Turturica úr, a latintanár, elmenekül Kisinyovból, miután az orosz hadsereg megszállta Moldovát. Romániában azonban nem talál menedéket, mert lejárt az útlevele. A fővárosba visszatérve a repülőteret ostrom alatt találja, és egy MiG a szeme láttára lelövi a menekülni próbáló, moldovai politikusokkal teli gépet... A groteszk és félelmetes mese a moldovaiak egyik legnagyobb félelmén alapul. Szerzője egy besszarábiai diák, aki a filológiai diploma megszerzése után visszatér Kisinyovba. 1995-öt írunk, és az élet kíméletlenül sanyargatja a moldovaiakat, társadalmi helyzetüktől függetlenül. Miután egy kis kiadóban megjelenteti disztópikus forgatókönyvét, a fiatal író egy kafkai perben találja magát, ahol hazaárulással vádolják. Fanyar humora és tisztánlátása miatt Iulian Ciocant a legfigyelemreméltóbb írói hangként tartják számon Moldovában. Részlet a könyvből: ,,Árulók! Gyávák! Disznók! Szembe köptétek a népet!", üvöltötte a tömeg, és akkora erővel támadt a rendőrökre, amekkorára nem látszott képesnek. Még nagyobb lendülettel folytatódott a harc. Most már szó sem lehetett fegyverszünetről. A rendőrök ellenállását gyorsan meg kellett törni, mert a kormánytagok pár percen belül felszállhattak a géppel. A közrend őrei azonban nem adták meg magukat, még kegyetlenebbül püfölték gumibotjukkal a tömeget. Nicanor Turturicănak, amikor látta, hogy Flenchea beszáll a gépbe, átsuhant a fején egy gondolat - amilyen egyszerű, éppoly zseniális. A könyökével utat tört magának a tömegben a rendőrökig, ott megállt és lelkesen kiabálni kezdett: ,,Rendőr testvéreink! Ők elmennek, de ti itt maradtok! Ők elhagynak titeket, és akkor mi lesz veletek, testvérek? A Dnyeszteren-túli tankok Stăuceni-nél átlépték a határt!" Szavai hitetlenkedést váltottak ki a rendőrügynökök körében, ami hamarosan a tömeggel való váratlan fraternizálássá alakult. Való igaz, hogy a rendőröket ugyanúgy sorsukra hagyták, mint azokat, akik ellen bevetették őket. ,,Meg kell állítanunk, testvéreim! A repülőgép a miénk!" kiáltotta Nicanor Turturică, és igyekezett a kis sikert végső győzelemmé fokozni. Csakhogy abban a pillanatban, amikor a tömeg és a rendőrök megrohanták a kifutópályát, a kormánytagokkal tele gép már felemelkedett a talajról. Elkéstek! A kormánytagok mindenkit eltaposva elmenekültek, elrabolva a polgárok utolsó menekülési lehetőségét. Olyan reménytelen üvöltés szakadt fel a tömegből, hogy beleremegett a föld. Nicanor Turturică az állami vezetők felszálló repülőgépére meredt, és úgy érezte, mintha szembe öntötték volna egy kancsó forró vízzel. Ezekre az átkozott kormánytagokra szavazott ő is az utolsó parlamenti választáson, erre a Nicolae Flencheára, aki most behúzott farokkal menekül az országból, miután egy napja hazafias szónoklatokat ordítozott. Mennyire szeretett volna most ő is a kormánytagok repülőgépén ülni! Milyen rettenetes balszerencse! Hirtelen feltűnt az égen egy zúgó MiG-35-ös. A MiG-ből kilőtt rakéta elképesztő sebességgel száguldott a moldovai kormánytagokat szállító, már a repülőtér fölött ötven méter magasan szálló gép felé. Néhány másodperc múlva a kormánytagok utasszállítója fülsiketítő robbanással többezer kétségbeesett darabra hullott szét. A többi ostromlóval együtt Nicanor Turturică is sokáig állt mozdulatlanul és kiüresedve, semmibe révedő tekintettel. A megrökönyödésből elsőként a kibomlott hajú, hisztérikus, a rendőrök által megvert nő tért magához. Szikrázó szemmel mindenkihez odament, magából kikelve ugyanazt a fura mondatot ismételve: ,,Kedveseim, már csak egy éjszakátok van, amikor azt tehettek, amit akartok vagy amit még nem tettetek, egyetlen éjszaka, mert reggel jönnek az oroszok..."

