Fordította: Szinnai Tivadar

A tizenkilencedik századi, polgárháborútól sújtott Amerikában járunk: itt kezdődik Adam és Charles Trask, a két, szélsőségesen különböző testvér története. Hatalmaskodó apjuk árnyékában mindketten a maguk módján próbálnak érvényesülni, mígnem egészen eltérő utakra sodorja őket az élet: a harcias Charles magányos agglegény lesz, a szelíd Adam katonának áll, majd feleségül veszi a titokzatos, kiismerhetetlen Cathy-t, akivel a festői szépségű Salinas-völgyben találnak otthonra. A regény innentől ikerfiaik, Aron és Caleb életét követi, akik mintha megismételnék Adam és Charles történetét: különbözőségük, az apjuk szeretetéért folytatott harc, viszályuk, belső feszültségük a korábbi családi történet pontos mása. Meg lehet-e törni a családi mintázatokat? Alakíthatjuk-e saját sorsunkat a történelem vérzivataros időszakaiban? Győzedelmeskedhet-e az ember a belső sötétség felett? John Steinbeck világszerte ismert klasszikusa ezekre a kérdésekre keresi a választ a két testvérpár történetén keresztül: a mű jóság és gonoszság, sötétség és világosság, eleve elrendelt sors és szabad akarat egymásnak feszülésének regénye, amelynek végén a gyakran komor hangvétel ellenére felcsillan a remény: a sorsunkat magunk alakíthatjuk. A szerzőről John Steinbeck (1902-1968) amerikai regény-, novella- és színdarabíró, a 20. századi amerikai irodalom jelentős alkotója. 1962-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Az Édentől keletre az egyik legismertebb regénye. Részlet a könyvből: A tél mintha nem lett volna hajlandó kiengedni a világot karmaiból. Már rég lejárt az ideje, de csak csattogtatta korbácsát - a fagyot, a szelet, az esőt. Az emberek meg egyre ezt hajtogatták: "Azok az átkozott óriási ágyúk odaát Franciaországban! Elrontják az időjárást az egész világon!" A Salinas-völgy sehogy sem akart kizöldülni. A vadvirágok olyan sokáig késlekedtek, hogy az emberek már azt hitték, ebben az évben nem is fognak előbújni. Mi azonban tudtuk - vagy legalábbis reméltük -, hogy május elsején, amikor valamennyi vasárnapi iskola kirándulást szokott rendezni az Alisalba, a vadazáleák, amelyek a folyó partjain szoktak pompázni, egészen biztosan virágba borulnak már. Ez mindig hozzátartozott a május elsejéhez. Május elsején hideg volt. A kirándulásokat elmosta a fagyos eső, és egyetlen bimbó se nyílt ki az azáleabokrokon. És két héttel később még mindig várattak magukra. Cal nem sejtette, hogy így lesz, amikor az azáleát választotta érzelmei jelképéül, de ha már kimondta, hogy az a szimbólum, nem lehetett változtatni rajta. A Ford ott rostokolt Windham garázsában, remekül felpumpált abroncsokkal és két új szárazelemmel, hogy könnyen lehessen elindítani. Leet újra meg újra mozgósították, hogy szendvicseket készítsen a nagy napra, végül belefáradt a várakozásba, meg abba, hogy minden második napon zsúrkenyeret vásároljon. - Miért nem indultok, akármilyen is az idő? - kérdezte. - Nem lehet - felelte Cal. - Azáleát mondtam. - És hogy tudod majd, mikor lesz? - A Silacci fiúk odakinn laknak, onnan járnak be az iskolába mindennap. Azt mondják, még egy hét vagy legfeljebb tíz nap. - Jóságos ég! - kiáltott fel Lee. - Attól tartok, túlérett lesz ez a kirándulás a sok készülődéstől.