Az 1960-as évek elején, egy kis normandiai falut, Veules-les-Roses-t izgalmas hír hozza lázba: válasz érkezik a gyerekek Mikulásnak írt leveleire. A háttérben Magdeleine, a postáskisasszony áll, aki szeretné megajándékozni a gyerekeket, ezért a posta szabályzatát megszegve, felbontja az általuk írt leveleket. A megrendítő titkok és igazságtalanságok, amelyekről ezekben olvas, arra indítják, hogy megpróbálja jobb hellyé változtatni a világot. Csakhogy sokaknak ez nem tetszik... Catherine Siguret A postáskisasszony című regényét igaz történet ihlette, amelynek nyomán Franciaországban, 1962-ben megalakult a hivatalos Mikulás-titkárság. A szolgáltatás mind a mai napig nagy népszerűségnek örvend, és hozzájárul ahhoz, hogy az ünnepi időszak még varázslatosabb legyen. Részlet Amikor megkapta az első levelet Dieppe-ből, arra gondolt, hogy talán egy gyerek odaköltözött egy rokonához, hogy ott járjon iskolába. Egy roueni bentlakásos iskolára tippelt. Az első párizsi levél azonban összezavarta. Biztos egy itt vendégeskedő gyerek írhatta, aki tudta, milyen hatékony az itteni posta, és szerencsét próbált. Hamarosan azonban özönleni kezdtek a küldemények, és nem tagadhatta tovább: a gyerekek megtudták, hogy ha Veules-be írnak, választ kapnak, és egymásnak adták a hírt, amely futótűzként terjedt. Tucatjával érkeztek a levelek a megyéből, de Franciaország távolabbi sarkaiból is. A gyűjtőzsák, amely ebben az időszakban rendszerint viszonylag üres volt, december első hetétől csordultig megtelt. Kész katasztrófa volt. A válogatóközpont megfigyelői hamarosan felhívták Bouquet figyelmét is a dologra: nézzen rá a zsákra, amint megérkezik a célba. Vagyis vesse alá alapos kutatásnak... Magdeleine gond nélkül meggyőzte Robert-t, a postai alkalmazottat, aki reggelenként hozta a leveleket, hogy jöjjön korábban, már fél hatra. A férfi nem kérdezte az okát, megszokta, hogy alkalmazkodik a postamesterek elvárásaihoz. A visszafelé induló zsák már bonyolultabb kérdés volt. Françoise felvetette, hogy ha már úgyis ő borítékolja be a küldeményeket, Robert közvetlenül hozzá menjen el a létszám feletti elküldendőkért. Állította, hogy segítőkész ember, és semmit sem fog kérdezni. Valóban, a postás rezzenéstelen arccal jött és ment, jól bejáratódott a rendszer. Magdeleine kénytelen volt százával vásárolni a bélyegeket, már nem abban a kézműves szakaszban jártak, amikor Françoise hordta ki a postaládákba a válaszokat a biciklijén. A postáskisasszony, aki az ellenállás óta adakozott a Népsegély közvetítésével a szükséget szenvedő gyerekeknek, úgy döntött, idén az éves adományát bélyegre költi. Talán az álmodozás nem érték? A problémákat már nem is látta. Egészen addig, míg meg nem jelent egy cikk egy országos lapban, a Paris Jourban azzal a címmel, hogy ,,Normandiában a Télapó levelei légipostán érkeznek".

Marc Márquez neve nem ismeretlen a gyorsasági motorversenyzés világában jártas közönség számára: a fiatal, többszörös világbajnok versenyző kreatív versenyzési stílusával, megalkuvást nem ismerő hozzáállásával megreformálta a MotoGP világát. A lebilincselő életrajzot, amely bemutatja a motorsport legfényesebb csillagának történetét, elsöprő sikerének titkát, életének legfontosabb eseményeit, most a magyar olvasóközönség is megismerheti. Ehhez kiváló alkalmat teremt, hogy a harminchárom év után újra megrendezett Magyar nagydíjat fölényesen Marc Márquez nyerte meg 2025 nyarán, a Balaton Park versenypályán. Részlet a könyvből: Szerinte az agresszivitás az egyetlen út, ha az ember a világ legjobbjaival áll szemben: ,,Az utolsó körökben, amikor Jorge Lorenzo, Dani Pedrosa vagy Valentino Rossi ellen harcolsz, nincs hely - egyszerűen nincs. Ők nem hagynak rést. Ilyenkor magadnak kell helyet csinálnod - be kell vetned mindent." A Francia Nagydíj újabb ,,elsőt" hozott Márquez számára: soha korábban nem motorozott MotoGP-géppel esőben. A Le Mans-i verseny napján, a reggeli bemelegítés során azonban eleredt az eső. Bár a 2012-es valenciai teszten már előfordult gyenge eső, akkor még nem lett igazán nedves a pálya. Most új helyzet volt, de Márquez villámgyorsan alkalmazkodott - és a harmadik legjobb időt motorozta. A versenyt száraz időben pole-pozícióból kezdhette, de a rajtnál kipörgött a kereke, és az első körökben több veszélyes csúszást is megúszott. Aztán megtalálta a ritmust, és a futam közepén a hetedik helyről kapaszkodott fel, végül harmadikként intették le - 2013-as évadában tehát továbbra is százszázalékos dobogós mérleggel rendelkezett. Ez a hibátlan sorozat azonban Mugellóban megszakadt. Márquez itt szenvedte el az év első kiesését - talán kissé túlságosan is magabiztossá vált addigra. A hétvége során összesen négyszer bukott, ezek közül a legdurvább a versenyen történt. Az egész szezonban rekordokat döntögetett - és ezt a sorozatot Mugellóban is folytatta, amikor minden idők leggyorsabb Grand Prix-balesetének főszereplője lett. A Márquez Alpinestars versenyruhájából származó adatok - ezek a modern bőrruhák már figyelik a versenyző testhelyzetét