A magával ragadó történet az 1800-as években, Kínában játszódik. Kis Virágot gyerekkorában eladják Linjing gazdag családjának, hogy muizai legyen. Linjing féltékeny a szolgálólányra, akinek elkötözték a lábfejét, ahogy az előkelő lányoknak szokták, ráadásul csodálatosan hímez. Ezért mindent megtesz, hogy Kis Virág örökre a rabszolgája legyen, és ne törhessen ki alárendelt helyzetéből. Bár a Fóng-házban egyikük úrnő, a másikuk szolga, támogatniuk kell egymást, hogy Linjing házassága révén biztosítsák a jövőjüket, s eközben riválisból barátnővé válnak. Egy váratlan családi botrány miatt Linjing és Kis Virág élete fenekestől felfordul. Linjing kegyvesztetté válik, és ez új lehetőséget jelenthet Kis Virágnak, de vajon rátalálhat a szabadsághoz vezető útra? A magával sodró és mélyen megindító regény két, különböző társadalmi helyzetű nő erőt adó története, valamint a testvériség, az árulás, a szerelem és a diadal meséje. Részlet a könyvből: Cseresznyevirág letekerte a kötést a lábamról, és egy lavór ecetes vízbe tette a lábfejemet. Olajjal megmasszírozta a törött csontokat, majd kihúzta a lábujjaimat rejtekhelyükről. Ahogy elengedte őket, azonnal visszaugrottak a talpam alá. Amikor a fájdalomtól felkiáltottam, Cseresznyevirág rám ripakodott. - Nem lehet olyan rossz, mint amikor elkötözték. Ne viselkedj úgy, mint egy kisgyerek. De én csak sírtam, és egyre Á Nőngöt hívtam. Cseresznyevirág vattát tett a lábujjaim alá, hogy ne görbüljenek vissza, majd lazán bekötötte a lábamat. Azt mondta, ha majd már nem hajlanak vissza az ujjaim, akkor kötés nélkül kell aludnom, hogy legyen rendes vérkeringésem. Bólintottam, és megígértem, hogy követem a parancsait. Emlékek kúsztak elő, milyen volt az első hónapokban, amikor elkötötték a lábamat. Á Nőng lótuszcipőkkel ajándékozott meg, mindegyik mindig egy centivel kisebb volt, mint az előző. Úgy dédelgette a tenyerében, mint valami szent ajándékot. Ahogy feladta az új cipőt egyre kisebbedő lábamra, ígéretekkel próbált vigasztalni. ,,Ahogy a cipőd egyre kisebb, úgy közelít feléd az álomházasság", és ,,Jövendő anyósod csak egy pillantást vet az apró aranylótuszodra, és máris tudni fogja, hogy nagyszerű jellemű lány vagy", és ,,Mindig jobb fiatalon elszenvedni a keserűséget, hogy alkonyi éveidet édességben tölthesd". Szavai balzsamként hatottak a fájdalomra. Úgy kántáltam az ígéreteit, mint a varázsigét, amikor lüktetett a lábam. Ezeket mondta akkor is, amikor a szobában lépegettem, kérlelt, hogy tegyek még egy lépést, azután megint egyet, hogy összetörjenek a csontjaim, és a lábfejem a kecses lótusz alakját vegye fel. Néha, amikor hajnalban jajongtam vagy nyöszörögtem, ringatott az ágyban és arról mesélt, milyen csodálatos házba fogok férjhez menni. - A tökéletes aranylótuszod olyan házba visz, ahol a kőpadlót puha szőnyegek borítják. Soha nem leszel éhes. Mindennap kapsz disznóhúst, halat és csirkét. Az aranylótusz kényelmes életet biztosít. - Á Nőng ígéretei álomba ringattak, egy időre elfeledtették fájó lábaimat. Most pedig elveszítem mindezt, hacsak nem óvom meg az aranylótuszomat. Azon az estén, miután Tavaszi Eső és a konyhalányok horkolni kezdtek, kivettem a vattát a lábujjaim alól. A hold fényében előkerestem az indigókék vászoncsíkokat, és visszatekertem a lábamra, hogy újra aranylótusz formája legyen. Ezúttal nem torzult el az arcom a fájdalomtól. Minden erőmmel húztam és húztam, amíg olyan szorosra nem tekertem, mintha Á Nőng kezei kötöztek volna. Végül visszazuhantam a priccsre. Oldalra fordulva összekucorodtam, és azt képzeltem, anyám hátulról hozzám bújik, átölel, hogy melegben és biztonságban érezhessem magam. Mélyeket lélegeztem, hogy felidézzem a haja jázmin- és pomelóillatát. Napközben engedelmeskedem. De azt nem akadályozhatják meg, hogy éjjelente elkötözzem a lábamat. És egy nap újra találkozom anyámmal.

