A tigrist vagy a mókust vegyük meg a gyerek születésnapjára, amikor a párunk bejelenti, hogy másba szerelmes? Vajon befolyásolja a céges előléptetésünket, ha a főnök házában nem tisztítjuk ki magunk után a vécét? Mennyire adjuk fel önmagunkat azért, hogy egyben tartsuk a házasságunkat? Kis dilemma az emberiségnek, nagy és szinte eldönthetetlen dilemma a saját életünk szempontjából. Épp erről a saját életről, a saját kényszerű vagy önkéntes döntéseinkről szólnak Benedek Szabolcs csípős humorú és karakteres történetei. Életközepi válságok, lerázhatatlan unalom és kiégések, vagy épp a szomszédban keresett sikamlós izgalmak. De azok is megtalálják a maguk számítását, akik csak egy kis borzongásra vágynak.A kötetben sok ismerős helyzettel találkozunk, amelyet bő öniróniával és bölcs nyugalommal tár elénk a számos kötetet maga mögött tudó, tapasztalt prózaíró. Részlet: Nyaralni kell. Ez is össztársadalmi elvárás. Félre kell tenni rá egész évben, hogy aztán pár nap alatt el lehessen költeni a havi fizetésük felét, az egészet vagy netán a dupláját, és közben hallgatni és hangoztatni kell, hogy most nyaralunk, nem számít, mi mennyibe kerül. Időben el kell kezdeni a tervezést, figyelni az akciós ajánlatokat, majd ahogy közeledik az időpont, stresszelni, hogy el tudod-e végezni a szabadság kivétele előtt az aktuálisan görnyesztő munkahelyi melót, különben lesütött fejjel, a főnököd és a kollégáid megvető és dühös pillantásaitól kísérve ódaloghatsz ki az irodából, amiért rájuk lőcsölted a befejezetlen projekteket, amelyekkel úgyse kezdenek majd semmit a távolléted alatt, neked kell a szállodából, laptopról csinálnod, de nem haladsz, mert hol a strandra, hol az étkezőbe kell lemenni, úgyhogy a szabadságod után a nyakadba zúdul ismét az egész, persze az újabb feladatokkal együtt. Ki kell számolni a legoptimálisabb indulási időt, meg hogy hol és mikor érdemes tankolni, és miközben az autópálya-kapuknál araszolsz méterről méterre, bosszankodhatsz, és hallgathatod a házastársad kifakadásait, amiért valamit otthon felejtettetek, pedig ki volt készítve a nappaliban az asztalon vagy az előszobában a cipősszekrényen. Mérgelődhetsz, mert a szoba mégse a tengerre néz, egyébként is kisebb, a wifi mindig ledob, a takarítók hol a kontaktlencsetokot, hol a gyerek alvóállatát tüntetik el, az éjjeliszekrényről leverik a füldugót és a xanaxos dobozt. Az étkezéseknél tülekedni kell a szabad helyekért, utána sorban állni a svédasztaloknál, és persze hogy előtted viszik el azt, amit kinéztél. A strandon állandóan kéretlen tanúja vagy mások életének, lefröcskölnek, fejbekúrnak egy labdával, idegen félpucér testekhez érsz. Észvesztő a forróság, és miközben hőkatlanná változik a bolygó, mi nyaranta mégis egyre csak délebbre megyünk, mintha mindenképpen meg akarnánk perzselni magunkat.

A stockholmi szigetvilágban lévő Halsterőn áll az újonnan nyílt Hilda-villa. Itt vállal munkát Thomas és Louise. Mindkettejüket megtépázta az élet, és abban reménykednek, hogy a változás lehetőséget kínál számukra az újrakezdéshez. Egy napon Louise régi szerelmes levelekre bukkan a padláson. Vajon ki írta őket, és milyen egyéb titkokat rejt a Hilda-villa poros padlása? A Nyár a Hilda-villában arról mesél, milyen nehéz embernek maradni a nehézségek közepette, és arról is, hogyan lehet mások segítségével visszatalálni önmagunkhoz. Részlet A hajó meginog, amikor partot ér. Louise-t megcsapja a hínár és a só illata, az égen sirályok rikoltoznak. Ahogy kilép a szárazföldre, egy széllökés belekap citromsárga ruhájába, mintha a sziget közelebb akarná őt húzni magához. Eltart egy darabig, amíg újra hozzászokik, hogy végre szilárd talaj van a lába alatt. Miután még egy utolsó pillantást vet a hajóra, a kora nyári zöldben pompázó Halsterö felé fordul. A stockholmi szigetvilág egyik tagja ez, amelynek létezéséről néhány napja még egyáltalán nem is tudott. Ha Maja nem biztatja, Louise nem lenne itt. A lánya volt az, aki szólt neki, hogy nyárra az egyik szigeten lévő panzióban szüksége volna szakácsra. - Ugye nem akarsz egész hátralévő életedben telemarketinges lenni? - kérdezte Maja, és meglengette előtte az álláshirdetést. Nem, véletlenül