és sebességét is, hogy bukás esetén automatikusan kinyissák a légzsákokat - azt mutatták, hogy a spanyol 337,8 km/h-s sebességgel haladt, amikor leugrott a motorról a célegyenes végén. A híres emelkedőn, közvetlenül a célvonal után, ahol a motor rövid időre elemelkedik az aszfalttól, a gép első kereke ismét talajt ért - és ekkor blokkolt. Márquez motorja kisodródott balra, épp a pályát szegélyező fal felé. Amikor felismerte, hogy halálos ütközés felé tart, levetette magát a motorról. Az ütközés ereje olyan hatalmas volt, hogy túllépte a versenyruha szenzorai által mérhető maximális gyorsulást - 25 g-t (ami a földi gravitáció 25-szörösének felel meg). Az érzékelők már nem tudták pontosan rögzíteni, mekkora erőhatás érte a testét. Az, hogy Márquez ezt ép bőrrel megúszta, kisebb csodával ért fel - ahogy azt Valentino Rossi is többször hangsúlyozta: ,,Nagyon szerencsés volt. Nagyon. Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szerencsés, mert ez sokkal rosszabbul is végződhetett volna." A baleset látványossága nagy visszhangot váltott ki a médiában, és sokakban újra megfogalmazódott a gondolat, hogy a MotoGP-versenyzők teljesen őrültek. Márquez azonban határozottan visszautasította ezt a vádat, és nemcsak önmagát, hanem a többi pilótát is megvédte. ,,Nem lehet őrült az ember, miközben 320-szal megy" - vágott vissza. - ,,Sőt, épp ellenkezőleg: ilyenkor kell a legjózanabbnak lenni. Mi tisztán látunk - pontosan tudjuk, mikor lehet próbálkozni, és mikor nem."

Milyen döntést hozzon a tépelődő, fiatal lány, aki úgy érzi, választania kell családalapítás és karrierépítés között? Hogyan tudná újra szeretni az ünnepeket az édesapját gyászoló nő? Hogyan birkózik meg a magányos, érzékeny kislány a kiszámíthatatlan változásokkal? A Telihold kávézó ezúttal váratlan találkozások helyszíne; a jól ismert beszélő macskák ismét a legkülönfélébb embereknek segítenek. Ami közös bennük: mindannyiuknak fel kell ismerni, mi a szívük legmélyén rejlő valódi kívánság. A népszerű fantasy második részében karácsonykor látogatunk el a Telihold kávézóba - a titokzatos helyre, amelynek nincs állandó címe, sem nyitvatartási ideje, és ahol a különleges csillagjósok talán néhány kívánságot is teljesítenek... Részlet a könyvből: A mennyezet üvegtáblákból összeálló háromszög formájú tető, a falon, középen egy kerek ablak. A falak és a mennyezet is hófehér, így leginkább a Fehér Szoba lenne rá a találó név. - Vagy még inkább a Macskák Szobája - suttogtam magamban. Ugyanis a szobában minden egyes szobor egy-egy macskát ábrázolt. Alvó macska, vadászatra készülő macska, mindegyik olyan élethűen megformálva, hogy szinte hallani véltem a halk szuszogást; azt hittem, a következő pillanatban megmozdulnak. AszakuraFumió, mint megtudtam, szenvedélyesen szerette a macskákat. - Milyen aranyos... - mondtam elérzékenyülve. Most már biztos voltam benne: jó döntés volt eljönni ide. Ismét cipőt húztam, és elindultam a tetőkert irányába. Úgy hírlik, ez volt Japánban az egyik legelső tetőkert - igazi úttörő kezdeményezés. Amint kiléptem a tetőre, a lábam szinte földbe gyökerezett. Tágra nyílt szemmel álltam. A nap már lebukott a horizont mögé, az ég mély indigókékbe öltözött. A tetőkert növényeire apró fényfüzérek voltak erősítve, és minden csillogott. Ami igazán meglepett, hogy az egyik sarokban állt egy ,,Telihold kávézó" feliratú tábla, alatta kézzel írt üzenet: Karácsony estéjén különleges nyitvatartás A kert nem volt nagy, de elfért benne egy kétszemélyes pult. - Üdvözöljük! - köszöntöttek mosolyogva. Az egyikük egy hatalmas, macskajelmezbe bújt, kötényt viselő figura volt, a másik pedig egy gyönyörű, fekete hajú, külföldi nő. A távolban két fiú szórólapokat osztogatott. Egyikük szőke volt, rózsaszínes tincsekkel, a másik pedig ezüstös hajú. - Ó, hát eljöttél! Ez tényleg csodás! - rikkantotta a rózsaszínesszőke hajú fiú, miközben átkarolta a vállamat. A fekete hajú nő szinte suttogva jegyezte meg: - Uránusz... ez már-már zaklatás! - Ó, bocsi, bocsi! - kapta el gyorsan, zavartan a kezét. Aztán udvariasan mutatott a pult felé. - Parancsolj, fáradj oda! - Köszönöm. - feleltem apró mosollyal, és helyet foglaltam az egyik bárszéken. A pult rendezett volt, impozáns hatást keltett. Rajtam kívül mindössze egyetlen vendég ült ott. Az az öltönyös férfi, akit mintha már párszor láttam volna korábban. Jó megjelenésű, határozott arcvonásokkal; olyan típus, akit az ember nem felejt el egykönnyen, ha egyszer találkozott vele. Ahogy lopva rápillantottam, észrevette, hogy nézem. Összetalálkozott a tekintetünk, úgyhogy zavartan, sietve elfordítottam a fejem. - Jó estét. Válaszként kissé esetlen mosolyt erőltettem az arcomra. - Rég találkoztunk, nem igaz? - Hogy micsoda? - csúszott ki belőlem a kérdés önkéntelenül. - Nem emlékszel rám? Most már szinte bámultam a férfit, hosszasan, kutató tekintettel. A torkom kiszáradt, nyeltem egyet. - Ismerős. Egészen biztos, hogy láttam már valahol. Talán egy korábbi munkahelyi utazásom során? Most mit tegyek? Nem emlékszem... Mivel nem