Karácsonykor mindig történik valami. Még akkor is, ha látszólag ugyanúgy zajlik minden: az apró vagy nagyobb csodák szinte észrevétlenül simulnak a megszokott események közé. A kötetben szereplő tizenhét novella az angyali titkok és az emberi pillanatok hol mulatságos, hol érzelmekkel teli, hol elgondolkodtató egymásra találásáról mesél. Arról, hogy minden külsőség és bonyodalom ellenére a varázslat bennünk zajlik: ez az igazi ajándék magunktól nekünk. A klasszikus és kortárs szerzők erre az időtlen adományra emlékeztetnek minket. A kötetben Ady Endre, Babits Mihály, Benedek Elek, Benedek Szabolcs, Gárdonyi Géza, Kaffka Margit, Király László, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Kuncz Aladár, Mikszáth Kálmán, Molnár Ferenc, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Mózes Attila, R. Berde Mária, Tömörkény Istvánnovelláit olvashatjuk.

A tizenkilencedik századi, polgárháborútól sújtott Amerikában járunk: itt kezdődik Adam és Charles Trask, a két, szélsőségesen különböző testvér története. Hatalmaskodó apjuk árnyékában mindketten a maguk módján próbálnak érvényesülni, mígnem egészen eltérő utakra sodorja őket az élet: a harcias Charles magányos agglegény lesz, a szelíd Adam katonának áll, majd feleségül veszi a titokzatos, kiismerhetetlen Cathy-t, akivel a festői szépségű Salinas-völgyben találnak otthonra. A regény innentől ikerfiaik, Aron és Caleb életét követi, akik mintha megismételnék Adam és Charles történetét: különbözőségük, az apjuk szeretetéért folytatott harc, viszályuk, belső feszültségük a korábbi családi történet pontos mása. Meg lehet-e törni a családi mintázatokat? Alakíthatjuk-e saját sorsunkat a történelem vérzivataros időszakaiban? Győzedelmeskedhet-e az ember a belső sötétség felett? John Steinbeck világszerte ismert klasszikusa ezekre a kérdésekre keresi a választ a két testvérpár történetén keresztül: a mű jóság és gonoszság, sötétség és világosság, eleve elrendelt sors és szabad akarat egymásnak feszülésének regénye, amelynek végén a gyakran komor hangvétel ellenére felcsillan a remény: a sorsunkat magunk alakíthatjuk. A szerzőről John Steinbeck (1902-1968) amerikai regény-, novella- és színdarabíró, a 20. századi amerikai irodalom jelentős alkotója. 1962-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Az Édentől keletre az egyik legismertebb regénye. Részlet a könyvből: A tél mintha nem lett volna hajlandó kiengedni a világot karmaiból. Már rég lejárt az ideje, de csak csattogtatta korbácsát - a fagyot, a szelet, az esőt. Az emberek meg egyre ezt hajtogatták: "Azok az átkozott óriási ágyúk odaát Franciaországban! Elrontják az időjárást az egész világon!" A Salinas-völgy sehogy sem akart kizöldülni. A vadvirágok olyan sokáig késlekedtek, hogy az emberek már azt hitték, ebben az évben nem is fognak előbújni. Mi azonban tudtuk - vagy legalábbis reméltük -, hogy május elsején, amikor valamennyi vasárnapi iskola kirándulást szokott rendezni az Alisalba, a vadazáleák, amelyek a folyó partjain szoktak pompázni, egészen biztosan virágba borulnak már. Ez mindig hozzátartozott a május elsejéhez. Május elsején hideg volt. A kirándulásokat elmosta a fagyos eső, és egyetlen bimbó se nyílt ki az azáleabokrokon. És két héttel később még mindig várattak magukra. Cal nem sejtette, hogy így lesz, amikor az azáleát választotta érzelmei jelképéül, de ha már kimondta, hogy az a szimbólum, nem lehetett változtatni rajta. A Ford ott rostokolt Windham garázsában, remekül felpumpált abroncsokkal és két új szárazelemmel, hogy könnyen lehessen elindítani. Leet újra meg újra mozgósították, hogy szendvicseket készítsen a nagy napra, végül belefáradt a várakozásba, meg abba, hogy minden második napon zsúrkenyeret vásároljon. - Miért nem indultok, akármilyen is az idő? - kérdezte. - Nem lehet - felelte Cal. - Azáleát mondtam. - És hogy tudod majd, mikor lesz? - A Silacci fiúk odakinn laknak, onnan járnak be az iskolába mindennap. Azt mondják, még egy hét vagy legfeljebb tíz nap. - Jóságos ég! - kiáltott fel Lee. - Attól tartok, túlérett lesz ez a kirándulás a sok készülődéstől.

