Az olasz származású, francia Renée ismert egyetemi tanár. Élete egyhangú és boldogtalan, és bár a könyvei sikeresek, évek óta magányos, csak az ókori költők társaságára számíthat. Ám egy napon kap egy e-mailt, amely mindent megváltoztat: értesítik, hogy Gene Petrov - aki Renée nagy szerelme volt, amikor a Harvardon tanult -, a zseniális matematikus, szenvedélyes könyvmoly, váratlanul elhunyt. Renée Cambridge-be utazik a temetésre, és ellátogat abba a házba, ahol egykor a szeretett férfival élt, a sokezer könyv között, amely mindig utat mutatott neki, amikor döntés előtt állt. A ház látszólag ugyanolyan, mint volt, Renée mégis egy nagy változással szembesül: feltűnik Alienor, Gene lánya, akiről Renée mostanáig nem is hallott. Alienornak feltett szándéka, hogy mindent eladjon, ami az apjához kötődik, legfőképpen a könyveket. Gene megszámlálhatatlan exe barátságot és szövetséget kötnek Renée-vel, és kalandos tervet eszelnek ki a gigantikus könyvgyűjtemény megmentésére. Ro Corradin a Szicíliai étterem című regénye után egy vidám történettel tér vissza, amely női szolidaritásról, családokról, kiskutyákról mesél, amik látszólag nem felelnek, pedig valójában nagyon is beszédesek, és arról, hogyan tudják megváltoztatni a könyvek a sorsunkat. Részlet Holnap délelőtt itt találkozik Alienorral. Vajon milyen lesz? Eddig csak fényképen látta a lányt, akinek nemrég még a létezéséről sem tudott. Most, hogy közeleg a találkozás, furcsa érzése van: olyan, mint amikor a színházban tudja az ember, hogy mindjárt színre lép a darab főszereplője, de fogalma sincs, milyen mozdulatokkal, intonációval, interpretációval fogja életre kelteni a karaktert a színésznő. A gyomra hangos korgással reagál a tétovázására. Cambridge-ben reggel kilenc van, de olyan éhes, mintha Párizsban volna délután háromkor, reggeli nélkül. Majd vesz egy elviteles kávét meg egy csokis sütit a sarki kávézóban, aztán sétál egyet a Harvard kampuszán - mennyi emlék! -, végül az időzónának megfelelően eszik egy hamburgert ebédre, és élvezi a kora délutáni napsütést. Mintegy ihletet keresve kiválaszt egy könyvet a polcról. Találomra. Régi játék ez. Gene meg ő ezernyi módon játszották: így döntötték el, melyik filmet nézzék meg a moziban, hová menjenek kirándulni másnap, kínait vagy indiait vacsorázzanak, vagy egyszerűen csak belevágtak egy irodalmi beszélgetésbe, amely végül mindig kettejük kapcsolatáról és a szerelemről szólt. Véletlenszerűen felüti a könyvet: ,,Minden vég egy új kezdet. Adj három napot a végnek, három napot a kezdetnek." Elsápad. A játék mindig működik, mert a könyvek tudják, mikor van szükséged rájuk.

A történeteknek erejük van: fényt hozhatnak a sötétbe, kapaszkodót adhatnak a nehéz időkben, gyógyírt nyújthatnak a fájó sebekre. A kötetben harminc novella - kortárs írók és a Gyógyító történetek novellapályázat nyerteseinek szövegei - szerepel, amelyek a gyógyulás, a remény és az emberi kitartás lehetőségeit fedik fel olyan élethelyzetekben, amelyek az olvasó számára is ismerősek lehetnek. A kötet szerző: Abrudán Katalin, Balássy Fanni, Bánki Éva, Benedek Szabolcs, Csabai László, Csák Helga, Cseke Éva, Egressy Zoltán, Fábián Janka, Fiala Borcsa, Gordos Zsuzsanna, Kaiser Vivien, Kartali Zsuzsanna, Kertész Edina, Király Anikó, Kiss Ildikó Judit, Kiss Judit Ágnes, Kiss László, Kiss Ottó, Lackfi János, Mészöly Ágnes, Molnár Anikó, Molnár Krisztina Rita, Mörk Leonóra, Papp Noémi, Pacskovszky Zsolt, Rezeda Réka, Ruff Orsolya, Udvarházi Irén, Vályi-Nagy Erika Részlet a könyvből: Mörk Leonóra: Kicsi csillagom Sosem hitte volna, hogy üzleti diplomával és két felsőfokú nyelvvizsgával egyszer még macskafelvigyázóként fog dolgozni. Amióta azonban az élete akkora fordulatot vett, mintha teljes gázzal belehajtott volna egy hajtűkanyarba, a feladatot már nem is találta annyira bizarrnak. Kutyagondozásra nem vállalkozott volna, a kutya állandó figyelmet követel, babusgatást, érzelmi kötődést, ezt jobb formájában sem tudta volna megadni, nemhogy most. A macska viszont, mint Kipling óta tudjuk, magányosan kószál, és minden hely egyforma neki, nem várja el, hogy a gazdája helikopterként körözzön fölötte. Rokonszenves hozzáállás. A hirdetést a Facebook dobta elé: idős holland házaspár olyan bérlőt keres, aki a lakhatásért cserébe vigyázna a házukra és a macskájukra. Később megtudta, a hollandok meghökkentő lazasággal engedik át az otthonukat idegeneknek, akár hónapokra, akár csak egy hétvégére; akkora a szálláshiány, hogy mindig akad érdeklődő. Átkattintott a térképre, és megnézte, milyen messze esik a hirdetésben említett tengerparti kisváros Budapesttől. 