a házasság továbbra is túlságosan kockázatosnak tűnt a lány számára. Mijoko nem engedhette meg magának, hogy álmokba ringassa magát - csak a jelen létezett számára, a lehetőség, hogy élvezzen minden,Hodzsunnal töltött napot.

Ebben a gyönyörűen illusztrált naptárban az évet Paulo Coelho műveiből válogatott idézetek kísérik végig. Paulo Coelho, akit emberek milliói a szavak alkimistájaként tartanak számon, napjaink egyik legbefolyásosabb szerzője. Könyvei nemcsak a bestsellerlistákat vezetik, de társadalmi és kulturális párbeszédet is gerjesztenek. A műveiben érintett témák, eszmék és filozófiák sok olvasó vágyát teljesítik be, olyanokét, akik a saját útjukat és a világ újfajta megértését keresik. Catalina Estrada már gyerekként ráeszmélt szülőhazája, Kolumbia vibráló és buja természetére. Jelenleg Barcelonában él, de nemzetközileg elismert illusztrátorként sem felejtette el a gyökereit. Munkáiban, erőteljes színhasználatában ma is jelen van ugyanez a csodával teli rajongás.

Az epikus és líraian szép A hegyek éneke a Tr?n család több generációt átfogó történetét meséli el, háttérben a vietnámi háborúval. Tr?n Di?u Lan 1920-ban született, a földreform idején hat gyermekével együtt menekülni kényszerült a családi farmról, amikor északon a kommunista kormány került hatalomra. Évekkel később Hanoiban fiatal lányunokája, Huong akkor válik nagykorúvá, amikor szülei és nagybátyjai elindulnak a Ho-Si-Min ösvényen, hogy egy olyan konfliktusban harcoljanak, amely nemcsak szeretett hazájukat, hanem családjukat is szétszakította. Az izgalmas, megragadó, Vietnám nyelvével és hagyományaival átszőtt A hegyek éneke a vietnámi nép szemszögéből eleveníti fel, milyen árat követelt a háború, miközben bemutatja a szeretet és remény valódi erejét. Részlet a könyvből: Én a bejárat körül repkedő pillangókat figyeltem. Szerettem volna mindent felfedezni. Láttam, hogy a falusi gyerekek ruhátlanul fürdenek a tóban, vízibivalyok hátán járják be az iszapos földeket, fára másznak, hogy madárfészkeket keressenek. Szerettem volna megkérni nagymamát, hogy engedjen el velük, de olyan aggodalmasan nézet rám, hogy szó nélkül bólintottam. Berendezkedtünk ideiglenes otthonunkba, nagymama rizst és némi pénzt adott Tung asszonynak, és segítettünk elkészíteni az ételt, zöldséget szedtünk a kertből, elmosogattunk. - Micsoda segítség vagy - mondta Tung asszony, ettől úgy éreztem, mintha picivel magasabb lennék. Az otthonuk különbözött a mienktől, mégis volt, amiben hasonlított a hanoi lakásunkra, itt is fekete papírral ragasztották le az ablakokat, hogy az amerikai bombázók éjjel az életnek semmi jelét ne láthassák. Nagymama kecses volt, amikor a falu templomudvarán tanított, a diákok a döngölt földön kuporogtak, az arcuk ragyogott. Az óra addig nem ért véget, amíg meg nem tanította nekik az egyik dalát. - A háború lerombolhatta az otthonainkat, de nem pusztíthatja el a lelkünket - mondta nagymama. A diákja és én is énekelni kezdünk, olyan erővel és hangosan, hogy berekedtünk, a hangunk a közeli rizsföldeken velünk brekegő békák vartyogására hasonlított. A Déli föld és erdők 1945-ben játszódik és nagyon izgalmasan kezdődik. Lelki szemeim előtt a Dél nagyon buja, az emberek boldogok és nagylelkűek. Kígyót és szarvast ettek, krokodilokra vadásztak, és mézet gyűjtöttek a sűrű mangrove-erdőkben. Aláhúztam a bonyolult szavakat és az egzotikus déli kifejezéseket, nagymama pedig amikor csak ideje engedte, elmagyarázta őket. Együtt sírtam An-nal, aki elvesztette a szüleit, amikor elmenekültek a kegyetlen francia katonák elől. Azon tűnődtem, miért szállják meg állandóan idegen hadseregek az országunkat. Először a kínaiak, azután a mongolok, a franciák, a japánok, most pedig az amerikai imperialisták. Miközben képzeletben délre menekültem, a bombák Hanoira - a mi északunk szívére - hullottak. Amikor megkongatták a gongot, akár nappal, akár éjjel, nagymama kézen fogott, és húzott a hegy felé. Harminc percig tartott, mire felmásztunk, és soha nem engedett megpihenni. Mire elértük a barlangot hatalmas fémmadarak dübörögtek el mellettünk. Szorosan nagymamába kapaszkodtam, hálás voltam a barlangért, ugyanakkor gyűlöltem is: innen néztem, ahogy a városomat elnyelik a lángok.