Milyen döntést hozzon a tépelődő, fiatal lány, aki úgy érzi, választania kell családalapítás és karrierépítés között? Hogyan tudná újra szeretni az ünnepeket az édesapját gyászoló nő? Hogyan birkózik meg a magányos, érzékeny kislány a kiszámíthatatlan változásokkal? A Telihold kávézó ezúttal váratlan találkozások helyszíne; a jól ismert beszélő macskák ismét a legkülönfélébb embereknek segítenek. Ami közös bennük: mindannyiuknak fel kell ismerni, mi a szívük legmélyén rejlő valódi kívánság. A népszerű fantasy második részében karácsonykor látogatunk el a Telihold kávézóba - a titokzatos helyre, amelynek nincs állandó címe, sem nyitvatartási ideje, és ahol a különleges csillagjósok talán néhány kívánságot is teljesítenek... Részlet a könyvből: A mennyezet üvegtáblákból összeálló háromszög formájú tető, a falon, középen egy kerek ablak. A falak és a mennyezet is hófehér, így leginkább a Fehér Szoba lenne rá a találó név. - Vagy még inkább a Macskák Szobája - suttogtam magamban. Ugyanis a szobában minden egyes szobor egy-egy macskát ábrázolt. Alvó macska, vadászatra készülő macska, mindegyik olyan élethűen megformálva, hogy szinte hallani véltem a halk szuszogást; azt hittem, a következő pillanatban megmozdulnak. AszakuraFumió, mint megtudtam, szenvedélyesen szerette a macskákat. - Milyen aranyos... - mondtam elérzékenyülve. Most már biztos voltam benne: jó döntés volt eljönni ide. Ismét cipőt húztam, és elindultam a tetőkert irányába. Úgy hírlik, ez volt Japánban az egyik legelső tetőkert - igazi úttörő kezdeményezés. Amint kiléptem a tetőre, a lábam szinte földbe gyökerezett. Tágra nyílt szemmel álltam. A nap már lebukott a horizont mögé, az ég mély indigókékbe öltözött. A tetőkert növényeire apró fényfüzérek voltak erősítve, és minden csillogott. Ami igazán meglepett, hogy az egyik sarokban állt egy ,,Telihold kávézó" feliratú tábla, alatta kézzel írt üzenet: Karácsony estéjén különleges nyitvatartás A kert nem volt nagy, de elfért benne egy kétszemélyes pult. - Üdvözöljük! - köszöntöttek mosolyogva. Az egyikük egy hatalmas, macskajelmezbe bújt, kötényt viselő figura volt, a másik pedig egy gyönyörű, fekete hajú, külföldi nő. A távolban két fiú szórólapokat osztogatott. Egyikük szőke volt, rózsaszínes tincsekkel, a másik pedig ezüstös hajú. - Ó, hát eljöttél! Ez tényleg csodás! - rikkantotta a rózsaszínesszőke hajú fiú, miközben átkarolta a vállamat. A fekete hajú nő szinte suttogva jegyezte meg: - Uránusz... ez már-már zaklatás! - Ó, bocsi, bocsi! - kapta el gyorsan, zavartan a kezét. Aztán udvariasan mutatott a pult felé. - Parancsolj, fáradj oda! - Köszönöm. - feleltem apró mosollyal, és helyet foglaltam az egyik bárszéken. A pult rendezett volt, impozáns hatást keltett. Rajtam kívül mindössze egyetlen vendég ült ott. Az az öltönyös férfi, akit mintha már párszor láttam volna korábban. Jó megjelenésű, határozott arcvonásokkal; olyan típus, akit az ember nem felejt el egykönnyen, ha egyszer találkozott vele. Ahogy lopva rápillantottam, észrevette, hogy nézem. Összetalálkozott a tekintetünk, úgyhogy zavartan, sietve elfordítottam a fejem. - Jó estét. Válaszként kissé esetlen mosolyt erőltettem az arcomra. - Rég találkoztunk, nem igaz? - Hogy micsoda? - csúszott ki belőlem a kérdés önkéntelenül. - Nem emlékszel rám? Most már szinte bámultam a férfit, hosszasan, kutató tekintettel. A torkom kiszáradt, nyeltem egyet. - Ismerős. Egészen biztos, hogy láttam már valahol. Talán egy korábbi munkahelyi utazásom során? Most mit tegyek? Nem emlékszem... Mivel nem tudtam, ki lehet ő, fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek. A zavarodottságtól ide-oda nézelődtem. - Igazad van... így hirtelen ilyesmit kérdezni kissé tolakodó lehet. Bocsánat. Szabadkozott, mégis derűsen mosolygott. Nem tűnt olyasvalakinek, akitől tartanom kellene. - Elnézést... megkérdezhetem, hol találkoztunk? Tétován, szinte félve tettem fel a kérdést. Ő erre meglepetten tágra nyitotta a szemét, majd váratlanul felnevetett. - Szóval tényleg nem emlékszel az arcomra? Kár. - Sajnálom... - mondtam, és kissé megvontam a vállam. - Ugyan, semmi baj, előfordul. Aztán könnyedén más irányba terelte a beszélgetést. - Mostanában itt laksz a környéken? Kissé megráztam a fejem. Egyértelmű volt, hogy a múltbeli énemet ismerte, nem a mostanit. - Nem, csak munkából jövök. - Akkor ezek szerint most hazamész... és jöhet is a karácsonyi buli! - Á, nem... Egyedül lakom, párom sincs, úgyhogy semmiféle buli nem lesz. Ahogy kimondtam ezeket a szavakat, hirtelen az jutott eszembe, vajon nem tűnök-e túlságosan magányosnak? Mintha csak jelezni akarnám neki: ,,szabad vagyok, hívj meg!". Nagyon kellemetlen lenne, ha félreértené... Épp kezdtem volna szabadkozni, mikor hirtelen elkomorult. Arcáról eltűnt a játékos mosoly, komoly kifejezés vette át a helyét. - Értem... - mondta halkan, mély hangon. Mi történhetett? Enyhén félrebillentettem a fejem, ahogy ezen gondolkodtam. De ő újra elmosolyodott, és folytatta a mondandóját. - Akkor mit szólnál, ha most egy rövid kis karácsonyi partit tartanánk? - Tessék? - pislogtam meglepetten. Mielőtt még válaszolhattam volna, ő már a macska felé fordult, és egy könnyed kézmozdulattal intett. -Főúr, kérnénk valami finomat, ha lehet. - Igenis!