E kötetbe olyan munkáim kerültek, amelyekből filmek s tévéjátékok forgatódtak, esetleg éppen azért íródtak, hogy a nagy ezüstvászonra, avagy a képernyőre kerüljenek. A rendezők vezényszava az ENNYI! - leállhat a kamera és a hangrögzítő. Esetemben a cím második jelentése: íme az utolsó Karcsú Könyv, tízet terveztem, annyi lett, slussz, vége. Vámos Miklós Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024) Cím nélkül (2024) Utána tánc (2025) Tollseprű (2025) Kerülő (2026) Részlet: Pusztán azért, mert valakinek a mondataiból olykor hiányzik az állítmány, még nem biztos, hogy nem állít semmit. Esetleg épp ellenkezőleg: túl sok mindent szeretne kifejezni egyszerre. Ámbár tanár úr képes végigbeszélni az egész órát anélkül, hogy egyetlenegy mondatát befejezné. Minden reggel pontban hatkor kel, noha menetrendszerűen fölébred négykor és ötkor is. Forró zuhanyt vesz, majd jéghideget, a víz tűszúrásait mélyről jövő horkantásokkal viseli, e harsány hrrrrrrrrr! ellen az apja, idősebb Baradlay Rómeó, már sokszor tiltakozott: Miért kell nekem a te hörgésedre riadnom legszebb álmaimból? Ifjabb Baradlay Rómeó mindig elnézést kér, ám másnap reggelre tökéletesen megfeledkezik erről, csupán a hrrrrrrrrr! utolsó harmadánál jut eszébe, akkor magába fojtja, amennyire tudja. Ha már elkezdted, fejezd be, te tökfej! - kiáltja az apja a rabicfalon túlról. Időközben fölkelt, a konyhában szorgoskodik. Mire sötétszürke, mellényes öltönyében kidöcög a konyhába, az apja elkészítette a teát és a vajas pirítóst. Leülnek a két hokedlire, szertartásosan jó étvágyat kívánnak egymásnak. Ámbár tanár úr az öreg Pacsirta rádió hangjelzéséhez állítja, majd fölhúzza Omega zsebóráját, mely ebben a családban érettségi ajándékként száll apáról fiúra. Nincs kinek továbbadja, gondolja idősebb Baradlay, ahányszor meglátja. Kis ideig csak a sült kenyerek ropognak, majd az apa megjegyzi: Na, megint egy jó hosszú nap kezdődik! A fiú pedig hozzáfűzi némán: És van pofád ezt most megint, immár háromezer-ötszázhatvannyolcadszor! Egyszer kiszámolta, hányadik kettesben elköltött reggelinél tartanak az anyja halála óta. Ámbár tanár úr bízik a számokban. A Pitagorasz-tételben még sosem csalódott, ánégyzet plusz bénégyzet mindig cénégyzet, ha szocializmus, ha kapitalizmus, ha fasizmus... de csitt! tanárember a politikával inkább ne... soha.

Cassie harminchét éves, vonzó nő: a haja sűrű, csokoládébarna, fényes, köszönhetően a prémium szépségápolási termékeknek, amikhez a munkája révén jut hozzá, a melle még mindig meglehetősen feszes. Cassie jó barátnő, jó testvér, kedves, vicces és figyelmes, a munkája izgalmas, mégis egy nevetségesen kicsi albérletbe tér haza esténként, valóságshow-rajongó lakótársa és követelőző macskája társaságába. Cassie legjobb barátnője, Lucy álomszerű életet él: óriási ház nagy kerttel, két imádnivaló kamaszlány, szerető férj. Cassie gyakran időzik náluk, van azonban valami, ami megnehezíti ezeket a baráti találkozókat: Lucy férjének legjobb barátja, Marc, a dúsgazdag, öntelt, félig francia üzletember, aki tizenhat éve, első, katasztrofális találkozásuk óta keseríti meg Cassie életét. Egy tragikus titoknak köszönhetően azonban Cassie-nek és Marcnak össze kell fognia, hogy tökéletes születésnapi meglepetéshétvégét szervezzen Lucy számára a nyár utolsó napjain. Sarra Manning regénye igazi keserédes, nyárvégi olvasmány igaz barátságról, váratlan szerelemről, szenvedélyről; néha könnyfakasztó, néha nevettető történet arról, hogy a befejezésnek nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy boldog legyen. Részlet a könyvből: Marcé volt az utolsó ház a soron. Cassie csengetett a kaputelefonon, és izzadó tenyerét a farmerjába törölte. A hőmérséklet huszonöt fok körül volt, és az