sem, de a tévénél történtek óta senki sem akarta alkalmazni Louise-t. Sok mindent nem szeret a jelenlegi munkájában, de a legrosszabb az, amikor valaki felismeri a hangját. Ilyenkor azt hazudja, hogy nem, ő nem az a Louise Manning. De mégsem tagadhatja, hogy hiányzik neki az, aki egykor volt. A négyórás út alatt Slussenből Louise utánaolvasottHalsterö és a Hilda-villa történetének - az interneten csak néhány információmorzsát talált. A sziget állandó lakossága körülbelül ötven fő, de ennél jóval több a nyári vendég. A Hilda-villa étterme a hetvenes évek végéig működött, aztán bezárt. Az utóbbi években a turistáknak be kellett érniük a kis vendégkikötő kioszkjával, amely kocsma és kisbolt is egyben. Louise megáll a móló melletti információs táblánál. Bár a térképet üveglap védi, a párától hullámos lett a papír, a színét kiszívta a nap. Közelebb hajol, és mutatóujjával végigsimít a fagylalttölcsér alakú szigetet átszelő utakon. A sziget nyugati része széles és íves, kelet felé szűkül. Louise megnézte a Google-térképen, hogy a Hilda-villa a kikötőtől délre, onnan alig ötszáz méterre található. Halsterőről egyébként főleg erdőt és egy nagy szántóföldet mutatott a műholdkép. Egy Google-keresés az Akerholm Biofarm honlapjára vezette. Főleg repcét termesztenek, mellette burgonyát és néhány más zöldséget is. A gazdaság friss termékeinek gondolatára felébred benne néhány, eddig téli álmot alvó emlék. Louise megálljt parancsol a gondolatainak. Éppen egy állásinterjúra tart. Még nem írt alá semmilyen szerződést, és talán nem is fog. De Birgit Andersson, a Halsterői Helytörténeti Társaság tagja nagyon lelkesnek tűnt, amikor telefonon beszéltek. Ami nem meglepő, tekintve, hogy a tervek szerint már Szent Iván hetében - azaz kevesebb mint két hét múlva - beindulna az üzlet. Nyilván mohón kapnak minden segítség után.

Nincshof, az osztrák-magyar határon megbúvó falvacska nem bánná, ha elfelejtenék. Legalábbis ezen munkálkodnak az ,,oblivisták", ama három különös férfiú, aki mindenáron menekülni szeretne a rohanó idő elől. Ha már senki nem fog tudni róluk - gondolják -, ők és a falusiak szabadon és nyugalomban élhetnek. Nincshof egy helyi legenda szerint ugyanis valamikor régen pontosan ilyen volt: független és békés. Az oblivisták pedig éppen a tisztességben megőszült Erna Rohdieblt szemelik ki arra, hogy segítségükre legyen a Nagy Terv megvalósításában. Erna ritkán hallott nagyobb butaságot addigi hosszú életében, mint a falu méretű köddé válás ötletét, ám győz a kíváncsisága. Az oblivisták estéről estére összegyűlnek nála, hogy kenyér, szalonna és nádifüge-pálinka mellett dolgozzák ki a szükséges lépéseket. Sorra leszerelik a helységnévtáblákat, távol maradnak a tűzoltó- és egyéb ünnepségektől, a kerékpáros turistákat pedig bűzfallal riasztják el. Úgy látszik, minden terv szerint halad - ha nem volnának a városból érkezett új lakók! Kezdetét veszi egy kalandokban és fordulatokban gazdag nyár... Részlet a könyvből: Nincshof, a falu, ahol történetünk játszódik, első ránézésre olyan, mint minden falu: nincs benne semmi különös. Második ránézésre ugyanolyan egyedülálló, mint minden falu. Ott, ahol ma Ausztria keleti vége van, ahol csak nagyon tiszta napokon látszódnak a távolban az Alpok nyúlványai, amint még egyszer, utoljára fölágaskodnak; ahol más magaslat nem zavarja a tekintetet, ahol széles a láthatár és nagyok a vágyak, ott, a Fertő tótól, e sós, szürkésbarna pocsolyától nem messze, közvetlenül a Hanság-főcsatorna, a magyar határt jelző lusta patakocska mellett - ott bújik meg Nincshof a nádas sűrűjében. Néhány utca, néhány ház, szőlőskertek, uborkaföldek és körös-körül jó sok semmi. Télen süvít a szél e sík földdarab arctalan szürkésfehérsége fölött, és olyan hideget hoz, amely állítólag már nem egy embert megvakított. Nyáron nehézzé és nyúlóssá válik a levegő, akár a csiriz. Egyedül a tücskök kórusai hatolnak át rajta énekükkel. Aki Nincshofba érkezik, az oda is készült. A véletlen - soha nem vetemedne rá - senkit nem terel ide. Még akkor sem, ha - mint ebben a történetben - olybá tűnik. Hogy miért olyan ez a falu, mint bármelyik másik, az gyorsan elmondható. Van itt egy templom, egy