1500 km. Kellően távolinak tűnt. Az esélytelenek nyugalmával írt a megadott címre, de legnagyobb meglepetésére két nappal később megérkezett a válasz, hogy többrendbeli jelentkező közül őt választották. - Ez tuti átverés - csóválta a fejét Balázs, amikor megmutatta neki az emailt, bár maga sem tudta, miért. Balázs eljátszotta azt a jogát, hogy beleszóljon az ő életébe. - Meglátod, eladnak valami lánykereskedőnek! Vagy ott fogsz ázni a holland esőben fedél nélkül, és mehetsz a híd alá aludni! - Nem adnak el. És a holland hidak alatt nem lehet aludni, mert folyton felnyitják őket, ha jön egy hajó. - Te tudod - vonta meg a vállát a férfi, aztán még egyszer benézett a szekrénybe, nem felejtett-e ott valamit, majd dugig tömött bőröndjét maga előtt gurítva elindult az előszobaajtó felé. - Akkor jó utat neked! Átküzdve magát Ausztrián, majd a végtelennek tűnő német autópályákon, végül több keskeny hídon, harmadnap déltájban érkezett meg a kis kikötővárosba. Addigra meggyőződésévé vált, hogy a hollandokat türelemre szoktatja az országukat behálózó megszámlálhatatlan csatorna megszámlálhatatlan felnyitható hídja, amelyek működése nem igazodik semmiféle menetrendhez. Ha hajó érkezik és dudál, a híd egyszerre szétnyílik, felemelkedik vagy elbillen, melyik hogy, és addig nem záródik vissza, amíg a vízi forgalom el nem vonul. A túlpartra igyekvők tisztában vannak vele, hogy ezen akkor sem tudnak változtatni, ha szétrobbannak a dühtől, amiért közben elmegy a vonatuk, vagy elkésik a gyerek az iskolából. Éppen ezért nem idegeskednek, mert minek? Csak remélte, hogy ez a zen tudatállapot előbb-utóbb őrá is átragad majd.

Ha egy nemzedék legfényesebb elméi pislákolni kezdenek, s aztán végleg kihunynak - azt iszonyú nehéz elfogadni. Főleg amikor a Szitakötő, a tizenöt éve róluk írt regény újra megjelenik, valamicskét javítgatott szöveggel. Hajdani tisztánlátásom immár meglep, tévedéseim némelyike mosolyt kelt. Szárnycsattogtatás és sokféle zizegés a levegőben. Valamint - ahogyan az egyik szereplőm mondja: - sok férfisírás. Amit gyakran koedukált nevetés követ. Íme a nyolcak hiteles históriája, akik a gyerekkori hízótáborban ismerkedtek össze, s azután háromnegyed évszázadon át kísérték figyelemmel az életünket. Ami jószerivel egybeesett Magyarhon legújabbkori történelmével. Az annak idején jövőbelinek szánt utolsó fejezet 2026-ban játszódik. A Szitakötő tehát utolérte az időt. (Vámos Miklós) Részlet: Valaha réges-régen hosszú évekig készültem arra, hogy megírjam a nemzedékünk regényét. Azokét, akik a huszadik század kellős közepén születtek. Már bőven a második világégés lezárulása után. Én például 1950-ben. Csakúgy, mint Egri Márta, Esterházy Péter, Jónyer István, Kútvölgyi Erzsébet, Mikó István, Németh Lajos, Rakovszky Zsuzsa és még sokan mások. Akiket találomra megneveztem a végtelennek tetsző listáról, azok kétségtelenül vitték valamire. Mégis, egész életemben úgy éreztem, hogy amiként Hemingway kor- és sorstársait Gertrude Stein elveszett nemzedéknek nevezte, mi volnánk az elcseszett nemzedék. (Élőszóban nem ezt az igét használnám.) Mert amire olyan korúak lettünk, hogy végre külön költözhettünk volna a szüleinktől, már nem akadt elfogadható árú bérlemény, lakást tulajdonolni csak az tudott, aki ajándékba kapta vagy örökölte, mire eljuthattunk az úgynevezett NYUGAT országaiba, a konvertibilis valuták övezetébe, ott már szinte minden megfizethetetlenné vált nekünk, mire megláthattuk Velencét, fuldoklott a sárban, a koszban és a döglött halak bűzében, mire beilleszkedhettünk volna az első munkahely szervezetébe, a vállalati és intézményi szféra átrendeződött az új gazdasági mechanizmus és a rothadásnak induló szocializmus örvényeiben, így többnyire ki is rúgtak bennünket, ha fölvettek egyáltalán - ez egy kígyómondat lehetne, ha nem hagynám abba itt. Késő, késő, éreztük mindig és mindenütt. A bátrabbak disszidáltak vagy csatlakoztak a csekély számú ellenállók közé, netán önkézzel vetettek véget földi létezésüknek. Semmiképp se tekinthettünk magunkra úgy, mint akik többre juthatnának a fölmenőinknél, akiket pedig, valljuk be, lenéztünk, így vagy úgy, kimondva, avagy csak gondolatban. Gyüledező emlékeink se lehettek szívderítőek. A forradalmat kisgyerekként élhettük át, láthattuk a ruszki tankok belövéseit a Népközt úton, a tetemeket a Szabadság tér kerek díszmélyedéseiben, a lámpavasakra fejjel lefelé akasztott embereket a Novhét téren, ezek állítólag ávósok voltak. Bár talán csak sárga cipőt viseltek. Aztán a Vöröshadsereg látszólag kivonult, kevés vártatva meg újra be. Lehetett félni eleget. Emberéletünk útjának fele táján omlott össze az a rendszer. Örvendeztünk. Óriási váltást jelentett, szinte valamennyiünknek. Később vált világossá, hogy a fapados kapitalizmusban kik lettek közülünk a nyertesek (kevesen), és kik a vesztesek (a zöm). Én talán se ide, se oda nem tartoztam, a nyolcvanas évek végét New Havenben (USA) töltöttem, a Yale színművészetijének kötelékében. Ha nincs a rendszerváltás, haza se jövök. Amiatt tértem vissza a hazámba. Meg azért, hogy írjak újra magyarul, odakünn nem bírtam, nem akartam.

