Ebben a gyönyörűen illusztrált naptárban az évet Paulo Coelho műveiből válogatott idézetek kísérik végig. Paulo Coelho, akit emberek milliói a szavak alkimistájaként tartanak számon, napjaink egyik legbefolyásosabb szerzője. Könyvei nemcsak a bestsellerlistákat vezetik, de társadalmi és kulturális párbeszédet is gerjesztenek. A műveiben érintett témák, eszmék és filozófiák sok olvasó vágyát teljesítik be, olyanokét, akik a saját útjukat és a világ újfajta megértését keresik. Catalina Estrada már gyerekként ráeszmélt szülőhazája, Kolumbia vibráló és buja természetére. Jelenleg Barcelonában él, de nemzetközileg elismert illusztrátorként sem felejtette el a gyökereit. Munkáiban, erőteljes színhasználatában ma is jelen van ugyanez a csodával teli rajongás.

,,Hiszen, tételezzük fel, mire Kobak felnő, még létezik könyv, és lesz, aki olvas, és esetleg Kobak kezébe kerülnek a könyveim, és feltűnik neki, hogy mindenkiről szó esik, a testvéreiről, az unokatestvéreiről, a barátnőkről és a kutyákról, de róla semmi. Ez nem lenne igazságos." Elkészült hát a népszerű sorozat legújabb kötete, amelyben a Nagymama ezúttal is komoly kihívások elé néz. Férje, a Gyerekdoki aggasztó szívbetegsége, valamint (ezzel némileg összefüggésben) titokzatos pittyegések a férj telefonján, a digitális korba született unokák rejtélyes világa, a véletlen egybeesések volt gimnáziumi szerelme, Gönczi és az ő élete között, és legfőképpen az idő hol száguldó, hol megtorpanó, különös természete a Nagymamát arra sarkallja, hogy a mesterséges intelligenciához forduljon támogatásért és megnyugtató válaszokért. Pataki Éva bravúros időkezeléssel egyetlen napba sűríti a gyakran a múltban gyökerező és sokfelé ágazó történéseket. Az életigenlő, mégis enyhén mélabús hangulatú legújabb Nagymama-könyv talán a sorozat legfilozofikusabb darabja, ugyanakkor a szöveget ezúttal is átjárja az eredeti, fanyar humor. Idézet Ez már sok volt. Még hogy én hangos lennék, csak azért, mert a Gyerekdoki beszél abnormálisan halkan? Meg erőszakos? Csak mert többnyire én döntöm el, hogy milyen sorozatot nézzünk, vagy épp kit hívjunk meg vacsorára? De hát én olvasok utána a sorozatoknak, és jobbára én ápolom a társas kapcsolatainkat, ő inkább főz. Tudtam, persze, hogy a férjem nincs jó passzban, gyászol, Maci kutyánk halála a padlóra küldte, de ez azért fájt. A Gyerekdoki a piacra sem jött velem, sehová sem jött, sétálni sem. Pedig hívtam kitartóan, hogy mégis mozogjunk, a mi korunkban már figyelni kell a rendszeres testmozgásra. Én hívtam fel erre a figyelmét, noha ő az orvos, igaz, gyerek-. Fásultan azt válaszolta, mi értelme kimenni a házból pusztán azért, hogy azután visszajöjjünk. Kutya nélkül a séta céltalanná lett a számára, így magam róttam a kizöldült, számozott utcákat, egyre azon a paradoxonon törve a fejem, hogyan cipeljem magammal a Gyerekdokit, hogy megtegye az egészség fenntartásához szükséges napi lépésszámot anélkül, hogy erőszakosnak tűnnék. Éreztem, hogy ez így nem mehet tovább.

Kár, hogy csak MOST kezdek rájönni, hogy alapjában véve jópofa nő lehetett az anyám. KÁR, hogy csak most kezdem IRIGYELNI, amiért annyira BÁTRAN élt, ahogyan én sose mertem. DE JÓ VOLNA ÚJRAKEZDENI, ÚJRAKEZDENI, EGÉSZEN ELÖLRŐL. Az Anya csak egy vant Vámos Miklós 1992-ben kezdte írni, és 1995-ben jelent meg először. Aztán még harminckilencszer, több kiadónál. Szűk három évtized múltán rengeteget változott a világ. A regény csak keveset, a szerző egyszer átjavítgatta. Mi - emberek, magyarok, olvasók - talán többet. Ám főszereplő, a mániás depressziós (mindközönségesen: félbolond) anya pontosan olyan, amilyen számtalan sorstársa napjainkban. Elviselhetetlen és mulatságos. Szerencsétlen és mázlista. Félénk és bátor. Érzelemszegény és szerelmes. Míg a könyv elején sajnáljuk, később már-már irigyeljük. Meghat és megnevettet. Ha a regényt elolvasva úgy érezzük, ideje fölhívnunk a saját anyánkat, jó nyomon járunk - az író célba talált.