A Hanyatt-homlok a nyolcvanas évek legelején íródott, midőn a cenzúra rohamokban működött. Gondoltam egy merészet: kisregényt komponálok, kizárólag álmokból. Drága cenzor urak (hm, elvtársak), álmodni azért csak szabad... vagy nem?! Az Utána tánc 2024-ben készült. Miért lett visszatérő álmaim főszereplője a régóta halott apám? Válasz fizetve. Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024) Cím nélkül (2024) Részlet: Táncoltunk apámmal pattogós német nyelvű dalra is, de az ugyanúgy valcer volt - walzer -, ahogyan az összes zene, amiket álmaimban a talpunk alá húztak, a szöveget nem értettem, már csak azért sem, mert hamarosan elnyomta a masírozás ütemes döngése, szigorú négynegyed győzte le az umtattát, vamm, vamm, vamm, vamm, gyors vágással a díszszemlékre kerültem, gyerekkoromba, immár apátlanul, mi, környékbeli srácok április negyedikén kiszaladtunk a Dózsa György útra, kötélkordon került a járda úttest felőli pereméhez, hogy visszatartsa a bámészkodók tömegét, vonultak a századok, buffogtak a csizmás talpak, akkoriban még nem volt betonozás, az úgynevezett kiskövek borították a széles úttestet, félkörös mintázatban, a gyalogságot követték a huszárok, kivont karddal, a patkók klopfolták a ritmust, utánuk dübörögtek a tankok, majd az ágyúvontató teherautók, mindeközben bőgött a harang alakú szürke vasmegafonokból az induló, félelemmel keveredő bámulattal figyeltem a magyar néphadsereg vonuló részlegeit, észrevétlenül felnőtté válva, majd újra gyerekké, elöntött a kétségbeesés, hova lett apa? hol az apám? apa, hol vagy, hová tűntél? - e kérdés rémült kunkorára ébredtem, jeges verítékben, vasízű szájjal, sajgó derékkal.

A fiatal zongorista, Bástyai Holtzer István előtt fényes jövő áll az 1930-as évek Budapestjén. Fényűző klubokban lép fel, karrierjét művészi és szerelmi sikerek övezik. Aztán 1939-ben szétesik a világ körülötte, és élete az embertelenbe való süllyedés, a munkatáborokban töltött idő, Mauthausen és Gunskirchen, valamint a holokauszt során elszenvedett elképzelhetetlen borzalmak története lesz. Ugyanakkor egy rendkívüli menekülés története is ... és a zongoráé, amely hűségesen várja. Az apja halálával ezt a zongorát örökli unokája, Roxanne de Bastion. A zongora több mint száz éve a család tulajdonában van, de múltja csak akkor bontakozik ki, amikor Roxanne a gyász mélyén felfedezi a nagyapja, Stephen de Bastion által rögzített felvételeket. Az eredeti, magnókazettás hanganyagokból, kiadatlan emlékiratokból, levelekből és dokumentumokból Roxanne felidézi nagyapja történetét a reményről, az elveszett és megtalált zenéről. Felemelő és mélyen megindító könyv egy művész harcáról a sötétséggel szemben, és a remény hangjáról, amely generációkon át visszhangzik. Részlet a könyvből: Édes gyerekeim Berlin, 2020 Van egy zongoránk a családban. A fedél jobb felső sarkán visel néhány fognyomot, apám rágcsálta meg első tejfogacskáival. Aztán teltek az évek, apám már saját szerzeményeit zongorázta, én pedig a zongora alatt ülve játszadoztam, és szívtam magamba a zenét, miközben a kezem még egy kvintet sem ért volna át. Most ennél a zongoránál ülök, és ha kicsit megerőltetem magam, le tudok fogni egy oktávot. Nyolc egész hangot ér már át a kezem, de az elmém nem éri föl a tényt, hogy apám meghalt az imént. A nappalijában aludt el örökre, a zongora pedig néma tanúja volt egy újabb gazdája távozásának. Az utolsó hetek intenzív zajgását mély csönd váltotta föl. Apám sohasem akart terhére lenni senkinek. Halálának pillanatát is udvariasan választotta meg, egy igen ritka pillanatot, amikor egyikünk sem volt jelen a szobában - sem anyám, sem a testvérem, sem a partnereink, sem én. Ketten voltak csak, ő meg a zongora. A zongora megelőzi emlékezetem kezdeteit. Öröktől fogva velünk volt, és bizonyos mértékig magától értetődőnek vettem a társaságát. Hanem egy ekkora veszteség mindent új, éles fényben mutat meg. Most, ha megnézem magamnak ezt a zongorát, élénken átérzem, mennyire régi. Nem csillogó lakk-fekete, mint a zongorák általában, hanem barna, az öreg fa-anyag tompa barnaságával. Itt-ott fakóbb foltok tarkítják, ahol a redőnyön át betűző napsugár kiszívta: akár egy öregember arcán a szeplők, májfoltok. A billentyűk elefántcsontja elvékonyodott a sok használatban. Fölöttük lepergő aranyozású betűk hirdetik a gyártó cég nevét: Blüthner. Múzeumi tárgynak néz ki, mégis a szüleim előregyártott házában van otthon, Berlin egyik külvárosában. Én is ebben a házban nőttem föl. Különleges alkalmakkor apám fölnyitotta a baby grand zongora födelét. Gyerekszememnek nem létezett ennél varázsosabb átváltozás: a hangszer belsejében titkos világegyetem rejtőzött. Arany húrok, akár a hárfán, könnyű fakalapácsok és a fekete rúd, amely a födelet kitámasztotta. Így, fölnyitva a hangja fényesebb lett, zengőbb; valahogyan fiatalosabb és vibrálóbb. Az idő nagyobb részében a zongora jelenléte nyugodt dacot sugárzott és szilárd