Marc Márquez neve nem ismeretlen a gyorsasági motorversenyzés világában jártas közönség számára: a fiatal, többszörös világbajnok versenyző kreatív versenyzési stílusával, megalkuvást nem ismerő hozzáállásával megreformálta a MotoGP világát. A lebilincselő életrajzot, amely bemutatja a motorsport legfényesebb csillagának történetét, elsöprő sikerének titkát, életének legfontosabb eseményeit, most a magyar olvasóközönség is megismerheti. Ehhez kiváló alkalmat teremt, hogy a harminchárom év után újra megrendezett Magyar nagydíjat fölényesen Marc Márquez nyerte meg 2025 nyarán, a Balaton Park versenypályán. Részlet a könyvből: Szerinte az agresszivitás az egyetlen út, ha az ember a világ legjobbjaival áll szemben: ,,Az utolsó körökben, amikor Jorge Lorenzo, Dani Pedrosa vagy Valentino Rossi ellen harcolsz, nincs hely - egyszerűen nincs. Ők nem hagynak rést. Ilyenkor magadnak kell helyet csinálnod - be kell vetned mindent." A Francia Nagydíj újabb ,,elsőt" hozott Márquez számára: soha korábban nem motorozott MotoGP-géppel esőben. A Le Mans-i verseny napján, a reggeli bemelegítés során azonban eleredt az eső. Bár a 2012-es valenciai teszten már előfordult gyenge eső, akkor még nem lett igazán nedves a pálya. Most új helyzet volt, de Márquez villámgyorsan alkalmazkodott - és a harmadik legjobb időt motorozta. A versenyt száraz időben pole-pozícióból kezdhette, de a rajtnál kipörgött a kereke, és az első körökben több veszélyes csúszást is megúszott. Aztán megtalálta a ritmust, és a futam közepén a hetedik helyről kapaszkodott fel, végül harmadikként intették le - 2013-as évadában tehát továbbra is százszázalékos dobogós mérleggel rendelkezett. Ez a hibátlan sorozat azonban Mugellóban megszakadt. Márquez itt szenvedte el az év első kiesését - talán kissé túlságosan is magabiztossá vált addigra. A hétvége során összesen négyszer bukott, ezek közül a legdurvább a versenyen történt. Az egész szezonban rekordokat döntögetett - és ezt a sorozatot Mugellóban is folytatta, amikor minden idők leggyorsabb Grand Prix-balesetének főszereplője lett. A Márquez Alpinestars versenyruhájából származó adatok - ezek a modern bőrruhák már figyelik a versenyző testhelyzetét és sebességét is, hogy bukás esetén automatikusan kinyissák a légzsákokat - azt mutatták, hogy a spanyol 337,8 km/h-s sebességgel haladt, amikor leugrott a motorról a célegyenes végén. A híres emelkedőn, közvetlenül a célvonal után, ahol a motor rövid időre elemelkedik az aszfalttól, a gép első kereke ismét talajt ért - és ekkor blokkolt. Márquez motorja kisodródott balra, épp a pályát szegélyező fal felé. Amikor felismerte, hogy halálos ütközés felé tart, levetette magát a motorról. Az ütközés ereje olyan hatalmas volt, hogy túllépte a versenyruha szenzorai által mérhető maximális gyorsulást - 25 g-t (ami a földi gravitáció 25-szörösének felel meg). Az érzékelők már nem tudták pontosan rögzíteni, mekkora erőhatás érte a testét. Az, hogy Márquez ezt ép bőrrel megúszta, kisebb csodával ért fel - ahogy azt Valentino Rossi is többször hangsúlyozta: ,,Nagyon szerencsés volt. Nagyon. Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szerencsés, mert ez sokkal rosszabbul is végződhetett volna." A baleset látványossága nagy visszhangot váltott ki a médiában, és sokakban újra megfogalmazódott a gondolat, hogy a MotoGP-versenyzők teljesen őrültek. Márquez azonban határozottan visszautasította ezt a vádat, és nemcsak önmagát, hanem a többi pilótát is megvédte. ,,Nem lehet őrült az ember, miközben 320-szal megy" - vágott vissza. - ,,Sőt, épp ellenkezőleg: ilyenkor kell a legjózanabbnak lenni. Mi tisztán látunk - pontosan tudjuk, mikor lehet próbálkozni, és mikor nem."