tudtam, ki lehet ő, fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek. A zavarodottságtól ide-oda nézelődtem. - Igazad van... így hirtelen ilyesmit kérdezni kissé tolakodó lehet. Bocsánat. Szabadkozott, mégis derűsen mosolygott. Nem tűnt olyasvalakinek, akitől tartanom kellene. - Elnézést... megkérdezhetem, hol találkoztunk? Tétován, szinte félve tettem fel a kérdést. Ő erre meglepetten tágra nyitotta a szemét, majd váratlanul felnevetett. - Szóval tényleg nem emlékszel az arcomra? Kár. - Sajnálom... - mondtam, és kissé megvontam a vállam. - Ugyan, semmi baj, előfordul. Aztán könnyedén más irányba terelte a beszélgetést. - Mostanában itt laksz a környéken? Kissé megráztam a fejem. Egyértelmű volt, hogy a múltbeli énemet ismerte, nem a mostanit. - Nem, csak munkából jövök. - Akkor ezek szerint most hazamész... és jöhet is a karácsonyi buli! - Á, nem... Egyedül lakom, párom sincs, úgyhogy semmiféle buli nem lesz. Ahogy kimondtam ezeket a szavakat, hirtelen az jutott eszembe, vajon nem tűnök-e túlságosan magányosnak? Mintha csak jelezni akarnám neki: ,,szabad vagyok, hívj meg!". Nagyon kellemetlen lenne, ha félreértené... Épp kezdtem volna szabadkozni, mikor hirtelen elkomorult. Arcáról eltűnt a játékos mosoly, komoly kifejezés vette át a helyét. - Értem... - mondta halkan, mély hangon. Mi történhetett? Enyhén félrebillentettem a fejem, ahogy ezen gondolkodtam. De ő újra elmosolyodott, és folytatta a mondandóját. - Akkor mit szólnál, ha most egy rövid kis karácsonyi partit tartanánk? - Tessék? - pislogtam meglepetten. Mielőtt még válaszolhattam volna, ő már a macska felé fordult, és egy könnyed kézmozdulattal intett. -Főúr, kérnénk valami finomat, ha lehet. - Igenis!- hajolt meg a nagy, háromszínű macskajelmezbe bújt tulajdonos, és elindult a tetőkert túlsó vége felé. - Ő... mit jelent az, hogy ,,valami"? - kérdeztem tanácstalanul. - A Telihold kávézóban nem lehet rendelni. - Mi? - A főúr mindig azt a ,,valamit" hozza ki, amiről úgy gondolja, hogy az adott vendéghez a legjobban illik.

A tizenegy éves Lotti nem csupán édesapja távollétét és a második világháború hétköznapi következményeit szenvedi el, de testi fogyatékosságát is stigmaként viseli. A Mindig, ha jön az este az ő felnövésének, eszmélésének története, miközben igazi magyar sorsregény. Arról gondolkodtat el, milyen eséllyel élhető túl ép elmével egy háború, még úgy is, hogy a fegyverek másutt dörögnek, hogyan maradhat együtt a család, ha a családfő a fronton teljesít szolgálatot, s nem utolsósorban arról, miképpen értelmezhető a hazaszeretet fogalma két világrend szorításában, amikor már tényleg csak a legszűkebb környezetünkben bízhatunk. Részlet ,,A németvárosi templom tornyán fennakadt egy gólya. A fogságba esett madár éles, panaszos hangja messzire elhallatszott, a Gróf Wenckheim, a Malom, a Kőmíves, a Bárány, az Ív, de még a templomtól több száz méternyire fekvő Palló utca lakói is összefutottak a jajveszékelésre. Előbb azt hitték, a szirénák szólaltak meg, és csak később, amikor a templomkertben kialakított légoltalmi pince felé siettek, terjedt el köztük a hír, hogy egy gólya járt szerencsétlenül. Mire a sekrestyés nekiveselkedett, hogy kiszabadítsa a sivalkodó állatot, a templomot egész csődület vette körül. A sekrestyés szuszogva fölszaladt a torony egyre keskenyedő lépcsőin. Az utolsó fordulóhoz érve kicsapta a zsalugáteres kisablakot. De hiába nyújtózott, nem érte el. Kövér karjait úgy emelgette a kereszt alatt vergődő madár felé, mintha imádkozna. A templomkertből nézve mulatságos látványt nyújtott, azonban senkinek sem akaródzott nevetni. Többen Kneifel bádogost követelték. Kneifel bádogos hosszú rúddal érkezett. Amint fölért, átfúrta magát a lőrésnél alig szélesebb ablakon. Kint volt. A szemébe tűző napfénnyel dacolva elindult. Mint a jó tetőfedők, ügyesen egyensúlyozott a simára kopott cserepeken. Mutatványa az elismerés hangjait csalta elő az összeverődött németvárosiakból. Amikor a kereszt alá ért, bal kezével a tövébe fogódzott, a jobbjában tartott rúddal pedig böködni kezdte a gólyát, kereste, hol tud úgy a szárnyak alá nyúlni, hogy aztán biztonságosan leemelhesse a villámhárítóról. A diófaverésre használt dorong az ösztönös félelem újabb hullámát szabadította a madárra, kétségbeesetten jajgatott, a nyakát tekergette, emelgetni próbálta a drótba gabalyodott szárnyait, ami lentről suta rángatózásnak tetszett. Aztán egyszer csak megakadt. Kneifel bádogos, mintha a béke zászlaját tartaná a magasba, diadalmas mozdulattal a levegőbe emelte a testet. Körülpillantott, felmérte a helyzetet, és araszolni kezdett hátrafelé. Odalent a tömeg hálás izgatottsággal morgott. Már a zsalugáteres kisablaknál jártak, amikor a gólya rúgott egyet. A Kneifel bádogos markában addig biztosan tartott rúd megbillent, ettől a bádogos is megingott, de épp csak annyira, hogy a cipősarok karistolásától a cserepek néhány morzsája a lentiek vállára pergett. A nagy madár átfordult, és mint egy sötét szalaggal átkötött hatalmas fehér csomag, lezuhant a porba."