Segíts magadon, az Isten is megsegít. Segíts másokon, és a bődületes zűrzavar, amit az egyszerűség kedvéért életnek szoktunk hívni, fokozódik. Ezúttal vidéki postások testében, lelkében, szívében. Sírunk, nevetünk, szeretünk, kavarunk, akarunk, létezünk - címmel vagy anélkül. Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024) Részlet: A falubeliek még nem tudták, hogy a posta megszűnik, alig akarták elhinni. Frédi maga is hajlamos volt rossz álomnak tekinteni, amiből majd csak fölébred. Többször átbiciklizett Jászmezőre, hátha ott nagyobb szerencséje lesz. Kezdte a postán, megvárta, míg Toncsi elkarikázik a vállán átvetett bőrtáskával, aztán belépett. Aggyonisten, Józsi úr! Fogaggy isten, Frédi úr, mi szél hozott, hogy ityeg a fityeg? Hát... nem oan jól, kitettek, mer bezárják a hivatalt. Ez komoly? Mint egy vakbélgyulladás. Józsi úr a homlokára tolta a szemüvegét, hát, nem hittem vón... duruzsolt valamit erről az Ödön, azt gondótam, vészmadárkodik, ahogy szokott... de hogy a túróba, nem lesz posta Dákmajorba? Nagyon úgy néz ki. Ilyet még nem pipáltam! - a szemüveg visszazuttyant a helyérére, ahová az évek során már vöröses csíkot nyomott az orrtámasz. A homlokához kapott: Istenem, istenem, mivé lett ez a világ, ha má a postára se lehet számítani, akkor mi a lófüttyre? Igen... és azt szeretném megkérdezni, nincs-e szükség itt egy tapasztalt munkaerőre? Jaj, édes fiam, hát pont még Toncsi állása is veszélybe van Ödön szerint... az se kizárt, hogy minket ugyanúgy bezárnak... - szaggatottan vette a levegőt, utált nemet mondani, és szívből sajnálta magát, átélte, milyen lehet, ha valakinek hosszú évek szorgos munkája után kiteszik a szűrét. Elképzelte, hogy Ödön bejelenti, ezt a hivatalt ugyanúgy megszüntetik, ahogyan a Jászmezeit. Éles szúrást érzett a bordaíve alatt. Rémisztő távlat. Frédi megköszönte. Váltottak szót még az időjárásról, mit vernek el az esők, ha még soká tartanak. Józsi úr búcsúzóul azt tanácsolta a fiatalembernek, hogy nézze meg a neten az álláshirdetéseket. Frédi bólogatott, nem volt bátorsága elárulni, hogy őnála nincsen otthol, és buta a telefonja. Minek nekem okostelefon, kérdezte a Batárban egy ivócimborától, ha én se vagyok okos?

Két nő, egyikük a Shakespeare-drámák valódi szerzője, másikuk egy napjainkban alkotó, kezdő amerikai drámaíró. Évszázadok választják el őket egymástól, mégis mindketten egy férfi neve mögé rejtőznek, hogy hallathassák a hangjukat. 1581-ben Emilia Bassano a királyi főkamarás szeretőjeként jól ismeri a londoni színházakat, így megtalálja a módját, hogy a titokban írt műveit színpadra vigye. A világ legkiválóbb színpadi remekműveinek írója azonban nagy árat fizet azért, hogy megvásárolja egy férfi nevét, mert ezzel a sajátját kiírja a történelemből. Napjainkban Melina Green papírra veti legújabb színdarabját, amelyet az Erzsébet-kori felmenője, Emilia Bassano ihletett. Melinának nőként, négyszáz évvel később egészen más nehézségekkel kell szembenéznie, a színházi világ azonban továbbra is a férfiak terepe. Vajon Melina - Emiliához hasonlóan - hajlandó lemondani a szerzőnek járó elismerésről, csak azért, hogy színpadon láthassa a művét? A két nő küzdelmes sorsát bemutató regény magával ragadó történet ambícióról, bátorságtól és vágyakról, amely arra a kérdésre keresi a választ, milyen áldozatot képes hozni egy nő azért, hogy az életműve tovább éljen, még azon az áron is, ha a neve örökre feledésbe merül. Részlet Színdarabbal pályázni egy művészeti fesztiválra nem csupán abból állt, hogy az ember ír egy jelentkező e-mailt, amelyhez csatolja a szövegkönyvét. A fesztivál szervezői mindent bekértek a jelentkezőtől az önéletrajzától kezdve a különféle ajánlásain át egészen a történet rövid kivonatáig. Andre és Melina egymás mellett gubbasztottak a laptop előtt, úgy próbáltak frappáns összefoglalót írni a darabról, a fogalmazásaik azonban egyre ostobábbra sikeredtek, miután benyakaltak egy, kettő, végül három üveg pezsgőt. Mire a betűk táncolni kezdtek a képernyőn, Andre fabrikált egy hamis ajánlólevelet Horace J. Sneedtől, egy képzeletbeli színház nem létező művészeti igazgatójától. Néhány óra elteltével kész volt a pályázat, de legalább annyira kész volt Melina és Andre is, akik csak egymás segítségével tudtak felülni az ágyon. Andre Melinára nézett, keze az egér fölött tétovázott. - Készen állsz? - Várjálvárjálvárjál! - szólalt meg Melina, de alig forgott a nyelve. - Hadd nézzem, van-e benne elírás! - Már vagy százszor átnézted - intette le André. - Ne hallgass... halatgasd... halotgasd... csak küldd már el! Melina magához rántotta a laptopot, és hátravetette magát az ágyon. A billentyűzetet az álla alá támasztotta, és hunyorogva végigpörgette a jelentkezési felületet. A Village