A japánok úgy tartják, hogy ha gondoskodsz egy macskáról, az egy napon meghálálja. Ha pedig a megfelelő macskának viseled gondját, akkor még az is megtörténhet, hogy meghívást kapsz egy titokzatos kávézóba. Ez a bizonyos kávézó semmihez nem fogható: nincs állandó helye, sem nyitvatartási ideje - ráadásul beszélő macskák vezetik. Miközben a macskák süteményt, kávét és teát szolgálnak fel a vendégeknek, asztrológiai tanácsadást nyújtanak számukra, és elmondják, hol zökkent ki az életük a megfelelő kerékvágásból. A kávézóba betérő szerencsétlen forgatókönyvíró, a válságba került filmrendező, a reménykedő fodrász és a technológiai kihívásokkal küszködő weboldaltervező mind kicsit elveszettnek érzi magát. Nem véletlenül kerültek a Telihold kávézóba... Részlet - Örülünk, hogy ellátogatott hozzánk. Elnézést, úgy látom, megleptük... - Neeem... - ráztam meg kicsit a fejem. - Örvendek, üdvözlöm a Telihold kávézóban! - mondta a háromszínű macska, és letette az asztalra a poharat. Ahhaaa, pillantottam a pohár felé. A lágy ívű, apró pohárban víz, abban meg három darab jégkocka volt. Az egészen apró ütközéstől, amellyel a pohár az asztalhoz ért, a víz felszínén szinte aranyporszerű, apró fénysugárdarabok kezdtek vakító rezgésbe. Közelebb hajoltam a pohárhoz, de a fény kialudt. Képzelődtem volna? Ahogy egyik döbbenetből a másikba estem, teljesen kiszáradt a torkom. Megragadtam a poharat, és felhajtottam a vizet. Tisztább ízű volt, mint bármilyen víz, amit valaha ittam. A szervezetem mohón felszívta, úgy éreztem, minden porcikámat átjárja. Ez aztán a finom víz! A pohárban csilingeltek a jégkockák. Még ilyet, jégkockás vízért lelkendezem egy tavaszi estén, amikor bizony még hűvös az idő! Habár... ma nagyon meleg van. Ahogy a vizet ittam, éreztem, hogy kicsit megnyugszom. - Én vagyok a főpincér, elnézését kérem, hogy ma a beosztottaim szemtelenül viselkedtek önnel. Erre kicsit megcsóváltam a fejem. - A beosztottai? - szólaltam meg végre. - Igen. Ők szóltak önnek erről a helyről, igaz? Ekkor valahonnét felbukkant két macska, és elegánsan az asztalra telepedett. Az egyik nagy fülű, sovány és egzotikus kinézetű volt. Minthogy szeretem és ismerem a macskákat, úgy sejtettem, szingapúri. A másik fekete-fehér. A szingapúrinak gyönyörű kerek zöld, a fekete-fehérnek szürke, keskeny és kissé vágott szeme volt. Mindkettő átlagos termetű macska volt. - Mizuki mester, hát eljött! - üdvözölt a szingapúri. Mivel tanúja voltam, hogy a hatalmas macska tud beszélni, az már nem tett rám különösebben nagy benyomást, hogy a normál méretű társa is megszólal, de persze azért meglepődtem. - Miii...? Ezután a fekete-fehér komoly tekintettel biccentett felém. - Szerikava mester, az előbbiért elnézést kérünk. Felismertem bennük a férfit és a fiút, akikkel a szálloda kávézójában találkoztam - és csak meresztgettem a szemem. - Lehetséges, hogy önök az iménti... macskarémek? - bukott ki belőlem, mire a három macska egymásra nézett, és méltatlankodó hangot adott ki. - Időnként emberi alakot öltünk, de macskarémek nem vagyunk. - Nem bizony, még ilyen sértést! Éreztem, hogy megnyúlik az arcom a szingapúri és a fekete-fehér macska tiltakozására, és gyorsan elnézést kértem. - Tehát a Telihold kávézó egy macskakávézó? - kérdeztem izgatottan. Macskakávézó. Amint kimondtam, ironikusan elmosolyodtam erre a mesebeli fantáziára. Nyilván elaludhattam, és most álmodom. Hiszen ilyesmi csak egy álomban fordulhat elő. Aha, szóval ez egy álom! Erre mintha oldódott volna bennem a feszültség. Előbbi kérdésemre a három macska megint egymásra nézett, és titokzatosan bólintott. - Nevezzük egyelőre annak! - válaszolta a fekete-fehér, majd a füle tövét vakarva megszólalt a szingapúri is: - Habár ez is csak az átmeneti formánk. Értetlenkedve néztem rájuk, mire a fekete-fehér hangosan megköszörülte a torkát. Erre a szingapúri a szája elé kapta a mancsát. A háromszínű főúr olyan mozdulattal, hogy ,,Akkor kezdjük az elején!", a melléhez emelte a mancsát. - A Telihold kávézónak nincs állandó helye. Kedve szerint bukkan fel, hol egy ismerős bevásárlóutcában, hol egy állomáson, hol egy csendes folyóparton. Üzletünkben nem veszünk fel rendelést a vendégeinktől - hajolt meg a főúr a szívére téve a mancsát. - Vagyis nem rendelhetem azt, amit szeretnék? - Úgy van - bólintott a főúr. - Ez azt jelenti, hogy az úriember, aki az előbb itt kávézott, nem maga kérte a kávét? - Azt. - Pedig én is egy kávét akartam kérni. A főúr bocsánatkérően hunyorgott. - A kávénkat általában olyan ,,érett felnőtteknek" szolgáljuk fel, akik már édeset és keserűt is ízleltek, és mindent megtapasztaltak.