elmúlt hetek fojtogató páratartalma nélkül, ami azt jelentette, hogy Cassie-nek kizárólag az idegesség és nem a hőség miatt volt nedves a tenyere. El sem tudta képzelni, hogy mitől ideges. Hiszen csak Marc volt. - Cassie? - áradt ki Marc hangja a kaputelefonból. - Beengedlek, csak nyomd meg erősen az ajtót. Aztán megérkezett az ígért nyitóhang, Cassie kinyitotta a nehéz faajtót, és belépett az oroszlán barlangjába. Az oroszlánbarlangok között ez egy elég különleges darab volt. A ház kissé túldíszített külseje megtévesztő volt, mert odabenn minden fehéren szikrázott, világos és légies benyomást keltve, meglepően impozáns mérete pedig nem derült ki az ingatlanos képekből, amiket Cassie tüzetesen átnézett. A ház teljes hátsó, három emelet magasra nyúló üvegfala miatt fény árasztotta el a teret. Cassie lépteket hallott a feje fölül, felnézett, és meglátta Marcot, amint lefelé tart azon a veszélyes, nyitott lépcsőfokos, üveg csigalépcsőn, ami uralta a nyitott terű nappali és konyha közepét. Cassie ismét a farmerjába törölte a kezét, és kihúzta magát. - Miért álldogálsz az ajtóban? - érdeklődött Marc. Sötét farmer és szürke póló volt rajta, mezítláb állt, a haja nedves, mintha csak a zuhany alól jött volna ki. Nyugodtabbnak tűnt, mint általában, ami ironikusnak hatott, mert Cassie úgy érezte, hogy neki a puszta feszültségtől néhány törékenyebb és finomabb csontja menten elpattan. - Álldogálok, mert nem vagyok biztos benne, hogy maradok - kezdett bele az előre megírt beszédébe. Marc felvonta a szemöldökét, keresztbe tette a karját, és kezdett hasonlítani szokásos gúnyos, öntelt önmagára, ami megkönnyítette Cassie számára, hogy elmondja a mondandóját. Marc kurtán biccentett. - Akkor rajta. - Nézd, tudom, hogy egy kicsit önző voltam ezzel a hétvégével kapcsolatban, de már hónapok óta dolgozom rajta. - Cassie hangja szinte egyáltalán nem remegett. - Megelőlegezem neked a bizalmat, és feltételezem, hogy hozzám hasonlóan te is azt akarod, hogy Lucynek a lehető legjobb szülinapi hétvégéje legyen, különösen most. De szinte már minden meg van szervezve, és bár esetleg hajlandó lennék kompromisszumokra, vannak vörös vonalak, és te mindegyiket átlépted. Én nem vagyok a titkárnőd. Nem vagyok alkalmazott. A rohadt életbe, Marc, próbálod mikromenedzselni, hogy milyen hús legyen a hétvégén. Vagyis nincs értelme annak, hogy bejöjjek, ha egy seggfej leszel. Egy pillanatnyi feszült csend telepedett rájuk, bár volt valaha másmilyen csend köztük? Aztán Marc ismét kurtán Cassie felé biccentett. - Rendben, megpróbálom visszafogni a seggfejkedést, de esetleg tedd meg nekem azt a szívességet, hogy valóban meghallgatod a javaslataimat, ahelyett, hogy automatikusan elveted őket - mondta. Talán némi igazság volt ebben. - Örömmel - mondta Cassie, és ujjait keresztbe tette a háta mögött. Marc oldalra lépett, és intett a kezével. - Tehát most, hogy megállapodtunk a kölcsönös megnemtámadási egyezményünk feltételeiről, van kedved a kertben folytatni? A lépcsőn lehet kimenni. Cassie felnézett a lépcsőre. Felfelé nem is olyan rossz, lefelé viszont szüksége lesz kötélre és biztonsági hevederre. Már-már fóbiásan félt a nyitott lépcsőktől. Különösen a nyitott csigalépcsőktől. Egy üvegből készült, nyitott csigalépcső pedig tényleg a rémálma volt. Marc a nagy, nyitott boltíven át bement a konyhába. - Kávét? - Igen, kérek - Cassie még mindig a bejáratnál időzött, pár pillanatig halogatva, hogy nekivágjon a lépcsőnek. - Hogy iszod? Cassie a boltív egyik oldalának dőlt. - Ó, jó lesz az instant. - Nálam nincs instant - mondta Marc megbotránkozott hangon, mintha Cassie az esetleges rühességéről vagy a tavalyi iPhone modellről kérdezte volna. Egy elegáns, de nagyon bonyolultnak tűnő kávégép előtt állt, és