Limbó hintó, Csókkirály, Arrivederci amore, Bye Bye Szása, Csöngess be hozzám, jóbarát - Magyarországon harminc év felett szinte mindenki ismeri ezeket a dalokat. Azt azonban kevesebben tudják, hogy van valaki, akinek társszerzőként - sok más sláger mellett - ezeket köszönhetjük. Ő Novai Gábor, aki közel hatvan éve része az életünknek, még akkor is, ha sosem a színpad elején, a frontvonalban állt. Minden zenésztársa egyformán elismeri: ő volt az, aki a mindenkori zenekarait a háttérből, motorként irányította. Ahogy Fenyő Miklós mondta róla a Hungária 1995-ös, teltházas Népstadion-koncertjén, a zenekari tagok bemutatásakor, nyolcvanezer ember előtt: ,,a mi zenei főnökünk". Radnai Péter az elmúlt másfél évben rengeteget beszélgetett Novával, és kollégáit is megkérdezte, többek között Révész Sándort, Szikora Róbertet, Karácsony Jánost és Falusi Mariannt. Arra kereste a választ, hogyan lehet egy alapvetően exhibicionista szakmában úgy elképesztő sikereket elérni, hogy közben valaki végig a háttérben marad. Gábor számtalan történetet mesélt a Generál, a Hungária, a Dolly Roll és jelenlegi együttese, a Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekar kulisszatitkairól. Megtudhatjuk, miért szűnt meg egy-egy zenekar a Kádár-rendszer idején, amikor valakit katonának hívtak be; mit érzett, amikor Szikora Róbert egyszer csak becsöngetett hozzá - hiszen akkoriban még telefonjuk sem volt -, hogy lépjen be a Hungáriába; hogyan alakult meg egyetlen nap alatt a Dolly Roll; miként fedezte fel Zámbó Jimmyt, és miért szakadt meg később a kapcsolata vele. Ez a beszélgetős könyv nemcsak a zenéről szól, hanem az elmúlt fél évszázad történelméről is. Különleges utazás a hatvanas évek tánciskoláitól a Puskás Aréna színpadáig. És közben választ kapunk a nagy kérdésre is: Mi ez a tánc, fiatalok? Részlet a könyvből: Öt nagy együttesből ismerhet a kedves olvasó. Aki szereti vagy szerette a magyar könnyűzenét, ismeri vagy ismerte a hatvanas évekből a Rangers (Corvina), a Generál, a Hungária, a Dolly Roll, majd később a MVNKZ (Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekar) zenéjét, ebben a világban megtalál engem. Az eladott lemezek, cédék és koncertek alapján elméletileg minden tizedik magyar család otthonában ott olvasható a nevem az együttesek hanghordozóin, mint ezen zenekarok dalszerzője, hangszeres zenésze és motorja. A fent említett együttesek bakelitjein ott látható a fényképem a hanglemez borítóin. Régóta vagyok a zeneiparban, nem is sikertelenül. Még a szocializmusban kezdtem, és valószínűleg a kapitalizmusban végzem majd. Egy tipikus kelet-európai zenész életét élem még ma is, hetvenhat évesen. Ami számít, hogy azt csinálhattam ezen a hosszú életen át, amit szerettem. Zenéltem, dalokat szereztem, néha szöveget is írtam, olykor énekeltem, de leginkább imádtam azt, amit csinálok. Ami a legfontosabb: én voltam a motor minden együttesemben. A motort sohasem látja a közönség, de nélküle nem megy az autó. Nem vagyok milliomos, csak annak érzem magam. Nem kellett soha sok pénzt elszórnom ahhoz, hogy boldog legyek. Elvoltam a zene világában. A szerencse fia vagyok. Nem árulok el titkot azzal, ha elmondom a mindenki által ismert igazságot: mindent a választásaink döntenek el. Az életem során a sorsom múlott azon, hogy mit vagy kit választottam, hogyan döntöttem. Sikereim jelentős része a szerencsének köszönhető. Szerencse nélkül már nem is léteznék. Sokszor volt szerencsém, de voltak hullámvölgyeim is. Sokszor olyan projektekbe vágtam bele, ami nem igazán érte meg. Például a menedzseri, mecénási vagy a tehetségkutatói tevékenységem sokszor nem hozott eredményt. Mecénásnak lenni igen hálátlan feladat. Felfedezel valamit vagy valakit, felfuttatod, és mire eredményt hozna, lelép tőled a produkció. De az is elég, ha csak egy ötlet volt, ami a te fejedből pattant ki, ám a megvalósítása után könnyedén kicsavarják a kezedből. Akármilyen kisebb felfedezés szintjén is így működik. Ha bedobsz egy ötletet, aztán másnap egy kollégád már a sajátjaként használja, nem tudsz mit