Hol rejtőzhetnek a családi szőttes csomói, amelyek megakasztják sorsunkat? Vajon kibogozhatjuk őket, és megtalálhatjuk saját utunkat? A regény elbeszélője, aki egy válás után próbálja összerakni élete darabjait, dédnagymamája visszaemlékezésére bukkan a padláson, a sok régi kacat között. Míg követi a nagymama életének fonalát, titkos szerelmek, menekülési kísérletek történetére derül fény, amelyek hátteréül a negyvenes évek, Budapest ostroma és a háborút követő évek szolgálnak. A regény, amely több női generáción átívelő mintázatot mutat be, egyúttal a továbblépés története is. Részlet ,,A kis csomag a postaládában vár, a torkomban dobogó szívvel veszem ki. A feladó egy angliai név és cím. Hetek óta vártam erre a csomagra. Nem bontom ki azonnal, pedig legszívesebben megtenném, de úgy döntök, majd délután, ha egyedül leszek. Az a néhány óra a könyvtárban hamar eltelik, álmosító tevékenységek között, a csomag csak akkor jut megint az eszembe, amikor már a kerékpárt tekerem. Most viszont rám tör a mohó kíváncsiság, erőteljesen nyomom a pedált, hogy minél előbb hazaérjek, még a szomszéddal sem állok le beszélgetni a csigákról, amelyek az éjjel lezabálták az apró előkertbe ültetett bíbor kasvirág illatos szirmait. Margit néni nyugdíjas, és éjjelente fejlámpával oson ki a kertbe, hogy nyakon csípje a sötétben lakmározó csigákat. A jelenléte valahogy megnyugtat, de most csak intek neki, és besietek a házba. Az üvegcse, ami a tasakból előcsúszik, meglepően kicsi. A képen valahogy nagyobbnak látszott, persze nem volt hozzá viszonyítási tárgy, mondjuk, egy gyufásskatulya. Ez az üveg egy gyufásdoboznak nagyjából a fele. Nem igazi parfüm, csak illatminta, azért ilyen kicsi. Nekem így is elég, nem szeretném használni, csak megszagolni. Tudni akarom, milyen volt Magda illata. Óvatosan letekerem a kis üvegcse apró kupakját, és beleszagolok a kölnibe. Meglepően erős, fűszeres, szinte férfias aroma. A csuklómra pöttyintek belőle, várok egy kicsit, és újra megszagolom. Azt mondják, nincs két egyforma illat, mert az emberek bőre különbözőképpen módosítja őket. Az én bőrömön másmilyen, mint Magda bőrén volt. Megszagolom újra. Talán azt remélem, Magda ettől megelevenedik. A nagymamám dolgai. Nekem ereklyék. Ami neki hétköznapi tárgy, az számomra muzeális darab. Egy üres púderesdoboz, benne tükörrel, egy fekete muff. Ma már senki sem hord muffot. Röhejes maga a szó is. A Bohéméletben is addig-addig énekelt Mimi a muffjáról, míg ki nem tört belőlem a röhögés. Lajos persze megrovóan nézett rám, hiába magyaráztam neki a szünetben, hogy mégiscsak képtelenség egy elveszett muffról énekelni, hát nem? Képeslapok, levelek, fényképek. Magamba szívom az illatát, a nagymamám illatát. Minden bőrön más és más a kölni illata. Hogy az ő bőrén milyen volt, már sosem fogom megtudni. Nem maradt belőle semmi. Talán csak néhány csont, valahol mélyen a föld alatt. Nem újították meg a sírját, ki tudja, temettek-e már rá másokat és hogy melyik csont kié lehet. Mindegy is. Egy hajfürt az imakönyvben. Úgy képzelem, ha ilyen sokat gondolok rá, háborgatom. Pihent volna már, én meg a gondolataimmal megzavarom a nyugalmát. Úgy képzelem, ha túl sokat gondolunk a halottakra, nem hagyjuk őket elmúlni. Visszarángatjuk őket létünk posványába. Gondolkodom, milyen lehetett a nevetése, hogyan szerethetett. Tényleg sikerült-e annyira elcsúfítani, hogy a katonák ne akarják elvinni krumplit pucolni? Vagy csak Mamu szerette volna azt hinni? Hát nem volt mindegy nekik, hogy csúnya-e felül? Odalent mind egyforma. Ezekkel a gondolatokkal háborgatom az ő pihenését. Próbálok nem gondolni rá, vagy csak kevesebbet. Mondjuk, naponta csak kétszer. Háromszor. Többször. Ha meggyújtok egy gyertyát az emlékére, vajon az is zavarja-e? Vagy szelíd elnézéssel fogadja el a kutakodásaimat? Úgysem fogom megtudni." Szerzőről Író, szerkesztő. fordító. Első diplomáját magyartanárként szerezte, másoddiplomáját PR-szakértőként szerezte. Már kamaszkorában versei jelentek meg, több gyermek- és ifjúsági regényt és gyerekeknek szánt életrajzi könyvet írt neves magyar személyiségekről. Könyveinek fókuszában izgalmas női alakok állnak, első felnőtteknek szóló regénye, a Jóga Budán is ebben a témában született. A Magda menekülése a második regénye.