- hajolt meg a nagy, háromszínű macskajelmezbe bújt tulajdonos, és elindult a tetőkert túlsó vége felé. - Ő... mit jelent az, hogy ,,valami"? - kérdeztem tanácstalanul. - A Telihold kávézóban nem lehet rendelni. - Mi? - A főúr mindig azt a ,,valamit" hozza ki, amiről úgy gondolja, hogy az adott vendéghez a legjobban illik.

Új-Zéland délnyugati sarkában, a festői szépségű Manapouriban áll a Három Kicsiny Könyvesbolt. A környék mára híres látványosságát a legkülönfélébb emberek keresik fel, hogy választ kapjanak legkülönfélébb kérdéseikre, a tulajdonos, Ruth pedig páratlan érzékkel választja ki számukra a könyveket, és miközben meghallgatja élettörténeteiket, saját különleges életútja is feltárul. Miért hagyja hátra valaki a biztonságot jelentő családot, az otthon melegét, miért keres kalandokat ismeretlen, veszélyes vizeken? Hogyan válik egy született világutazó könyvesbolt-tulajdonossá a világ végén? Hogyan lesz belőle segítő gyakran megrázó tapasztalatait követően? Miféle emberekkel találkozik hihetetlen utazásai során? Ruth Shaw első könyve magával ragadó, szórakoztató, néha szívet tépő memoár; egy kalandos, nem szokványos élettörténet fordulatos elbeszélése: igaz történet útkeresésről és hazatalálásról. Részlet a könyvből: A Hillside Road és a Home Street sarkán, a Manapouri-tóval szemben található az élénk színekre festett Two Wee Bookshops, azaz a Két Kicsi Könyvesbolt, körülötte növényekkel, könyvritkaságokkal és néhány bolondos gyerekjátékkal. Késő szeptembertől április közepéig minden áldott nap, beleértve a hétvégéket is, kinyitom a boltot. A Hillside Road és a Southern Scenic Highway sarkán jól láthatóan leparkolom a zöld, 1961-es Fiat 500-omat, oldalán a felirattal: ,,Új-Zéland legkisebb könyvesboltja". A Home Street sarkára kiteszem a NYITVA táblát, utána elrendezem a különböző asztalkákat és színesre pingált régi iskolapadokat, és kipakolom rájuk a könyveket. A fekete táblára felírom: NYITVA, KÉREM HANGOSAN KONGASSON, HA NEM VAGYOK ITT. Az ajtó mellett egy birkakolomp lóg, olyan erős a hangja, hogy bárhol vagyok is a fákkal borított birtokon, biztosan meghallom. Hetvenéves voltam, amikor úgy döntöttem, hogy nyugdíjas szórakozásként, hobbiból ismét nyitok egy könyvesboltot. Az első üzletünk majdnem harminc évvel korábban egy vitorlás hajón volt; a férjemmel, Lance-szel Fjordlandi Ökológiai Vakáció néven működtetünk egy jacht charterjáratot, ahol könyveket is árultunk. Könyvesboltba általában azok mennek, akik szeretik a könyveket. De a Two Wee Bookshops még annak is felkelti a figyelmét, aki véletlenül vetődik erre. Talán az élénk színek teszik, vagy a régi ablakoknak és ajtónak köszönhető, vagy csak mert tényleg valóban nagyon kicsik. Tibor Budapestről keveredett ide, elhúzott a kis házak mellett, de amikor megpillantotta a sarki táblán a ,,könyvesbolt" feliratot, vett egy gyors U kanyart, és aztán egy hónapig a kerti kunyhónkban lakott. Kórházi ápolóként dolgozott, de hosszabb szabadságot vett ki, hogy egy lakóautóval utazhasson. A szállásért és ételélt cserébe az otthonunkat körbeölelő kis erdőben dolgozott. Imádta a könyveket, rengeteg időt töltött a boltban, üldögélt, olvasott, trécselt a vevőimmel. Ha valamiért el kellett mennem, ő nyitott ki helyettem, és sok kötetnek talált gazdát. Mikor elutazott, potyogtak a könnyek; ő nem akart elmenni, mi pedig szomorúan vettünk tőle búcsúztunk. Utána megismertük Janát, a fiatal német lányt, aki egyszer csak bejött, leült egy székre, és sírni kezdett, egy addigra már átázott zsebkendőbe fújva az orrát. Magamhoz öleltem, amíg zokogott. Elmondta, hogy épp most dobták. Behívtam magunkhoz, addig Lance állt be helyettem a boltba a maga szokásos megértő és együttérző módján. Ő a könyvesbolt személyes tanácsadója, és megszámlálhatatlan csésze teát és kávét szolgál fel a nap folyamán. Lance egyben a mindenesem és az ezermesterem is, reggelente ő segít kinyitni a boltot. Jana egy hétig maradt velünk.