kocsma sötét, súlyos fából készült csapszékkel, meg egy pékség, ahol ebédidőben az évek során teltsárgává színeződött csipkefüggönyökkel sötétítik el a kirakatokat. Az élők egyemeletes, fehér, vajsárga és égszínkék házakban laknak. A halottak egy elburjánzott temetőben, vén gesztenyefák alatt nyugszanak. Közöttük, mint minden faluban, ott lebeg néhány szent: néhány hősnő, néhány hős és néhány legenda. Hogy a falu nem olyan, mint bármely másik, azt csak az látja, aki közelebb megy hozzá. Az ajtókhoz illeszti a fülét, és hallgatózik, kifüleli az itteni kiejtést, amely másképpen szól, mint a környező falvakban. Csak egész kicsit másképpen. Aki hosszan néz a nincshofiak, különösen a nincshofi nők arcába, jó hosszan, észreveszi, hogy ezek különleges arcok. Csak egész kicsit különlegesek. Nem úgy, hogy leleplező ujjal mutathatnál rájuk, mondván: ,,Nézzétek! Ezeknek hosszabb az orruk, tisztább a szemük, szélesebb a szájuk!" Ami az arcok mögött rejlik: az a különleges. Annak, aki még soha nem járt ott, nagyon nehezen leírható. Hogy a falu nem olyan, mint bármelyik másik, azzal is összefügg - és itt kezdődne e legendák egyike, talán a legfontosabbik -, hogy egykor még sokkal kevésbé volt olyan, mint bármelyik másik falu. Hogy egykor pontosan milyen volt, és volt-e egyáltalán, azt ma már - minden jó legenda természete ilyen - szinte senki nem tudja biztosan. És ez - minden jó legenda természete ilyen - nem is lényeges. Sokkal lényegesebb, hogy aki akarja, vitathatja, és - talán ez a leglényegesebb - álmodozhat róla. Még akkor is, ha Nincshofból mára szinte teljesen eltűntek a vitatkozók és álmodozók. Szinte.

Felhők gyülekeznek Flora, a Los Angeles-i galériatulajdonos feje felett, a munkájában és a magánéletében egyaránt. A vihar elől Normandiába menekül, a családi villába, amelyet nemrég örökölt meg az unokatestvéreivel, Stellával és Morgane-nal. Alig néhány nappal az érkezése után titokzatos csomag bukkan fel a küszöbön. Egy kaleidoszkóp, megsárgult fényképek és egy régi kézirat visszarepítik a nagyanyja, Joséphine ismeretlen múltjába. Az 1930-as években a fiatal Joséphine, a Művészeti Akadémia hallgatója, az impresszionista Párizs kávéházai és a fasiszta Olaszország márványpalotái között megismeri a szabadságot, a szerelmet... és az árulást. Flora megfogadja, hogy fellebbenti a fátylat a múltról, és izgalmas nyomozásba kezd, amely végül Korfu szigetére vezeti egy elveszett festmény nyomában. Clarisse Sabard lenyűgöző, a ,,bolond évektől" napjainkig húzódó, titkokkal és fordulatokkal teli családregény-sorozatának első kötete tökéletes választás azok számára, akik szeretik a hosszú történelmi regényeket egy csipetnyi rejtéllyel és romantikával. Részlet a könyvből: Azután a valamivel távolabb rejtőzködő, oroszlánfejjel díszített kőmedence felé vettem az irányt. Dédapám, az impresszionizmus korának elismert festőművésze ott ültette el először a szerelemvirág-hagymákat, amelyeket Dél-Afrikából hozatott. Róluk kapta a nevét a villa. A szökőkút körül elszórt növények virágzáskor kékes-lilás színbe öltöztek, amely elragadóan romantikus hangulatot kölcsönzött a helynek. A medence mögött állt a nyári pavilon, amely egykor a dédapám műterméül szolgált. A hatszögletű épület ugyanolyan gerendás szerkezetű volt, mint a villa, az egyik falát fémháló díszítette, amelyen egy fehér virágú rózsabokor maradványai kókadoztak. Úgy tűnt, a pavilon régóta elhagyatottan áll, mégis megpróbáltam bekukucskálni az egyik poros ablakon. Csak bútorok és különféle tárgyak kupacait tudtam kivenni. A kulcscsomón biztosan ott van ennek az ajtónak a kulcsa is, de odabent hagytam a házban. Megfogadtam, hogy majd visszajövök, és alaposan körülnézek. A kert végéhez érve, amelyet egy öreg kőfal zárt le, megálltam a lélegzetelállító panoráma láttán: az egyik oldalon a tenger a meredek sziklafal alatt, a másikon a végtelen mezők. Kék és zöld, ameddig csak a szem ellát. Máris magam elé képzeltem, milyen festményt alkotnék a gyönyörű tájból inspirálódva. A varázslatos látvány kétségtelenül felébresztette a művész lelkemet! Talán maradtak üres vásznak és festéktubusok a nyári pavilonban... De milyen jogon kutakodnék?