,,Csodálatos regény. Friss és érzékletes újragondolása egy jól ismert történetnek." - The Times Alexandria, az ókor legfényesebb városa, i. e. 1. század. Kleopátra, a fáraó kedvenc lánya, gyermekkorát az Alexandriai Nagy Könyvtárban tudása gyarapításával tölti, arra készülve, hogy egy napon trónra lépjen. Apja halála után öccsével, Ptolemaiosszal kell osztoznia a trónon, a kettejük között kialakult konfliktus azonban Egyiptom jövőjét sodorja veszélybe. Amikor Julius Caesar megérkezik Rómából, Kleopátra ráébred, hogy benne rejlik a hatalom megtartásának kulcsa. A történetet Kleopátra, valamint Servilia, Caesar szeretője meséli el, aki kívülről, mégis fájdalmas közelségből szemtanúja az eseményeknek. Natasha Solomons lélegzetelállító helyszínekre repít bennünket, ahol gazdagság és dicsőség tárul elénk, ugyanakkor megjelenik a halál kegyetlen valósága és az árulás is. Részlet Azt akarom, hogy olyannak lássatok, amilyen vagyok. Lehet utálni, szeretni, megvetni, de előbb ismerjetek meg. Lánynak és istennőnek születtem. Jövendő királynőnek, ha megélem. Apám udvarában rengeteg az ellenségem, közülük nem egy saját családom tagja. Rosszindulatuk úgy mászik a bőrömön, mint a hangyák, és ha a gonosz gondolatok tettek lennének, akkor, amint a hangyák, azok is felmásznának a bölcsőm lábain, és kiennék a szememet. Ám mégsem vagyok teljesen egyedül. Charmian az első pillanattól fogva velem él. Elvették az anyjától, akire nem is emlékszik, ahogy kikerült az anyaméhből nekem ajándékozták, melegen beburkolták, tejjel jóllakatták. Egy istennőnek szolgálóra van szüksége, aki törődik vele, aki úgy formálódik a kívánságaihoz, akaratához, mint a kavics, amelynek élét lesimítja, formázza és csiszolja a tenger tenyere. A papok őt választották nekem, amikor megtudták, hogy csak pillanatokkal utánam született meg. Az istenek akarata, hogy örökké együtt legyünk. Csecsemőként egy bölcsőben aludtunk - mert nem szeretek egyedül lenni -, a testünk egymáshoz simult, összebújtunk, az ujjait a nyakamon tartotta. Két rabszolgatestvér szoptatott bennünket, akkor is egymás mellett voltunk. Ahogy nőttünk, vagy mellettem, vagy az ágyam lábánál szunyókált, ahogy éppen kívántam. Én adtam neki nevet, amikor a nyelvem már tudott szavakat formálni. Addig nem volt neve. Mert minden porcikája az enyém volt - még a neve is. Charmian, az öröm adományozója. Azt mondja, az öröm, amit benne láttam, csupán saját tiszta és ragyogó örömöm tükröződése volt. A rabszolgám, ám sokáig nem akart szabad lenni. Mert amikor szeretünk, nem vagyunk-e mindannyian rabszolgák, akik elégedettek leigázottságukkal? És így, a magam módján, én is az övé vagyok, hozzá láncol a szeretet. Az Időutazó-sorozat kortárs történelmi regényei olyan népszerű vagy kevésbé ismert élettörténeteket beszélnek el, amelyek kivételesek és egyediek. Saját korukat megelőző, erős asszonyok, bölcs mesterek, vagy éppen gyarlóságukban emberi történelmi alakok elevenednek meg a könyvek lapjain. Az olvasó bepillanthat a hírességek hálószobatitkaiba, vagy csemegézhet a történelemkönyvekből kimaradt életrajzi epizódokból. Az író pedig - mint hivatásos időutazó - régi korok asszonyainak és férfijainak bőrébe bújva mesél egyszerre múltról és jelenről. Az Időutazó-sorozatban eddig megjelent: Benedek Szabolcs: A spalatói boszorkány Miklya Luzsányi Mónika: Mohács özvegye Karen Duve: Sissi Kertész Edina: Jóga Budán Ben Kane: Napóleon ügynöke Miklya Luzsányi Mónika: Ezerszer Júlia - Szendrey Júlia eltitkolt élete Emily Maguire: Mámor - Johanna nőpápa legendája

,,Hayley Gelfuso fordulatos történetvezetéssel, mesterien ötvözi a romantikát és a fantasyt, és minden oldalon izgalmat kínál." - Publishers Weekly Sodró lendületű regény két kivételes nőről, akik a második világégés idején és a hidegháborús Amerikában végzik különleges, az átlagemberek szeme elől végig rejtve maradó feladatukat. Egy titokzatos helyen, az időtérben, távolabbi és közelebbi korok tanúinak emlékeit tárolják könyvek formájában. Lisavet és Amelia itt próbálják sértetlenül megőrizni a múltat azokkal szemben, akik kényük-kedvük szerint alakítanák az emberiség történelmét. Ha lázadóként nem mentenék meg az eltörlésre ítélt emlékeket, az felbecsülhetetlen károkat okozna az erről mit sem sejtő emberek mindennapjaiban, a jövőt is befolyásoló emlékezetben. Az időtérben reked 1938-ban, a kristályéjszaka éjjelén a tizenegy éves Lisavet Levy, aki arra vár, hogy órásmester édesapja visszatérjen érte. Ám a sors másként alakul, így a kislány könyvek és szellemek között nő fel, és a korábban élt emberek emlékein keresztül fedezi fel a világot. Amikor rájön, hogy a náci idővigyázók is bejárnak az időtérbe, hogy bizonyos emlékeket eltüntetve csak a számukra kedvező történelem maradjon fenn, Lisavet elhatározza, hogy a saját emlékkötetébe menti át ezeket a darabkákat. Ám amikor 1949-ben felbukkan egy amerikai ügynök, Ernest Duquesne, egy csapásra minden megváltozik. A köztük kibontakozó szerelem felrúgja a szabályokat és átírja az idő törvényeit. 