Éreznek-e a takarítónők bármiféle vonzódást a munkaadóikhoz? Vagy csak a fizetség iránt? Tény, hogy legalább kültaggá válnak a famíliában. Nellike, Mártás, Ágica, Rozika és Lilike próbálja rendben tartani férfi főhősünk otthonait egy életen át. Akarnak-e, képesek-e segíteni rajta? Kérdés, miként hat a külső rend a belsőre, és viszont. Vámos Miklós Karcsú Könyvek-sorozatának nyolcadik kötetében a tollseprű művészei az alhősök. Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024) Cím nélkül (2024) Utána tánc (2025) Részlet: JÓ NAPOT, KÉREM, KAPHATÓ ITT TOLLSEPRŰ? - a kérdés hebehurgyán lebegett abban a semmiben, amelyben senki nem figyelt rá. A két eladó - vagy ahogyan ilyen bevásárlóközpontokban hívják: árufeltöltő - arra összpontosított, hogy a különféle vajakat besorakoztassák a nyitott jégszekrény középső polcaira, a targoncán lévő kartondobozból. Egymást akadályozták, s ezen röhögcséltek. Gimnazistakorúak lehetnek. Hagymagerezd fenekükön kőzúzott farmer, mintha egy számmal kisebbet hordtak volna a kelleténél, a tangák körvonala kirajzolódott. Negyven körüli hímeknek, már ugye, túl a csúcson, ennyi is izgalmas. Mit keresel? - vetette oda a világosabb szőke, a lófarkas, hátra se fordulva. Igen, ez a nemzedék már tegez boldogot-boldogtalant. Tollseprűt! Erre odanéztek a válluk fölött, majd egymásra. Várták, szólaljon meg a másik. A hajuk töve a fejtetőn sötétlett, ideje festetni. Hát, asszem, a konyhai cuccoknál! - a melírozott bizonytalanul mutatott a háztartási részleg felé. Ekkor azért már érlelődött a gyanú, hogy ezeknek a lányoknak fogalmuk sincs, mi az a tollseprű. Nyilván arra a kis tollkötegre gondolnak, amivel a sütésre váró tésztákat keni be a háziasszony izével... valamivel. Olívaolajjal? Margarinnal? Mindegy. József mutatni próbálta: Amivel a pókhálózni szoktak! Pókháló? - kérdezett vissza a lófarkas. Azt se tudják, mi a pókháló? Na ne. Takarítani csak szoktak! Legyintett, megköszönte, indult arra, amerre a melírozott irányította. Konyhai cuccok... Ahogyan távolodott, még hallotta, hogy a két csaj hadarós párbeszédbe fog. Éneklős hangsúlyokkal. Talán romák? Attól még tudhatnak magyarul. Vagy Erdélyből települtek át? De ott is a mi nyelvünket beszélik. Tollseprű nincs sehol. Szokott lenni, mondta egy idősebb asszony az áruház egyenruhájában, de mostanába nem kűdenek. Aha. Ő meg vidéki. Mártásra emlékeztetett. Senkinek se könnyű. Istenem, szegény Mártás... biztos a faluja temetőjébe került. Ki tudja, milyen régen. Jól jönne most nagyon, villámsebesen összekapná a lakást, és főzne finomakat. Mmm. Egy idősebb eladó a műszaki osztályon azt tanácsolta, menjen piacra vagy kirakodóvásárra, ott lehet kapni. Kiss József úgy döntött, inkább hazatér. Söprűvel is lehet pókhálózni, ha az ember vigyáz, hogy ne karcolja meg a vakolatot. Az ő garzonjában különben már ideje volna festetni. Azt is halogatja. Ahogyan mindent, amióta egyedül él. Sejtette, hogy ez így lesz, amikor beadta a derekát, és Anna ismételt - egyre nyomatékosabb - kérésére aláírta a válással kapcsolatos iratokat. A francba... nem nekem való a magány.