csinálni. A kedvenc filmem Woody Allen ide passzoló alkotása, amelyik egy impresszárióról szól, és Broadway Danny Rose a címe. Az a jelenet tetszik a filmből a legjobban, amikor a Woody Allen alakította címszereplő menedzser évekig foglalkozik egy olasz énekessel, tenyerén hordozza, állja minden költségét, igyekszik őt feljebb tornászni a szakmai ranglétrán, ám amikor eléri azt a szintet, amikor már eladható a produkció, az énekes otthagyja egy nagyobb ügynökség kedvéért. Azt mondja Danny Rose-nak: meg kell értened, hogy mást választok, a karrieremre kell gondolnom. Tipikus és általános jelenség a zenei szakmában. Nem csak velem fordult elő, hogy felfedeztem valakit, aki egy bizonyos pozíció elérése után lelépett, és önálló karrierbe kezdett. Meg sem említette, hogy honnan jött. Egy rendes életrajz időrendben meséli el a történeteit, felállít egy kronológiai sorrendet. Sajnos én csapongok majd a könyv születése folyamán, és már az előszóban sem tartom be az események normális menetét. Novai Gábor beszélgetőtársa: Radnai Péter Radnai Péter újságíró és televíziós producer. Több mint harminc éve dolgozik a média különböző területein; számos nagyszabású szórakoztató, zenei és magazinműsor főszerkesztője, illetve producere volt. Az első influenszerek című, a Spektrum számára, valamint a YouTube-ra készült sorozatából az Athenaeum Kiadó gondozásában könyv is megjelent A magyar televíziózás legendái címmel. 2009 óta DJ Radnai néven DJ-ként is aktív. Negyvenkét évesen tanult meg dobolni, majd egy évvel később megalapította a Midlife Crisis házibuli-zenekart. A magyar könnyűzene elkötelezett rajongója, pályafutása során számos legendás zenésszel dolgozott együtt. Novai Gábor sokat mesélt neki a zenészek világának izgalmas és szórakoztató pillanatairól, sikerekről és kudarcokról - ezek a történetek adták az ötletet, hogy beszélgetőkönyvet készítsen vele.

Paulo Coelho egyik legszemélyesebb, valós élményeken alapuló regényében az író és felesége, Christina negyvennapos útra indul a Mojave-sivatagba, hogy kapcsolatba lépjen őrangyalával. Az utazás hamar belső zarándoklattá mélyül, amely során Paulónak szembe kell néznie félelmeivel, bűntudatával és saját egójának árnyaival. Útjuk során találkoznak a titokzatos valkűrökkel, a sivatagot motorkerékpáron járó, harcos nőkkel, akik az ébredés és az igazság hírnökei. A történet egyszerre kaland és belső utazás, amely a lelkünk legmélyebb rétegéig hatol. Paulo Coelho arra hív, hogy bátran nézzünk szembe a múltunkkal, engedjük el a félelmeinket, és tapasztaljuk meg a hit, a bátorság és a szeretet átalakító erejét. Részlet - Kétségbe vagyok esve, és szükségem lenne a segítségére. Sok fontos dolgot elértem az életben, és félek, hogy tönkreteszem, mert egyfolytában úgy érzem, hogy elveszítette az értelmét. Tudom, hogy ez nem igaz, tudom, hogy továbbra is fontos, és ha tönkreteszem, azzal tönkreteszem magamat is. - Továbbra is higgadtan, érzelemmentesen beszélt. - Amikor rájöttem, hogy ha beszélgetni szeretnék az angyallal, elég a ráhangolódást gyakorolni, el is vesztettem a lelkesedésemet. Már nem éreztem kihívásnak, hiszen ezt a módszert jól ismerem. Akkor döbbentem rá, hogy a mágia útja lassan véget ér számomra: túlságosan ismerős már az Ismeretlen. Christ meglepte az őszinte vallomás, főleg így, nyilvános helyen, idegenek előtt. - Ha folytatni akarom az utamat, valami nagyobbra lenne szükségem. Egyre magasabb hegyekre szeretnék feljutni - tette hozzá. A valkűr egy darabig nem mondott semmit. Őt is meglepte a beszélgetés az idegennel. - Ha megtanítom neked, hogyan láthatod az angyalod, talán megszűnik benned a vágy az egyre magasabb hegyek után. Ez azonban nem mindig jó - szólalt meg végül. - Nem, megszűnni sohasem fog. Csak az érzés fog elmúlni, hogy a már meghódított csúcsok túl alacsonyak. Szeretném továbbra is értékelni mindazt, amit már megszereztem. Erre próbált rávezetni a mesterem is. Talán a házasságunkról is beszél - gondolta Chris. A valkűr kinyújtotta a kezét. - A nevem M. - mondta. - A nevem S. - válaszolta Paulo.