Fringe fesztivált a The Place, egy kisebb színház szervezte, amelynek a kritikus, szókimondó és újszerű előadások, illetve a művészeti igazgató, Felix Dubonnet szerzett hírnevet. Felix Dubonnet! - Jaj, ne! - kapott levegő után Melina, és olyan nagy lendülettel ült fel, hogy a laptop Andre hasára esett. - Ne, ne, ne, ne, ne! - Au! - jajdult fel Andre. - Már megint összeomlott a géped? Vagy elfogyott a pezsgő? - Ismered Felix Dubonnet-t? - fordult hozzá Melina. - Az valami ital? - Művészeti igazgató, aki közismerten csakis férfiak által írt darabokat hajlandó színre vinni. Emlékszel, amikor Theresa Rebeck a Timesban írt egy véleménycikket a színházakra jellemző nemi diszkriminációról? Na, ez a pasi volt az, aki ellenvéleményt írt, és azt állította, hogy a színházi világban rengeteg nő van... a színpadon. - Melina a fejét ingatta. - Ha ő dönt a fesztiválra benyújtott pályázatokról, esélyem sincs bekerülni, Andre. Ezt én nem csinálom. - Higgadj már le, Mel! - szólt rá Andre, majd a laptopot a térdén egyensúlyozva ő is felült. Melina a barátjára nézett, és hirtelen kijózanodott. - Van neked bármi fogalmad arról, milyen nőnek lenni? - Ez most valami beugratós kérdés? - Nőnek lenni azt jelenti, hogy szüntelenül elítélnek. Az öltözéked miatt. A telt idomaid miatt. Akármikor bekapcsolod a tévét, az hallod, hogy karcsúbbnak és szebbnek kell lenned. Azt jelenti, hogy ugyanazt a munkát végzed el, mint egy férfi, de kevesebb fizetést kapsz érte. Azt jelenti, hogy ha a természetes öregedést választod, akkor rád sütik, hogy elhanyagolod magad, ha pedig kés alá fekszel, akkor azzal jönnek, hogy kétségbeesetten próbálsz fiatal maradni. - Melina nagy levegőt vett. - Nőnek lenni azt jelenti, hogy az egyik pillanatban ki kell állnod magadért, a másikban viszont már kuss a neved. Azt jelenti, hogy egyfolytában küzdened kell, a rohadt életbe! Andre együttérzőn nézett rá. - Az előtörténetem ugyan más - motyogta -, de tudom, miről beszélsz. Melina felsóhajtott, és félretette a laptopot. Kezdte kapiskálni, miért mondott le az írásról Andre: ha az ember nem vállalja fel magát és a visszautasítást, nem érheti fájdalom. - Felejtsd el az egész művészeti fesztivált! Nem megyek házhoz a pofonért, akkor sem, ha nő vagyok.

,,Azt hittem, eleget gondolkodtam már a szeretetről, amikor a kezembe került Henry Drummond prédikációja. Attól a pillanattól kezdve, hogy elolvastam, és próbáltam átültetni a gyakorlatba a tanítását, rengeteget változott az életem." Paulo Coelho Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. Mindannyian hallottuk már ezt a részletet Pál apostol korinthusiakhoz írt első leveléből. De vajon értjük az üzenetét? A 19. század végén, az ifjú hittérítőt, Henry Drummondot felkérték, hogy egy híres prédikátor helyett mondjon beszédet. Bár a hallgatóság eleinte kétkedve fogadta őt, gyorsan magával ragadta Pál apostol gondolatainak elemzése. Ez a prédikáció, amely A szeretet a legnagyobb a világon címen vált ismertté, és azóta klasszikussá, kétségtelenül az egyik legszebb, amit a szeretetről írtak valaha is. Drummond beszédében a szeretet kilenc elemből áll: türelem, jóság, nagylelkűség, alázat, illem, önzetlenség, szelídség, őszinteség és ártatlanság. A lelki élet legnagyobb kincse nem a hit, hanem a szeretet. Vallási meggyőződéstől függetlenül ezért az érzésért érdemes a leginkább élni. A legnagyobb ajándékban Paulo Coelho Henry Drummond szövegét dolgozza át. Valóságos és erőteljes üzenetet közvetít, amely segít beépíteni a szeretetet a mindennapjainkba, hogy mi is megtapasztalhassuk az életünkben mindent átformáló erejét. Részlet Ahol Szeretet van, ott van az ember, és ott van az Isten is. Aki örül a Szeretetnek, az örül az embernek, és örül az Istennek is. Isten a Szeretet. Így hát: SZERESS! Feltétel nélkül, előre megbeszélt időpont nélkül, halogatás nélkül, a szenvedéstől való félelem nélkül: SZERESS! Áraszd el Szereteteddel a szegényeket - ez könnyű. Áraszd el a gazdagokat is, akik mindennel szemben bizalmatlanok, és nem veszik észre a Szeretetet, bármennyire is szomjazzák. És áraszd el a hozzád hasonlókat is - ez a legnehezebb. A hozzánk leginkább hasonlókkal vagyunk a legönzőbbek. Sokszor igyekszünk elnyerni mások tetszését, holott valójában inkább örömet kellene szereznünk nekik. Szerezz örömet. Ne halassz el egyetlen lehetőséget sem, hogy megörvendeztesd a felebarátod, hiszen ezzel te jársz a legjobban, akkor is, ha senki nem tud a jótéteményedről. A világ boldogabb lesz körülötted, számodra pedig sokkal könnyebb lesz minden. Ebben a világban a jelen pillanatban élek. Ha bármi jót tehetek, vagy bárkit megörvendeztethetek, kérlek, szóljatok. Ne hagyjátok, hogy halogassam vagy elfelejtsem, mert soha többé nem élem meg ugyanezt a pillanatot.