1965-ben, a hidegháború kellős közepén a tizenhat éves Amelia Duquesne gyászolja eltűnt nagybátyját, Ernest Duquesne-t, amikor a CIA titokzatos ügynöke megkeresi, hogy segítsen nekik felkutatni egy emlékkönyvet, amelyet a rokona is keresett. Ám amikor Amelia belép az időtérbe, máris szembekerül a bácsikája feltételezett gyilkosával, egy orosz kémmel. De elég pár óra ezen a furcsa helyen, hogy kiderüljön: semmi sincs úgy, ahogy a jóakarói elmesélték neki. Amelia életében számos titok rejtőzik, amelyek nemsokára az egész életét felforgatják. Az elveszett órák könyve az idő természetéről, az emlékezetről és arról szól, hogy mi mindent vagyunk hajlandók feláldozni azokért, akiket szeretünk. Részlet Elborzadva figyelte, ahogy kinyitja a könyvet, majd előhúz egy gyufaskatulyát a zsebéből. Aztán meggyújtott egy szálat, és addig tartotta a papírhoz, amíg a láng át nem terjedt rá. Amikor a tűz már erőre kapott, egyszerűen leejtette a könyvet, amely borítóval felfelé, hajlott gerinccel zuhant a padlóra. - Az idővigyázók elpusztítják azokat az emlékeket, amelyekre nem akarják, hogy emlékezzen a világ. Lisavet ugrott egyet ijedtében. Azrael termett mellette, és komor ábrázattal nézte végig a válla fölött a jelenetet. - De miért? - kérdezte. Azrael vállat vont. - Így tudják fenntartani a saját ideológiájukat. A múlt tükröt tart elénk. Elárulja, hogy kik voltunk, és mi lett belőlünk. Vannak, akik nem szeretik azt, amit ebben a tükörben látnak, úgyhogy egyszerűen eltüntetik ezen emlékeket, mintha sosem lettek volna. Kitörlik az embereket a létezésből. - Kitörlik az embereket? - ismételte meg Lisavet rettegéssel a hangjában. A katona felkapta a fejét. - Wer ist da? - kérdezte, és az övéhez nyúlt. A lány zakatoló szívvel húzódott hátrébb. Azrael ott maradt, ahol volt. A katona odakiáltott neki néhány dühös szót, és átkozta, amiért továbbra is bámul rá. A náci előhúzott valamit a zsebéből, és Lisavetnek hunyorognia kellett, hogy jobban ki tudja venni. A lángok fénye egy zsebóra üvegén csillant meg - az óra összetéveszthetetlenül ismerősnek tűnt. A réztokot elkoptatta az idő, a patinája sok kézről tanúskodott, amely az esztendők során mind megérintette. Apáról fiúra szállt, és most ez a katona használta. Teljesen elhűlt, amikor felismerte. A katona babrált egy darabig az órával, amíg két méterre tőle ki nem nyílt egy ajtó. Amint átlépett a küszöbön, még egy utolsó pillantást vetett a földön lángoló papírkupacra. Abban a pillanatban, hogy becsukódott az ajtó, Lisavet előreszökkent, majd térdre rogyott az égő kötet előtt, csupasz kézzel nyúlt a lángok közé, hogy megmentse a bőrkötéses könyv maradékát. A borító is megperzselődött a szélén. A megmaradt oldalak többsége pedig úgy elszenesedett, hogy semmivé foszlott a talpa alatt, amikor megpróbálta eltaposni a tüzet. Néhány lap azonban, amelyek közelebb voltak a kötet elejéhez, érintetlen maradt. És ezek az oldalak most suttogni kezdtek hozzá, ahogy óvatosan, a forróságtól sajgó ujjakkal lerázta róluk a kormot. Mély, reszkető hangon mesélték el a történetüket. Az apja történetét. Az apja hangján. A lélegzete fájdalmas zihálássá vált, ahogy könnyek szöktek a szemébe. Még Azraelről is megfeledkezett, amíg az mellette nem termett. - Az óra... - mondta Azrael halkan. Lisavet zokogása csillapíthatatlanná vált. Nem akart belegondolni, hogy mit jelenthet mindez, noha jól tudta, csak egyvalamit jelenthetett: az apja órája egy náci katona zsebében kötött ki. Azrael egy szót sem szólt. Mellette maradt, amíg a lány megpróbálta összegyűjteni mindazt, ami megmaradt az apja emlékeiből. Most már biztos lehetett benne, hogy senki sem fog eljönni érte.

Dr. Gordon Walker biokémikus, mikológus Útlevél a gombák birodalmába című kötete átfogó képet nyújt az élővilág egyik legnagyobb és legismeretlenebb csoportjáról. Megismerhetjük e csodálatos élőlények hihetetlen formagazdagságát, szaporodási módjaikat, összetett életciklusaikat, életmódjuk sokszínűségét, gyógyhatásaikat, kulturális szerepüket, és a legfontosabb mikroszkopikus gombák csoportjaiba is betekintést nyerhetünk. Megérthetjük a gombák ökoszisztémákban betöltött elengedhetetlen szerepét, illetve azt is, hogyan kapcsolódnak a körülöttük lévő élőlényekhez. A könyv első része kérdés-válasz formátumban íródott, amelyből megtudhatjuk, mi is az a micélium, miként fejlődtek a gombák az evolúció során, hogyan működik a biokémiájuk, mi módon rendszerezik őket manapság és hogyan hatnak a mai világunkra. Emellett hasznos információkat találunk benne a felelős gombagyűjtési gyakorlatokról, kiemelve többek között, hogy a természetben megtalált gombákat fogyasztás előtt minden esetben vizsgáltassuk meg hivatásos gombaszakellenőrrel, és még a gombák gasztronómiai felhasználásáról is sokféle érdekességet olvashatunk. A második rész a gombahatározás alapjaiba vezet be bennünket, és különféle gombákat, illetve más gombaszerű élőlényeket mutat be - a természetben megtalálható ízletes ehetőktől kezdve a mérgezőkön, gyógyhatású, termesztésre használt fajokon