Egy kiégett, dúsgazdag rendező, egy elhidegült házaspár, egy idős, özvegy nő, egy szerelmes egyetemista, egy fiatal pincérlány, egy háború elől menekülő testvérpár... Mindannyiuk múltja más, jelenüknek azonban van egy közös pontja: Párizs, a váratlan találkozások és új lehetőségek helyszíne. Néha romantikus, néha szedett-vedett, néha ijesztő. Színes színpad a legkülönfélébb mesékhez. Az Utolsó esély Párizsban az újrakezdések története. Szereplői hétköznapi figurák hétköznapi történetekkel, hétköznapi titkokkal. A különleges bennük, hogy mindannyian képessé válnak szembenézni önmagukkal. Ki tudja, talán a város teszi... Lynda Marron első regénye szerethető, inspiráló történet a bennünk rejlő erőről, az új esélyekről, arról, hogy sosem késő újrakezdeni. Varázslatos történet, ami azt sugallja, hogy mi választjuk meg a sorsunkat. Részlet a könyvből: Claire felemelte a fejét. A férfira nézett, egyenesen a szemébe. Mintha valami bölcsességre várt volna, mindenki közül éppen tőle. - Tudja - kezdte Harry, - egész hétvégén a halálon gondolkodtam, és azt hiszem, ideje abbahagyni, és az életre figyelni, arra, ami még hátravan. Reggel a Louvre-ban voltam, néztem azokat a festményeket, és arra gondoltam, a halál nem tudta megsemmisíteni őket. Tegnap egy nagy temetőben jártam, tele volt emberekkel, akik emlékezni mentek oda, de nem a halottakra, hanem az élőkre, arra emlékeztek, amikor ezek az emberek még éltek, és élnek. Volt ott valamiféle jelenlét, energia, kísértet; kit tudja, de valami volt. - Ami megmarad. - Igen. Ez az, nem igaz? Valami megmarad, valami, ami felett a halálnak nincs hatalma. Azt hiszem, keményen kell élnünk, amennyire csak tudunk. Dühösen. Szenvedéllyel. Fürdeni az örömben, és elviselni a fájdalmat, mert így szól az alku. Ha elrejtőzöl az élet rohadt, csúnya részei elől, akkor megfosztod magad az élet szépségétől. Persze, a halált nem lehet legyőzni, de meg lehet csalni az élettel. Claire még mindig felfelé nézett, láthatóan nem tudott mit válaszolni. Harry érezte, hogy gyorsul a szívverése, Vajon melyik szívkamrájában őrizte ezeket a szavakat, és mióta? - Nos, megérkeztünk - mondta, és a táblához vezette Claire-t, intett, hogy lépjen rá. Az asszony most már halálosan komoly volt. Az udvarias mosoly eltűnt az arcáról. Láthatóan őszintén hitt a szavaiban, a férfiban. - Csukja be a szemét és kívánjon valamit. A nő behunyta a szemét. - Nem tudom, mit kívánjak. - A világon minden lehetséges dolog közül mi az, amire a szíve vágyik? Egy könnycsepp hullott le Claire csukott szempillái alól. A férfi a hüvelykujjával letörölte. - Egy új kezdetre - suttogta.

Úgy érzi, közeleg a végítélet? Úgy tűnik, minden lángol, és egyik katasztrófa követi a másikat? Akkor szolgáljon vigasztalásul, hogy nem ön az első, aki így érzi. Ha van valami, amiben az emberek a történelem során mind egyetértettek, az az, hogy a történelem már nem fog sokáig tartani. Ez a könyv az apokalipszisról szól, és arról, hogy az emberek mindig is úgy hitték, rendkívül közel van. Az évezredek során furcsa szektákkal, kudarcot vallott prófétákkal és tömegpánikkal, az utolsó napokat megjósló, szent harcosokkal, és a megmenekülést földönkívüliektől váró kertvárosiakkal fogunk találkozni. Visszautazunk a ,,létezés legrosszabb időszakába", amikor a világ egyszerre küzdött a világjárvánnyal és a klímaválsággal. És kitekintünk a jövőbe is, hogy feltegyük a nyugtalanító kérdést: hogyan végződhet mindez? De ez a könyv arról is szól, hogyan élünk egy olyan világban, ahol a katasztrófa mindig közel van - legyen annak okozója egy őrült, aki bármikor megnyomhatja a nukleáris pusztítás gombját, vagy éppen a környezetünk lassú összeomlása. Mert amikor a világvégéről beszélünk, valójában a mi világunk végéről beszélünk. A végítélet iránti megszállottságunk valójában a változás iránti vágyunkról és félelmünkről szól, és arról, hogy - végső soron - hogyan meríthetünk belőle reményt. ,,Fergeteges... Tobzódó humor." The Times ,,Szellemes, szórakoztató és kissé nyugtalanító... Valószínűleg jól teszik, ha elolvassák." Sarah Knight, a The Life-ChangingMagic of NotGiving a F*ck című könyv szerzője ,,Zseniális. Végtelenül, végtelenül zseniális." Jeremy Clarkson ,,Roppant vicces." Mark Watson ,,Olvasmányos és szórakoztató." Telegraph 1806-ban egy tyúk tojást tojt, aminek héján tisztán kivehető volt a ,,Kriztus közelg" felirat. Ezt - nem alaptalanul - a világvége közeledtének jeleként vették, és ez az érzés tovább erősödött, amikor a tyúk később még több tojást tojt, amelyeken ugyanaz a felirat volt látható. A tyúk, ahogyan az várható volt, a város beszédtémájává vált. A tyúk tulajdonosa, egy bizonyos Mary Bateman, szerette volna megosztani a világgal a közelgő második eljövetel fontos hírét. Ezt úgy oldotta meg, hogy kiállította a tojásokat, és az embereknek egy pennyt számított fel azért, hogy megnézhessék őket. A tojásnézés díján kívül apró emléktárgyakat is árult, amelyekről azt állította, hogy biztosítják birtokosuknak a mennyországba jutást, amikor eljön az ítélet napja. Ezen a ponton az Önhöz hasonló figyelmes olvasó talán már kezdi sejteni, mi is történt itt valójában. Hamarosan kiderült, hogy a leedsi próféta tyúk apokaliptikus tojásai nem is olyanok, mint amilyennek tűnnek. Egy orvos, miután megvizsgálta az egyik tojást, felfigyelt rá, hogy a felirat inkább a héjra van írva, és nem annak szerves része. Emellett a ,,Krisztus" szót is rosszul írták, amire aligha számítanánk egy isteni beavatkozástól. Továbbá, amikor a tyúkot elvették Marytől, rejtélyes módon abbahagyta a csodás tojások tojását. Kiderült, hogy Mary Bateman egyszerűen csak fogta a tojásokat, ráírta, hogy ,,Kriztus közelg", majd... visszatuszkolta őket a szerencsétlen tyúkba, és azután egyszerűen csak megvárta, amíg újra ,,tojik". Ez bizonyos értelemben egyfajta második eljövetelnek nevezhető, de nem egészen annak, amiről szó volt. Mondanom sem kell, hogy a világ nem ért véget 1806-ben, bár a szegény tyúknak valószínűleg úgy tűnhetett, mintha eljött volna a világvége. Mary Batemanről kiderült, hogy hivatásos bűnöző és megrögzött csaló, aki számos rablásban részt vett, és egy alkalommal az egyik tűzvész áldozatainak szánt jótékonysági adományokat is megcsapolta. Néhány évvel a tyúkos botrány után aztán valóban vége lett az ő világának - elítélték és kivégezték, mert halálos mérget adott egy betegeskedő nőnek, akinek hamis, varázserejű gyógyszereket ígért. A sors torz fintora, hogy miután a bűneiért felakasztották, Mary holttestét kiállították - és az embereknek három pennyt kellett fizetniük, hogy megnézhessék, míg a bőréből kivágott darabokat szerencsetalizmánként árulták. A világ mulandó, de a csalás örök.