2022. február 24. Vladimir Putyin megkezdi Ukrajna átfogó invázióját. Mihail Zigar független orosz újságíró petíciót tesz közzé a Facebookon, amelyet több száz újságíró, majd további ezrek írnak alá. Ennek hatására Oroszországban törvényt hoznak a háborút kritizálók büntethetőségéről, és Zigarnak el kell hagynia a hazáját. Németországban, Berlinben telepedik le, ahol újraolvassa azt a több száz interjút, amelyet az elmúlt tizennyolc évben Oroszországban és Ukrajnában készített, és amely feltárja, mi vezetett a háború kirobbanásáig. Ezekből az interjúkból született meg a könyv. Zigar nem csupán a jelenről, hanem a múltról és mindazokról a történelmi mítoszokról is mesél, amelyekben a jelen orosz politikája gyökerezik és amelyekhez a saját legitimációját köti. Zigar részrehajlás nélkül tárja fel a történeti forrásokat, és követi nyomon az Orosz Birodalom eredetének és felemelkedésének történetét. A kötet annak krónikája, hogy Oroszország miként nyomta el Ukrajnát az elmúlt öt évszázad alatt, miképp próbált kinevelni egy hozzá lojális elitet, és arról, hogy végül mégsem tudta leigázni az ukrán társadalmat. Mihail Zigar a háborúhoz vezető hosszú útról mesél. Idézet Ezt a könyvet tudatos elhatározásból modern nyelvezettel és jelen időben írtam, megpróbálva minél érthetőbben közvetíteni és tisztázni a történelmi fogalmakat, és igyekezve felhívni a figyelmet a jelenkori párhuzamokra, hogy az olvasó ne csak a felszínhez, de a mélyben rejlő szellemiséghez is közelebb kerülhessen. Szeretném, ha ez a könyv egy évszázad múlva is érthető lenne az akkori olvasók számára, és bepillantást engedne a mi gondolkodásunkba. Ennek érdekében minden szereplőt élő, hús-vér emberként, nem pedig elhagyatott szoborparkok lakóiként igyekeztem ábrázolni. Le akartam számolni a régi mítoszokkal, és nem kíméltem a tegnap bálványait, ahogyan az sem tartott vissza, hogy esetleg megsérthetem orosz honfitársaim érzéseit. Ez a könyv nem teheti semmissé a múltat és a jelent, de talán megváltoztathatja a jövőt. A nacionalista történetírás egyfajta betegség, amely sok népet megmérgez. Az orosz népnek még mindig van arra lehetősége, hogy megszabaduljon azoktól a mítoszoktól, amelyek megfertőzték a lelkét; az ukrán népnek pedig egyedül kell majd szembenéznie a sajátjaival.

Olaszország, 1940. Devora legrosszabb rémálmai válnak valóra, amikor Olaszország Németország oldalán belép a háborúba, és imádott szülővárosát elözönlik a katonák. A lány egész családját egy internálótáborba száműzik a hegyekbe. Devora gyerekkori jó barátjának, Luiginak a segítségével sikerül megszökniük a táborból, és elindulnak a határ felé. Mielőtt azonban elérnék az áhított célt, a lányt nehéz döntés elé állítja a sors: vagy megmenti egy idegen életét, vagy a családja mellett marad. Mit sem tudva a családja további sorsáról, Devora elkeseredett döntést hoz: Luigi oldalán csatlakozik az olasz ellenállási mozgalomhoz, hogy kivegye a részét a szabadságért folytatott küzdelemből. Urbinóba visszatérve azt a megbízatást kapja, hogy takarítónőnek adja ki magát a barátja lakásában, amelybe német tisztek költöztek, és információkat gyűjtsön az ellenállás számára. Egy éjjel azonban náci egyenruhában látja viszont a barátját... A Szökés Urbinóból izgalmas történelmi regény a remény és a szeretet minden nehézséget, megpróbáltatást legyőző erejéről. Részlet Milánó határában meg kellett állniuk egy útzárnál, amelyet két fiatal férfi felügyelt. Mindkettő fekete inget és háromszögletű sapkát viselt. Két széken üldögéltek a sorompó mellet, és amikor meglátták a közeledő mentőautót, felálltak, és intettek a sofőrnek, álljon meg. - Squadristi. Porca boia. Feketeingesek. A francba! Csak ez hiányzott - morogta Luigi. Négyszer megkopogtatta a mögötte lévő panelt, ami elválasztotta a vezetőfülkét a kocsi hátsó részétől. Ez volt a jel, amelyet induláskor megbeszélt a fiúkkal, hogy most betegnek kell tettetniük magukat. - Documenti - mondta a testesebbik férfi. Bedugta a fejét a nyitott ablakon, és gyanakodva méregetni kezdte Luigit és Devorát. A lány, bár a szíve majd kiugrott a mellkasából, szélesen rámosolygott a férfira, miközben keresgélni kezdte a papírjait. - Lesz szíves maga is megmutatni a papírjait, signore - mondta Luiginek. - Hová mennek? - Varesébe, a klinikára. A betegeink hátul vannak. - És maga miért nem hátul utazik velük, signorina? - A feketeinges belenézett