Diane-nek sosem voltak nagy álmai. Férjre, két gyermekre és olyan munkára vágyott, amit szeret. Mindez már több is volt, mint amit az élettől remélni mert. Ám amikor a férje elhagyja, tökéletes világa összeomlik, és bánatába merülve észre sem veszi, hogy az igazi tragédia nem az ő lelkében, hanem a lányáéban zajlik. Lou tizenhat éves, nehezen éli meg a kamaszkort, és az első szerelmi bánatának következményeként kicsúszik a talaj a lába alól. Amikor Diane rádöbben erre, mindenre kész, hogy a segítségére legyen, még arra is, hogy visszatérjen a múltjába, amely elől mindig is menekült. Részlet Leste, hogy lélegzem-e. Minden éjjel. Soha nem feküdt le anélkül, hogy ne bizonyosodott volna meg róla. Az orrom alá tartotta a nyálával benedvesített ujját, ahogy a tengerészek határozzák meg a szélirányt. Már azelőtt felszárította a könnyeimet, hogy eleredtek volna. Ha csak megbotlottam, máris az aggodalomtól eltorzult arccal rohant hozzám. Egészen apró darabokra vágta a kolbászt, és nem vásárolt mogyorót. Nem engedett táborba. Azt megengedte, hogy biciklivel menjek Lulu barátnőmhöz, de csakis bukósisakkal, könyök- és térdvédővel, és telefonálnom kellett, amint odaértem. Ha kipirult az arcom vagy hideg volt a kezem, rögtön megmérte a lázam. Miután jó éjszakát kívánt, azt mondta, szeretlek. Mindig ezzel kellett zárni a napot. Ha felkeltem valamiért, megismételte. Ez legyen az utolsó szó, minden eshetőségre. Lekerekített hegyű kést tett a tányérom mellé. Kulcsra zárta az éles késeket, ollókat, gyógyszereket és tisztítószereket. Ha a vásárba mentünk, ráírta a kezemre a nevemet és a címünket. Mindig kijelölt egy találkozási pontot, ha véletlenül elvesznék. Sehová sem ment jól megpakolt elsősegélycsomag nélkül. Elemezte az iskolabuszok baleseti statisztikáit, azután azt mondta, középre üljek, lehetőleg a folyosó mellé. Télen kapucnit és vastag kesztyűt adott rám. Sosem teljesítette a nagy vágyamat, nem kaphattam robogót. Értem jött a diszkóba. Különben sem tudott volna elaludni, míg haza nem érek. Azt mondta, vigyázz. Vigyázz, meg fogsz sérülni. Vigyázz, amikor átmész az úton. Vigyázz, ne beszélj idegenekkel. Vigyázz, soha ne hagyd felügyelet nélkül a poharadat. Vigyázz a hízelgőkkel. Vigyázz a lépcsőn. Vigyázz, tele van cukorral. Vigyázz, meg fogsz fázni. Megfogadtam, hogy én nem leszek olyan, mint ő. Azután én is anya lettem.

Az olasz származású, francia Renée ismert egyetemi tanár. Élete egyhangú és boldogtalan, és bár a könyvei sikeresek, évek óta magányos, csak az ókori költők társaságára számíthat. Ám egy napon kap egy e-mailt, amely mindent megváltoztat: értesítik, hogy Gene Petrov - aki Renée nagy szerelme volt, amikor a Harvardon tanult -, a zseniális matematikus, szenvedélyes könyvmoly, váratlanul elhunyt. Renée Cambridge-be utazik a temetésre, és ellátogat abba a házba, ahol egykor a szeretett férfival élt, a sokezer könyv között, amely mindig utat mutatott neki, amikor döntés előtt állt. A ház látszólag ugyanolyan, mint volt, Renée mégis egy nagy változással szembesül: feltűnik Alienor, Gene lánya, akiről Renée mostanáig nem is hallott. Alienornak feltett szándéka, hogy mindent eladjon, ami az apjához kötődik, legfőképpen a könyveket. Gene megszámlálhatatlan exe barátságot és szövetséget kötnek Renée-vel, és kalandos tervet eszelnek ki a gigantikus könyvgyűjtemény megmentésére. Ro Corradin a Szicíliai étterem című regénye után egy vidám történettel tér vissza, amely női szolidaritásról, családokról, kiskutyákról mesél, amik látszólag nem felelnek, pedig valójában nagyon is beszédesek, és arról, hogyan tudják megváltoztatni a könyvek a sorsunkat. Részlet Holnap délelőtt itt találkozik Alienorral. Vajon milyen lesz? Eddig csak fényképen látta a lányt, akinek nemrég még a létezéséről sem tudott. Most, hogy közeleg a találkozás, furcsa érzése van: olyan, mint amikor a színházban tudja az ember, hogy mindjárt színre lép a darab főszereplője, de fogalma sincs, milyen mozdulatokkal, intonációval, interpretációval fogja életre kelteni a karaktert a színésznő. A gyomra hangos korgással reagál a tétovázására. Cambridge-ben reggel kilenc van, de olyan éhes, mintha Párizsban volna délután háromkor, reggeli nélkül. Majd vesz egy elviteles kávét meg egy csokis sütit a sarki kávézóban, aztán sétál egyet a Harvard kampuszán - mennyi emlék! -, végül az időzónának megfelelően eszik egy hamburgert ebédre, és élvezi a kora délutáni napsütést. Mintegy ihletet keresve kiválaszt egy könyvet a polcról. Találomra. Régi játék ez. Gene meg ő ezernyi módon játszották: így döntötték el, melyik filmet nézzék meg a moziban, hová menjenek kirándulni másnap, kínait vagy indiait vacsorázzanak, vagy egyszerűen csak belevágtak egy irodalmi beszélgetésbe, amely végül mindig kettejük kapcsolatáról és a szerelemről szólt. Véletlenszerűen felüti a könyvet: ,,Minden vég egy új kezdet. Adj három napot a végnek, három napot a kezdetnek." Elsápad. A játék mindig működik, mert a könyvek tudják, mikor van szükséged rájuk.