Heléna, a szépség, Kasszandra, a jós, Pénelopé, a hűséges feleség... ismerősen csengő nevek, mégis ismeretlen nőalakok. Kik lehettek ők, mi volt a valódi történetük? Mit találunk, ha bepillantunk a megszokott jelzők mögé? Emily Hauser többszörösen díjazott brit ókortörténész, klasszika-filológus különleges utazásra hívja az olvasót: végigvezet az ókori mítoszok jól ismert történetein úgy, hogy megmutatja: a történelem nem csupán a férfiak történelme. Egyedülálló, szórakoztató tanulmánykötetében hangot ad az elhallgattatott, mitikus nőalakoknak, újraértelmezi nem csupán az ókori világot, de ennek fényében a nyugati történelem férfiorientált világképét is. A Mythica tudományos igényű, ugyanakkor közérthető, olvasmányos mű. Miközben bemutatja a homéroszi eposzok nőalakjainak történetét, leás az eposzok mögötti történelem mélyére, régészeti leletekből, DNS-kutatásokból hoz példákat, hogy megmutassa, kik is voltak ezek az asszonyok - királynők, anyák, harcosok és rabnők -, hogyan éltek, és legfőképpen: mit mond el rólunk, az utókorról az, ahogyan emlékezünk rájuk. Részlet a könyvből Pénelopé, Odüsszeusz felesége férje kalandozásai alatt a háttérben, a sziklás Ithakában várakozik, és próbálja távol tartani számos kérőjét. Az Odüsszeia legelején találkozunk vele, amikor lejön hálószobájából, és a palota nagytermében egy bárdot talál, aki a Trójából hazatérőben levő görögök viszontagságairól énekel. Pénelopé, aki már tíz éve próbálja azokat a sorscsapásokat megemészteni, amikkel Odüsszeusznak szembe kell néznie, ezt érthetően tapintatlan témaválasztásnak tartja. A palotájában pöffeszkedő kérői - akik csak arra várnak, hogy feladja végre Odüsszeusz hazatéréséhez fűzött reményeit - szeme láttára félbeszakítja az egyre halkabban daloló bárdot, és azt parancsolja neki, hogy valami másról énekeljen. A dolgot azonban nem lehet ilyen könnyen elintézni. Pénelopé tizenéves fia, Télemakhosz, aki szeretné a tekintélyét megalapozni a többi férfi előtt, ekkor feláll, és rendre utasítja az anyját: ,,Hát a szobádba eredj, s munkáddal foglalatoskodj, rokka legyen gondod s a szövőszék, szolgaleánynak ossz munkára parancsot. A szó meg a férfiaké lesz, és legelőbb az enyém, aki úr vagyok ebben a házban." Pénelopé pedig szó nélkül elvonul. Lényegében tehát az egyik leghíresebb ókori szöveg, amely az egyik leghíresebb ókori legendát meséli el, egyfajta kinyilatkoztatással kezdődik: az asszonyoknak a hallgatás a dolguk. Saját álláspontjukat, saját történetüket sem mesélhetik el a saját szavaikkal. A görög szó, amit Télemakhosz a beszédre használ, a u???? (mythos, ebből származik az angol myth, magyarul mítosz szó is), itt magyarul megszólalás, (hozzá)szólás (joga) értelemben jelenik meg. Lényegében tehát Télemakhosznem csak azt mondja, hogy a szólás joga a férfiaké, hanem hogy az így megszülető mítoszok is a férfiakat illetik. Ebben a manifesztumban tehát a történetek, a mítoszok és az ehhez használt szavak is kizárólag a férfiak privilégiuma.