Devora papírjaiba, és pontosított: - Signorina Debora? Devorát egy pillanatra meglepte, ahogy az új nevén szólították, de a szeme se rebbent. - Egy szakorvos van velük. Fertőző betegek. Hastífuszuk van, és ő mondta, hogy ideüljek, mert így kisebb a veszélye, hogy engem is megfertőznek. - Hátradőlt, amennyire tudta, kinyomta hasát, és rámutatott: - Várandós vagyok. - Szipogott kettőt, és előhúzta a zsebkendőjét. - De a férjem még nem is tudja. Katona. - Hol harcol a férje, signorina? Devora látta, hogy a férfi a kezére pillant, de már kész volt a válasszal, miért nincs rajta jegygyűrű. Ha rákérdez, azt fogja mondani, hogy Mussolini parancsára beszolgáltatta, hogy ezzel a csekély anyagi áldozattal is segítse a harcukat, de még nem kapta meg cserébe az acélgyűrűt. Szerencsére a férfi megelégedett a válasszal, amikor közölte vele, hogy a férje a közelben állomásozik egy csapattestnél, amely a Beretta-gyárat őrzi az Olasz Szociális Köztársaság határában. Amikor a másik squadrista elindult a mentőautó hátához, és odalépve fel akarta emelni a vászonfüggönyt, a társa rákiáltott: - Hagyd a fenébe, Paolo! Hastífuszt akarsz kapni? Intett Luiginek, hogy mehetnek, ő pedig a köszönésképpen megbökte a sapkája szélét, Devora pedig remegő ujjakkal búcsút intett. - Che attrice! Kész színésznő vagy, Devora. Micsoda mutatvány volt! Mamma mia! - mondta nevetve Luigi, mikor már biztonságos távolságra voltak a sorompótól. Nagy hasznodat vennénk a szabotázsakciókban.

Sábán költő szeretne lenni, ám ahhoz még sokat kell tanulnia, meg kell ismernie a világot és önmagát. Csakhogy a szultán megbízásából Budára küldött Bali bég nem nézi jó szemmel a fia törekvéseit. Ő annak örülne, ha Sábán hozzá hasonlóan gyakorlatias dolgokkal foglalkozna. A vízivárosi cigányok vajdája elzavarja palotájukból a lányát, Linát, mert azt rebesgetik, hogy boszorkány, és köze lehet a nemrégiben történt tragikus eseményekhez. A két fiatal sorsa a Budától délre eső, Duna-parti hegyen fonódik össze, amikor a várost az ostromlók ágyúzni kezdik. A keresztény hadak ismét megpróbálkoznak Buda visszafoglalásával, ám a legnagyobb bajt nem a dörgő fegyverek jelentik, hanem azok a furcsa halálesetek, amelyeket nem emberi kéz okozott... Meg lehet menteni a várost a pokoli démonok hordájától? Vajon van-e annyi erő a fellobbanó szerelemben, hogy legyőzzön ármányt és átkot? Elkerülheti az Aranyalma a végső pusztulást? Részlet - Ide figyelj, boszorka! Csak eladni tudod a füveket, vagy a gyógyításhoz is értesz? Az első ijedelem elmúltával Lina alig bírta elfojtani a mosolyát. Íme, megvalósult az apja álma: boszorkány lett belőle. Amúgy is teljesült minden föltétel hozzá, és már azon a hegyen lakik, amelyet köztudomásúlag démonok és boszorkányok birtokolnak. Mindenesetre előbb bizonytalanul bólintott, mire az óriás még jobban megszorította a karját, majd rántott egyet rajta, és megismételte a kérdést: - Értelmesen beszélj, a kurva mindenedet! Tudsz gyógyítani? - Igen, tudok. Lina abban reménykedett, hogy ha hagyja magát, hamarább szabadul. Alig ejtette ki ezeket a szavakat, a férfi már rángatta is magával. Nem törődött azzal, ki látja őket és ki nem, húzta maga után Linát, és olyan sebesen lépkedett, hogy a lánynak időnként jószerivel a levegőben kalimpált a lába. Mindkét keze sajgott: a bal azért, mert a férfi olyan erővel fogta, hogy Lina biztos lehetett abban, hogy másnap kék és zöld foltok sorakoznak a helyén, a jobb pedig azért, mert abban meg ő szorította görcsösen az eladásra szánt növényeket tartalmazó bőrerszényt. A tagbaszakadt óriás a cserzőtelep szívébe vezette, ahol a szokottnál is szűkebb utcák kanyarogtak a hevenyészve egymás mellé dobált házak között. Nem is házak voltak azok, hanem inkább nyomorúságos viskók, némelyik még annál is nyomorultabb, mint amilyenekben a cigányok laktak a város túlsó felében. Falaikat sárból tapasztották, tető gyanánt ágakkal fedték le, ablaka sem volt mindnek, ajtaja is legföljebb úgy, hogy összeszögeztek pár korhadt deszkát, és azokat tették a bejárat elé, ami legföljebb arra volt elegendő, hogy az utcákon kóborló kutyafalkákat távol tartsa, egyébiránt a szél meg a hideg éppúgy áthatolt rajtuk, mint a cserzőlébe áztatott bőr átható, fojtogató szaga. Lina ismerte a környéket, de ennyire mélyen a városfalak alá még soha nem merészkedett - bár nem tartotta magát gyávának, a telepnek ettől a részétől maga