át egészen a szokatlan, bizarr formákig. Végül egy fejezet a gombavilág különleges jelenségeit tárja elénk, bemutatva a gombák sokszínűségét. A könyvet színes és részletes tudományos illusztrációk, gombafotók egészítik ki, segítve, hogy az olvasó elmélyítse tudását a gombák világában. A könyv remekül ötvözi a közérthető, mégis tudományos alapossággal tálalt hatalmas információhalmazt, miközben egyensúlyt teremt a könnyed, olvasmányos összefoglalók és a mélyebb, tudományos háttér között. Aki a gombák világáról alapos és átfogó ismeretekre vágyik, mindenképpen tegye a polcára ezt a gazdagon illusztrált és olvasmányos munkát. Részlet Ötéves lehettem, amikor az anyámmal Massachusettsben túráztunk, és találtunk egy méretes pöfeteget. Ehetőként azonosította, ezért óvatosan kiszakítottuk a fűből, és hazavittük. Miközben vajon megsütöttük, édes diós aroma áradt szét a levegőben. Amikor először megkóstoltam e párnaszerűen lágy pöfeteget, azonnal rabul ejtett a gombászás szenvedélye: kezdetben tehát az erdőben található ínycsiklandó ételek vonzottak. Ugyanazon a helyen soha többé nem találtunk pöfeteget, de rengeteg más gombára bukkantunk az otthonunkhoz sokkal közelebb is. Amikor kivágtunk egy öreg fát a kertben, az apám úgy döntött, hogy sárgagévagomba-csírákat tartalmazó fadugókkal oltja be a tuskót. Egy évvel később, amikor már teljesen megfeledkeztem a kezdeti izgatottságomról, csoda szép sárga és narancsszínű telepek nőttek ki belőle. Óvatosan leszedtük a lágy, mégis rugalmas lapokat, majd bevittük a konyhába, és vajon megpirítottuk. A lélegzetem is elállt, amikor megkóstoltam, hiszen a textúrája és az íze szinte megkülönböztethetetlenül hasonlított a csirkehúsra. Szárnyait bontogató szakácsként letaglózott a gondolat, hogy e húsos gombában mennyi fenséges kulináris lehetőség rejlik. Egy különösen esős ősszel sok gombatelep bukkant elő az élete végén járó almafánk tövéből. Alig bírtam kivárni, míg végre megehettem a termőtestek e fantasztikus áradatát. Átnéztük a könyveinket, és úgy tippeltünk, hogy gyűrűs tuskógomba lehet, de a mindig óvatos szüleim úgy határoztak, hogy ki kell kérnünk egy profi mikológus véleményét is. Így hát leszedtük a telepeket, és elvittük a Bostoni Gombászklubba, hogy az ottani szakemberek erősítsék meg a gyanúnkat. Ők egyetértettek velünk abban, hogy tuskógombákról van szó, de azt tanácsolták, hogy óvatosan fogyasszunk belőlük, mert emésztési problémákat okozhatnak.

Hogyan jutunk el a mechanikus komputerektől a ma ismert technológiákig? Hogyan jelenik meg a mesterséges intelligencia a popkultúrában? Hogyan működtek és mire szolgáltak az első robotok? Mi köze a mitológiai lényeknek a ChatGPT-hez? Toby Walsh műve tudományos alapokon nyugvó ismeretterjesztő könyv, amely közérthetően, szórakoztatóan mutatja be a világot lázban tartó mesterséges intelligencia történetét. Részlet a könyvből: Shakey komputere rendelkezett a saját világa digitális térképével. Az ember megkérhette Shakey-t bizonyos feladatok elvégzésére - ,,Shakey, menj el a könyvtárba, és hozz el nekem egy könyvet!" -, ami után a robot az A* keresőalgoritmus segítségével átnézte a saját digitális térképét, és megkereste az utat az aktuális pozícióját reprezentáló szimbólumtól a könyvtárat reprezentáló szimbólumig. Ezután a kamerája, a távolságmérő szenzorai és ütközésgátlói segítségével nekivágott a kalandnak. Az emberekkel ellentétben, akikkel gyakran előfordul, hogy nem valami ügyesek a tájékozódásban, az A* matematikailag tökéletesnek volt mondható. De mit értünk ezen pontosan? Először is azt, hogy az algoritmus teljes. Ha létezik egyáltalán A-ból B-be vezető útvonal, akkor az A* meg fogja találni. Másodszor: optimális. Az A* mindig a legrövidebb utat találja meg A és B között. Harmadszor: a lehető leghatékonyabb, vagyis az A-ból B-be vezető legrövidebb út megtalálása során éppen csak annyit fedez fel a térképből, amennyit feltétlenül szükséges. Kevesebb kereséssel nem is lehetne megtalálni az utat. Amikor a Bond Streettől akar eljutni a King's Crosshoz, az algoritmus nem veszi tekintetbe a Marble Archot, ugyanis nincs rá szüksége. Mielőtt még az MI történetének az érdekes kis anekdotájaként legyintenénk az A* algoritmusra, érdemes figyelembe venni, hogy alighanem a mesterséges intelligencia legáltalánosabb felhasználásáról van szó, amellyel találkozhatunk a hétköznapokban. Minden alkalommal, amikor a telefonunkon vagy a kocsink GPS-rendszerén az útvonaltervezővel bíbelődünk, egy kis MI-program az A* segítségével találja meg a legrövidebb utat, tekintetbe véve az aktuális forgalmi viszonyokat, útlezárásokat és egyéb körülményeket. A dolog iróniája csupán az, hogy amíg az A* algoritmust eredetileg robotok irányítására tervezték, addig időközben áthangszerelték, hogy inkább az embereket igazítsa útba. Nem tudom, a kedves olvasó hogy van vele, de az én életemet jelentősen megkönnyíti az útvonaltervezés. Jóval ritkábban tévedek el, és sokkal gyakrabban büszkélkedhetem azzal, hogy időben eljutok oda, ahová akartam.