A történeteknek erejük van: fényt hozhatnak a sötétbe, kapaszkodót adhatnak a nehéz időkben, gyógyírt nyújthatnak a fájó sebekre. A kötetben harminc novella - kortárs írók és a Gyógyító történetek novellapályázat nyerteseinek szövegei - szerepel, amelyek a gyógyulás, a remény és az emberi kitartás lehetőségeit fedik fel olyan élethelyzetekben, amelyek az olvasó számára is ismerősek lehetnek. A kötet szerző: Abrudán Katalin, Balássy Fanni, Bánki Éva, Benedek Szabolcs, Csabai László, Csák Helga, Cseke Éva, Egressy Zoltán, Fábián Janka, Fiala Borcsa, Gordos Zsuzsanna, Kaiser Vivien, Kartali Zsuzsanna, Kertész Edina, Király Anikó, Kiss Ildikó Judit, Kiss Judit Ágnes, Kiss László, Kiss Ottó, Lackfi János, Mészöly Ágnes, Molnár Anikó, Molnár Krisztina Rita, Mörk Leonóra, Papp Noémi, Pacskovszky Zsolt, Rezeda Réka, Ruff Orsolya, Udvarházi Irén, Vályi-Nagy Erika Részlet a könyvből: Mörk Leonóra: Kicsi csillagom Sosem hitte volna, hogy üzleti diplomával és két felsőfokú nyelvvizsgával egyszer még macskafelvigyázóként fog dolgozni. Amióta azonban az élete akkora fordulatot vett, mintha teljes gázzal belehajtott volna egy hajtűkanyarba, a feladatot már nem is találta annyira bizarrnak. Kutyagondozásra nem vállalkozott volna, a kutya állandó figyelmet követel, babusgatást, érzelmi kötődést, ezt jobb formájában sem tudta volna megadni, nemhogy most. A macska viszont, mint Kipling óta tudjuk, magányosan kószál, és minden hely egyforma neki, nem várja el, hogy a gazdája helikopterként körözzön fölötte. Rokonszenves hozzáállás. A hirdetést a Facebook dobta elé: idős holland házaspár olyan bérlőt keres, aki a lakhatásért cserébe vigyázna a házukra és a macskájukra. Később megtudta, a hollandok meghökkentő lazasággal engedik át az otthonukat idegeneknek, akár hónapokra, akár csak egy hétvégére; akkora a szálláshiány, hogy mindig akad érdeklődő. Átkattintott a térképre, és megnézte, milyen messze esik a hirdetésben említett tengerparti kisváros Budapesttől. 1500 km. Kellően távolinak tűnt. Az esélytelenek nyugalmával írt a megadott címre, de legnagyobb meglepetésére két nappal később megérkezett a válasz, hogy többrendbeli jelentkező közül őt választották. - Ez tuti átverés - csóválta a fejét Balázs, amikor megmutatta neki az emailt, bár maga sem tudta, miért. Balázs eljátszotta azt a jogát, hogy beleszóljon az ő életébe. - Meglátod, eladnak valami lánykereskedőnek! Vagy ott fogsz ázni a holland esőben fedél nélkül, és mehetsz a híd alá aludni! - Nem adnak el. És a holland hidak alatt nem lehet aludni, mert folyton felnyitják őket, ha jön egy hajó. - Te tudod - vonta meg a vállát a férfi, aztán még egyszer benézett a szekrénybe, nem felejtett-e ott valamit, majd dugig tömött bőröndjét maga előtt gurítva elindult az előszobaajtó felé. - Akkor jó utat neked! Átküzdve magát Ausztrián, majd a végtelennek tűnő német autópályákon, végül több keskeny hídon, harmadnap déltájban érkezett meg a kis kikötővárosba. Addigra meggyőződésévé vált, hogy a hollandokat türelemre szoktatja az országukat behálózó megszámlálhatatlan csatorna megszámlálhatatlan felnyitható hídja, amelyek működése nem igazodik semmiféle menetrendhez. Ha hajó érkezik és dudál, a híd egyszerre szétnyílik, felemelkedik vagy elbillen, melyik hogy, és addig nem záródik vissza, amíg a vízi forgalom el nem vonul. A túlpartra igyekvők tisztában vannak vele, hogy ezen akkor sem tudnak változtatni, ha szétrobbannak a dühtől, amiért közben elmegy a vonatuk, vagy elkésik a gyerek az iskolából. Éppen ezért nem idegeskednek, mert minek? Csak remélte, hogy ez a zen tudatállapot előbb-utóbb őrá is átragad majd.