tekintélyt; egykedvűen tűrte, hogy ragacsos kisgyerekmancsok püföljék teljes erővel a billentyűit. Ugyanakkor néma biztatás is áradt belőle, tekintet nélkül arra, hogy befutott, sikeres zenészről vagy szerény amatőrről volt szó: alkotásra invitált minden művészt. Van ebben a zongorában valami, ami a legjobbat hozza ki a rajta játszókból és a családunkból - már a negyedik nemzedékben. A családi legenda szerint dédapám, Aladár vette a zongorát 1905-ben, Magyarországon, jegyajándékképpen a jövendőbelije, Katica számára. Katica a fiának, Stephennek adta tovább, hozzánk pedig akkor került, amikor Stephen meghalt. Tudok játszani rajta, de közel sem úgy, mint apám. Most, hogy ő is távozott, az én dolgom lesz, hogy a zongora gondját viseljem. Énekes és dalszerző vagyok, Londonban élek, egy olyan korban, amikor a zenét streaming útján terjesztik, és nem tudom, lesz-e valaha akkora otthonom, amelyben el tudnám helyezni ezt a hangszert. Elképzelem, mit szólna a főbérlőm, ha látná, ahogy daruval próbálom beemeltetni a bérelt lakásomba. Éneklésben és dalok írásában elég jó vagyok, de sohasem fogok úgy improvizálni, olyan csodásan játszani a zongorán, mint apám, az abszolút hallásával és végtelen érzékenységével, a szív és az ész tökéletes együttműködésével. Elveszettnek érzem magam most, hogy ő nincs már mellettem, és nem ad röpködő jobbkezes futamaim alá megbízható, vigasztaló basszus alapot. Vannak még különleges holmik ebben a lakásban. A falait egész sor családi portré népesíti be. A legnagyobb éppen a zongora fölött helyezkedik el: téglalap alakú, sötét tónusú festmény, elragadó fiatal nőt ábrázol. A lány haja rövid, sötét és hullámos, szív alakú arcocskája rózsás, apró szeme kerek és ragyogó. Ezüstszürke ruhája

Simonyi Balázs az elmúlt öt évben adássorozataiban - IzzóSztár, Büntetőkör, Laza Tízes - a futás apropóján közel 150 podcastinterjút készített a legkülönfélébb emberekkel. A könyvben 22, az élet változatos területein munkálkodó, meghatározó személyiség tűnik fel, akiket a futás köt össze. Ez a tényszerű, egyszerű, korrekt tevékenység tükröt tart elénk, és képes arra, hogy a maga valójában mutassa meg az embert az imázs mögött. A futás varázsszóként működik, közös nevezőre hoz, változatos húrokat pendít meg, amelynek segítségével a megszólaltatott interjúalanyok kötetlenül beszélnek arról, ami számukra fontos, ám amelyről eddig keveset kérdezték őket. Mit kiabáltak Nádas Péter után? Hogyan futotta le első európai nőként a maratont három órán belül Monspart Sarolta egy férfiversenyen? Kiket vitt taxiján Sütő József, az egyik legjobb magyar hosszútávfutó? Hogyan tud hat napon át egyfolytában futni 85 évesen Bozó Pál? Miként futotta be Magyarország összes települését Sipos István? Mire cserélte le a kábítószert Pálinkás Szüts Róbert? Vannak egyáltalán izmai Litkai Gergelynek? Hogyan használta a futást gyászmunkának Esterházy Marcell? Miért utál futni Veiszer Alinda? Miként jut el fizikailag soha nem tapasztalt magasságokig, és hogyan pipálja le tanítványait egy negyvenéves színházrendező? Ha az íráshoz segg kell, mi kell a futáshoz Tompa Andrea szerint? Mi a kedvenc szava Palya Beának, Parti Nagy Lajosnak és Nick Thorpe-nak? Hogyan fogyott bele a szerepébe két hét alatt a margitszigeti rekortánt róva Ónodi Eszter? Talál-e közös nevezőt egy stand-upos és egy szerzetes? Részlet Simonyi Balázs.:Bevallom, nem sok mindent tudok a tájfutásról. Tartanál egy gyorstalpalót belőle? Monspart Sarolta.: Gyakorlatilag két dologból áll össze ez a sport: a fizikai és a szellemi követelményből. A rajtnál kap az ember egy térképet, amelyen minden rajta van, minden kis ösvény. A nagy versenyeket, mint a világbajnokság, olyan terepen kellett régen megrendezni, ahol korábban még soha nem volt tájfutóesemény. Amikor 1972-ben Csehszlovákiában nyertem a homokköveken, akkor még a csehek sem versenyeztek azon a terepen. Amikor megtudták, körülbelül egy-két évvel előtte, hogy ők rendezik a világbajnokságot, le is tiltották a helyszínt. Tehát kapsz egy térképet a pályáról, és az nyer, aki a leghamarabb végigfutja. S. B.:Az tudtátok előre, hogy milyen hosszú a pálya? Vagy ott kellett méregetni ujjbeggyel? M. S.: Nem, ez rá van írva a térképre. De igazából már látod is. Az én időmben egy centi körülbelül 200 métert jelentett. Amúgy a női elitben 10 kilométer hosszú volt a pálya, a fiúknál tizenöt körül. De más a verseny az Alföldön, ahol nincs szintkülönbség, és mindenki sokkal gyorsabban fut, vagy a Vértesen, ahol ezeregy gyönyörű hegy van meg dombok, lefutó lejtők és gerincek. És ez nagyon nem mindegy. Például Skandináviában alig van sík rész, alig van út, szinte nincs ösvény, és az erdővágást se nagyon ismerik, viszont minden vizes, mocsaras, köves, farönkös. Ott marha nehéz a terepfutás. S. B.:Mikor kaptad meg a térképet? M. S.: Egy perccel a rajt előtt. S. B.: Komolyan? Tehát nem is volt időd áttanulmányozni? M. S.: Egy percet kaptunk.