birtokló mozdulattal végigsimított az egyik tartozékán. Cassie elkapta a tekintetét, mert jól emlékezett arra a birtokló kézre... - Hogy iszod a kávét? Cassie habozott. Úgy tűnt, ez Marc egyik szokásos, egyszerűnek tűnő, de valójában nagyon is trükkös kérdése volt. - Hm, tejjel? - Hacsak nem latte, amit az olaszok csak reggelihez isznak, a kávét feketén kell fogyasztani - informálta Cassie-t, aki elfelejtette, hogy Marc egyike azoknak, akik a kávét a személyiségük részének tekintik. - Úgy értem, milyen pörkölést részesítesz előnyben? Cassie egyike volt azoknak, akiknek tényleg volt személyiségük, ezért nem tudta, miről beszél Marc. - Pörkölést? - Lágyabb ízt szeretnél, vagy valami sötétebb, intenzívebb pörkölést? - magyarázta színlelt türelemmel, mintha egy hisztériás roham szélén álló kisgyereket nyugtatgatna. - Talán inkább teát kérek. Csak egy sima teát. Erőset. English breakfast? Megengeded, hogy tejet kérjek bele? - Még csak beszólni sem akart, egyszerűen csak koffeinre volt szüksége, de Marc összepréselte a száját, és te jó ég, tényleg még egy forróital-választást sem tudnak ellenségeskedés nélkül megoldani? - Megvagyok. Jó lesz csak egy víz is. Szénsavmentes. Vagy szénsavas. Mindegy. - Tudok erős teát adni - mondta Marc, hátat fordítva. - Felviszem majd a kertbe.

Folyamatos változás: talán így foglalható össze legegyszerűbben az Amerikai Egyesült Államok története. Hogyan vált alig pár száz év alatt néhány kis kolóniából a világ egyik legnagyobb, vezető szuperhatalmává? Kik voltak a meghatározó szereplői ennek a folyamatnak? Merre tart most, mi a szerepe a világpolitikában, milyen jövő várhat rá? Don Watson értő szemmel vezeti végig az olvasót a történet alakulásán; a viharos történelmi idők ellenére objektív szemlélő marad akkor is, amikor a jelenről mesél. Rövid, de annál átfogóbb ismeretterjesztő könyvében minden benne van, ami Amerika: politika, kultúra, földrajz, történelem; polgárháború és egyesülés, elnyomás és szabadság, kilátástalanság és remény. Részlet a könyvből: A déliek ellenállása egyre baljósabb színezetet öltött. Memphisben, New Orleansban, Colfaxben és Louisianában is számos fekete férfit megöltek, és fekete nőt megerőszakoltak. Az elharapódzó erőszak cselekvésre sarkallta a Kongresszust, és 1869-ben elfogadták a rekonstrukciós törvények harmadát, továbbá a Tizenötödik alkotmánykiegészítést, amely minden - szövetségi vagy állami - kormányzat számára megtiltotta, hogy ,,a faja, bőrszíne, vagy korábbi szolgasága" alapján bárkitől megtagadja a szavazati jogot. A Tizennegyedikhez hasonlóan a Tizenötödik alkotmánykiegészítés is érintetlenül hagyta az Alkotmány azon passzusait, amelyek derék módon hitet tettek a férfiak - de nem a nők - szavazati jogairól; ez a feltűnő hiányosság vezetett el aztán az Elizabeth Cady Stanton vezetésével működő National Woman Suffrage Association (Nemzeti Női Választójogi Szövetség) nevezetű, a nők szavazati jogáért küzdő szervezet megszületéséhez. A déli államok elsősorban azért ratifikálták a Tizenötödik alkotmánykiegészítést, mert ez volt a feltétele annak, hogy újból felvegyék őket az Unióba. Később, amikor felszínre tört a régi Dél, a feketék szavazati jogait különféle, az írástudást és a vagyont vizsgáló tesztekkel igyekeztek semmissé tenni, azonkívül számos további módszert kitaláltak a törvény megkerülésére, amelyekkel annak kiötlői elmulasztottak számolni. Egyelőre azonban a terror és a megfélemlítés jelentette az elsődleges eszközöket. 