Bányai Júlia alakját ma már kevesen ismerik, pedig hazaszeretete (a kor kifejezésével élve: honleányi hűsége) ma is példaértékű. Életéről kevés a megbízható történeti adat: a visszaemlékezések romantikus mázzal vonták be az 1848-as forradalom és szabadságharc korát, illetve annak alakjait - így Bányai Júliáét is. Miklya Luzsányi Mónika életrajzi regényében a korabeli forrásokra támaszkodva, szakértők bevonásával egy olyan Bányai-portrét igyekszik megalkotni, amely lefejti ezt a romantikus mázat, és Bányai Júliát mint önmagát kereső és megvalósító, saját (sokszor idealisztikus) céljaiért küzdő nőt mutatja be. A könyv árnyalt, részletes képet fest a ma már alig ismert szabadságharcos nőről, akinek férfiruhába kellett bújnia azért, hogy harcolhasson saját maga és a népe szabadságáért. Részlet a könyvből: Hiába mindez, nőket csak ápolónőként láttak szívesen a fronton, Kossuth Zsuzsanna keze alatt, vagy markotányosnőnek sorozták be, hogy főzzön, mosson a bakákra. Júlia egyikhez se értett, bár a cirkuszban megtanulta a ficamok és a rándulások kezelését, ha kellett, még törést is ellátott, de hogy cselédmunkát végezzen? Azt még a férjének se cselekedte meg, nemhogy idegen bakák kapcamosója legyen! Ráadásul meg se ennék a főztjét, mert bizony nemigen értett ehhez a női mesterséghez. - Nincs szüksége a hazának arra, amihez én értek - panaszolta nem egyszer a férjének. - Nem tudhatod, mit hoz még a sors - szólt Gyula. - S mondok valamit. Tán nem is szeretném, hogy szükségét lássa a mi édes hazánk a te képességeidnek. Mert akkor nagy lesz a baj bizonnyal, ha az asszonyoknak is kardot kell ragadniuk. A baj megtörtént. Alighogy Gyula eltávozott, a császár seregei megindultak a szabad Magyarország ellen. Nem élt ember a földön, kit Gyula jobban szeretett volna nála, ám a nemzetért még inkább hevült a szíve. Igaza volt Matthieu-nek. Ha nem akar gyászos özvegységben elemésztődni, ha hű kíván maradni férje érzeményeihez, akkor nem ülhet ő sem ölbe tett kézzel, nem tarthatják kiskorúságban a Döme-félék meg az ilyen-olyan politikusok. Hiszen micsoda alávalóság! Pont a forradalmi kormány infantilizálná? Hisz akkor sem tartották gyermeknek, amikor valósággal kiskorú volt! Laura asszony mindig felnőttként kezelte, a cirkuszban az első pillanattól kezdve a maga ura volt, magának kellett hordozni döntései súlyát, hát most sem engedi, hogy holmi kormányzótanácsok döntsenek a feje felett! Ha a haza honvédeket kíván, ha a szabadságot meg kell védeni, hát ő odaszánja a kardját, akkor is, ha nőként nem tartanak rá számot! Akkor is, ha a halált kockáztatja, s nem csak a csatamezőn. Mert ha napvilágra jön a csalása, akkor kivégzik a saját felettesei. Azonban úgy érezte, nincs mit vesztenie. A cirkusz, bár az otthona volt, és artistatársai jóban-rosszban kiálltak mellette, nem nyújthatott többé menedéket a megtört szívének. Annak harc kellett, háború és beteljesülés. Gyula végakaratának beteljesülése.

,,Gyönyörűen megalkotott történet, amelyben sokáig visszhangzik a lelkiismeret hangja." JODI PICOULT Hattie Williams lenyűgöző és megindító első regényében egy könyvkiadó ifjú PR-osa mindent felemésztő, szenvedélyes viszonyba bonyolódik az általa bálványozott íróval, és megtanulja, hogy az, amit a legjobban szeretünk, olykor ízekre szed bennünket. Charlie huszonhárom éves, szingli, és nemrég vették föl PR-asszisztensnek London egyik vezető független könyvkiadójához. Richard Aveling ötvenhat éves, nős, és nemzedékének meghatározó írója. Charlie régóta bálványozza a híres és rendkívül sármos Richardot, akinek műveiért a hét éve elhunyt édesanyja is rajongott. A mindent felemésztő, bűnös viszonyukat azonban titkolnia kell mindazok elől, akiket szeret. Hamar eljön az idő, amikor a lány már el sem tudja képzelni az életét Richard nélkül, és a kelleténél később érti meg, hogy ha elveszíti a férfit, nemcsak a kapcsolatuk fog tönkremenni, hanem ő maga is. A Keserédes gyengéden, szívbe markolóan és ,,testközelből" járja körül a hatalmi viszonyok és a sebezhetőség témakörét, valamint azt a kérdést, hogy mit jelent szeretni egy másik embert, és mit jelent szeretni önmagunkat. Részlet 2009 tavaszán, azaz a Richarddal való megismerkedésünk előtti évben hívtak be interjúra a Winden & Shane-hez. Huszonhárom éves voltam, és ez volt a második munkahelyem az egyetem után. Már tinédzserként is arról álmodoztam, hogy könyvkiadóban fogok dolgozni, miután anyu elmagyarázta, hogy ilyesmi is létezik. Addig nem igazán gondolkoztam azon, hogy mi történik egy könyvvel, miután a szerzője megírta. Valahogy úgy képzeltem, hogy mintegy varázsütésre, egyből a polcra kerül. Amikor az interjún megkérdezték, mit szeretek olvasni, elmondtam, hogy tetszenek Richard