Dzsongmin egyik pillanatról a másikra mond fel a munkahelyén, úgy érzi teljesen kiégett. Már évek óta fáradhatatlanul dolgozik, érzi, változásra van szüksége. Miután hónapokra kivonja magát a társadalomból, most úgy dönt, újra összerakja az életét. Kimerészkedik az utcákra Szöul közelében, ahol belebotlik a Szojo fazekasműhelybe. Ahogy magához vonzza őt a hely fénye és melegsége, az agyag és a kávé illata, Dzsongmin úgy érzi, valami megmozdul benne... Társra talál, akivel megoszthatja élettörténetét, s közben az évszakok múlásával egyre inkább visszatér önmagához. Sorra készülnek a tányérok és edények, s ahogy keze egyre elfoglaltabb, úgy elméje lenyugszik és szíve kitárul, mint még soha azelőtt. Korea feltörekvő tehetségének felemelő története olyan régi módszerekről, amikkel rátalálhatunk a közösségre, ahová tartozunk. Egy mese arról, mi történik, ha lelassulunk ebben a rohanó világban. Dzsongminnak örökre az emlékezetébe vésődött, ahogy tavaly először megszúrta egy tüske. Rengeteg gesztenye hullott ősszel a földre. Kezébe vett egyet, amire senki nem lépett még rá. Letörölte róla a piszkot, és kibontotta a tokot. Üres volt, mintha valaki már kivette volna belőle a magot. Összegyűjtött még néhány üres tokot, a durva tüskék a tenyerébe fúródtak. A gesztenyék között megbújt egy dühítően éles darab. Dzsongmin erősen rászorított a tüskés héjra. Meg akarta büntetni a kezét, amely eddig olyan hanyag szövegeket írt. Kerek vércseppek serkedtek a tenyeréből. Zsibbasztó fájdalom futott végig a karjából a gerincén keresztül egészen a lábujjáig. Attól a naptól kezdve Dzsongmin többé nem hagyta el a házat. Akkor még egy teljes évszak sem telt el azóta, hogy a Gesztenyesor városrészbe költözött. * Ugyanilyen meleg nyár volt, amikor először járt ebben házban. Szomjúságtól és a nyakába csorgó izzadságtól kimerülten járta a környéket, eladó ingatlanokat nézegetve. Belefáradt, hogy kétévente költöznie kell és hogy semmilyen érzést nem keltett benne az otthonának nevezett tér, kizárólag gyakorlati funkciót töltött be. - Ez ma az utolsó? - kérdezte kedvetlenül Dzsongmin. Az ingatlanügynök körbevezette őt Ilszan különböző részein, hosszasan dicsért minden ingatlant, Dzsongminmégsem tudott választani. A rendezett lakásoknak megfizethetetlenül magas ára volt, olcsóbbak pedig csak a külvárosban voltak, ahonnan nehéz lett volna munkába járni. - Hölgyem, várjon egy kicsit. Nézzünk meg még egyet. Van egy társasház, ami pont megfelelne egy egyedülálló nőnek. Tényleg ez lesz az utolsó! - Rendben. Nézzük meg azt is. Burkolt hidegháború zajlott a szerződését megkötni kívánó ingatlanügynök és a mindig bizonytalan válaszokat adó Dzsongmin között. Ő azonban megfogadta magában, hogy még ma megnézi az összes eladó ingatlant, és haladéktalanul dönteni fog, nem vár hétvégéig. - Szereti a gesztenyét? - kérdezte váratlanul az ingatlanügynök, ahogy befordultak a Gesztenyesor negyed egyik keskeny utcájába. - Nem, nem igazán. - Ezek itt mind gesztenyefák. Ősszel virágba borulnak, egyszerűen gyönyörű. Azt hallottam, hogy a környékbeli nők gyűjtik is a gesztenyét... Dzsongmin nem felelt. Egy halom zöld levél, barna törzsek: minden nyári fa hasonlóan néz ki. Ránézésre nem tudta megállapítani, melyik lehet a gesztenyefa. A lakás a negyedik épületben volt. Az emelkedőn az ingatlanügynöknek is gyorsan elfogyott a mondandója. Mindketten a lépéseikre koncentráltak. Ahogy az épület elé értek, Dzsongmin megállt. Első pillantásra beleszeretett a helybe. A falakról itt-ott mállott a vakolat. De az erkély különleges, boltíves ablaka és ahogy az elefántcsontszínű külső falat narancssárga ablakkerettel emelték ki, Európát idézte. A narancssárga szegély nyújtotta lezser vidámság jól illett a nyári meleghez. A harmadik emeleten valaki pozsgás növényeket helyezett a boltíves ablakba. A negyedik emelet utolsó lakásánál végig színes zoknikat csíptettek fel a szárítókötélre, mintha csak ezzel üdvözölnék a nyári napfényt. Tenyérnyi, sárga babazoknik lógtak egymás mellett. A szomszédban egy nagy, könyvektől roskadozó polc látszott. Lehet, hogy egy részmunkaidős egyetemi tanár lakik ott, akit a munkája miatt ide-oda helyeznek? Dzsongmin furcsamód el tudta itt képzelni a mindennapjait. 