1865 végén Tennessee-ben a lázadó hadsereg hat veteránja megalapította a Ku-Klux-Klan nevezetű szervezetet, és hitet tett a fehér felsőbbrendűség mellett. A Klan virágzott, és láthatatlan birodalma hamarosan már nem kevesebb mint háromszázezer tagot számlált a fehér társadalom minden rétegéből, akik gondoskodtak róla, hogy a régi rabszolgatartó államokban továbbra is fenntartsák a rettegés légkörét. Célpontjaikat megkorbácsolták, elevenen megégették, meglincselték és megcsonkították. Kegyetlenségüknek ezrével estek áldozatul olyan feketék, akiknek a nevét nem őrizte meg a történelem. A végrehajtási törvények (Enforcement Acts) biztosította jogainál fogva az új republikánus elnök, Ulysses S. Grant katonákat küldött a régióba, hogy leszámoljanak a Klannal és a további, hasonló elvek alapján működő csoportokkal. 1875-ben Grant aláírt egy polgárjogi törvénycsomagot (Civil Rights Act), amely megtiltotta a faji diszkriminációt a közintézményekben - ideértve a közlekedési eszközöket - és a bíróságokon. Grant, aki egykor hajlott rá, hogy eleget tegyen a rabszolgatartó államok kívánságainak, és maga is egy rabszolga-tulajdonost vett feleségül, azonkívül James Buchananre és Stephen Douglasre szavazott, mostanra az utóbbiak ádáz ellenségévé vált. 1885-ig élt, vagyis elég sokáig ahhoz, hogy a saját szemével lássa, amikor 1883-ban a Legfelsőbb Bíróság megsemmisíti a Civil Rights Actet, s visszavonja a Tizenharmadik és Tizennegyedik alkotmánykiegészítésben biztosított azon tételeket, amelyek elvileg védelmet nyújtottak volna a faji alapú megkülönböztetéssel szemben; azt azonban már nem élte meg, hogy a Klan, amelynek a tevékenységét legfeljebb megakasztani sikerült, később nagyobb lendülettel térjen vissza, mint korábban valaha.

A világhírűvé vált Moka kávéfőző különleges története egy apró műhelyben kezdődött, és az Orta-tó partján álló, egykori Bialetti-gyárban teljesedett ki. A találmány mögött Alfonso Bialetti állt, a csendes álmodozó, aki zseniális ötletét valóra váltotta. Ám a sikerhez fia, Renato vakmerőségére is szükség volt, aki a családi vállalkozást nemzetközi márkává emelte. Kettejük kapcsolatát egyszerre formálta az együttműködés, a feszültség és a szenvedély. Meghatározó szerep jutott a rendkívüli asszonyoknak is, akik erővel, kitartással és bölcsességgel tartották egyben a családot a sikerek és a megpróbáltatások idején. A kávéfőző születését Celestina Bialetti, a család legfiatalabb tagja idézi fel, Alessandro Barbaglia pedig varázslatos stílusban tárja elénk nemcsak a család, hanem egy letűnő korszak emlékezetét is. Részlet Papa, a pénzzel kapcsolatos elképzelésed soha nem fog megváltozni, ahogy eddig sem változott soha. Az a meggyőződés, hogy a pénz csupán egy eszköz, olyan, mint a reszelő a részletek kidolgozásához, nem mellékes dolog, de biztosan nem a legfontosabb az életben. Röviden: a pénz a család fenntartásához a lehető legméltóságteljesebb módon szükséges eszköz, de semmi több. Nem a pénz volt a te szerencséd, hanem a kávéfőző, vagy még inkább a puszta tény, hogy feltaláltad. Ne játszd itt nekem az ártatlant, papa, a lányod vagyok: tökéletesen tisztában voltál ennek a forradalmi tárgynak az értékével, egy pillanatig sem becsülted alá a kávéfőzőt, sem a benne rejlő kereskedelmi potenciált. Viszont a múltbeli rossz tapasztalatok, a megaláztatások, a keserű pirulák... Pontosan tudtad, hogy valami nagyszerűt hoztál létre, mégis óvatos maradtál, nem akartál kockáztatni. Nagy szerencsének tartottad mindezt, és féltve őrizted. Számodra a szerencse a kiszámíthatóságban rejlett. Megelégedtél azzal, hogy szakmailag elértél a csúcsra, és megcsináltad a kávéfőzőt. Ha Ada valamiért szemrehányást tett neked, te ravaszul megfogtad a kezét, megforgattad, és már énekelted is neki Toscából: ,,A művészetnek éltem, a szerelemnek éltem, élő léleknek soha nem ártottam!" Ám ha Renato tapintott rá valamely érzékeny pontodra, nos, vele a dolgok kicsit másképpen alakultak. - Meg kell ismertetni az emberekkel a kávéfőzőt, papa!