A harmincas éveiben járó Lauren a szinglik kiszámítható, élvezetes életét éli. Csodás barátai vannak, imádja a munkáját, és van egy gyönyörű lakása Délkelet-Londonban - ahol egy este, a bulizásból hazatérve, egy idegen férfit talál. Michaelnek hívják, vonzó, kedves, és állítása szerint, valamint a barátok és a falon látható képek alapján ő Lauren férje. Lauren nyomozni kezd, hogy miként lehet egy olyan ember felesége, akivel, emlékei szerint, még sosem találkozott, amikor Michael felmegy a padlásra a létrán, hogy kicserélje a villanykörtét - és eltűnik. Helyette egy másik férfi mászik le, és Lauren élete valamint a lakása kisebb átalakuláson megy keresztül. Hamar rájön, hogy a padlása, rejtélyes módon, ontja a férjeket és a párhuzamos univerzumokat. Lauren hol pár hétig, hol pár percig él házasságban az egymást követő partnereivel, és közben küzd a sors kínálta dilemmákkal. Hiszen ha férjet cserélni ugyanolyan pofonegyszerű, mint becsavarni egy új villanykörtét, akkor honnan tudjuk, hogy megtaláltuk-e az igazit? Mikor jön el az ideje, hogy felhagyjunk a keresgéléssel, és megelégedjünk a hétköznapi boldogsággal? ,,A Férjek CSODÁLATOS: friss, eredeti, rendkívül szórakoztató és furcsán megnyugtató. ...Számtalanszor hangosan felnevettem. ...Tökéletes öröm." - Marian Keyes, a Megint, Rachel és a Felnőttek című könyv szerzője ,,A szerző új perspektívából tárja elénk a randizással és a szexszel kapcsolatos jelenlegi szokásokat és megközelítéseket... Egy nagy kérdés szórakoztató felvetése." - Kirkus Részlet A férfi magas, sötét haja borzas, és amikor a nő késő éjszaka vagy inkább hajnalban hazaér Elena lánybúcsújáról, a lépcsőfordulóban áll. A nő sikolt, és hátralép. - Mi a...? - kezdi, majd nekifut még egyszer: - Ki maga? A férfi sóhajt, és azt kérdezi: - Jó volt a buli? A szőnyeggel borított lépcső tetején, a félhomályban ácsorog. Ugye jó lakásba jöttem be? - suhan át a nő agyán. Biztos, hiszen nyitotta a kulcs az ajtót. A nő ittas, de nem annyira, hogy véletlenül betörjön valahova. Még hátrébb lép, kitapogatja a falon a villanykapcsolót, miközben szemmel tartja az idegent. A lakás fényárba borul. Minden ott van és úgy, ahol és ahogy lennie kell. Stimmel a lépcső lejtési szöge, a krémszínű fal, sőt a kapcsoló is pont úgy működik, ahogy szokott: egy pillanatig ellenáll, majd kattan. Minden stimmel tehát, csak a férfi nem, aki most megszólal: - Lauren, gyere fel! Főzök teát. Tehát tudja a nevét. Lehet, hogy... Nem, nem, annak már több hónapja, és a fickó szőke volt, meg szakállas. Akkor talán betörő? De honnan tudná egy betörő, hogy őt Laurennek hívják? - Ha most elmegy, nem teszek feljelentést - szólal meg. Pedig dehogynem! De még mennyire, hogy teszek! Hátranyúl, és elfordítja a gombkilincset. Csak hosszas babrálás után sikerül, de nem nézhet oda, pláne most, amikor a férfi - te jóságos ég! - rálép a legfelső lépcsőfokra. A nő kihátrál a lakásból, majd óvatosan, nehogy megbotoljon, a bejárati ajtó felé indul. Némi üggyel-bajjal kilöki, és kilép a fülledt, meleg előtérből a nyári estét úgy-ahogy felfrissítő, épp csak szemerkélő esőbe. Csak kicsit távolodik el a bejárattól, nehogy szem elől tévessze az őt követő férfit, aki már az ajtóban áll, és erős fény világítja meg hátulról. - Lauren! - szólal meg. - Mit csinálsz? - Hívom a rendőrséget - feleli a táskájában kotorászó nő. A telefonját keresi, hátha még nem merült le, de a zsebet, ahol lennie kéne, egy kis, mázas csuporba ültetett minikaktusz bitorolja: a mai fazekastanfolyam gyümölcse. A nő a táska mélyén kotorászik to?vább, majd amikor a telefon világítani kezd, gyorsan megragadja. Csakhogy a billentyűzár be van kapcsolva, így a képernyővédő fo?tóval, azaz saját magával néz farkasszemet. Meg az ajtóban álló férfival. Aki ott áll mellette a tengerparton, és ő átkarolja a derekát. Töltöttségi szint két százalék, azaz már csak egy. És igen, ez az a férfi! Eltéveszthetetlen az arca. Ahogy a sajátja is.