301-es szám. Letekintett az ablakból oda, ahol az imént álltak. Lágy, meleg szellő bujkált hosszú hajszálai között. Az épület nem volt sokemeletes, de mégis jól lehetett innen látnia helyet körülölelő távoli hegygerincet is. Dzsongmin úgy érezte, hogy szeretné feldíszíteni az ablakot. Habozás nélkül az őt figyelő ingatlanügynökhöz fordult. - Megkötöm a bérleti szerződést. Úgy érezte, ezen a helyen sokáig maradhat anélkül, hogy belefáradna. Az élete olyan jól halad majd, mint egy gyorsuló kerékpár, amit hajtani sem kell. Dzsongmin először szerette meg az ,,otthonát". Az álmot azonban egy pillanat alatt elfújta a szél. A kerékpárja lejtőhöz ért. A gyorsulás túl nagy lett, a gép irányíthatatlanná vált, majd látványosan felborult. S amikor már a pedál is kipörgött és teljesen mozdulat

Szendrey Júlia alakja Petőfi özvegyeként él emlékezetünkben, aki eldobta az özvegyi fátylat, és hűtlenül más asszonya lett. Pedig jóval több volt, mint feleség. A korabeli dokumentumokra épülő életrajzi regény egy szenvedélyes, merész és különleges nő életét meséli el Petőfivel való megismerkedésétől a Horvát Árpáddal kötött második házasságán át haláláig, az életutat, amelynek során a forradalom szimbólumából, a nemzet özvegyéből megvetéssel sújtott, megtört asszony lett. Miklya Luzsányi Mónika pedagógus, író, szerkesztő, több életrajzi regény szerzője. Az Időutazó-sorozatban megjelent Mohács özvegye című könyve Mária királyné életét dolgozza fel. Részlet a könyvből: ,,Minden ízében más volt ez az esküvő, mint amiről kislányként álmodozott, mégis úgy érezte, az örömét nem tudja elvenni semmi. Sándor felesége lesz, az ő asszonya. Élete legboldogabb napja előtt áll, hát miért ne örülhetne? De akármennyire örült, a viharfelhők már ott gyülekeztek az égen. Az ég elborult, és elborult Júlia kedve is, amikor a kápolnában szembesült vele, hogy az apja még csak meg se jelenik a ceremónián. A kápolna fölött, a dolgozószobában hallották döngő lépteit. Ám elég volt csak ránéznie Sándorra, már a mennyországban érezte magát, Isten engem úgy segéljen, Boldog Asszony, minden szentek, hogy e tisztes fiszemélyt szeretem, szeretvén hozzámegyek házastársul, Istennek rendelése szerint, én őtet el nem hagyom, hótomiglan, hótáiglan, semminémű nyavalyában, Isten engem úgy segéljen. A stóla összekötötte a kezeiket, a házasság az életüket, immár örökre. Az esküvő után a kocsi a kapubolt alatt várta őket. Alig néhány ládát pakoltak fel rá a ruháival. Ennyi minden hozománya. Az apja már ott állt a kocsinál. A karjában a lendület, hogy megölelje a lányát. De képtelen volt megmozdulni. Júlia is várt, aztán csak annyit mondott: - Isten áldja, édesatyám. Szendrey nem válaszolt. Nem tudott. A torkát szorongatta valami. Petőfi lépett oda hozzá. Az öreg tudta, hogy most kibékülhetnének. Ha kezet adna... Ha megölelné... De nem tudta megtenni. Úgy érezte, ez a fekete férfi erőszakkal ragadja el, és a halálba sodorja a lányát. Sándor egy percig várt. Aztán felkapta a fejét, és ahogy szokott, gúnyosan felnevetett. Aztán fellépett a kocsira. - Indulj! - adta ki a parancsot. - Meg se állj Koltóig! A kocsis a lovak közé csapott, ám alig is ért ki a szatmári útra, leszakadt az ég. Dörgött, villámlott és úgy esett, mintha dézsából öntenék. - No, ez is jól kezdődik! - fortyant fel a kocsiban Petőfi. - Viharos utazásunk lesz. - Mit vártál? - nevetett Júlia. - Viharos volt a jegyességünk, viharos lesz a nászutunk is - és szájon csókolta a Sándort. Most már tehette, hiszen a hites felesége volt."