Aveling művei, de azt már gondosan eltitkoltam, mennyire. Nem akartam, hogy túl heves vérmérsékletűnek gondoljanak, vagy amolyan fangirlnek. A második interjún is bedobtam Richard nevét Cecile-nek, a leendő főnökömnek, mert bíztam benne, hogy pozitívumként értékeli, de az ezt követő kérdése felkészületlenül ért. - Ha megkapja az állást, együtt kell dolgoznia Richarddal és a csapatával. Bizonyára hallotta a hírt, hogy jövőre kijön az új könyve. Nyilvánvaló, hogy főként arra fókuszálunk majd 2010-ben, pláne, mivel az előző óta elég sok idő telt el. Tudna mondani egy példát arra, amikor jól kezelt a munkahelyén egy nagy nyomással járó, stresszes helyzetet? Erre csak hebegtem-habogtam, és meg voltam róla győződve, hogy soha többé nem hallok a Winden & Shane felől. Hogy őszinte legyek, halvány gőzöm sem volt arról, hogy képes lennék-e összekapni magam a férfi előtt, akit titkon, némán vallásos áhítattal bálványoztam. De, félelem ide vagy oda, pár nap múlva felhívtak, hogy megkaptam az állást. Akkor egy női magazinnál dolgoztam asszisztensként, azaz főztem a kávét és iktattam a költségszámlákat, valamint nagy ritkán írtam valami töltelékanyagot. Amikor közöltem, hogy állást kaptam máshol, azt mondták, nem kell ledolgoznom a felmondási időmet, elég lesz, ha a héten még bejárok. Ennél világosabban nem is adhatták volna értésemre, hogy abszolút pótolható vagyok. Ennek talán az lehetett az oka, hogy London túl volt telítve a rosszul fizetett, belépő szintű munkákért tolongó frissdiplomásokkal - vagy akár az is közrejátszhatott, hogy ordított rólam a lelkesedés hiánya. Úgy alakult tehát, hogy már a következő héten munkába álltam a Winden & Shane PR-asszisztenseként. Az első munkanapom reggelén leültem az épület ütőereként funkcionáló, tágas recepción, ahol úgy éreztem magam, mint valami fényűző könyvtárban, és azon gondolkodtam, hogy ez valaminek a nagyon is valós kezdete. Én ide tartozom!, gondoltam magamban. Végre látnak és értenek! A hajam, amelyet előzőleg sokáig rózsaszín és zöld, majd rövid ideig kék csíkok tarkítottak, addigra visszanyerte decens barna színét, és új ruhám is volt, meg új retikülöm meg új cipőm, sőt új harisnyám is, amelyet még nem lyukasztott ki a nagylábujjam. Úgy éreztem, végre az vagyok, akinek az álmaimban láttam magam, azaz okos, fiatal értelmiségi nő, aki önállóan él Londonban.

Hogyan működött pontosan a Gulag-rendszer? Kiket küldtek a fogolytáborokba, és milyen volt rabként az életük? Hogyan emlékeznek ma a Gulagra? Két elszánt finn újságíró a múlt nyomába ered, hogy feltárja a szovjet fogolytáborok valódi történetét; utazásaik során kibontakozik a történelem egy viharos fejezetének eddig nem ismert arca. A kutatásokat személyes élmények, szubjektív beszámolók teszik átélhetővé; a csontok útját járva rájövünk, hogy a múlt nem süllyedt el nyomtalanul - velünk él. Ville Ropponen és Ville-Juhani Sutinen ismeretterjesztő útikönyve több, mint egyszerű útibeszámoló: jelzés, iránymutatás, figyelmeztetés a jelennek, hogy a történelem legembertelenebb borzalmai soha többé ne ismétlődhessenek meg. Részlet a könyvből: Miután az egyetlen povenyeci kávézóban káposztás pirogot és borscslevest ettünk, fél órával később visszatérünk az épület előterébe. A portás a sötét folyosón a múzeum irodájába irányít minket. Egy csapat nő éppen teát főz, és a legidősebbik, nyilván a múzeum igazgatója, felpattan a székről. - Mit óhajtanak? - Szeretnénk megnézni a múzeumukat - feleljük az ajtóból, mint a csínytevésen kapott gyerekek. - Értem. És miért? - kérdezi a nő. - Érdekel bennünket a Balti-Fehér-tenger-csatorna - válaszoljuk a lehető legbecsületesebben. - Tudom én, mi érdekli magukat - mordul ránk a nő. Egy pillanatra elhallgatunk. Nem értjük, mire céloz. Arra, hogy valójában nem is a múzeumot, hanem a szigorúan őrzött zsilipet szeretnénk megnézni? Vagy arra, hogy Finnországból, Nyugatról jöttünk, ahol az embereket csak Oroszország véres történelme és a Gulag érdekli? A nő egy perccel később így folytatja: - Ha mindenképpen szeretnének, egy óra múlva csatlakozhatnak egy gyerekcsoporthoz. Ha csöndben maradnak. Összenézünk, és szavak nélkül is egyetértünk. Megköszönjük a nő segítségét, és az előtéren keresztül visszatérünk a Lenin utcára. Nyilvánvalóan nem látnak bennünket szívesen a múzeumban, így hát nem erőszakoskodunk. Úgy tűnik, itt leginkább gyerekeknek és fiataloknak mutatják be a terület ipari nevezetességét, ezért számunkra valószínűleg nem is lenne különösebben izgalmas. A csatorna adatait máshol is megtaláljuk. A múzeum előtt emlékkő áll. Nem a csatornánál életüket vesztő foglyoknak, hanem az egyik ,,kiemelkedő" építésznek állították. Valaki két lila művirágot helyezett a névtábla alá.