Paulus barát, a titokzatos vándorszerzetes saját múltja elől menekülve járja a világot. 1334 telén a sors egy észak-itáliai kolostorba vezeti, amelynek nagy része évek óta romokban hever, sötét zugaiban és poros termeiben pedig különféle szerzetesrendek élnek furcsa szimbiózisban. Amikor az egyik lakó rejtélyes körülmények között meghal, a vándorszerzetes nyomozásba kezd - amit azonban több tényező is nehezít... Paulus barát egy olyan korban igyekszik megtudni az igazságot, amelyben szinte bárkire rá lehet sütni az eretnekség bélyegét, és amelynek mindennapi részét képezi a halál. Vajon sikerrel járhat-e egy olyan ember, aki saját maga előtt sem tud teljesen őszinte lenni? Az ötödik parancsolat Bíró Szabolcs korai munkája, az első, amelyet saját nevén jegyzett. Az Athenaeum Kiadó új köntösben, a szerző több más történelmi témájú és hangulatú - vagy épp az Anjouk-sorozathoz kapcsolódó - novellájával együtt adja közre ezt a különleges kisregényt. Idézet ,,Amikor sexta után megtaláltam Mihály testvért a romos, pókhálós szkriptóriumban, a hóesés már teljesen abbamaradt. Az apátság fölött gyülekező, sűrű felhőzet viszont azt üzente, hogy nem ért még véget az égi háború, a vihar csak erőt gyűjt a következő rohamhoz. - Ki az, ki van ott? - fordult felém a vénségesen vén Mihály, ahogy meghallotta közeledő lépteimet az üres teremben. - Paulus vagyok - mutatkoztam be. - Úgy hallottam, itt talállak. - Gyere, gyere csak közelebb, testvérem! - integetett kedélyesen. Ekkor vettem csak észre, hogy mindkét szemére vak. - Gyere, élvezd velem együtt ennek a szent helynek a csendjét! Az ablakpárkányon ült, arcán túlvilági mosollyal. Letelepedtem mellé, és végighordoztam tekintetem a helyen, amit ő szentnek nevezett. Az aedifícium, melyben a szkriptórium is állt, valaha gigantikus, fényűző építmény lehetett, ekkor azonban már csak óriási kőhalomnak tűnt, mesterséges sziklának az apátságon belül. Mindenütt romok, felborított és korhadásnak indult asztalok, félig használt pergamenek, megtépázott tollak hevertek. A falakat néhol korom lepte, de még annál is több volt a pókháló és az egérürülék. - Tudom, mit gondolsz - szólalt meg mellettem fátyolos hangon Mihály testvér. - Azt hiszed, vén bolond vagyok, hogy szent helynek nevezem. Látnod kellett volna fénykorában! Nem szóltam, hagytam, hogy az öreget elöntsék az emlékek, és meséljen nekem a múltról. - A világ legpompásabb szkriptóriuma volt ez - áradozott a szerzetes. - Állandóan folyt a munka, szebbnél szebb, értékesebbnél értékesebb kódexeket másoltunk. Ott, ahol most csak a beomlott falrészt látod, állt egy kis ajtó, az vezetett a könyvtárba. Nem léphetett ám be oda akárki, nagyon fontos fóliánsokat őriztünk! Különleges tudást... - In omnibus requiem quaesivi, et nusquam inveni nisi in angulo cum libro. - Bizony, jól mondod, testvérem! - mosolyodott el az öregember. - Ha jól értem, te is másoló szerzetes voltál, Mihály testvér. - Ó, igen, én is itt dolgoztam - mutatott végig a romokon. - Itt állt az asztalom, éppen itt, az ablak mellett. Több száz oldalt készítettem el, amikor még dicsőséges időket élt ez a kolostor. Aztán... áh! - legyintett dühösen, lemondóan. - Mi történt? - faggattam. - Miért áll romokban a fél apátság? - Nem lett volna szabad elrejtenünk a tudást, az vezetett minden rosszhoz, a titkolózás és a gyarló kíváncsiság - siránkozott. - Hét esztendeje történt, de mintha már egy örökkévalóság is eltelt volna azóta. Egyetlen hét leforgása alatt olyan zűrzavar alakult ki, hogy el sem hinnéd, testvérem! Azt gondolnád, hogy csak mese és merő kitaláció, amit összehordok. Még a Szent Inkvizíció is itt járt, két testvérünket máglyahalálra ítélték, mert boszorkányok voltak és gyilkosok, dolcineánus eretnekek, de egy másik, különös szerzetes - a nevére már nem emlékszem - azt mondta, hamis az ítélet, aztán egyszeriben eltűnt, majd meg tűz ütött ki a toronyban, leégett a könyvtár, és a falusiak fellázadtak. Jaj, testvérem, szavamra mondom, a pokol elevenedett meg itt akkor!"