Segíts magadon, az Isten is megsegít. Segíts másokon, és a bődületes zűrzavar, amit az egyszerűség kedvéért életnek szoktunk hívni, fokozódik. Ezúttal vidéki postások testében, lelkében, szívében. Sírunk, nevetünk, szeretünk, kavarunk, akarunk, létezünk - címmel vagy anélkül. Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024) Részlet: A falubeliek még nem tudták, hogy a posta megszűnik, alig akarták elhinni. Frédi maga is hajlamos volt rossz álomnak tekinteni, amiből majd csak fölébred. Többször átbiciklizett Jászmezőre, hátha ott nagyobb szerencséje lesz. Kezdte a postán, megvárta, míg Toncsi elkarikázik a vállán átvetett bőrtáskával, aztán belépett. Aggyonisten, Józsi úr! Fogaggy isten, Frédi úr, mi szél hozott, hogy ityeg a fityeg? Hát... nem oan jól, kitettek, mer bezárják a hivatalt. Ez komoly? Mint egy vakbélgyulladás. Józsi úr a homlokára tolta a szemüvegét, hát, nem hittem vón... duruzsolt valamit erről az Ödön, azt gondótam, vészmadárkodik, ahogy szokott... de hogy a túróba, nem lesz posta Dákmajorba? Nagyon úgy néz ki. Ilyet még nem pipáltam! - a szemüveg visszazuttyant a helyérére, ahová az évek során már vöröses csíkot nyomott az orrtámasz. A homlokához kapott: Istenem, istenem, mivé lett ez a világ, ha má a postára se lehet számítani, akkor mi a lófüttyre? Igen... és azt szeretném megkérdezni, nincs-e szükség itt egy tapasztalt munkaerőre? Jaj, édes fiam, hát pont még Toncsi állása is veszélybe van Ödön szerint... az se kizárt, hogy minket ugyanúgy bezárnak... - szaggatottan vette a levegőt, utált nemet mondani, és szívből sajnálta magát, átélte, milyen lehet, ha valakinek hosszú évek szorgos munkája után kiteszik a szűrét. Elképzelte, hogy Ödön bejelenti, ezt a hivatalt ugyanúgy megszüntetik, ahogyan a Jászmezeit. Éles szúrást érzett a bordaíve alatt. Rémisztő távlat. Frédi megköszönte. Váltottak szót még az időjárásról, mit vernek el az esők, ha még soká tartanak. Józsi úr búcsúzóul azt tanácsolta a fiatalembernek, hogy nézze meg a neten az álláshirdetéseket. Frédi bólogatott, nem volt bátorsága elárulni, hogy őnála nincsen otthol, és buta a telefonja. Minek nekem okostelefon, kérdezte a Batárban egy ivócimborától, ha én se vagyok okos?

Két nő, egyikük a Shakespeare-drámák valódi szerzője, másikuk egy napjainkban alkotó, kezdő amerikai drámaíró. Évszázadok választják el őket egymástól, mégis mindketten egy férfi neve mögé rejtőznek, hogy hallathassák a hangjukat. 1581-ben Emilia Bassano a királyi főkamarás szeretőjeként jól ismeri a londoni színházakat, így megtalálja a módját, hogy a titokban írt műveit színpadra vigye. A világ legkiválóbb színpadi remekműveinek írója azonban nagy árat fizet azért, hogy megvásárolja egy férfi nevét, mert ezzel a sajátját kiírja a történelemből. Napjainkban Melina Green papírra veti legújabb színdarabját, amelyet az Erzsébet-kori felmenője, Emilia Bassano ihletett. Melinának nőként, négyszáz évvel később egészen más nehézségekkel kell szembenéznie, a színházi világ azonban továbbra is a férfiak terepe. Vajon Melina - Emiliához hasonlóan - hajlandó lemondani a szerzőnek járó elismerésről, csak azért, hogy színpadon láthassa a művét? A két nő küzdelmes sorsát bemutató regény magával ragadó történet ambícióról, bátorságtól és vágyakról, amely arra a kérdésre keresi a választ, milyen áldozatot képes hozni egy nő azért, hogy az életműve tovább éljen, még azon az áron is, ha a neve örökre feledésbe merül. Részlet Színdarabbal pályázni egy művészeti fesztiválra nem csupán abból állt, hogy az ember ír egy jelentkező e-mailt, amelyhez csatolja a szövegkönyvét. A fesztivál szervezői mindent bekértek a jelentkezőtől az önéletrajzától kezdve a különféle ajánlásain át egészen a történet rövid kivonatáig. Andre és Melina egymás mellett gubbasztottak a laptop előtt, úgy próbáltak frappáns összefoglalót írni a darabról, a fogalmazásaik azonban egyre ostobábbra sikeredtek, miután benyakaltak egy, kettő, végül három üveg pezsgőt. Mire a betűk táncolni kezdtek a képernyőn, Andre fabrikált egy hamis ajánlólevelet Horace J. Sneedtől, egy képzeletbeli színház nem létező művészeti igazgatójától. Néhány óra elteltével kész volt a pályázat, de legalább annyira kész volt Melina és Andre is, akik csak egymás segítségével tudtak felülni az ágyon. Andre Melinára nézett, keze az egér fölött tétovázott. - Készen állsz? - Várjálvárjálvárjál! - szólalt meg Melina, de alig forgott a nyelve. - Hadd nézzem, van-e benne elírás! - Már vagy százszor átnézted - intette le André. - Ne hallgass... halatgasd... halotgasd... csak küldd már el! Melina magához rántotta a laptopot, és hátravetette magát az ágyon. A billentyűzetet az álla alá támasztotta, és hunyorogva végigpörgette a jelentkezési felületet. A Village