Ha egy nemzedék legfényesebb elméi pislákolni kezdenek, s aztán végleg kihunynak - azt iszonyú nehéz elfogadni. Főleg amikor a Szitakötő, a tizenöt éve róluk írt regény újra megjelenik, valamicskét javítgatott szöveggel. Hajdani tisztánlátásom immár meglep, tévedéseim némelyike mosolyt kelt. Szárnycsattogtatás és sokféle zizegés a levegőben. Valamint - ahogyan az egyik szereplőm mondja: - sok férfisírás. Amit gyakran koedukált nevetés követ. Íme a nyolcak hiteles históriája, akik a gyerekkori hízótáborban ismerkedtek össze, s azután háromnegyed évszázadon át kísérték figyelemmel az életünket. Ami jószerivel egybeesett Magyarhon legújabbkori történelmével. Az annak idején jövőbelinek szánt utolsó fejezet 2026-ban játszódik. A Szitakötő tehát utolérte az időt. (Vámos Miklós) Részlet: Valaha réges-régen hosszú évekig készültem arra, hogy megírjam a nemzedékünk regényét. Azokét, akik a huszadik század kellős közepén születtek. Már bőven a második világégés lezárulása után. Én például 1950-ben. Csakúgy, mint Egri Márta, Esterházy Péter, Jónyer István, Kútvölgyi Erzsébet, Mikó István, Németh Lajos, Rakovszky Zsuzsa és még sokan mások. Akiket találomra megneveztem a végtelennek tetsző listáról, azok kétségtelenül vitték valamire. Mégis, egész életemben úgy éreztem, hogy amiként Hemingway kor- és sorstársait Gertrude Stein elveszett nemzedéknek nevezte, mi volnánk az elcseszett nemzedék. (Élőszóban nem ezt az igét használnám.) Mert amire olyan korúak lettünk, hogy végre külön költözhettünk volna a szüleinktől, már nem akadt elfogadható árú bérlemény, lakást tulajdonolni csak az tudott, aki ajándékba kapta vagy örökölte, mire eljuthattunk az úgynevezett NYUGAT országaiba, a konvertibilis valuták övezetébe, ott már szinte minden megfizethetetlenné vált nekünk, mire megláthattuk Velencét, fuldoklott a sárban, a koszban és a döglött halak bűzében, mire beilleszkedhettünk volna az első munkahely szervezetébe, a vállalati és intézményi szféra átrendeződött az új gazdasági mechanizmus és a rothadásnak induló szocializmus örvényeiben, így többnyire ki is rúgtak bennünket, ha fölvettek egyáltalán - ez egy kígyómondat lehetne, ha nem hagynám abba itt. Késő, késő, éreztük mindig és mindenütt. A bátrabbak disszidáltak vagy csatlakoztak a csekély számú ellenállók közé, netán önkézzel vetettek véget földi létezésüknek. Semmiképp se tekinthettünk magunkra úgy, mint akik többre juthatnának a fölmenőinknél, akiket pedig, valljuk be, lenéztünk, így vagy úgy, kimondva, avagy csak gondolatban. Gyüledező emlékeink se lehettek szívderítőek. A forradalmat kisgyerekként élhettük át, láthattuk a ruszki tankok belövéseit a Népközt úton, a tetemeket a Szabadság tér kerek díszmélyedéseiben, a lámpavasakra fejjel lefelé akasztott embereket a Novhét téren, ezek állítólag ávósok voltak. Bár talán csak sárga cipőt viseltek. Aztán a Vöröshadsereg látszólag kivonult, kevés vártatva meg újra be. Lehetett félni eleget. Emberéletünk útjának fele táján omlott össze az a rendszer. Örvendeztünk. Óriási váltást jelentett, szinte valamennyiünknek. Később vált világossá, hogy a fapados kapitalizmusban kik lettek közülünk a nyertesek (kevesen), és kik a vesztesek (a zöm). Én talán se ide, se oda nem tartoztam, a nyolcvanas évek végét New Havenben (USA) töltöttem, a Yale színművészetijének kötelékében. Ha nincs a rendszerváltás, haza se jövök. Amiatt tértem vissza a hazámba. Meg azért, hogy írjak újra magyarul, odakünn nem bírtam, nem akartam.