Az ifjú és feltűnően szép Dorian Grayt lefesti barátja, Basil Hallward. Lord Henry Wotton befolyása alá vonja a tapasztalatlan húszéves ifjút, és ráébreszti az élet ízére. Dorian a lelkét is kész lenne odaadni azért, hogy tetteinek terhét a Basil által festett arcképe viselje, ő pedig ifjú maradhasson. Mindjobban beleszeret saját szépségébe, ám a festmény öregedése nyomasztóan hat rá. ,,Basil Hallward az, aminek én hiszem magam, Lord Henry az, aminek a világ hisz engem, Dorian az, ami én szeretnék lenni - egy másik korban." - Oscar Wilde Idézet - Jöjjön, üljünk az árnyékba - szólt Lord Henry. - Parker kihozta italunkat, és ha tovább áll a napon, agyonégeti, s akkor Basil nem festi le többé. Vigyázzon, le ne süljön. Nem jól állna magának. - Nem törődöm vele - kiáltott Dorian Gray kacagva, és leült egy padra a kert végén. - Magának pedig mindennel kell törődnie. - Miért? - Mert magának nagyszerű fiatalsága van, és a fiatalság ezen a földön az egyetlen érték. - Én ezt nem is érzem, Lord Henry. - Nem, most nem érzi. Egy napon azonban, ha majd öreg lesz, ráncos és csúnya, ha majd a gondolat redőket vés homlokára és a szenvedély iszonyú tüzével megpörzsöli ajkát, akkor majd érzi, borzalmasan érzi. Most amerre megy, elbűvöli a világot. Azt hiszi, mindig így lesz ez...? Csodálatosan szép arca van, Gray úr. Ne ráncolja homlokát. Csodálatosan szép arca van. És a Szépség a Szellem egy formája - sőt magasabb, mint a Szellem, mert magyarázni sem kell. A világ nagy tényei közé tartozik, mint a verőfény vagy a tavaszi idő vagy a sötét vizeken való visszatükrözése annak az ezüstkagylónak, amelyet holdnak nevezünk. Ez kétségtelen. A Szépségé a fölény isteni joga. Aki birtokában van, abból herceget csinál. Mosolyog? Ó, ha majd elveszti, nem mosolyog többé... Néha azt szokták mondani, hogy a Szépség csak afféle fölszínes valami. Lehetséges. De legalább nem olyan fölszínes, mint a Gondolat. Nekem a Szépség a csodák csodája. Csak sekélyes emberek nem ítélnek azután, amit látnak. A világ igazi titokzatossága az, ami látható, nem az, ami láthatatlan. Igen, Gray úr, az istenek jók voltak önhöz. De amit az istenek adtak, azt hamar vissza is veszik. Csak egypár éve van, hogy igazán, tökéletesen és egészen éljen. Ha elmúlik az ifjúsága, szépsége is vele vész, és akkor tüstént fölfedezi, hogy nincs több diadal számára, vagy be kell érnie azokkal a nagy győzelmekkel, amelyeket a múltjára való visszaemlékezés keserűbbekké tesz, mint a vereségeket. Minden eliramló hónap közelebb hozza önt valami borzasztóhoz. Az idő féltékeny önre és harcol a liliomai és rózsái ellen. Aztán megsápad, arca beesik, szeme elhomályosodik. Iszonytatóan szenved majd... Ó, élje az ifjúságát, amíg fiatal! Ne pocsékolja el napjai arányát, ne hallgasson a szobabölcsekre, ne igyekezzen elhárítani a reménytelen kudarcot, és ne adja oda életét a tudatlanoknak, a közönségeseknek, a hitványoknak. Ezek afféle beteges ábrándok, korunk hamis eszméi. Élje azt a csodálatos életet, amely önben van. Semmi se menjen veszendőbe. Folyton-folyvást új és új meglepetéseket hajszoljon. Ne féljen semmitől... az új hedonizmus - erre van szüksége századunknak. Ön lehet látható jelképe. Az ön egyéniségével mindent megvehet. A világ magáé, egy idényre... Mihelyt megismertem, láttam, egyáltalán nincs tudatában annak, hogy micsoda és hogy mi minden lehet. Annyi min?den volt önben, ami elbűvöl engem, hogy éreztem, mondanom kell valamit önnek önmagáról. Arra gondoltam, milyen tragikus lenne, ha szétforgácsolódna. Mert az ifjúsága nagyon rövid ideig tart majd, nagyon rövid ideig. A közönséges mezei virág elhervad, de aztán újra kivirul. Az aranyeső júniusra éppúgy sárgul, mint most. Egy hónap múlva piros csillagok gyúlnak az iszalagon, és leveleinek zöld éjszakája minden évben rengeti majd piros csillagait. De mi soha többé nem kapjuk vissza ifjúságunkat. Az öröm ütőere, amely bennünk lüktet húszéves korunkban, meglassul. Tagjaink elaszlanak, érzékeink megpudvásodnak. Förtelmes babákká fajzunk, és a szenvedélyek emléke riaszt, amelyektől túlságosan féltünk, azok az isteni kísértések gyötörnek, amelyeknek nem mertünk engedni. Ifjúság! Ifjúság! Nincs is a világon más semmi, csak az ifjúság.