Fringe fesztivált a The Place, egy kisebb színház szervezte, amelynek a kritikus, szókimondó és újszerű előadások, illetve a művészeti igazgató, Felix Dubonnet szerzett hírnevet. Felix Dubonnet! - Jaj, ne! - kapott levegő után Melina, és olyan nagy lendülettel ült fel, hogy a laptop Andre hasára esett. - Ne, ne, ne, ne, ne! - Au! - jajdult fel Andre. - Már megint összeomlott a géped? Vagy elfogyott a pezsgő? - Ismered Felix Dubonnet-t? - fordult hozzá Melina. - Az valami ital? - Művészeti igazgató, aki közismerten csakis férfiak által írt darabokat hajlandó színre vinni. Emlékszel, amikor Theresa Rebeck a Timesban írt egy véleménycikket a színházakra jellemző nemi diszkriminációról? Na, ez a pasi volt az, aki ellenvéleményt írt, és azt állította, hogy a színházi világban rengeteg nő van... a színpadon. - Melina a fejét ingatta. - Ha ő dönt a fesztiválra benyújtott pályázatokról, esélyem sincs bekerülni, Andre. Ezt én nem csinálom. - Higgadj már le, Mel! - szólt rá Andre, majd a laptopot a térdén egyensúlyozva ő is felült. Melina a barátjára nézett, és hirtelen kijózanodott. - Van neked bármi fogalmad arról, milyen nőnek lenni? - Ez most valami beugratós kérdés? - Nőnek lenni azt jelenti, hogy szüntelenül elítélnek. Az öltözéked miatt. A telt idomaid miatt. Akármikor bekapcsolod a tévét, az hallod, hogy karcsúbbnak és szebbnek kell lenned. Azt jelenti, hogy ugyanazt a munkát végzed el, mint egy férfi, de kevesebb fizetést kapsz érte. Azt jelenti, hogy ha a természetes öregedést választod, akkor rád sütik, hogy elhanyagolod magad, ha pedig kés alá fekszel, akkor azzal jönnek, hogy kétségbeesetten próbálsz fiatal maradni. - Melina nagy levegőt vett. - Nőnek lenni azt jelenti, hogy az egyik pillanatban ki kell állnod magadért, a másikban viszont már kuss a neved. Azt jelenti, hogy egyfolytában küzdened kell, a rohadt életbe! Andre együttérzőn nézett rá. - Az előtörténetem ugyan más - motyogta -, de tudom, miről beszélsz. Melina felsóhajtott, és félretette a laptopot. Kezdte kapiskálni, miért mondott le az írásról Andre: ha az ember nem vállalja fel magát és a visszautasítást, nem érheti fájdalom. - Felejtsd el az egész művészeti fesztivált! Nem megyek házhoz a pofonért, akkor sem, ha nő vagyok.

,,Azt hittem, eleget gondolkodtam már a szeretetről, amikor a kezembe került Henry Drummond prédikációja. Attól a pillanattól kezdve, hogy elolvastam, és próbáltam átültetni a gyakorlatba a tanítását, rengeteget változott az életem." Paulo Coelho Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. Mindannyian hallottuk már ezt a részletet Pál apostol korinthusiakhoz írt első leveléből. De vajon értjük az üzenetét? A 19. század végén, az ifjú hittérítőt, Henry Drummondot felkérték, hogy egy híres prédikátor helyett mondjon beszédet. Bár a hallgatóság eleinte kétkedve fogadta őt, gyorsan magával ragadta Pál apostol gondolatainak elemzése. Ez a prédikáció, amely A szeretet a legnagyobb a világon címen vált ismertté, és azóta klasszikussá, kétségtelenül az egyik legszebb, amit a szeretetről írtak valaha is. Drummond beszédében a szeretet kilenc elemből áll: türelem, jóság, nagylelkűség, alázat, illem, önzetlenség, szelídség, őszinteség és ártatlanság. A lelki élet legnagyobb kincse nem a hit, hanem a szeretet. Vallási meggyőződéstől függetlenül ezért az érzésért érdemes a leginkább élni. A legnagyobb ajándékban Paulo Coelho Henry Drummond szövegét dolgozza át. Valóságos és erőteljes üzenetet közvetít, amely segít beépíteni a szeretetet a mindennapjainkba, hogy mi is megtapasztalhassuk az életünkben mindent átformáló erejét. Részlet Ahol Szeretet van, ott van az ember, és ott van az Isten is. Aki örül a Szeretetnek, az örül az embernek, és örül az Istennek is. Isten a Szeretet. Így hát: SZERESS! Feltétel nélkül, előre megbeszélt időpont nélkül, halogatás nélkül, a szenvedéstől való félelem nélkül: SZERESS! Áraszd el Szereteteddel a szegényeket - ez könnyű. Áraszd el a gazdagokat is, akik mindennel szemben bizalmatlanok, és nem veszik észre a Szeretetet, bármennyire is szomjazzák. És áraszd el a hozzád hasonlókat is - ez a legnehezebb. A hozzánk leginkább hasonlókkal vagyunk a legönzőbbek. Sokszor igyekszünk elnyerni mások tetszését, holott valójában inkább örömet kellene szereznünk nekik. Szerezz örömet. Ne halassz el egyetlen lehetőséget sem, hogy megörvendeztesd a felebarátod, hiszen ezzel te jársz a legjobban, akkor is, ha senki nem tud a jótéteményedről. A világ boldogabb lesz körülötted, számodra pedig sokkal könnyebb lesz minden. Ebben a világban a jelen pillanatban élek. Ha bármi jót tehetek, vagy bárkit megörvendeztethetek, kérlek, szóljatok. Ne hagyjátok, hogy halogassam vagy elfelejtsem, mert soha többé nem élem meg ugyanezt a pillanatot.