A Goodreads Choice Awards 2024 díjnyertes regénye A történetből filmet készít a TriStar Pictures! Long-listed, Time Magazine Best Books of the Year, 2024 Long-listed, Amazon.com Best Books of the Year, 2024 ,,Espachnak kitűnő érzéke van az élethosszig tartó elkötelezettséggel együtt járó érzelmek teljes skálájához, a humortól az önfeledt önvádon át a pátoszig." Elisabeth Egan - The New York Times Book Review ,,Szívmelengető történet arról, hogy a véletlen találkozások milyen csodálatosan meg tudják változtatni az életünket." People ,,Espach humorral és hatalmas szívvel megírt regénye megmutatja, hogyan találhatjuk meg az élet értelmét akkor, amikor mindent borúsan látunk." Becky Meloan - The Washington Post ,,Espach tűpontos társadalmi megfigyeléseivel olyan regényt írt, amely sziporkázóan vicces és élvezetes olvasmány." Guardian ,,Szívvel-lélekkel teli történet, amely bebizonyítja, hogy mindig van második esély. Espach regényében mindenki megtalálja azt a karaktert, akivel azonosulni tud... Elragadó, szórakoztató és szívhez szóló." Glamour ,,Szenzációs regény! Fantasztikus élményben lesz részük az olvasóknak!" Publishers Weekly Csoda szép nap virrad a Rhode Island állambeli Newportra, amikor Phoebe Stone zöld ruhában, aranyszínű tűsarkúban, poggyász nélkül megérkezik a patinás, grandiózus Cornwall Innbe. A szálloda előcsarnokában az esküvőre érkező vendégnek nézik, pedig valójában ő az egyetlen, aki nem erre az eseményre hivatalos. Phoebe látogatásának ugyanis más célja van. Évekkel ezelőtt arról ábrándozott, hogy a szálloda éttermében fog osztrigát eszegetni, napnyugtakor pedig a férjével együtt vitorlásra száll. Csakhogy Phoebe a férfi nélkül érkezett. Az élete megfeneklett, és feltett szándéka, hogy még egyszer, utoljára önfeledten, két kézzel szórja a pénzt. Ezalatt a menyasszony a legapróbb részletekig eltervezett mindent, és felkészült az összes lehetséges váratlan eseményre, amelyet az esküvő tartogathat, kivéve... nos, kivéve Phoebe-t és az ő tervét. Alison Espach Indulhat a nászmenet című regénye - amelyben a harsány nevetésre fakasztó, már-már abszurd humor és a romantika egyformán megjelenik - finoman térképezi fel azokat a kacskaringós utakat, amelyek olyan helyekre visznek, ahol még képzeletben sem jártunk, és a váratlan találkozásokat, amelyek miatt újra kell terveznünk az útvonalat. Részlet Sült kagylót esznek a híres Flo's Clam Shackben. Gary és Phoebe kér egy-egy nagy pohár vizet, és koccintanak a jól sikerült napra. A szomszéd asztalnál egy idősebb házaspár ül. Egyforma polárfelsőben vannak, és Phoebenek tetszik, hogy ugyanazt az italt is rendelik, csak az egyikük citromhéjjal, a másikuk pedig extra olívabogyóval. És ezt úgy mondják, mint akik büszkék az apró különbségekre, amelyek még megmaradtak kettejük között. - Pisilnem kell - jelenti be Juice. - Nem kell tudatni velünk, hogy pontosan mit fogsz csinálni a mosdóban - mondja Gary. Juice elneveti magát, majd magukra hagyja őket. Sokat ígér a pillanat, ugyanakkor kárhozatra van ítélve. Gary lába egy kicsit hozzáér Phoebeéhez, talán véletlenül, talán nem. Az sem kizárt, hogy olyan fáradt, hogy észre sem veszi. - Komolyan mondom, hogy ez jó móka volt - szólal meg. - Mintha ez meglepne téged - jegyzi meg Phoebe. - Meg is lep. Gary úgy néz Phoebere, mintha olyasmit szeretne mondani neki, amit nem mondhat. Ki vele! - gondolja magában Phoebe, de most ő sem mondhat ilyet. Este kellett volna mondania, amikor még úgy tudta, hogy az esküvő le lesz fújva. Most viszont nem tudja, hogy gyáva vagy bátor dolog lenne-e, ha kimondaná. Nem tudja, hogy az-e a jó, ha megragadja az alkalmat, vagy az, ha elszalasztja? - Juice igazán nagyszerű gyerek - mondja végül. - Szerencsés ember vagyok - feleli Gary. - Nem biztos, hogy ez csak szerencse kérdése. Még az is lehet, hogy van hozzá némi közöd. - Hát, igen, eltöltöttem vele pár órát gyerekkorában. - Te jó ég! - szól közbe a visszatérő Juice. Még vizes a keze. - Kitettek a mosdóajtóra egy táblát, hogy maximum negyven fő lehet bent. De hát miért mennének be oda negyvenen? Mit lehet egyáltalán mondani ennyi embernek? - Például azt, hogy helló? - veti föl Gary. Juice elneveti magát. - Aha! Kezdetnek nem is rossz! Helló, negyven ember! - Miért vagyunk mind a mosdóban? - kérdi