1989-et írunk. Mari a Krakkóba tartó éjszakai vonat hálókocsijában döbben rá, hogy gyereket vár Ivántól, a népszerű rádiós szerkesztő-riportertől. Csakhogy mindketten házasságban élnek, és bár Marinak már kihűlt férjével a kapcsolata, és Iván házassága is szétesőben van, ezekben a hónapokban a rádió hírszerkesztőségében végzett munkájuk mindennél fontosabb számukra. Pataki Éva mesterien szövi egybe regényében a múlt és jelen szálait a rendszerváltástól a taxis sztrájkon át napjainkig, és mutatja be a politika fordulatainak kitett szerkesztőség tagjait, akik próbálnak helyt állni vagy válnak árulóvá. Elnökök jönnek és mennek, kollégákat rúgnak ki, tesznek tönkre, és már remény sem marad, hogy valaha változás jöhet, a történet végére mégis mozdul valami az országban. Ám Marinak és Ivánnak rá kell döbbennie, hogy túl sok mindent áldoztak fel a szakmájukért. Ez a regény a rendszerváltásról szól. Meg egy nőről, aki későn ébred rá, mi volt a legfontosabb az életében. És a valaha szebb napokat látott Magyar Rádióról. Részlet a könyvből: Krakkó (1989. január) Mari a Krakkó-Budapest vonalon közlekedő éjszakai vonat hálókocsijában döbbent rá, hogy terhes. Bár az indulás után szinte azonnal elaludt, először a lengyel határőrök ébresztették fel, akik viszonylag udvariasan kérték el az útlevelét, majd a csehszlovák határőrök jöttek, ők durván verték a kusett ajtaját, és az egymás fölött alvó nők szemébe világítottak a lámpáikkal. Távozásuk után Mari már meg sem próbált visszaaludni, kiállt a folyosóra, nézett ki az éjszakába. Sötét borított mindent a csehszlovák éjszakában, a lengyeleknél még éjszaka is volt némi mozgás, pislákoltak fények, de a cseheknél semmi. Még csak pár napot késett a menstruációja, tele volt a feje a lengyel találkozásokkal, színészek, újságírók mellett sikerült mikrofonvégre kapnia Andrzej Wajdát, a StaryTeatr igazgató-főrendezőjét, a legendás filmrendezőt is. A lengyeleknél is izzott a hangulat, sokkal radikálisabbak voltak, mint a magyarok, a Szolidaritás rendületlenül a helyén volt, bár az állampárt keményen zárt, alig volt rés, a karhatalom valódi fenyegetést jelentett, de - és ez volt a legmegdöbbentőbb - az emberek nem féltek. A színház büféjében, ahova Mari a közismert magyar tolmács, a lengyel és a magyar irodalmárokat és ellenzékieket összekötő Fordító segítségével jutott be, összegyűltek A Karamazov testvérek előadás után, váratlanul felbukkant a börtönből nemrég szabadult ismert ellenzéki Adam Michnik, akiről Mari már sokat olvasott a Beszélőben és lengyel szamizdat kiadványokban. A színház alagsorában berendezett barlangszerű büfé tömve volt, színészek, újságírók, festők, költők itták a vodkát, vitatták a helyzetet, Wałęsa stratégiáját, egy ellenzéki kerekasztal összehívásának lehetőségét, a gdański hajógyárban kialakult ellentéteket. Marinál ott volt a táskamagnó, elővette, mivel Michnik szívesen adott interjút a magyar rádió riporterének, miközben ő is kérdezgetett, nagyon érdekelte a magyar helyzet, bár eléggé képben volt, nemrég járt nála Rajk Laci és Demszky. Tele volt energiával, reménnyel, miként maga Mari is, felvillanyozó este volt, Mari futott, hogy elérje az éjszakai vonatot. Egy félrészeg színész vitte ki az állomásra, egyik kezével a kormányt tartotta, a másikkal Mari combját markolászta a hosszú kabát alatt, Mari csak nevetett, mivel a színészről tudta, hogy üldözött ellenzékieket bújtat a lakásán, ráadásul zseniálisan alakította Aljosa Karamazovot, nem lehetett rá haragudni. Háromágyas kusettbe szólt a jegye, neki a középső ágy jutott, és bár a vonat ringatta, és csak a felső asszony szörcsögött, a csehszlovák vámosok távozta után már nem tudott aludni, csak fészkelődött a szíjakkal rögzített ágyon, majd lekászálódott, és kiment a kupéból. Nem történt semmi különös, a vonat zakatolt, suhant el a szeme előtt a kinti sötét, csak épp feszült a melle, ahogy máskor is a menstruáció előtti napokban, de mégis másképp, és ott, a vonat folyosóján, már tudta, hogy terhes. Az első gondolata az öröm volt, csak utána csodálkozott, hogyan lehet ez, hiszen vigyáztak Ivánnal, a férjével pedig már hónapok óta nem feküdt le, fel sem merült. Olyan eszelősen szerelmes volt Ivánba, annyira átjárta a férfi egész lénye, a szaga, a teste, mozdulatai, lenszőke sörénye, az okossága, a félszeg, szemüveges mosolya, a komolysága, koncentrációja, ahogy dolgozott, a műveltsége, a hangsúlyozott macsósága, ami voltaképp egy szorongó, önbizalom-hiányos embert rejtett, hogy Mari úgy érezte, ez a terhesség az égi bizonyíték, hogy ők egymásnak vannak teremtve. A vonatban, miközben az éjszaka sötétje lassan oszlani kezdett, és halvány fény jelent meg a horizonton, minden egyszerűnek tűnt, megszüli a gyereket, összeköltöznek, és kéz a kézben együtt munkálkodnak azon, hogy a szabadság és a demokrácia végre elérkezzen a rádióba és a hazájukba. Olyan magától értetődőnek tűnt mindez a hálókocsi folyosóján és még otthon is pár napig, amíg csak az övé volt a titok, mivel nem szólt Ivánnak, még meg akart bizonyosodni arról, hogy nem képzelődik, hogy tényleg gyereket vár. Egy gyönge pillanatában, ahogy az óvodából hazafelé átvágtak a Klauzál téren, megkérdezte a kisfiát, mit szólna hozzá, ha testvére születne. A gyerek arcán mosoly villant fel, igen, kéne egy testvér, csak legyen fiú, de ha lány, az se baj, és az apu is biztos nagyon örülne. A gyerek kérésére megálltak a játszótéren, és ahogy a kisfiú a vashintán himbálózott, Mari észrevette, hogy a gyerek overallja az oldalsó varrás mellett kiszakadt, nem is lehet megvarrni, és még csak január van, muszáj venni egy másikat, a fizetése vészesen leapadt, és hol van még a február - a jövő hirtelen baljós lett.