A nagy sikerű Dreher-szimfónia után Iglódi Csaba új sorozattal jelentkezik! ,,Ki vagy te valójában, Késmárki Bertalan?" Erre a kérdésre talán még maga az érintett sem tud válaszolni. Lelencbe adott csibész, akit zseniális elméje nem mindig a legtörvényesebb megoldások felé terel? Páratlan szorgalmú könyvesbolti inas, aki pillanatok alatt ráérez a kereskedő lét ízére? Pest irigyelt suhanca, aki bejáratos a város kétes hírű fényírdájába, ahol nem csak az úri közönség fényképeszkedik? Esetleg szeretetéhes ifjú, aki az ujja köré csavar egy ártatlan kisasszonyt is? Egy biztos, ahol ő felbukkan, ott felbolydul a város. Iglódi Csaba kiváló alapanyagból gyúrja meg hősét - fiatal kora ellenére traumákban bővelkedő gyerekkorral, pengeéles ésszel és kellő mennyiségű zsiványsággal -, majd visszanyúl a kalandregény műfajához, és a közepébe állítja őt. Csepegtet bele az 1860-as évek izgalmas érdekességeiből jócskán, csavar a kalandokon párat, és... ígérjük, hogy Késmárki Bertalan kalandjainak első része után a következőért nyúl az olvasó. Mert az ígéret szép szó... Részlet a könyvből: - Hol vagyok? - motyogta. - Vattay Kálmán nagyságos úr lakásában. Bertalan megpróbált körülnézni, de csupán elmosódott foltokat látott. Lassan tisztult a kép, de a körülötte állók arca továbbra is beazonosíthatatlan maradt. Három nő, egyformán fésült hajjal, ropogósra keményített főkötővel a fején olyan öltözetben, ami leginkább egyenruhára emlékeztette. Egyikükkel mintha már találkozott volna, de sejtelme sem volt, hogy hol. - Mi történt velem? - Szerencsétlen baleset. - Hogyan? - Megbotolhattál valamiben, elestél, betört a fejed. Ömlött belőle a vér, mint amikor megszúrják a disznót. A fiú már tisztán látta a konyhát, és megértette azt is, hogyan került oda. Megpróbált felülni, de visszahanyatlott. - Maradj fekve, ne hirtelenkedj! - szólt rá valaki, és nem volt ereje vitatkozni vele. - Ezt pedig idd meg - s már tartotta is az ajkához a pohár vizet. - Lassabban, az isten szerelmére, csak kicsi kortyokban. - Szolgáló létedre elég jól tudsz parancsolni. - Sok mindent megtanul az ember itt. A Vattay nagyságos úr a katonás rendet szereti. De lássuk, tisztul-e már a fejed? Válaszolj három kérdésre! Az első könnyen ment. Csak el kellett ismételnie, hogy Vattay Kálmán lakásában van. - Késmárki Bertalan vagyok - mutatkozott be - és Pfeifer Ferdinánd könyvkereskedő segédje. Az utolsónál egyszerűbbet nem is kaphatott volna: ,,Hányan állunk most körbe téged?" - Hárman - mondta és mutatta is az ujjaival. - Na, ez is csak olyan, mint a többi férfi - nevetett fel valaki Bertalan háta mögött -, nem lát messzebb az orránál, és csak azt veszi észre, aki a szeme előtt van. A fiú felült, és a hang irányába fordult. A sarokban, hátát a falnak támasztva egy tizenéves lány állt. Szépségét egyetlen szó írta csak le: lélegzetelállító. Szőke haja rakoncátlan gyűrűket formázott, és nem volt olyan fésű, amivel ki tudta volna egyenesíteni. Homlokán néhány lassan halványuló folt maradt csupán a gyerekként túlélt himlő után, amúgy a bőre makulátlan volt. Szeme mosolygott, tartása egyenes, a bársonyruha alatt szorosra húzott fűző felett pedig nem lehetett nem észrevenni, hogy inkább kisasszony már, mint éretlen fruska. Ő volt a negyedik. Addig észre sem vette, de onnan már nem tudta levenni róla a szemét. - Késmárki Bertalan vagyok, maga pedig minden bizonnyal Vattay Teréz Katalin, a nagyságos úr lánya - találta meg a hangját a fiú. Bár nyomorultul érezte magát kötéssel a fején, véres arccal és véres mellényben, amit csak a minap vásárolt, de igyekezett kihúzni magát. - Ördögöd van - felelte a lány. - Tartsd ide a fejed, hadd nézzem meg a sebed, halálos-e vagy van még remény. Puha volt a bőre, ahogyan hozzáért, levendulával főzött szappan illata lengte körül, és olyan óvatosan tekerte le a törölközőt a fejéről, mintha csak egy értékes porcelánt bugyolálna ki. Miközben Teréz Katalin ellátta Bertalant, neki eszébe jutott, hogy mit mondott Pfeifer a Vattayakról, amikor először küldte el őt hozzájuk. ,,Kálmán kemény ember, nem ismer kegyelmet. Szó szerint kiverekedte magának a helyét Pest leggazdagabbja között. Balhés gyereknek számított, aki kiismeri magát az alvilág köreiben, és csak később lett polgár, aki nem veszik el a nagyságosok között sem. Igazán az üzlethez van tehetsége. Szappangyártással kezdte, de már a szesziparban is megvetette a lábát, telkeket vásárolt a városfalon túl és földbirtokot Pest vármegyében. És van ott még valaki..."