Phoebe, mintha ő lenne a negyven ember. - Kinek az ötlete volt, srácok? - teszi hozzá Gary. Most már kórusban kacagnak, és Phoebet egy kicsit zavarba ejti ez a kacaj, vagy talán megijeszti, mert összeköti őket, és ez a kelleténél is jobb érzés. Közel kerülnek egymáshoz, mintha a kacajuk egy jó meleg pulcsi lenne, amelybe mindhárman belebújtak. Phoebe hátradől, és iszik egy korty vizet. Soha nem érezte otthon magát, ha étteremben volt, még a férjével sem. Folyton azon görcsölt, hogy mit mondjon, és maradt-e még egyáltalán mondanivalójuk, és nem ragadt-e a fogai közé valami ételmaradék. - Parancsoljanak! - mondja a pincérnő, és leteszi eléjük a számlát. De Phoebe még nem akar menni. Maradni akar még ennél az asztalnál, ahol finoman súrolja a lábát Gary lába, és Juice felolvassa az étlap hátoldalát, amely lényegében egy novella. Arról szól, hogy hányszor döntötte romba a hurrikán Flo híres kagylókuckóját. - 1938-ban, 1954-ben, 1960-ban, 1985-ben, 1991-ben... - sorolja Juice. - Szóval sokszor - szól közbe Phoebe. - Nagyon sokszor. Phoebe úgy képzeli, hogy nagy meló lehet az újjáépítés egy-egy katasztrófa után, pláne itt, a Flo's Clam Shackben, ahol apró dísztárgyak, mütyürkék borítják a fal minden négyzetcentijét. Nem is érti, hogy lehet ennyiszer újjávarázsolni ezt a jellegzetes, életteli atmoszférát. Honnan tudja a személyzet, hogy melyik rozsdás kanál hova volt ,,találomra" felszögelve a falra? Hogy tudják negyedszer is a szívükön viselni minden egyes sörnyitó, dugóhúzó sorsát? Hogy tudják elhitetni magukkal, hogy ez az egyedi, ódon hangulat abszolút természetes, és soha többé nem pusztulhat el? - Akkor induljunk, jó? - szólal meg Gary. Fölállnak. Phoebenek eszébe jut, hogy lám, ez a baj azzal, ha beleszeretünk egy idegenbe: nem tudjuk megtartani, mert már a parkolóban a maga útját járja. Megkönnyebbül, amikor Gary hátranéz, és azt kérdezi: - Hova menjünk?

Elég pár ajánló szó a barátoktól, egy jó cikk, és már le is foglaltuk a színházjegyet. Eljön az előadás estéje, kicsit kiöltözünk, nézőtér, teltház. Felmegy a függöny, előtűnik a gondosan megkomponált színpadkép. De mi zajlik eközben a hátsó függöny mögött? Gondolkodtunk már azon, hogy a nagy nevek árnyékában hogyan éli meg ezeket az estéket egy statiszta, egy stúdiós vagy egy táncos? Hogy ők mire vágynak, milyen gondjaik, álmaik, gyarlóságaik vannak? Vajon hány olyan pillanatot, drámát élnek meg a színfalak mögött, amik önmagukban is önálló előadást érdemelnének? Ez a könyv a színházi kisemberek nagykönyve. A róluk szóló, lazán kapcsolódó történetek humorral, emberi konfliktusokon és drámákon keresztül rajzolják meg egy évad és egy társulat kontúrjait. Szokások, szabályok és tradíciók, amik a kis fogaskerekek forgását színházi előadássá rendezik. Titkok és érzelmek, de nem a rivaldafényben, hanem a hátsószínpadon. Aczél Gergő úgy mesél erről a varázslatos világról, hogy olvasás közben senki sem érzi magát betolakodónak. Kérjük, kapcsolja ki mobiltelefonját, helyezkedjen el kényelmesen, és legyen tagja ön is a társulatnak.

A magával ragadó történet az 1800-as években, Kínában játszódik. Kis Virágot gyerekkorában eladják Linjing gazdag családjának, hogy muizai legyen. Linjing féltékeny a szolgálólányra, akinek elkötözték a lábfejét, ahogy az előkelő lányoknak szokták, ráadásul csodálatosan hímez. Ezért mindent megtesz, hogy Kis Virág örökre a rabszolgája legyen, és ne törhessen ki alárendelt helyzetéből. Bár a Fóng-házban egyikük úrnő, a másikuk szolga, támogatniuk kell egymást, hogy Linjing házassága révén biztosítsák a jövőjüket, s eközben riválisból barátnővé válnak. Egy váratlan családi botrány miatt Linjing és Kis Virág élete fenekestől felfordul. Linjing kegyvesztetté válik, és ez új lehetőséget jelenthet Kis Virágnak, de vajon rátalálhat a szabadsághoz vezető útra? A magával sodró és mélyen megindító regény két, különböző társadalmi helyzetű nő erőt adó története, valamint a testvériség, az árulás, a szerelem és a diadal meséje. Részlet a könyvből: Cseresznyevirág letekerte a kötést a lábamról, és egy lavór ecetes vízbe tette a lábfejemet. Olajjal megmasszírozta a törött csontokat, majd kihúzta a lábujjaimat rejtekhelyükről. Ahogy elengedte őket, azonnal visszaugrottak a talpam alá. Amikor a fájdalomtól