A tigrist vagy a mókust vegyük meg a gyerek születésnapjára, amikor a párunk bejelenti, hogy másba szerelmes? Vajon befolyásolja a céges előléptetésünket, ha a főnök házában nem tisztítjuk ki magunk után a vécét? Mennyire adjuk fel önmagunkat azért, hogy egyben tartsuk a házasságunkat? Kis dilemma az emberiségnek, nagy és szinte eldönthetetlen dilemma a saját életünk szempontjából. Épp erről a saját életről, a saját kényszerű vagy önkéntes döntéseinkről szólnak Benedek Szabolcs csípős humorú és karakteres történetei. Életközepi válságok, lerázhatatlan unalom és kiégések, vagy épp a szomszédban keresett sikamlós izgalmak. De azok is megtalálják a maguk számítását, akik csak egy kis borzongásra vágynak.A kötetben sok ismerős helyzettel találkozunk, amelyet bő öniróniával és bölcs nyugalommal tár elénk a számos kötetet maga mögött tudó, tapasztalt prózaíró. Részlet: Nyaralni kell. Ez is össztársadalmi elvárás. Félre kell tenni rá egész évben, hogy aztán pár nap alatt el lehessen költeni a havi fizetésük felét, az egészet vagy netán a dupláját, és közben hallgatni és hangoztatni kell, hogy most nyaralunk, nem számít, mi mennyibe kerül. Időben el kell kezdeni a tervezést, figyelni az akciós ajánlatokat, majd ahogy közeledik az időpont, stresszelni, hogy el tudod-e végezni a szabadság kivétele előtt az aktuálisan görnyesztő munkahelyi melót, különben lesütött fejjel, a főnököd és a kollégáid megvető és dühös pillantásaitól kísérve ódaloghatsz ki az irodából, amiért rájuk lőcsölted a befejezetlen projekteket, amelyekkel úgyse kezdenek majd semmit a távolléted alatt, neked kell a szállodából, laptopról csinálnod, de nem haladsz, mert hol a strandra, hol az étkezőbe kell lemenni, úgyhogy a szabadságod után a nyakadba zúdul ismét az egész, persze az újabb feladatokkal együtt. Ki kell számolni a legoptimálisabb indulási időt, meg hogy hol és mikor érdemes tankolni, és miközben az autópálya-kapuknál araszolsz méterről méterre, bosszankodhatsz, és hallgathatod a házastársad kifakadásait, amiért valamit otthon felejtettetek, pedig ki volt készítve a nappaliban az asztalon vagy az előszobában a cipősszekrényen. Mérgelődhetsz, mert a szoba mégse a tengerre néz, egyébként is kisebb, a wifi mindig ledob, a takarítók hol a kontaktlencsetokot, hol a gyerek alvóállatát tüntetik el, az éjjeliszekrényről leverik a füldugót és a xanaxos dobozt. Az étkezéseknél tülekedni kell a szabad helyekért, utána sorban állni a svédasztaloknál, és persze hogy előtted viszik el azt, amit kinéztél. A strandon állandóan kéretlen tanúja vagy mások életének, lefröcskölnek, fejbekúrnak egy labdával, idegen félpucér testekhez érsz. Észvesztő a forróság, és miközben hőkatlanná változik a bolygó, mi nyaranta mégis egyre csak délebbre megyünk, mintha mindenképpen meg akarnánk perzselni magunkat.