Ramon Gener díjnyertes regényének központi szereplője egy zongora: különös, rejtélyes múltú hangszer, amelynek billentyűi titkokat rejtenek. Az elbeszélő nemcsak a zongora viszontagságos történetéről mesél, hanem feltárja az egész 20. századi európai történelem rejtett, személyes oldalát. Megismerhetjük Johannest, a visszahúzódó, virtuóz zenészt, aki az első világháborúban a frontra kényszerül; aggódó édesanyját, Ortrudot, aki megvásárolja a zongorát fia számára; Ryant, a becsületes, brit katonát, aki egy véletlen folytán megörökli a hangszert; Ryan lányát, Emilyt, aki a második világháború veszteségeit és borzalmait követően a zenében talál vigaszt. Különféle korok különféle emberei ők, akiknek sorsát mégis összeköti a különleges, 31887-es sorozatszámú, Grotrian-Steinweg márkájú koncertzongora; a viharos, sötét időkben a zene szinte mágikus erővel bír, megnyugvást, feloldást, erőd ad mindenkinek - a hangszer ellenségekből barátokat, botfülűekből zenészeket, idegenekből családot kovácsol. Részlet a könyvből: Egy nagyon kedves, kerek arcú úr fogadott minket. Olyan volt, mint egy középkorú manó. Arcát hatalmas, narancsszínű szeplők tarkították, dús, vörös haja és szakálla volt. Akcentusa meglehetősen mulatságosnak tűnt, mintha valahonnan Kelet-Európából érkezett volna, beszéd közben komikusan hadonászott rövid kis karjával, és puhának tűnő, tömzsi ujjaival. Furcsa hanglejtésével és tökéletes gömb formájú, ide-oda ringó pocakjával - amely erősen igyekezett kiszabadulni egy megkínzott bőröv szorításából - teljesen elvarázsolt bennünket. De amint kimondta a nevét - Janusz Borowski - máris meg tudtuk tippelni a származását - Kelet-Lengyelország valamely távoli erdejében születhetett. Falzettja és susogó ,,s"-ei bűvöletében kevesebb, mint tizenöt másodperc alatt körbejártuk a boltot. Rendkívül kicsi volt. Egyik zongora sem volt az a bársonyos hangú hangszer, amelyet megálmodtunk. Nem volt szükséges kipróbálni őket. Ekkor azonban - akár egy bűvész, aki a műsor végére tartogatja a nagy trükköt - a kerek arcú kisember elhúzott egy koszos, borzalmas, kopott virágmintás függönyt a bolt végében, és... voila... Amint megpillantottam, teljes bizonyossággal tudtam: ez az. Fekete félkoncertzongora volt. Ott hevert, tele karcolással, átfestve, porosan, alultápláltan, szomjasan. Mégis volt benne valami megfoghatatlan, ami életben tartotta; valami ősrégi fény, amely még nem akart kihunyni. Gyönyörű art déco megjelenésén túl mintha varázslat lakozott volna benne. A bűbáj egyenesen a szívembe hatolt: a zongora egy szempillantás alatt meghódított. Mint aki a legváratlanabb helyen találta meg a Frigyládát, izgatottan felnyitottam, és megpillantottam a márkáját: Grotrian-Steinweg. A nevet nem a híres braunschweigi gyártó szokásos gótikus betűtípusával írták, de tökéletesen illett a zongora stílusához. Felhajtottam a hangzótest tetejét, és egy csatatér tárult elém, ahol ezernyi ütközet zajlott. Kerestem a hangszer sorozatszámát, hogy kiderítsem, milyen idős lehet, de sehol sem találtam. Biztos eltemette a sok festékréteg, amellyel megnyomorították. Az első szemle után elérkezett az igazság pillanata. Akkor kellett eldőlnie, vajon tényleg álmaim bársonyos hangú zongorájával állok-e szemben. Kértem egy zongoraszéket. A lengyel erdei manó már hozta is, és olyan ragyogó szemmel nyújtotta át, mint aki az illúziókeltés valamennyi csínját-bínját ismeri. Az eredeti elefántcsontbillentyűk kopottak voltak, lejött róluk a lakkréteg. Mielőtt hozzájuk értem volna, elgondolkodtam, mit játsszak. Fontos volt a megfelelő darabválasztás. Épp a kőtáblákat készültem kivenni a Frigyládából - nem hibázhattam. Több mű is eszembe jutott, de nem akartam elsietni a dolgot. Vártam néhány másodpercet, hátha maga a zongora sugall valamit. És akkor, nem tudom pontosan, miért, de éreztem, hogy Chopin Opus 9. No. 2. Esz-dúr Noktürnje a helyes választás. Leültem, lábammal kitapogattam a pedálokat, kezemet a billentyűzethez emeltem. Elkezdtem játszani az andante részt; szépen, ráérősen. Az egykor dicső hangszer mélyéről régi korok fénye derengett fel. Sovány, szomjas húrjaiból valami megfoghatatlan erő áradt szét a helyiség minden szegletében. Valamiféle rozsdás varázslat volt ez, bársonyos bűbáj; édes, távoli földekről érkező igézet; utópisztikus, ódon álom. Öt perc noktürn. Öt senza fine perc, amely megváltoztatta a világomat.