felkiáltottam, Cseresznyevirág rám ripakodott. - Nem lehet olyan rossz, mint amikor elkötözték. Ne viselkedj úgy, mint egy kisgyerek. De én csak sírtam, és egyre Á Nőngöt hívtam. Cseresznyevirág vattát tett a lábujjaim alá, hogy ne görbüljenek vissza, majd lazán bekötötte a lábamat. Azt mondta, ha majd már nem hajlanak vissza az ujjaim, akkor kötés nélkül kell aludnom, hogy legyen rendes vérkeringésem. Bólintottam, és megígértem, hogy követem a parancsait. Emlékek kúsztak elő, milyen volt az első hónapokban, amikor elkötötték a lábamat. Á Nőng lótuszcipőkkel ajándékozott meg, mindegyik mindig egy centivel kisebb volt, mint az előző. Úgy dédelgette a tenyerében, mint valami szent ajándékot. Ahogy feladta az új cipőt egyre kisebbedő lábamra, ígéretekkel próbált vigasztalni. ,,Ahogy a cipőd egyre kisebb, úgy közelít feléd az álomházasság", és ,,Jövendő anyósod csak egy pillantást vet az apró aranylótuszodra, és máris tudni fogja, hogy nagyszerű jellemű lány vagy", és ,,Mindig jobb fiatalon elszenvedni a keserűséget, hogy alkonyi éveidet édességben tölthesd". Szavai balzsamként hatottak a fájdalomra. Úgy kántáltam az ígéreteit, mint a varázsigét, amikor lüktetett a lábam. Ezeket mondta akkor is, amikor a szobában lépegettem, kérlelt, hogy tegyek még egy lépést, azután megint egyet, hogy összetörjenek a csontjaim, és a lábfejem a kecses lótusz alakját vegye fel. Néha, amikor hajnalban jajongtam vagy nyöszörögtem, ringatott az ágyban és arról mesélt, milyen csodálatos házba fogok férjhez menni. - A tökéletes aranylótuszod olyan házba visz, ahol a kőpadlót puha szőnyegek borítják. Soha nem leszel éhes. Mindennap kapsz disznóhúst, halat és csirkét. Az aranylótusz kényelmes életet biztosít. - Á Nőng ígéretei álomba ringattak, egy időre elfeledtették fájó lábaimat. Most pedig elveszítem mindezt, hacsak nem óvom meg az aranylótuszomat. Azon az estén, miután Tavaszi Eső és a konyhalányok horkolni kezdtek, kivettem a vattát a lábujjaim alól. A hold fényében előkerestem az indigókék vászoncsíkokat, és visszatekertem a lábamra, hogy újra aranylótusz formája legyen. Ezúttal nem torzult el az arcom a fájdalomtól. Minden erőmmel húztam és húztam, amíg olyan szorosra nem tekertem, mintha Á Nőng kezei kötöztek volna. Végül visszazuhantam a priccsre. Oldalra fordulva összekucorodtam, és azt képzeltem, anyám hátulról hozzám bújik, átölel, hogy melegben és biztonságban érezhessem magam. Mélyeket lélegeztem, hogy felidézzem a haja jázmin- és pomelóillatát. Napközben engedelmeskedem. De azt nem akadályozhatják meg, hogy éjjelente elkötözzem a lábamat. És egy nap újra találkozom anyámmal.

A Hanyatt-homlok a nyolcvanas évek legelején íródott, midőn a cenzúra rohamokban működött. Gondoltam egy merészet: kisregényt komponálok, kizárólag álmokból. Drága cenzor urak (hm, elvtársak), álmodni azért csak szabad... vagy nem?! Az Utána tánc 2024-ben készült. Miért lett visszatérő álmaim főszereplője a régóta halott apám? Válasz fizetve. Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024) Cím nélkül (2024) Részlet: Táncoltunk apámmal pattogós német nyelvű dalra is, de az ugyanúgy valcer volt - walzer -, ahogyan az összes zene, amiket álmaimban a talpunk alá húztak, a szöveget nem értettem, már csak azért sem, mert hamarosan elnyomta a masírozás ütemes döngése, szigorú négynegyed győzte le az umtattát, vamm, vamm, vamm, vamm, gyors vágással a díszszemlékre kerültem, gyerekkoromba, immár apátlanul, mi, környékbeli srácok április negyedikén kiszaladtunk a Dózsa György útra, kötélkordon került a járda úttest felőli pereméhez, hogy visszatartsa a bámészkodók tömegét, vonultak a századok, buffogtak a csizmás talpak, akkoriban még nem volt betonozás, az úgynevezett kiskövek borították a széles úttestet, félkörös mintázatban, a gyalogságot követték a huszárok, kivont karddal, a patkók klopfolták a ritmust, utánuk dübörögtek a tankok, majd az ágyúvontató teherautók, mindeközben bőgött a harang alakú szürke vasmegafonokból az induló, félelemmel keveredő bámulattal figyeltem a magyar néphadsereg vonuló részlegeit, észrevétlenül felnőtté válva, majd újra gyerekké, elöntött a kétségbeesés, hova lett apa? hol az apám? apa, hol vagy, hová tűntél? - e kérdés rémült kunkorára ébredtem, jeges verítékben, vasízű szájjal, sajgó derékkal.