A stockholmi szigetvilágban lévő Halsterőn áll az újonnan nyílt Hilda-villa. Itt vállal munkát Thomas és Louise. Mindkettejüket megtépázta az élet, és abban reménykednek, hogy a változás lehetőséget kínál számukra az újrakezdéshez. Egy napon Louise régi szerelmes levelekre bukkan a padláson. Vajon ki írta őket, és milyen egyéb titkokat rejt a Hilda-villa poros padlása? A Nyár a Hilda-villában arról mesél, milyen nehéz embernek maradni a nehézségek közepette, és arról is, hogyan lehet mások segítségével visszatalálni önmagunkhoz. Részlet A hajó meginog, amikor partot ér. Louise-t megcsapja a hínár és a só illata, az égen sirályok rikoltoznak. Ahogy kilép a szárazföldre, egy széllökés belekap citromsárga ruhájába, mintha a sziget közelebb akarná őt húzni magához. Eltart egy darabig, amíg újra hozzászokik, hogy végre szilárd talaj van a lába alatt. Miután még egy utolsó pillantást vet a hajóra, a kora nyári zöldben pompázó Halsterö felé fordul. A stockholmi szigetvilág egyik tagja ez, amelynek létezéséről néhány napja még egyáltalán nem is tudott. Ha Maja nem biztatja, Louise nem lenne itt. A lánya volt az, aki szólt neki, hogy nyárra az egyik szigeten lévő panzióban szüksége volna szakácsra. - Ugye nem akarsz egész hátralévő életedben telemarketinges lenni? - kérdezte Maja, és meglengette előtte az álláshirdetést. Nem, véletlenül sem, de a tévénél történtek óta senki sem akarta alkalmazni Louise-t. Sok mindent nem szeret a jelenlegi munkájában, de a legrosszabb az, amikor valaki felismeri a hangját. Ilyenkor azt hazudja, hogy nem, ő nem az a Louise Manning. De mégsem tagadhatja, hogy hiányzik neki az, aki egykor volt. A négyórás út alatt Slussenből Louise utánaolvasottHalsterö és a Hilda-villa történetének - az interneten csak néhány információmorzsát talált. A sziget állandó lakossága körülbelül ötven fő, de ennél jóval több a nyári vendég. A Hilda-villa étterme a hetvenes évek végéig működött, aztán bezárt. Az utóbbi években a turistáknak be kellett érniük a kis vendégkikötő kioszkjával, amely kocsma és kisbolt is egyben. Louise megáll a móló melletti információs táblánál. Bár a térképet üveglap védi, a párától hullámos lett a papír, a színét kiszívta a nap. Közelebb hajol, és mutatóujjával végigsimít a fagylalttölcsér alakú szigetet átszelő utakon. A sziget nyugati része széles és íves, kelet felé szűkül. Louise megnézte a Google-térképen, hogy a Hilda-villa a kikötőtől délre, onnan alig ötszáz méterre található. Halsterőről egyébként főleg erdőt és egy nagy szántóföldet mutatott a műholdkép. Egy Google-keresés az Akerholm Biofarm honlapjára vezette. Főleg repcét termesztenek, mellette burgonyát és néhány más zöldséget is. A gazdaság friss termékeinek gondolatára felébred benne néhány, eddig téli álmot alvó emlék. Louise megálljt parancsol a gondolatainak. Éppen egy állásinterjúra tart. Még nem írt alá semmilyen szerződést, és talán nem is fog. De Birgit Andersson, a Halsterői Helytörténeti Társaság tagja nagyon lelkesnek tűnt, amikor telefonon beszéltek. Ami nem meglepő, tekintve, hogy a tervek szerint már Szent Iván hetében - azaz kevesebb mint két hét múlva - beindulna az üzlet. Nyilván mohón kapnak minden segítség után.

Nincshof, az osztrák-magyar határon megbúvó falvacska nem bánná, ha elfelejtenék. Legalábbis ezen munkálkodnak az ,,oblivisták", ama három különös férfiú, aki mindenáron menekülni szeretne a rohanó idő elől. Ha már senki nem fog tudni róluk - gondolják -, ők és a falusiak szabadon és nyugalomban élhetnek. Nincshof egy helyi legenda szerint ugyanis valamikor régen pontosan ilyen volt: független és békés. Az oblivisták pedig éppen a tisztességben megőszült Erna Rohdieblt szemelik ki arra, hogy segítségükre legyen a Nagy Terv megvalósításában. Erna ritkán hallott nagyobb butaságot addigi hosszú életében, mint a falu méretű köddé válás ötletét, ám győz a kíváncsisága. Az oblivisták estéről estére összegyűlnek nála, hogy kenyér, szalonna és nádifüge-pálinka mellett dolgozzák ki a szükséges lépéseket. Sorra leszerelik a helységnévtáblákat, távol maradnak a tűzoltó- és egyéb ünnepségektől, a kerékpáros turistákat pedig bűzfallal riasztják el. Úgy látszik, minden terv szerint halad - ha nem volnának a városból érkezett új lakók! Kezdetét veszi egy kalandokban és fordulatokban gazdag nyár... Részlet a könyvből: Nincshof, a falu, ahol történetünk játszódik, első ránézésre olyan, mint minden falu: nincs benne semmi különös. Második ránézésre ugyanolyan egyedülálló, mint minden falu. Ott, ahol ma Ausztria keleti vége van, ahol csak nagyon tiszta napokon látszódnak a távolban az Alpok nyúlványai, amint még egyszer, utoljára fölágaskodnak; ahol más magaslat nem zavarja a tekintetet, ahol széles a láthatár és nagyok a vágyak, ott, a Fertő tótól, e sós, szürkésbarna pocsolyától nem messze, közvetlenül a Hanság-főcsatorna, a