Karácsonykor mindig történik valami. Még akkor is, ha látszólag ugyanúgy zajlik minden: az apró vagy nagyobb csodák szinte észrevétlenül simulnak a megszokott események közé. A kötetben szereplő tizenhét novella az angyali titkok és az emberi pillanatok hol mulatságos, hol érzelmekkel teli, hol elgondolkodtató egymásra találásáról mesél. Arról, hogy minden külsőség és bonyodalom ellenére a varázslat bennünk zajlik: ez az igazi ajándék magunktól nekünk. A klasszikus és kortárs szerzők erre az időtlen adományra emlékeztetnek minket. A kötetben Ady Endre, Babits Mihály, Benedek Elek, Benedek Szabolcs, Gárdonyi Géza, Kaffka Margit, Király László, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Kuncz Aladár, Mikszáth Kálmán, Molnár Ferenc, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Mózes Attila, R. Berde Mária, Tömörkény Istvánnovelláit olvashatjuk.

A tizenkilencedik századi, polgárháborútól sújtott Amerikában járunk: itt kezdődik Adam és Charles Trask, a két, szélsőségesen különböző testvér története. Hatalmaskodó apjuk árnyékában mindketten a maguk módján próbálnak érvényesülni, mígnem egészen eltérő utakra sodorja őket az élet: a harcias Charles magányos agglegény lesz, a szelíd Adam katonának áll, majd feleségül veszi a titokzatos, kiismerhetetlen Cathy-t, akivel a festői szépségű Salinas-völgyben találnak otthonra. A regény innentől ikerfiaik, Aron és Caleb életét követi, akik mintha megismételnék Adam és Charles történetét: különbözőségük, az apjuk szeretetéért folytatott harc, viszályuk, belső feszültségük a korábbi családi történet pontos mása. Meg lehet-e törni a családi mintázatokat? Alakíthatjuk-e saját sorsunkat a történelem vérzivataros időszakaiban? Győzedelmeskedhet-e az ember a belső sötétség felett? John Steinbeck világszerte ismert klasszikusa ezekre a kérdésekre keresi a választ a két testvérpár történetén keresztül: a mű jóság és gonoszság, sötétség és világosság, eleve elrendelt sors és szabad akarat egymásnak feszülésének regénye, amelynek végén a gyakran komor hangvétel ellenére felcsillan a remény: a sorsunkat magunk alakíthatjuk. A szerzőről John Steinbeck (1902-1968) amerikai regény-, novella- és színdarabíró, a 20. századi amerikai irodalom jelentős alkotója. 1962-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Az Édentől keletre az egyik legismertebb regénye. Részlet a könyvből: A tél mintha nem lett volna hajlandó kiengedni a világot karmaiból. Már rég lejárt az ideje, de csak csattogtatta korbácsát - a fagyot, a szelet, az esőt. Az emberek meg egyre ezt hajtogatták: "Azok az átkozott óriási ágyúk odaát Franciaországban! Elrontják az időjárást az egész világon!" A Salinas-völgy sehogy sem akart kizöldülni. A vadvirágok olyan sokáig késlekedtek, hogy az emberek már azt hitték, ebben az évben nem is fognak előbújni. Mi azonban tudtuk - vagy legalábbis reméltük -, hogy május elsején, amikor valamennyi vasárnapi iskola kirándulást szokott rendezni az Alisalba, a vadazáleák, amelyek a folyó partjain szoktak pompázni, egészen biztosan virágba borulnak már. Ez mindig hozzátartozott a május elsejéhez. Május elsején hideg volt. A kirándulásokat elmosta a fagyos eső, és egyetlen bimbó se nyílt ki az azáleabokrokon. És két héttel később még mindig várattak magukra. Cal nem sejtette, hogy így lesz, amikor az azáleát választotta érzelmei jelképéül, de ha már kimondta, hogy az a szimbólum, nem lehetett változtatni rajta. A Ford ott rostokolt Windham garázsában, remekül felpumpált abroncsokkal és két új szárazelemmel, hogy könnyen lehessen elindítani. Leet újra meg újra mozgósították, hogy szendvicseket készítsen a nagy napra, végül belefáradt a várakozásba, meg abba, hogy minden második napon zsúrkenyeret vásároljon. - Miért nem indultok, akármilyen is az idő? - kérdezte. - Nem lehet - felelte Cal. - Azáleát mondtam. - És hogy tudod majd, mikor lesz? - A Silacci fiúk odakinn laknak, onnan járnak be az iskolába mindennap. Azt mondják, még egy hét vagy legfeljebb tíz nap. - Jóságos ég! - kiáltott fel Lee. - Attól tartok, túlérett lesz ez a kirándulás a sok készülődéstől.