A fiatal zongorista, Bástyai Holtzer István előtt fényes jövő áll az 1930-as évek Budapestjén. Fényűző klubokban lép fel, karrierjét művészi és szerelmi sikerek övezik. Aztán 1939-ben szétesik a világ körülötte, és élete az embertelenbe való süllyedés, a munkatáborokban töltött idő, Mauthausen és Gunskirchen, valamint a holokauszt során elszenvedett elképzelhetetlen borzalmak története lesz. Ugyanakkor egy rendkívüli menekülés története is ... és a zongoráé, amely hűségesen várja. Az apja halálával ezt a zongorát örökli unokája, Roxanne de Bastion. A zongora több mint száz éve a család tulajdonában van, de múltja csak akkor bontakozik ki, amikor Roxanne a gyász mélyén felfedezi a nagyapja, Stephen de Bastion által rögzített felvételeket. Az eredeti, magnókazettás hanganyagokból, kiadatlan emlékiratokból, levelekből és dokumentumokból Roxanne felidézi nagyapja történetét a reményről, az elveszett és megtalált zenéről. Felemelő és mélyen megindító könyv egy művész harcáról a sötétséggel szemben, és a remény hangjáról, amely generációkon át visszhangzik. Részlet a könyvből: Édes gyerekeim Berlin, 2020 Van egy zongoránk a családban. A fedél jobb felső sarkán visel néhány fognyomot, apám rágcsálta meg első tejfogacskáival. Aztán teltek az évek, apám már saját szerzeményeit zongorázta, én pedig a zongora alatt ülve játszadoztam, és szívtam magamba a zenét, miközben a kezem még egy kvintet sem ért volna át. Most ennél a zongoránál ülök, és ha kicsit megerőltetem magam, le tudok fogni egy oktávot. Nyolc egész hangot ér már át a kezem, de az elmém nem éri föl a tényt, hogy apám meghalt az imént. A nappalijában aludt el örökre, a zongora pedig néma tanúja volt egy újabb gazdája távozásának. Az utolsó hetek intenzív zajgását mély csönd váltotta föl. Apám sohasem akart terhére lenni senkinek. Halálának pillanatát is udvariasan választotta meg, egy igen ritka pillanatot, amikor egyikünk sem volt jelen a szobában - sem anyám, sem a testvérem, sem a partnereink, sem én. Ketten voltak csak, ő meg a zongora. A zongora megelőzi emlékezetem kezdeteit. Öröktől fogva velünk volt, és bizonyos mértékig magától értetődőnek vettem a társaságát. Hanem egy ekkora veszteség mindent új, éles fényben mutat meg. Most, ha megnézem magamnak ezt a zongorát, élénken átérzem, mennyire régi. Nem csillogó lakk-fekete, mint a zongorák általában, hanem barna, az öreg fa-anyag tompa barnaságával. Itt-ott fakóbb foltok tarkítják, ahol a redőnyön át betűző napsugár kiszívta: akár egy öregember arcán a szeplők, májfoltok. A billentyűk elefántcsontja elvékonyodott a sok használatban. Fölöttük lepergő aranyozású betűk hirdetik a gyártó cég nevét: Blüthner. Múzeumi tárgynak néz ki, mégis a szüleim előregyártott házában van otthon, Berlin egyik külvárosában. Én is ebben a házban nőttem föl. Különleges alkalmakkor apám fölnyitotta a baby grand zongora födelét. Gyerekszememnek nem létezett ennél varázsosabb átváltozás: a hangszer belsejében titkos világegyetem rejtőzött. Arany húrok, akár a hárfán, könnyű fakalapácsok és a fekete rúd, amely a födelet kitámasztotta. Így, fölnyitva a hangja fényesebb lett, zengőbb; valahogyan fiatalosabb és vibrálóbb. Az idő nagyobb részében a zongora jelenléte nyugodt dacot sugárzott és szilárd tekintélyt; egykedvűen tűrte, hogy ragacsos kisgyerekmancsok püföljék teljes erővel a billentyűit. Ugyanakkor néma biztatás is áradt belőle, tekintet nélkül arra, hogy befutott, sikeres zenészről vagy szerény amatőrről volt szó: alkotásra invitált minden művészt. Van ebben a zongorában valami, ami a legjobbat hozza ki a rajta játszókból és a családunkból - már a negyedik nemzedékben. A családi legenda szerint dédapám, Aladár vette a zongorát 1905-ben, Magyarországon, jegyajándékképpen a jövendőbelije, Katica számára. Katica a fiának, Stephennek adta tovább, hozzánk pedig akkor került, amikor Stephen meghalt. Tudok játszani rajta, de közel sem úgy, mint apám. Most, hogy ő is távozott, az én dolgom lesz, hogy a zongora gondját viseljem. Énekes és dalszerző vagyok, Londonban élek, egy olyan korban, amikor a zenét streaming útján terjesztik, és nem tudom, lesz-e valaha akkora otthonom, amelyben el tudnám helyezni ezt a hangszert. Elképzelem, mit szólna a főbérlőm, ha látná, ahogy daruval próbálom beemeltetni a bérelt lakásomba. Éneklésben és dalok írásában elég jó vagyok, de sohasem fogok úgy improvizálni, olyan csodásan játszani a zongorán, mint apám, az abszolút hallásával és végtelen érzékenységével, a szív és az ész tökéletes együttműködésével. Elveszettnek érzem magam most, hogy ő nincs már mellettem, és nem ad röpködő jobbkezes futamaim alá megbízható, vigasztaló basszus alapot. Vannak még különleges holmik ebben a lakásban. A falait egész sor családi portré népesíti be. A legnagyobb éppen a zongora fölött helyezkedik el: téglalap alakú, sötét tónusú festmény, elragadó fiatal nőt ábrázol. A lány haja rövid, sötét és hullámos, szív alakú arcocskája rózsás, apró szeme kerek és ragyogó. Ezüstszürke ruhája fölött sötét szőrmestóla, amelyet alábocsát, hogy látni engedje meztelen vállát. Öltözékét hosszú gyöngysor, valamint hozzáillő fülbevaló és karkötő egészíti ki. Mosolya egyszerre kissé kacér és unott. Azt a benyomást kelti, hogy nagyon igyekezett a lehető legjobban kinézni a képen, de a festés hosszadalmas folyamata kifárasztotta. A zongora tetején egy kis, fekete-fehér fénykép áll, egy fiatalember képe, aki ujjait ugyanazokon a billentyűkön nyugtatja, amelyek előtt ülök. Remekbe szabott öltönyt visel, zakója alól vakító fehér ing kandikál elő. Arca átszellemült derűt fejez ki, tekintetét a billentyűkre irányítja. Ha valaki először látogatott el ebbe a lakásba, a két portré előbb vagy utóbb valahogyan mindig szóba került. Egyik barátomnál sem díszítették elhunyt rokonok képei a falakat. Gyerekkoromban, ha a pajtásaim nálunk aludtak, mindig nagy szenzáció volt a két kép: éjszakára elhelyezkedve, hálózsákba burkolózva azt játszottuk, hogy szellemek laknak bennük, és bármelyik pillanatban életre kelhetnek.