is óvakodott. Kívülről is úgy festett, akár egy útvesztő, ahová még be lehet menni, de kijönni már nemigen. Most azonban az óriás megállíthatatlanul rángatta befelé. A kunyhóban, ahova beléptek, olyan alacsonyan volt a mennyezet, hogy a férfi mellett Linának is le kellett hajtania a fejét. Eleinte nem is látott odabent semmit. Már benne jártak a délutánban, a közelgő alkony újabb adag vörössel toldotta meg Buda őszi színeit, ebből azonban a kunyhóban nem látszott más, csak az áthatolhatatlan sötétség. Lina pislogott és megdörzsölte a szemét, ám így is hosszú percekbe tellett, mire elkezdte kivenni egy asszony körvonalat, aki avas szénából és ócska lópokrócokból álló ágyon feküdt - nem is volt más a helyiségben. A nő nem lehetett sokkal idősebb Linánál, viszont jóval nyeszlettebb és véznább volt nála, egyedül a hasa domborodott ki jócskán. A lánynak eszébe is jutott: vajon az első vagy már a sokadik poronty készül-e belőle a világra pottyanni, egyenesen a nyomorba és a nincstelenségbe, hogy aztán az új jövevény is élete végéig a telep foglya legyen, mert innen nincs egérút. Miután fölcseperedik, őt is férjhez adják egy idősebb és jóval termetesebb férfihoz, aki úgy rángatja a nőket, ahogyan a barmokat szokás, mígnem belepusztul a nyomorba vagy valamelyik gyerekének kihordásába. Mindezen azonban nem sokáig tudott Lina merengeni, mert az óriás odalökte az asszonyhoz, hatalmas tenyerét pedig a vállára helyezte, arra kényszerítve, hogy térdeljen az ágy mellé. Az orrát förtelmes bűz csapta meg. Nem tudta eldönteni, hogy a nőből, a szénából vagy a pokrócokból árad-e, esetleg mindegyikből egyszerre. A férfi ekkor rárivallt a fekvő teremtésre és lerántotta róla a takarót. Lina egy pillanatra becsukta a szemét. Az anyja jutott eszébe és a legrosszabbra számított. Arra gondolt, hogy minden bizonnyal valami hasonló dolgot kellene itt meggyógyítania, esetleg szülést levezetnie, és bár látott már vajúdást, nem mert volna effélére vállalkozni. Amikor azonban újra a nőre pillantott, már látta is, hogy másféle a baj. A szerencsétlen asszony válla a bőr alatt vörösen izzott

1847-ben járunk. Magyarország olyan, mint a téli álmot alvó természet a feltartóztathatatlanul közelítő tavasz előtt. Az ország a Habsburg Birodalom része, ám egyre több olyan hang bukkan fel, amely az ország modernizációjáért, a Nyugat-Európában már végbement társadalmi és gazdasági reformok itthoni megvalósulásáért száll síkra. Ez a lapozgatós kalandkönyv Jókai Mór A kőszívű ember fiai, XIX. században játszódó regényének újragondolása. Baradlay Marie szerepében te alakítod a történetet. Döntéseiden múlik, hogy hogy alakul a három Baradlay fiú, Ödön, Richárd és Jenő sorsa, de az is, hogy mi lesz a szabadságharc végkimenetele! Hogy ne keveredj el, honnan jöttél és merre jársz éppen, vedd magadhoz a két könyvjelzőt, amelyeket a könyv oldalhajtásából téphetsz le. Kalandra fel, lépj be a reformkori Magyarország világába, igazítsd el a három Baradlay fivér és a nemzet sorsát! Részlet a könyvből: A szikra, amelyből a forradalom 1848. március 15-én Pest-Budán kipattant, hamarosan az egész országot lángba borító futótűzzé változik. A forradalom szinte szemvillanásnyi idő alatt változik át szabadságharccá. A cél a szabadság, amelyet nem lehet másként elérni, csak kiharcolni. A szabadságot nem adják ingyen, meg kell küzdeni érte. Ennek a nemes küzdelemnek fontos szereplői a fiaid. Mindegyik a neki rendelt szerepben áll helyt. Ödön kormánybiztosi tevékenysége rövid időn belül nem várt sikerrel és eredménnyel jár. Nem kis részben az ő fáradhatatlan szervezőkészségének is köszönhető, hogy a magyar sereg létszáma megközelíti a százezer főt. Egy ekkora haderőnek azonban fegyverekre és hadi felszerelésre is szüksége van. Sürgős és fontos feladat ennek mielőbbi előteremtése, különben a sok toborzott katona önmagában mit sem ér. Az öntödékben, kovácsműhelyekben országszerte lázas munka folyik. Nemkülönben az asztalosoknál és az ácsoknál, akik az ostromlétrákat gyártják. Amikor azonban Ödön megvizsgálja a hozzá beküldött darabokat, nehezen tudja türtőztetni magát. - Ezek a létrák talán megfelelnek barackszedéshez vagy a padlásajtó eléréséhez, de teljesen alkalmatlanok a bécsi vagy a budai várfalak megostromlására! Hát nem látják kendek, milyen rövidek? - kérdezi alig visszafojtott haraggal a körülötte szótlanul állókat. Mialatt Ödön az ütőképes