Balázs Béla, az elismert, sikerei csúcsán járó író egy éjszakai lokálban megismerkedik egy fiatal nővel, akinek nem tud ellenállni. A mindent elsöprő vonzalom hatására a meggyőződéses kommunista férfi Moszkva helyett a Dolomitok sziklái közé utazik, hogy részt vehessen Leni Riefenstahl első filmjének megalkotásában, kockára téve hírnevét és karrierjét. Kapcsolatuk mindkettőjük számára végzetes lehet a háború felé sodródó Németországban, a Hitler pártfogását elnyerő nő elsöprő ambíciói mellett. Szűcs Dóra filmrendező első könyve e két nagyon különböző ember szerelmét dolgozza fel filmszerűen pergő jelenetekben. Részlet a könyvből: Kávégőz és szivarfüst kellemes aromáját szívta magába a bársonyfüggöny, peremén a púder összetéveszthetetlen nyoma. Kopottsága hosszú évek tapasztalatát és történetek sokaságát hordozza, szélén a bársonyos tapintás már a múlt ködébe vész. Leni a bár közönségét lesi. Odakint zsongás, halk zongoraszó, itt mindenki valamit vár, hiszen záróráig mindig van remény. Aztán elillan, és másnap új remény ébred. Meghitt, rojtos lámpaernyők, alattuk az asztalba épített hamutál, kis fémdobozban szivarok, mellettük gyufásdobozok a kabaré nevével, hogy a látogatók el ne feledjék, hol vannak. A nagyrészt férfi közönség tagjai elegánsak, jómódúak. Itt-ott asztalon heverő csokornyakkendők, háttámlára vetett zakók jelzik, hogy viselőjük már sutba dobta ma estére az elvárásokat és az illemet. Ami itt történik, az itt is marad. Sokal ezzel szemben szenvtelenül, vele született eleganciával ül az egyik asztalnál, beleszippant egy szivarba, a füst fellegként takarja el az arcát, majd kezébe veszi a konyakospoharat, és aprót kortyol belőle. Egy mellette elhaladó felszolgálólány kedvesen rámosolyog, ő biccent felé, kissé megemelve a poharat. Otthon van itt. A színpadon népszerű kabarészám veszi kezdetét. Egy furcsa, piros nadrágban, hozzá egyáltalán nem illő kék hózentrógerben és lila kalapban komolytalankodó férfi valami mindenki számára ismerős sanzont énekel. Egyes asztaloknál dúdolva dülöngélnek rá, máshol tudomást sem véve róla összebújva beszélgetnek, megint máshol pohárral a kézben, fennhangon éneklik a dalt. Leni arcára ma este egészen különös izgalom jelei ültek ki, Sarah talán még sosem látta ilyennek. A rá cseppet sem jellemző, romantikus vágynak tűnő érzés kapkodóvá teszi a mozdulatait. Kutató szeme úgy les ki a függöny mögül, mint prédára váró vadászé, aki már napok óta nem evett. Barátnője felé fordul, a szeme alatti kék tusvonalról érdeklődik, ami úgy érzi, elmosódott kicsit. Így éppen elhalasztja a pillanatot, amire olyan epekedve várt. Béla belép, körbepillant, felméri a terepet. Olyan régen volt ehhez hasonló helyen, hogy azt hitte, az emberek már másfajta szórakozásokat részesítenek előnyben. Most azonban mélyet szippant a levegőbe. Igen, kávé, konyak, szivar, púder és felszabadult izgatottság illata keveredik. Hogy szerette ezt régen! Miért maradtak el az életéből ezek az esték? Tulajdonképpen maga sem tudta, hogy vágyik rá. Ez az ajtó, amin belépett, varázslattal bír. Maga mögött hagyott mindent, kizárta az életéből Brechtet, a politikát, a munkát, a várakozó embereket az utcán, a kötelezettségeket, a megfelelési kényszert, a felelősséget. Olyan könnyűnek érzi magát, mintha hirtelen húsz évvel fiatalabb lenne.