Jonathan és Barbara Rose a tökéletes pár, akik gyönyörű, értékes régiségekkel telezsúfolt házukban élik áloméletüket, szeretett gyermekeikkel és a garázsban álló becses Ferrarijukkal. Ez minden, amire egy vérbeli amerikai vágyhat. Ám amikor Jonathan hirtelen szívrohamot kap (vagy legalábbis ezt hiszi), Barbara rájön, hogy új életet akar, nélküle. Csak egy probléma van: a házra mindketten igényt tartanak. Férj és feleség számára ez nemcsak egy otthon, hanem szenvedélyük tárgya, amely a csúnya válást igazi csatatérré teszi, fegyverekkel és áldozatokkal. A regény legújabb filmváltozata Benedict Cumberbatch és Olivia Colman főszereplésével 2025-ben kerül a mozikba. Részlet a könyvből: Oliver hallotta a döndülést, de rá se hederített. Barbara odavan Mercedes miatt: érthető, de hát annyi baj legyen, fő, hogy az elkerülhetetlen összetűzésen túl vannak, legalábbis az első meneten. Ámbár micsoda dolog ilyet feltételezni róla, hogy ő ölte volna meg a macskát! Az első pillanattól fogva értetlenül állt Barbara gyűlölködése előtt, s igazából csak most fogta fel a mélységét: azt, hogy ő nem egyszerűen a házastárs, akit Barbara annyi együtt töltött - s szerény véleménye szerint jó és eredményes - esztendő után elhagy; nem, hanem halálos ellenség. Lehetséges, hogy Barbara pszichoterápiára szorul. Ez esetben viszont gyökeresen módosítaniuk kell a taktikájukat. Vajon Goldstein mit szólna ehhez? Hogyan tudnák bizonyítani, hogy Barbara nem száz százalékig beszámítható? Elmeszakértői vizsgálatnak aligha vetné alá magát. De a bíróságot már maga a felvetés is befolyásolhatja. Igen, Barbara talán bedilizett szegény, ő ezzel szemben méltányos ajánlatot tett neki. Salamon király kétségkívül az ő javára döntene. Az optimista gondolattól kissé megenyhült. Végül a bíróságon is ez fog történni, egészen biztos. Az a baj, hogy mindenféle mellékes ügyektől hagyja magát eltéríteni. Vigyáznia kell, nehogy úrrá legyenek rajta az indulatai. Egyszerűen ki kell húznia ezt a várakozási időt, bármennyire próbára teszi is a türelmét. Barbara ennél sokkal nagyobb fába vágta a fejszéjét. Azt próbálja bizonyítani, hogy a férje miatt nem juthatott hivatáshoz, és hogy ez a részéről hozott kényszerű áldozat értékben felér a házzal és minden berendezésével. Nincs az a tökkelütött hülye bíró, aki egy ilyen Istentől elrugaszkodott követelésnek helyt adna. A szaunában egyre nagyobb lett a hőség. Érezte, hogy megnyílnak a pórusai: kellemes érzés volt, mintha csendesen olvadozni kezdett volna. A szaunánál nincs is jobb feszültségoldó. Egykettőre kikerget az emberből minden sajgást, minden szorongást. Maximumra állította be a hőmérséklet-szabályozót, izzadni akart, mint a ló, hogy aztán majd a hideg zuhany alatt, ami az egészre felteszi a koronát, rövid borzongás után tökéletesen elzsibbadjon. Aztán megint gőzöl, megint zuhanyozik, sőt harmadszor is, végül felvonszolja magát a szobájába, és beleájul az ágyba. Aznap este a mozik semmi új filmet nem adtak, úgyhogy az irodában maradt, jogi eseteket tanulmányozott, inkább időtöltésképpen, mint szükségből. Hazafelé jövet bekapott egy pizzát, amely megrekedt valahol a szája és a gyomra között félúton. Barbara nem a legjobb időpontot választotta a konfrontációra. A fali hőmérő kilencvenhárom fokot mutatott, de ő csak hevert hanyatt a vörösfenyő padon. Úgy érezte, mindjárt szétfolyik, de sebaj, a jéghideg víz ezt egy szempillantás alatt ellensúlyozza, fölpörgeti benne az adrenalint, aztán jön az édes zsibbadás. Reggel már acélos frissen ébred, készen az újabb megpróbáltatásokra. Eddig még nem tudta magát olyan ramatyul érezni, hogy egy kiadós szaunázástól rendbe ne jött