hadsereg létrehozásán fáradozik, Richárd kapitányi rangban már ennek a seregnek a tisztjeként szolgál. Ezt a szolgálatot persze korábbi bajtársai közül nem mindenki nézi jó szemmel. Egyikük, régi barátja, Palvicz Ottó őrnagy - úgy érezve, hogy Richárd elárulta uralkodóját - párbajra is hívja, amit a katonai erkölcsi kódex szellemében lehetetlen visszautasítani. A felek pisztolyban egyeznek meg. Kora hajnalban, alig valamivel napfelkelte után, segédeik kíséretében találkoznak egy félreeső ligetben. Fehér köpenyük kísértetiesen világít, jó célpontot nyújtva. A pontosan kilépett lőtávolból elsőként Palvicz tüzel. A golyó Richárd csákóját fúrja keresztül. A következő lövés Richárdé. Kevéssel azután, hogy elsüti fegyverét, Palvicz hangosan felkiált, majd térdre rogy. A találat a mellkasát éri. Richárd azonnal a földre ejti fegyverét, és ellenfeléhez fut, aki mellett addigra már a segédek is ott vannak. Palvicz arca halálsápadt, de szemében még ég az élet tüzének utolsó szikrája. Elgyengült kezével int Richárdnak, hogy hajoljon közelebb. Alig hallható, síri hangon suttog a fülébe: - Richárd, az én életemnek immár vége. De nem múlok el írmag nélkül e földről. Van egy fiam. Az édesanyja előkelő hölgy, aki elvette őt tőlem. Éjt nappallá téve kerestem a gyermeket, de nem akadtam a nyomára. Csak annyit tudok róla, hogy kiadták dajkaságra, ahol rongyos és éhezik. Bajtárs, add a kezed rá, hogy megtalálod őt! Richárd becsületszavát és kezét adja halálosan sebesült ellenfelének, aki végső erőfeszítéssel megszorítja, megkönnyebülve sóhajt, és örökre lehunyja a szemét. Amíg testvérbátyjai a szabadságharc első vonalában küzdenek, Jenő kevésbé látványos, de ugyanannyira fontos feladatot lát el Nemesdombon. Ő vezeti a gazdaságot, intézi az uradalom ügyeit, és igazgatja azt az ispotályt, amelyben a környékbeli csatákból érkező sebesülteket látják el. Te magad váratlanul magas pályát futsz be. Az új idők jeleként első nőként felkérést kapsz arra, hogy tudásoddal, tapasztalatoddal és kapcsolataiddal tanácsadóként szolgáld a független magyar kormányt, amely éppen azt vitatja meg, hogy mik azok a leghalaszthatatlanabb célok és feladatok, amelyeket a készülő törvényekkel rendezni szükséges.

Genevieve Kingston remekül megírt memoárja megindító, lélekemelő történet egy nem mindennapi édesanya utolsó ajándékairól, a bölcsességéről és a szeretetéről, amivel a síron túlról is vigyázza lánya lépteit. Genevieve (Gwen) Kingston hároméves volt, amikor az édesanyját gyógyíthatatlan rákbetegséggel diagnosztizálták. Az édesanya minden jóslatra rácáfolva további nyolc évig élt, és ez idő alatt Gwen és a bátyja, Jamie számára ajándékokkal és levelekkel töltött meg egy-egy kisebb ládát minden egyes születésnapra és más jelentős eseményekre, többek között az érettségire és a diplomaosztóra. Gwen immár a harmincas éveiben jár, és mindössze három bontatlan ajándék maradt, amelyeket az édesanyja az eljegyzésére, az esküvőjére és az első gyermekének születésére szánt. A rendkívüli gonddal összekészített ládának hála a kettőjük közti különleges kapcsolat az anya halálával sem szakadt meg. A Mondtam már valaha? nem csupán gyönyörűen megírt anya-lánya történet, hanem egy betegségekkel és gyásszal sújtott családról is szól, illetve arról, miként küzd meg az élet viszontagságaival, és miként találja meg a helyét a világban egy fiatal lány. A színészi és drámaírói karriert befutó Genevieve Kingston memoárja megkapó visszaemlékezés a család és a barátok megtartó erejéről, amely alátámasztja Gwen édesanyjának üzenetét: a szeretet legyőzi az elmúlást. Részlet a könyvből: A kartonláda már hónapok óta a szobámban állt, de valahogy nem akartam tudomást venni róla. Azokban a hónapokban a doboz egy olyan jövőt jelentett, amelyről azt reméltem, hogy soha, de soha nem jön el. Azon a reggelen azonban lassan otthagytam az ágyat, és a doboz mellé térdeltem. Óvatosan, egyenként pattintottam fel a csatokat, hogy minél tovább tartson a pillanat. Miután felnyitottam a doboztetőt, elsőként egy jókora fekete spirálfüzetet pillantottam meg, amelynek borítóján két pirosas körte pompázott. A lélegzetem hirtelen felgyorsult, ahogy kivettem a füzetet, és az első oldalra lapoztam. Legdrágább Gwennym! Íme, a füzet, amelyben írok egy keveset az összes levélről és emléktárgyról, amellyel az életed jelentősebb eseményeit szeretném megünnepelni. Arra az esetre készítem