A Ne higgy a megérzésednek! című kötetben Seth Stephens-Davidowitz közgazdász, a Google korábbi adattudósa és a The New York Times bestsellerszerzője felfedi, hogy valójában mekkorát tévedünk, amikor a megérzéseinkre hagyatkozunk. Mielőtt nagy döntéseket hoznánk, megvitatjuk azt a barátainkkal és a családunkkal, tanulmányozzuk a ,,szakértők" tanácsait az interneten, és talán még egy önsegítő könyvet is elolvasunk - aztán azt tesszük, amit helyesnek gondolunk, és a nagy téttel járó döntéseket kizárólag a megérzéseinkre alapozva hozzuk meg. Az elmúlt években a tudósok hatalmas adatbázisokban kutattak. Randiprofilok százezreinek adataiból sikeres stratégiákat alkottak meg az eszményi randihoz; több százmillió adóbevallás adataiból kiderítették, hogy melyek a legjobb helyek a gyermekneveléshez; karrierpályák millióinak tanulmányozásából eddig ismeretlen okokat találtak arra, hogy egyesek miért jutnak fel a csúcsra. A tények és a számok ellentmondanak a megérzéseinknek. Stephens-Davidowitz könyvében olyan önsegítő módszereket mutat be, amelyek valóban működnek - legyen szó akár arról, hogy melyik a legjobb időszak az életünkben egy vállalkozás beindítására, akár arról, hogy valójában mennyire tesz bennünket boldoggá az, ha kihagyjuk egy barátunk születésnapi buliját a kedvenc sorozatunkért. Feltárja azokat a megdöbbentő következtetéseket, amelyeket az adatok megtaníthatnak nekünk arról, hogy kik vagyunk, és mi teszi jobbá az életünket. Davidowitz az önfejlesztés új világát mutatja be, amelyet az adatok tesznek lehetővé. Idézet Ön jobb döntéseket hozhat az életében. A Big Data segíthet ebben önnek. Az internet által elérhető adatoknak köszönhetően csendes forradalmat élünk át abban, hogy az emberi lét legfontosabb területeit megértsük. Az elmúlt évek során a tudósok rengeteg hatalmas adatbázisban kutattak - az égvilágon mindenben, társkereső alkalmazások üzeneteitől a Wikipédia-profilokon át a Facebook-kapcsolatiállapot-beállításokig. Adatok ezrei, sőt milliói segítségével feltehetően először sikerült hiteles választ adni olyan alapvető kérdésekre, mint: o Mitől lesz valaki jó szülő? o Kik és miért titkolják, hogy sok pénzük van? o Mekkora eséllyel lehet valakiből híresség? o Miért kivételesen szerencsések bizonyos emberek? o Miből tudhatjuk előre, hogy boldog lesz egy házasság? o Általánosabban feltéve a kérdést: mi teszi boldoggá az embereket? Az adatokból kirajzolódó válaszok sokszor eltérnek attól, amelyre előzetesen tippelne, és más döntések következnek belőlük, mint amilyeneket egyébként meghozott volna. Az új adathalmazokban olyan felismerések rejlenek, amelyek lehetővé teszik, hogy ön vagy valamelyik ismerőse jobb döntéseket hozzon. Példa: Tegyük fel, hogy ön egyedülálló férfi vagy nő, aki nem tud annyi randit tető alá hozni, mint amennyit szeretne. Mások tanácsát kikérve minden lehetséges módon igyekszik fejleszteni magát. Elkezd jobban öltözködni. Elmegy fogfehérítésre. Borsos összegért új frizurát csináltat. Ám a randik továbbra is elmaradnak. A Big Datában rejlő információk segíthetnek feltárni az okokat. Christian Rudder matematikus és író az OkCupid internetes társkereső tízmilliós adathalmazát vette górcső alá, hogy megtudja, milyen tulajdonságokkal rendelkeznek a sikeres társkeresők. Arra jutott - és ez egyáltalán nem volt meglepő -, hogy a legvonzóbbnak talált társkeresők a hagyományos értelemben vett szépségjegyekkel vannak megáldva: ők a világ Brad Pittjei és Natalie Portmanjei. Az adathalmazban azonban rábukkant egy másik csoportra, az úgynevezett extrém külsejűekre - például kék hajú, tetovált, különc szemüveges vagy éppen kopaszra borotvált embereket -, akik meglepően jól teljesítettek. Hogy miért? A nem szokványos társkeresőknek a sikere mögött az áll, hogy míg kétségtelenül sok ember nem találja őket vonzónak, sőt kifejezetten a visszataszító jelzőt használja rájuk, lesznek néhányan, akik valóban vonzódnak hozzájuk. És ez a legfontosabb. A társkeresésben - hacsak nem vagyunk észveszejtően gyönyörűek - Rudder szerint az a legjobb stratégia, hogy az ember ,,sok igent, sok nemet, de nagyon kevés háááátot" kapjon. Ez Rudder kutatása szerint körülbelül 70%-kal több válaszüzenetet eredményez. Az adatokból következik, hogy az a legjobb, ha önmagunk extrém változata vagyunk, így lesznek majd néhányan, akik különlegesen vonzónak fognak találni bennünket.