Limbó hintó, Csókkirály, Arrivederci amore, Bye Bye Szása, Csöngess be hozzám, jóbarát - Magyarországon harminc év felett szinte mindenki ismeri ezeket a dalokat. Azt azonban kevesebben tudják, hogy van valaki, akinek társszerzőként - sok más sláger mellett - ezeket köszönhetjük. Ő Novai Gábor, aki közel hatvan éve része az életünknek, még akkor is, ha sosem a színpad elején, a frontvonalban állt. Minden zenésztársa egyformán elismeri: ő volt az, aki a mindenkori zenekarait a háttérből, motorként irányította. Ahogy Fenyő Miklós mondta róla a Hungária 1995-ös, teltházas Népstadion-koncertjén, a zenekari tagok bemutatásakor, nyolcvanezer ember előtt: ,,a mi zenei főnökünk". Radnai Péter az elmúlt másfél évben rengeteget beszélgetett Novával, és kollégáit is megkérdezte, többek között Révész Sándort, Szikora Róbertet, Karácsony Jánost és Falusi Mariannt. Arra kereste a választ, hogyan lehet egy alapvetően exhibicionista szakmában úgy elképesztő sikereket elérni, hogy közben valaki végig a háttérben marad. Gábor számtalan történetet mesélt a Generál, a Hungária, a Dolly Roll és jelenlegi együttese, a Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekar kulisszatitkairól. Megtudhatjuk, miért szűnt meg egy-egy zenekar a Kádár-rendszer idején, amikor valakit katonának hívtak be; mit érzett, amikor Szikora Róbert egyszer csak becsöngetett hozzá - hiszen akkoriban még telefonjuk sem volt -, hogy lépjen be a Hungáriába; hogyan alakult meg egyetlen nap alatt a Dolly Roll; miként fedezte fel Zámbó Jimmyt, és miért szakadt meg később a kapcsolata vele. Ez a beszélgetős könyv nemcsak a zenéről szól, hanem az elmúlt fél évszázad történelméről is. Különleges utazás a hatvanas évek tánciskoláitól a Puskás Aréna színpadáig. És közben választ kapunk a nagy kérdésre is: Mi ez a tánc, fiatalok? Részlet a könyvből: Öt nagy együttesből ismerhet a kedves olvasó. Aki szereti vagy szerette a magyar könnyűzenét, ismeri vagy ismerte a hatvanas évekből a Rangers (Corvina), a Generál, a Hungária, a Dolly Roll, majd később a MVNKZ (Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekar) zenéjét, ebben a világban megtalál engem. Az eladott lemezek, cédék és koncertek alapján elméletileg minden tizedik magyar család otthonában ott olvasható a nevem az együttesek hanghordozóin, mint ezen zenekarok dalszerzője, hangszeres zenésze és motorja. A fent említett együttesek bakelitjein ott látható a fényképem a hanglemez borítóin. Régóta vagyok a zeneiparban, nem is sikertelenül. Még a szocializmusban kezdtem, és valószínűleg a kapitalizmusban végzem majd. Egy tipikus kelet-európai zenész életét élem még ma is, hetvenhat évesen. Ami számít, hogy azt csinálhattam ezen a hosszú életen át, amit szerettem. Zenéltem, dalokat szereztem, néha szöveget is írtam, olykor énekeltem, de leginkább imádtam azt, amit csinálok. Ami a legfontosabb: én voltam a motor minden együttesemben. A motort sohasem látja a közönség, de nélküle nem megy az autó. Nem vagyok milliomos, csak annak érzem magam. Nem kellett soha sok pénzt elszórnom ahhoz, hogy boldog legyek. Elvoltam a zene világában. A szerencse fia vagyok. Nem árulok el titkot azzal, ha elmondom a mindenki által ismert igazságot: mindent a választásaink döntenek el. Az életem során a sorsom múlott azon, hogy mit vagy kit választottam, hogyan döntöttem. Sikereim jelentős része a szerencsének köszönhető. Szerencse nélkül már nem is léteznék. Sokszor volt szerencsém, de voltak hullámvölgyeim is. Sokszor olyan projektekbe vágtam bele, ami nem igazán érte meg. Például a menedzseri, mecénási vagy a tehetségkutatói tevékenységem sokszor nem hozott eredményt. Mecénásnak lenni igen hálátlan feladat. Felfedezel valamit vagy valakit, felfuttatod, és mire eredményt hozna, lelép tőled a produkció. De az is elég, ha csak egy ötlet volt, ami a te fejedből pattant ki, ám a megvalósítása után könnyedén kicsavarják a kezedből. Akármilyen kisebb felfedezés szintjén is így működik. Ha bedobsz egy ötletet, aztán másnap egy kollégád már a sajátjaként használja, nem tudsz mit