ezt a kis összefoglalót, ha ne adj isten történne valami a levelekkel és az ajándékokkal. A tollat, amellyel írok, szintén neked szánom. Remélem, örömöd leled majd benne. Szeretettel: Anya A spirálhoz egy zöld és arany színű töltőtoll volt csíptetve, amely tintapatronnal működött. Sietve kiszabadítottam a drótok közül, és a tenyerembe véve méregettem a súlyát. Ahogy a szememet elfutotta a könny, a lapokon elhomályosodtak a szavak. Anyám már évekkel korábban megmutatta a füzetet, de a ládikához hasonlóan ezt is a gondolataim mélyére suvasztottam, mert nem akartam, hogy valaha is szükségem legyen rá. Most a füzet vastagságát méregettem az ujjaimmal, aztán a mellkasomhoz szorítottam. Alig vártam, hogy elolvashassam, mi áll benne. A füzet alatt szinte csordultig telt a láda. A változatos alakú és méretű kis ajándékdobozok úgy illeszkedtek egymáshoz, akár egy háromdimenziós kirakós játék darabkái. Az íves fedél belsejébe egy vékony milliméterpapír volt ragasztva a láda teljes tartalmának listájával. Végighúztam ujjamat a felsoroláson: a születésnapok hosszú sorát ballagások, diplomaosztó, esküvő és gyermekáldás szakították meg. Mindegyik tétel mellett egy-egy pipa virított, jelezvén, hogy anyám megemlékezett az alkalomról. ,,Ebben a szívbemarkoló memoárban Kingston a negyvenes évei végén, emlőrák következtében elhunyt édesanyjáról ír, aki gyermekeire leveleket és ajándékokat hagyott, hogy kibonthassák őket, ha már nem él." --New York Times Book Review Editors' Choice ,,Felejthetetlen visszaemlékezés a szeretet mindent legyőző erejéről." --Good Morning America ,,Kingston debütáló memoárja megrázó és letehetetlen olvasmány. Az édesanyja ajándékai és üzenetei világítótoronyként mutatják a fényt egész életében, bebizonyítva, hogy egy anya szeretete erősebb az elmúlásnál. Felejthetetlen és mélyreható könyv a fiatalságról és veszteségről." Booklist

Richard Russo Pulitzer-díjas szerzőjének frenetikusan vicces regénye ifjabb Hank Devereaux életének egyetlen, balul elsült hetét követi végig. Devereaux az angol tanszék kelletlen vezetője a nem túl magasan jegyzett pennsylvaniai rozsdaövezet egyik alulfinanszírozott egyetemén. Viselkedése egyrészt a habitusából, másrészt abból fakad, hogy a munkahelyén vadabb a gyűlölködés és a megosztottság, mint a Balkánon. Felesége, Lily a helyi gimnáziumban igazgatóhelyettes, és van egy tűzrőlpattant lánya, Julie. Devereaux-val egy hét leforgása alatt képtelenebbnél képtelenebb dolgok történnek: elcsúfítja az orrát egy dühös kolléga, megjelenik lelki szemei előtt a dékánnal szeretkező felesége, azon töri a fejét, hogy vajon felhívás-e keringőre a barackmag, amelyet a csábos idomú tanársegéd az asztalán hagyott. Mindeközben megbékél a szoknyabolond apjával, és azzal, hogy nem váltotta be az önmagához fűzött, ifjúkori reményeit. A könyvből azonos címmel nagy sikerű filmsorozat készült, amely a Maxon tekinthető meg. Részlet: Az impozáns, régi, magas mennyezetű, keményfa padlós, kandallós, huzatos házak, amelyekben éltünk, a campuson vagy a campus közelében voltak. A kandalló csak akkor volt begyújtva, ha apám ,,udvart tartott". Erre vagy péntek délután került sor, amikor hajbókoló tanársegédek és ideges doktoranduszok özönlötték el a tágas szobákat, vagy szombat este, ha anyám vacsorát adott a tanszékvezető vagy a dékán vagy egy ott vendégeskedő költő tiszteletére. Én így is, úgy is az egyetlen gyerek voltam a társaságban, és igencsak magányos lehettem, ugyanis mindennél jobban vágytam egy kutyára. A szüleim viszont, nem túl meglepő módon, nem vágytak rá, és mivel szolgálati lakásban laktunk, alighanem szigorú szabályok vonatkoztak a kisállattartásra. Mindenesetre akkor, kilencéves koromban, már jó ideje kőkeményen lobbiztam egy kutyusért. A szüleim abban bíztak, hogy idővel kinövöm ezt a mániámat, de az én hő vágyamat csak fokozta, az elszántságomat pedig megacélozta a szemükben csillanó remény. Karácsonyra mit kérek? Kutyát. A születésnapomra mit kérek? Kutyát. A sonkás szendvicsemre mit tegyenek? Kutyát. Jóleső érzés töltött el a szüleim elgyötört, bosszús arca láttán: úgy voltam vele, hogy ha már kutyám nem lehet, ez is megteszi helyette. Így csordogált az élet, míg anyám el nem követett egy hibát vagy inkább ordas nagy baklövést, amit az érzelmi kimerültség és a kétségbeesés szült. Ő ugyanis sokkal jobban szerette volna, ha a gyereke boldog, mint az apám.