volna. Elnézte, amint a pórusai verejtékgyöngyöket sajtolnak, s tenyerével szétkente olajos sikamlós bőrén. Ez a vörösfenyővel bélelt kis szoba olyan volt neki, mint magzatnak az anyaméh: meleg, kényelmes és biztonságos, ahol szenvedésnek nincs helye. A hőmérő már száznégy fokon állt, túl a piros figyelmeztető jelzésen, ő azonban most azt a játékot játszotta, hogy csak amikor a legvégső tűréshatárig hevült, akkor ugrik át gyorsan a zuhanyfülkébe. A hatalmas hőmérsékletkülönbségtől száguldozni kezd benne az adrenalin, feltöltődik, mint egy elem, valósággal újjászületik. A hőguta környékezte, mellén, hátán patakokban csorgott a veríték. Felült, és ide-oda csúszkált a sima, izzadságától iszamós deszkán. Lehet, hogy ez már túlzás, mindenesetre az akaraterőt jól le lehet vele mérni. Végül csak megelégelte. Úgy döntött, fényesen kiállta a próbát, azzal lekászálódott a magas padról és kilökte az ajtót. Azaz meglökte, de nem nyílt. Meglökte erősebben. Nem moccant. Nekivetette a vállát, mire az ajtó egyet nyekkent, de továbbra sem engedett. Öklével döngetni kezdte. Akkorát üvöltött, hogy a falak is beleremegtek.

Egy könyvtár, amelyben a világ legveszélyesebb könyveit rejtegették. Egy könyvtár, amelynek holléte a középkor óta titok... Prága, az Arany Város - Európa legszebb történelmi helyszíneinek egyike, amelynek kusza labirintusában különös emberek kutatják a történelem örök rejtélyeit... Ferenczy László, aki régi életét hátrahagyva antikváriusként él Prágában, szokatlan megrendelést kap egy különc milliomostól. Ezúttal nem egy könyvet, hanem egy egész könyvtárat kell felkutatnia: a Templomos Lovagrend elveszett könyvtárát. A rendét, amelynek története évszázadok óta izgatja az emberek fantáziáját... A nyomozás során Lászlónak nemcsak az Arany Várost, hanem Európa különféle történelmi helyszíneit is be kell járnia, miközben furcsa titkok és még furcsább emberek tűnnek fel a régmúltat övező kiismerhetetlen ködből, és mindnyájan egyet akarnak: a templomosok titkát, a tiltott tudást, a Sub Rosát... Bíró Szabolcs egyszerre Umberto Eco-i és Dan Brown-i ihletésű művészettörténeti krimije - valamint a mellette olvasható három további prágai történet - tisztelgés a könyvek és Európa szellemi-kulturális öröksége előtt. Részlet a könyvből: Vašo már épp eléggé ismerte Lászlót ahhoz, hogy tudja, nem kell megkérdeznie, mit hozhat neki. Amikor meglátta az antikváriust a kocsma felé közeledni, fogta a legtisztább korsóját, hogy a sörcsap alá tartsa. László alig ült le a szokott helyére, az eldugott kis sarokba, a világos borostyánszín nedű már ott állt előtte, friss, vastag habbal a tetején. Belekor?tyolt: rég ízlett neki ennyire a sör. Ezt szerette az U Milosrdnýchben: viszonylagos csend uralko?dott, lehetett gondolkodni, és az asztalát szinte soha nem foglalta el senki. Vašo, ez a torzonborz pincérek gyöngye, aki sokkal inkább tűnt kiégett blues-zenésznek, mintsem vendéglátóipari dol?gozónak, már a második alkalommal is olyan kedves vigyorral fogadta, mintha régi barátok lennének. László hetente többször is betért ide ebédelni, mert az árak jók, az étel és a sör kiváló, a környék pedig szép és csendes volt. A kocsma alig két utcahossznyira állt az Óváros tértől, a turisták mégis elkerülték. Az antikvárius ezúttal megnyugodni jött a kocsmába. Túl sok volt ez neki, és remélte, Petr minden kétségét eloszlatja a leendő meg?bízatásával kapcsolatban. Maga sem igazán tudta, miért, de megrémítette az, amit Kareltől hallott. Nem a szimbólum, azt valóban nem látta még soha, de amit az Új Templomos Rendről hadart össze, az megfeküdte a gyomrát. ,,A gazdag barátja egyáltalán nem az, akinek mutatja magát."