Milyen döntést hozzon a tépelődő, fiatal lány, aki úgy érzi, választania kell családalapítás és karrierépítés között? Hogyan tudná újra szeretni az ünnepeket az édesapját gyászoló nő? Hogyan birkózik meg a magányos, érzékeny kislány a kiszámíthatatlan változásokkal? A Telihold kávézó ezúttal váratlan találkozások helyszíne; a jól ismert beszélő macskák ismét a legkülönfélébb embereknek segítenek. Ami közös bennük: mindannyiuknak fel kell ismerni, mi a szívük legmélyén rejlő valódi kívánság. A népszerű fantasy második részében karácsonykor látogatunk el a Telihold kávézóba - a titokzatos helyre, amelynek nincs állandó címe, sem nyitvatartási ideje, és ahol a különleges csillagjósok talán néhány kívánságot is teljesítenek... Részlet a könyvből: A mennyezet üvegtáblákból összeálló háromszög formájú tető, a falon, középen egy kerek ablak. A falak és a mennyezet is hófehér, így leginkább a Fehér Szoba lenne rá a találó név. - Vagy még inkább a Macskák Szobája - suttogtam magamban. Ugyanis a szobában minden egyes szobor egy-egy macskát ábrázolt. Alvó macska, vadászatra készülő macska, mindegyik olyan élethűen megformálva, hogy szinte hallani véltem a halk szuszogást; azt hittem, a következő pillanatban megmozdulnak. AszakuraFumió, mint megtudtam, szenvedélyesen szerette a macskákat. - Milyen aranyos... - mondtam elérzékenyülve. Most már biztos voltam benne: jó döntés volt eljönni ide. Ismét cipőt húztam, és elindultam a tetőkert irányába. Úgy hírlik, ez volt Japánban az egyik legelső tetőkert - igazi úttörő kezdeményezés. Amint kiléptem a tetőre, a lábam szinte földbe gyökerezett. Tágra nyílt szemmel álltam. A nap már lebukott a horizont mögé, az ég mély indigókékbe öltözött. A tetőkert növényeire apró fényfüzérek voltak erősítve, és minden csillogott. Ami igazán meglepett, hogy az egyik sarokban állt egy ,,Telihold kávézó" feliratú tábla, alatta kézzel írt üzenet: Karácsony estéjén különleges nyitvatartás A kert nem volt nagy, de elfért benne egy kétszemélyes pult. - Üdvözöljük! - köszöntöttek mosolyogva. Az egyikük egy hatalmas, macskajelmezbe bújt, kötényt viselő figura volt, a másik pedig egy gyönyörű, fekete hajú, külföldi nő. A távolban két fiú szórólapokat osztogatott. Egyikük szőke volt, rózsaszínes tincsekkel, a másik pedig ezüstös hajú. - Ó, hát eljöttél! Ez tényleg csodás! - rikkantotta a rózsaszínesszőke hajú fiú, miközben átkarolta a vállamat. A fekete hajú nő szinte suttogva jegyezte meg: - Uránusz... ez már-már zaklatás! - Ó, bocsi, bocsi! - kapta el gyorsan, zavartan a kezét. Aztán udvariasan mutatott a pult felé. - Parancsolj, fáradj oda! - Köszönöm. - feleltem apró mosollyal, és helyet foglaltam az egyik bárszéken. A pult rendezett volt, impozáns hatást keltett. Rajtam kívül mindössze egyetlen vendég ült ott. Az az öltönyös férfi, akit mintha már párszor láttam volna korábban. Jó megjelenésű, határozott arcvonásokkal; olyan típus, akit az ember nem felejt el egykönnyen, ha egyszer találkozott vele. Ahogy lopva rápillantottam, észrevette, hogy nézem. Összetalálkozott a tekintetünk, úgyhogy zavartan, sietve elfordítottam a fejem. - Jó estét. Válaszként kissé esetlen mosolyt erőltettem az arcomra. - Rég találkoztunk, nem igaz? - Hogy micsoda? - csúszott ki belőlem a kérdés önkéntelenül. - Nem emlékszel rám? Most már szinte bámultam a férfit, hosszasan, kutató tekintettel. A torkom kiszáradt, nyeltem egyet. - Ismerős. Egészen biztos, hogy láttam már valahol. Talán egy korábbi munkahelyi utazásom során? Most mit tegyek? Nem emlékszem... Mivel nem tudtam, ki lehet ő, fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek. A zavarodottságtól ide-oda nézelődtem. - Igazad van... így hirtelen ilyesmit kérdezni kissé tolakodó lehet. Bocsánat. Szabadkozott, mégis derűsen mosolygott. Nem tűnt olyasvalakinek, akitől tartanom kellene. - Elnézést... megkérdezhetem, hol találkoztunk? Tétován, szinte félve tettem fel a kérdést. Ő erre meglepetten tágra nyitotta a szemét, majd váratlanul felnevetett. - Szóval tényleg nem emlékszel az arcomra? Kár. - Sajnálom... - mondtam, és kissé megvontam a vállam. - Ugyan, semmi baj, előfordul. Aztán könnyedén más irányba terelte a beszélgetést. - Mostanában itt laksz a környéken? Kissé megráztam a fejem. Egyértelmű volt, hogy a múltbeli énemet ismerte, nem a mostanit. - Nem, csak munkából jövök. - Akkor ezek szerint most hazamész... és jöhet is a karácsonyi buli! - Á, nem... Egyedül lakom, párom sincs, úgyhogy semmiféle buli nem lesz. Ahogy kimondtam ezeket a szavakat, hirtelen az jutott eszembe, vajon nem tűnök-e túlságosan magányosnak? Mintha csak jelezni akarnám neki: ,,szabad vagyok, hívj meg!". Nagyon kellemetlen lenne, ha félreértené... Épp kezdtem volna szabadkozni, mikor hirtelen elkomorult. Arcáról eltűnt a játékos mosoly, komoly kifejezés vette át a helyét. - Értem... - mondta halkan, mély hangon. Mi történhetett? Enyhén félrebillentettem a fejem, ahogy ezen gondolkodtam. De ő újra elmosolyodott, és folytatta a mondandóját. - Akkor mit szólnál, ha most egy rövid kis karácsonyi partit tartanánk? - Tessék? - pislogtam meglepetten. Mielőtt még válaszolhattam volna, ő már a macska felé fordult, és egy könnyed kézmozdulattal intett. -Főúr, kérnénk valami finomat, ha lehet. - Igenis!- hajolt meg a nagy, háromszínű macskajelmezbe bújt tulajdonos, és elindult a tetőkert túlsó vége felé. - Ő... mit jelent az, hogy ,,valami"? - kérdeztem tanácstalanul. - A Telihold kávézóban nem lehet rendelni. - Mi? - A főúr mindig azt a ,,valamit" hozza ki, amiről úgy gondolja, hogy az adott vendéghez a legjobban illik.