magyar határt jelző lusta patakocska mellett - ott bújik meg Nincshof a nádas sűrűjében. Néhány utca, néhány ház, szőlőskertek, uborkaföldek és körös-körül jó sok semmi. Télen süvít a szél e sík földdarab arctalan szürkésfehérsége fölött, és olyan hideget hoz, amely állítólag már nem egy embert megvakított. Nyáron nehézzé és nyúlóssá válik a levegő, akár a csiriz. Egyedül a tücskök kórusai hatolnak át rajta énekükkel. Aki Nincshofba érkezik, az oda is készült. A véletlen - soha nem vetemedne rá - senkit nem terel ide. Még akkor sem, ha - mint ebben a történetben - olybá tűnik. Hogy miért olyan ez a falu, mint bármelyik másik, az gyorsan elmondható. Van itt egy templom, egy kocsma sötét, súlyos fából készült csapszékkel, meg egy pékség, ahol ebédidőben az évek során teltsárgává színeződött csipkefüggönyökkel sötétítik el a kirakatokat. Az élők egyemeletes, fehér, vajsárga és égszínkék házakban laknak. A halottak egy elburjánzott temetőben, vén gesztenyefák alatt nyugszanak. Közöttük, mint minden faluban, ott lebeg néhány szent: néhány hősnő, néhány hős és néhány legenda. Hogy a falu nem olyan, mint bármely másik, azt csak az látja, aki közelebb megy hozzá. Az ajtókhoz illeszti a fülét, és hallgatózik, kifüleli az itteni kiejtést, amely másképpen szól, mint a környező falvakban. Csak egész kicsit másképpen. Aki hosszan néz a nincshofiak, különösen a nincshofi nők arcába, jó hosszan, észreveszi, hogy ezek különleges arcok. Csak egész kicsit különlegesek. Nem úgy, hogy leleplező ujjal mutathatnál rájuk, mondván: ,,Nézzétek! Ezeknek hosszabb az orruk, tisztább a szemük, szélesebb a szájuk!" Ami az arcok mögött rejlik: az a különleges. Annak, aki még soha nem járt ott, nagyon nehezen leírható. Hogy a falu nem olyan, mint bármelyik másik, azzal is összefügg - és itt kezdődne e legendák egyike, talán a legfontosabbik -, hogy egykor még sokkal kevésbé volt olyan, mint bármelyik másik falu. Hogy egykor pontosan milyen volt, és volt-e egyáltalán, azt ma már - minden jó legenda természete ilyen - szinte senki nem tudja biztosan. És ez - minden jó legenda természete ilyen - nem is lényeges. Sokkal lényegesebb, hogy aki akarja, vitathatja, és - talán ez a leglényegesebb - álmodozhat róla. Még akkor is, ha Nincshofból mára szinte teljesen eltűntek a vitatkozók és álmodozók. Szinte.

Felhők gyülekeznek Flora, a Los Angeles-i galériatulajdonos feje felett, a munkájában és a magánéletében egyaránt. A vihar elől Normandiába menekül, a családi villába, amelyet nemrég örökölt meg az unokatestvéreivel, Stellával és Morgane-nal. Alig néhány nappal az érkezése után titokzatos csomag bukkan fel a küszöbön. Egy kaleidoszkóp, megsárgult fényképek és egy régi kézirat visszarepítik a nagyanyja, Joséphine ismeretlen múltjába. Az 1930-as években a fiatal Joséphine, a Művészeti Akadémia hallgatója, az impresszionista Párizs kávéházai és a fasiszta Olaszország márványpalotái között megismeri a szabadságot, a szerelmet... és az árulást. Flora megfogadja, hogy fellebbenti a fátylat a múltról, és izgalmas nyomozásba kezd, amely végül Korfu szigetére vezeti egy elveszett festmény nyomában. Clarisse Sabard lenyűgöző, a ,,bolond évektől" napjainkig húzódó, titkokkal és fordulatokkal teli családregény-sorozatának első kötete tökéletes választás azok számára, akik szeretik a hosszú történelmi regényeket egy csipetnyi rejtéllyel és romantikával. Részlet a könyvből: Azután a valamivel távolabb rejtőzködő, oroszlánfejjel díszített kőmedence felé vettem az irányt. Dédapám, az impresszionizmus korának elismert festőművésze ott ültette el először a szerelemvirág-hagymákat, amelyeket Dél-Afrikából hozatott. Róluk kapta a nevét a villa. A szökőkút körül elszórt növények virágzáskor kékes-lilás színbe öltöztek, amely elragadóan romantikus hangulatot kölcsönzött a helynek. A medence mögött állt a nyári pavilon, amely egykor a dédapám műterméül szolgált. A hatszögletű épület ugyanolyan gerendás szerkezetű volt, mint a villa, az egyik falát fémháló díszítette, amelyen egy fehér virágú rózsabokor maradványai kókadoztak. Úgy tűnt, a pavilon régóta elhagyatottan áll, mégis megpróbáltam bekukucskálni az egyik poros ablakon. Csak bútorok és különféle tárgyak kupacait tudtam kivenni. A kulcscsomón biztosan ott van ennek az ajtónak a kulcsa is, de odabent hagytam a házban. Megfogadtam, hogy majd visszajövök, és alaposan körülnézek. A kert végéhez érve, amelyet egy öreg kőfal zárt le, megálltam a lélegzetelállító panoráma láttán: az egyik oldalon a tenger a meredek sziklafal alatt, a másikon a végtelen mezők. Kék és zöld, ameddig csak a szem ellát. Máris magam elé képzeltem, milyen festményt alkotnék a gyönyörű tájból inspirálódva. A varázslatos látvány kétségtelenül felébresztette a művész lelkemet! Talán maradtak üres vásznak és festéktubusok a nyári pavilonban... De milyen jogon kutakodnék?