csinálni. A kedvenc filmem Woody Allen ide passzoló alkotása, amelyik egy impresszárióról szól, és Broadway Danny Rose a címe. Az a jelenet tetszik a filmből a legjobban, amikor a Woody Allen alakította címszereplő menedzser évekig foglalkozik egy olasz énekessel, tenyerén hordozza, állja minden költségét, igyekszik őt feljebb tornászni a szakmai ranglétrán, ám amikor eléri azt a szintet, amikor már eladható a produkció, az énekes otthagyja egy nagyobb ügynökség kedvéért. Azt mondja Danny Rose-nak: meg kell értened, hogy mást választok, a karrieremre kell gondolnom. Tipikus és általános jelenség a zenei szakmában. Nem csak velem fordult elő, hogy felfedeztem valakit, aki egy bizonyos pozíció elérése után lelépett, és önálló karrierbe kezdett. Meg sem említette, hogy honnan jött. Egy rendes életrajz időrendben meséli el a történeteit, felállít egy kronológiai sorrendet. Sajnos én csapongok majd a könyv születése folyamán, és már az előszóban sem tartom be az események normális menetét. Novai Gábor beszélgetőtársa: Radnai Péter Radnai Péter újságíró és televíziós producer. Több mint harminc éve dolgozik a média különböző területein; számos nagyszabású szórakoztató, zenei és magazinműsor főszerkesztője, illetve producere volt. Az első influenszerek című, a Spektrum számára, valamint a YouTube-ra készült sorozatából az Athenaeum Kiadó gondozásában könyv is megjelent A magyar televíziózás legendái címmel. 2009 óta DJ Radnai néven DJ-ként is aktív. Negyvenkét évesen tanult meg dobolni, majd egy évvel később megalapította a Midlife Crisis házibuli-zenekart. A magyar könnyűzene elkötelezett rajongója, pályafutása során számos legendás zenésszel dolgozott együtt. Novai Gábor sokat mesélt neki a zenészek világának izgalmas és szórakoztató pillanatairól, sikerekről és kudarcokról - ezek a történetek adták az ötletet, hogy beszélgetőkönyvet készítsen vele.

Paulo Coelho egyik legszemélyesebb, valós élményeken alapuló regényében az író és felesége, Christina negyvennapos útra indul a Mojave-sivatagba, hogy kapcsolatba lépjen őrangyalával. Az utazás hamar belső zarándoklattá mélyül, amely során Paulónak szembe kell néznie félelmeivel, bűntudatával és saját egójának árnyaival. Útjuk során találkoznak a titokzatos valkűrökkel, a sivatagot motorkerékpáron járó, harcos nőkkel, akik az ébredés és az igazság hírnökei. A történet egyszerre kaland és belső utazás, amely a lelkünk legmélyebb rétegéig hatol. Paulo Coelho arra hív, hogy bátran nézzünk szembe a múltunkkal, engedjük el a félelmeinket, és tapasztaljuk meg a hit, a bátorság és a szeretet átalakító erejét. Részlet - Kétségbe vagyok esve, és szükségem lenne a segítségére. Sok fontos dolgot elértem az életben, és félek, hogy tönkreteszem, mert egyfolytában úgy érzem, hogy elveszítette az értelmét. Tudom, hogy ez nem igaz, tudom, hogy továbbra is fontos, és ha tönkreteszem, azzal tönkreteszem magamat is. - Továbbra is higgadtan, érzelemmentesen beszélt. - Amikor rájöttem, hogy ha beszélgetni szeretnék az angyallal, elég a ráhangolódást gyakorolni, el is vesztettem a lelkesedésemet. Már nem éreztem kihívásnak, hiszen ezt a módszert jól ismerem. Akkor döbbentem rá, hogy a mágia útja lassan véget ér számomra: túlságosan ismerős már az Ismeretlen. Christ meglepte az őszinte vallomás, főleg így, nyilvános helyen, idegenek előtt. - Ha folytatni akarom az utamat, valami nagyobbra lenne szükségem. Egyre magasabb hegyekre szeretnék feljutni - tette hozzá. A valkűr egy darabig nem mondott semmit. Őt is meglepte a beszélgetés az idegennel. - Ha megtanítom neked, hogyan láthatod az angyalod, talán megszűnik benned a vágy az egyre magasabb hegyek után. Ez azonban nem mindig jó - szólalt meg végül. - Nem, megszűnni sohasem fog. Csak az érzés fog elmúlni, hogy a már meghódított csúcsok túl alacsonyak. Szeretném továbbra is értékelni mindazt, amit már megszereztem. Erre próbált rávezetni a mesterem is. Talán a házasságunkról is beszél - gondolta Chris. A valkűr kinyújtotta a kezét. - A nevem M. - mondta. - A nevem S. - válaszolta Paulo.