Ha sokáig hitte, hogy a gyerekkori mesék valóra válnak, ha reménykedett, hogy varázsütésre minden hozzátartozója pont olyan jó fej lesz, amilyennek mindig is akarta, ha ábrándozott arról, hogy megtalálja az igazit, akivel örökkön örökké együtt élhet, ha sokáig kereste az örök boldogság elixírjét, de még nem találta meg, akkor ez a könyv Önnek szól. Pokorny Lia A majdnem tökéletes boldogság receptje című önálló estje elvarázsolja a nézőt. A darab kapcsán - amely a könyvben is helyett kapott - most olyan fontos és személyes kérdésekről beszélget Rendi Mari addiktológiai, család- és párterápiás konzultánssal, mint a társfüggőség, a nemet mondás képessége vagy az anya-gyerek kapcsolat nehézségei, bevonva az olvasót, aki saját felismerésein keresztül léphet a gyógyulás útjára. A majdnem tökéletes boldogság receptje nem kínál kész megoldásokat, és nem végzi el helyettünk az önismereti munkát. Inkább arra hív, hogy más nézőpontból tekintsünk önmagunkra, a kapcsolatainkra és mindarra, amit otthonról hoztunk. Arra, hogy felismerjük: a változás soha nem egyetlen ember feladata, és a szeretet soha nem járhat önfeladással. Részlet A majdnem tökéletes boldogság receptje - ,,nyomokban" engem is tartalmaz. Mégsem teljesen a saját életem feldolgozása. Valós történetek mellett a fantáziámból is merítettem. Attól persze még nem lettem író, hogy egyszer csak leírtam, amit gondolok, amit érzek. De jólesett. 2024 tavasza óta játszom ezt az előadást. Abból indultam ki: vajon tényleg ideális lett volna a gyerekként elképzelt ,,tökéletes" felnőtt élet? És ha nem úgy sikerült - az kudarc? Sokan feltételhez kötik a boldogságot, és ha ez nem teljesül, boldogtalanok lesznek. Vagy megfeszülnek, hogy mindenáron elérjék azt a valamit, ami nincs - és közben elfelejtenek élni. Én is küzdöttem a megfeleléssel, azzal, hogy hosszú ideig például nem tudtam nemet mondani. Ebben a darabban Bársony Kriszta, a főszereplő, lassanként felismeri a gyerekkorából hozott elakadásait és mintáit, megtanul nemet mondani és határokat húzni - és végül képes lesz szeretni önmagát. Ez egy felnövéstörténet arról, hogyan lehet eljutni oda, hogy az ember egyedül is meg tudja élni a boldogságot, az élet örömeit. Láthatjuk egy kapcsolatfüggő személyiség kialakulását - és a gyógyulás útját. Sokáig azt hittem, a függőség csak az alkoholról vagy a drogokról szól. Ma már tudom: gyakorlatilag bármi kiválthat függőséget. Lehet függővé válni egy elérhetetlen ideáltól, saját félelmeinktől is, lehet a munkánk a ,,szerünk", vagy egy kapcsolat, akár a saját gyerekünk is: én ezt megtapasztaltam - anyaként, nőként, emberként. És évekig nem tudtam, hogy amit megélek, annak van neve: függő gondolkodás. Amíg nem neveztem nevén a dolgokat, addig csak sodródtam velük. A felismerés viszont elindított egy úton - az önismeret útján. A majdnem tökéletes boldogság receptje előadás szakmai tanácsadója Rendi Mari addiktológiai, család- és párterápiás konzultáns. Tisztelem és bízom benne. Sokat tud a függőségről - a tüneteiről, a működéséről, a hátteréről, és arról is, hogyan lehet kilépni ebből az ördögi körből. Egyes előadások után közösen is beszélgettünk a nézőkkel - igazán, mélyen, nyitottan - a függő játszmákról. Egyre többen fogalmazták meg: ,,Ez rólam szól." ,,Én is így éltem meg, hogy mindig fontosabb a másik." ,,Most értettem meg, miért vagyok ott, ahol." Amikor az Athenaeum Kiadó megkeresett, hogy készüljön könyv az előadás alapján, egyértelmű volt számomra, hogy a szövegkönyvet kiegészítjük egy beszélgetéssel a függő játszmákról Rendi Marival. Én kérdeztem őt. Ez közös történet - nem csak vele. A megfelelni akarás, a szeretetvágy, a kimondatlanság, a kapcsolati elakadások, az önmagunkkal való küzdelem, a biztonság keresése, és az a félelem és kétely, hogy elég jók vagyunk-e - sokunk közös nyelve. És ha meg tudjuk nevezni, amit megélünk, ha ki merjük mondani, akkor el is kezdhetünk gyógyulni. Ez a könyv persze nem ígéri, hogy meg lehet tőle gyógyulni. Inkább egy önismereti térkép, amelyen együtt próbálunk haladni - visszafelé a gyökereinkhez, előre önmagunkhoz. Segíthet eligazodni azoknak, akik elakadtak az életükben. Akik ugyanúgy küzdenek a nemet mondással, a megfeleléssel, a határhúzással, ahogyan én is küzdöttem. Akik nehezen fogadják el, hogyan lehet majdnem tökéletes, ami nem ideális. Akik nem gondolták volna, hogy képesek megtenni a lehetetlent - vagy akik még előtte állnak, és csak egy kis biztatásra van szükségük. Akik szeretnek emlékezni, nevetni, sírni - és megengedik, hogy valami eljusson a szívükhöz. Akik nem félnek az érzéseiktől. És akik igen - nekik pont ezért ajánlom ezt a könyvet.