Engedd el! De hogyan? Akarva, de nem görcsösen? Meditálva, fehér gyertya füstjében? Az El Caminót járva hátrafelé? Morzejeleket sípolva, vagy egy lábon ugrálva az Everesten? Mantrákat búgva, esetleg zarándokként vezekelve fűcsomót rágcsálva? Ha ez pont olyan egyszerű, mint ahogy szajkózzák, akkor miért nem magától értetődő a mechanizmus? Többféle recept létezik? Aki esküszik egy módszerre, honnan tudja, hogy az mindenkinél beválik és hat a szerelemre, szakmai kudarcra, betegségre egyaránt? Péterfi Judit riporter-műsorvezető saját sorsának hullámvasútjára ülteti fel az olvasót, magánéleti és szakmai életének magasságait és mélységeit tárja fel őszintén, professzionális kérdezőként szedi darabjaira az elengedés témáját olyan hiteles szakemberek segítségével, akiknek tudása a mindennapjainkban kísér. A személyes hangvételű, számos magánéleti tapasztalatot tükröző interjúkban Csernus Imre, Daubner Béla, Dudits Dénes, Feldmár András, Iványi Gábor, Máté Gábor és Spitzer Gyöngyi (Soma Mamagésa) mutatnak lehetséges utakat sérüléseink feldolgozására, traumáink feloldására, szokásaink és sémáink elengedésére majd a továbblépésre. Hogy jobban megértsem az elengedés aktusát, rögtönzött közvélemény-kutatással feltérképeztem, ki, mire gondol, amikor azt mondja: ,,Engedd el!" A nem reprezentatív kérdezősködésemre a válasz többnyire a következő volt: ,,Nem görcsölsz rajta, hagyod, hadd menjen..." Ó, igen? És jóga közben? 356-os frekvencián? Békában szökellve? Meditálva fehér gyertya füstjében? Az El Caminót járva hátrafelé? Morzejeleket sípolva, vagy egy lábon ugrálva az Everesten? Fejen állva, mantrákat búgva vagy epret zabálva, mezítláb, papírdarabkákat égetve a jeges tóban, esetleg zarándokként vezekelve fűcsomót rágcsálva, uram bocsá' az orgazmushegyek eksztázisában egy álló lovasszoborral az ablakban? Következő kérdésem rendszerint így szól: ha ez pont olyan egyszerű, mint ahogy szajkózzák, akkor miért nem magától értetődő a mechanizmus? Ha van rá recept, akkor miért olyan rohadt nehéz ez úgy általában? Többféle recept létezik? Aki esküszik egy módszerre, honnan tudja, hogy az mindenkinél beválik? Mi a garancia arra, ha nálad igen, nálam is? Egyébként pedig létezik valamiféle piros gomb, amit ha megnyomsz, akkor az elengedés működésbe lép? Nevetséges. Mégis egy egész iparág szakosodott erre. Semmi sem explicit, hiszen hányan hálásak módszereknek, tanácsadóknak és hányan átkozzák ugyanazokat. Lehet, hogy ami nekem nem jött be, másnak igen. Vagy fordítva. Én a végsőkig elmegyek a boncolásban. Darabjaira szedem szét a témát a kérdéseimmel, olyan szakemberek segítségével, akikkel már dolgoztam korábban, és munkásságuk számomra hitelt érdemlően bizonyított, továbbá olyanoktól is választ remélek, akikkel még soha nem találkoztam, de tudásuk a mindennapjaimban elkísért és hatással volt rám. Számtalan oldal és nézőpontból felmerül, és ütközik - ez volt a cél - majd kapaszkodik össze, kikacsintva rám. Jókai Anna fogalmazott úgy, hogy nem véletlen a forma, amibe a tartalom törekszik. Túl egyszerű lett volna csak magamról írni, vagy pusztán az interjúkat elkészíteni. Én ennél többre vágytam. Így most ebben a mindenen átívelő önreflexióban kifacsarom magam, és karcolnak a beszélgetőtársaim koherens véleményei is. Fullasztó néha. Pedig csak szabadulni akartam a torokszorításból. Ez az én súlyos szembenézésem, amibe évtizedekig tartott megérkezni. Drogként hat rám az adrenalin, élvezni akarom minden pillanatát a megfejtés háborújának. Mert háborúban állok. Háborúzom azokkal a megélhetési bűnözőkkel, akik, kihasználva a sérült emberek összetörtségét, lelki vívódását, mindenféle csodamódszerrel ígérnek megváltást. És tényleg csak a kóklereket szeretném kiebrudalni. Derüljön ki végre, aminek ki kell, és hadd tegyek végre pontot az Engedd el-ügy végére. Egy napja kezdtem el a könyv írását. Ezt azért is fontos megjegyeznem, mert tegnap óta figyelem, és számolom a felém jövő ,,Engedd el!" instrukciókat. Nos, tegnap kettő, ma reggel még tíz óra sem volt, már jött a következő. De a legszebb mégis az volt, amikor elmeséltem egy barátomnak, hogy írással töltöm a mindennapjaimat, de nyomorultul kételkedem írói vénám létezésében, és emiatt napok óta a plafonnal nézek farkasszemet alvás helyett, akkor mit gondoltok, ő miként reagál erre? ,,Azt tudod, hogy ezt a görcsösséget most azonnal el kell engedned, mert így nem fog menni? Engedd el." Néma csend. Nyeltem egy nagyot. Ugye látod magad előtt a fejem? Mindenki tudja, hogy a félelem nem irányíthatja az életünket, muszáj elengedni. Vagyis, jó lenne elengedni. A félelmek elengedése nagy, ha nem a legnagyobb feladat, a legkimerítőbb munka, ez kétségtelen. Egyetlen dolgot tudok tapasztalatból mondani, amit én taktikául választottam, és amit már tudatosan csinálok. Nem mondom, hogy ezt tedd, semmiképp. Úgy próbálom meg legyőzni a félelmet, hogy belemegyek. Ugyan egy darabig menekülök, megszokásból talán, vagy mert élvezem a hajszát. De mivel rájöttem, so