Hjalti elveszett és tanácstalan. A barátnője elhagyta, rosszul alszik, ráadásul mindenhol képzeletbeli rovarokat lát. Fáradtan és kimerülten kopogtat be hangosan bulizó szomszédja ajtaján, hogy a zajra panaszkodjon -és mielőtt észbe kapna, mélyen elmerül a meditáció és kakaószertartás világában, és utazásra indul Izland vadregényes tájain. Ám a Kakaóklub önsegítő csoportban nem minden az, aminek látszik. Rátalál vajon Hjalti az önmagához vezető útra, és ki meri tárni a szívét élete új szereplői előtt? A Kakakóklubban Gu?rún Brjánsdóttir humorral, gyengéd iróniával, éleslátással és lenyűgöző pontossággal rajzolja meg egy egész generáció portréját. Hjalti, a történet főhőse önmagával vívott harcban élő, klímaszorongással küzdő, az igazság elől menekülő, kényszerbeteg, konfliktuskerülő és passzív figura - mégis olyan alak, akit kénytelenek vagyunk megszeretni, mert legbelül ott él benne a jóság. És az a vágy is, hogy rátaláljon a valódi, nem csupán csillogó és múló boldogságra. Részlet a könyvből: Hildigunn arra kér minket, hogy feküdjünk le a fűbe, hallgassuk a körülöttünk lévő hangokat, és érezzük a kakaó illatát, miközben ő kevergeti. - Próbáljátok meg, tudjátok-e egyszerre csak egy fűszer illatát érezni. Kardamom. Fahéj. Chili. Valamelyik illat erősebb a többinél? A csoportban senkinek nem mondtam el, hogy elvesztettem az ízlelésemet és a szaglásomat. Könnyebb nem beszélni róla, így nem kell mindenféle kérdésre válaszolni. Hirtelen ráeszmélek, hogy nem is kell elmondanom nekik. Azt sem kell elmondanom nekik, hogy covidos voltam. Amikor Ingimar és Ragnheidur visszajönnek, Hildigunn gőzölgő kakaóval teli bögréket oszt ki nekünk. Esteledik, hűl a levegő, és a bögrén melengetem a tenyeremet. Megbeszéljük a céljainkat, és különböző problémákat vitatunk meg. Hildigunn mesél egy lezáratlan családi konfliktusról egy nyaraló körül, amit ő és négy testvére örökölt. Gunnar egy rémes dorbézolásról számol be még abból az időből, amikor ivott, aminek a végén meztelenül ébredt tetőtől talpig véres hányásban úszva, Ragnheidur pedig elmond még ezt-azt az abortuszáról. Már régen eldöntöttem, mit fogok megosztani a többiekkel. Szeretnék még jobban megnyílni a csoport előtt. - Mindenfélétől szorongok. Általános szorongásos zavarban szenvedek: rögeszmék, kényszerbetegségek, félelem a rovaroktól és általános egészségszorongás. És persze depresszió. Valószínűleg mindig is küzdöttem valamennyire ezekkel a mentális zavarokkal, nagyon szorongó gyerek voltam, gyakran fogott el pánikroham. Saját megnyugtatásomra kitaláltam mindenféle rutinokat, amiket lefekvés előtt el kellett végeznem. Újra és újra elmondtam az esti imámat, mert féltem, hogy még nem mondtam el elégszer. Saját szabályokat fektettem le: ha háromszor elmondom az esti imát, nem kerülök a pokolba. Tizenéves koromban eljártam egy meditációs tanfolyamra, és az imákat lecseréltem egy buddhista mantrára. Ha bármikor szorongtam, elmormoltam magamban a mantrát. Rosszul viseltem, ha sokáig távol voltam otthonról, attól féltem, hogy elfelejtettem bezárni az ajtót vagy lekapcsolni a villanyt. Vagy a tűzhelyet. Nem tudtam semmire odafigyelni, mert folyton azt láttam magam előtt, hogy az otthonom lángokban áll. - Úgy egy bő éve olvastam az újságban egy interjút egy családdal, akiket ágyi poloskák kínoztak az otthonukban. Ettől rögeszmés lettem, hogy talán nálam is vannak poloskák. Elkezdtem tájékozódni a poloskákról, hogyan terjednek, hogyan lehet őket felismerni. Az idegesített a legjobban, hogy képtelenség megállapítani, van-e egy lakásban poloska. Egyetlen dolgot lehet tenni, mindent átvizsgálni. Újra és újra. Hamarosan már minden este poloskákat kerestem. Néha reggel is. Egyre gyakrabban porszívóztam, aztán az is napi rutinná vált, végül naponta már legalább háromszor sort kerítettem rá. Aztán egyre gyakrabban kezdtem mosni az ágyneműmet, végül már naponta húztam. Végül szinte nem is maradt időm másra, csak a napi rutinok elvégzésére, és... - MIT MŰVELNEK ITT?