Diane-nek sosem voltak nagy álmai. Férjre, két gyermekre és olyan munkára vágyott, amit szeret. Mindez már több is volt, mint amit az élettől remélni mert. Ám amikor a férje elhagyja, tökéletes világa összeomlik, és bánatába merülve észre sem veszi, hogy az igazi tragédia nem az ő lelkében, hanem a lányáéban zajlik. Lou tizenhat éves, nehezen éli meg a kamaszkort, és az első szerelmi bánatának következményeként kicsúszik a talaj a lába alól. Amikor Diane rádöbben erre, mindenre kész, hogy a segítségére legyen, még arra is, hogy visszatérjen a múltjába, amely elől mindig is menekült. Részlet Leste, hogy lélegzem-e. Minden éjjel. Soha nem feküdt le anélkül, hogy ne bizonyosodott volna meg róla. Az orrom alá tartotta a nyálával benedvesített ujját, ahogy a tengerészek határozzák meg a szélirányt. Már azelőtt felszárította a könnyeimet, hogy eleredtek volna. Ha csak megbotlottam, máris az aggodalomtól eltorzult arccal rohant hozzám. Egészen apró darabokra vágta a kolbászt, és nem vásárolt mogyorót. Nem engedett táborba. Azt megengedte, hogy biciklivel menjek Lulu barátnőmhöz, de csakis bukósisakkal, könyök- és térdvédővel, és telefonálnom kellett, amint odaértem. Ha kipirult az arcom vagy hideg volt a kezem, rögtön megmérte a lázam. Miután jó éjszakát kívánt, azt mondta, szeretlek. Mindig ezzel kellett zárni a napot. Ha felkeltem valamiért, megismételte. Ez legyen az utolsó szó, minden eshetőségre. Lekerekített hegyű kést tett a tányérom mellé. Kulcsra zárta az éles késeket, ollókat, gyógyszereket és tisztítószereket. Ha a vásárba mentünk, ráírta a kezemre a nevemet és a címünket. Mindig kijelölt egy találkozási pontot, ha véletlenül elvesznék. Sehová sem ment jól megpakolt elsősegélycsomag nélkül. Elemezte az iskolabuszok baleseti statisztikáit, azután azt mondta, középre üljek, lehetőleg a folyosó mellé. Télen kapucnit és vastag kesztyűt adott rám. Sosem teljesítette a nagy vágyamat, nem kaphattam robogót. Értem jött a diszkóba. Különben sem tudott volna elaludni, míg haza nem érek. Azt mondta, vigyázz. Vigyázz, meg fogsz sérülni. Vigyázz, amikor átmész az úton. Vigyázz, ne beszélj idegenekkel. Vigyázz, soha ne hagyd felügyelet nélkül a poharadat. Vigyázz a hízelgőkkel. Vigyázz a lépcsőn. Vigyázz, tele van cukorral. Vigyázz, meg fogsz fázni. Megfogadtam, hogy én nem leszek olyan, mint ő. Azután én is anya lettem.

Az olasz származású, francia Renée ismert egyetemi tanár. Élete egyhangú és boldogtalan, és bár a könyvei sikeresek, évek óta magányos, csak az ókori költők társaságára számíthat. Ám egy napon kap egy e-mailt, amely mindent megváltoztat: értesítik, hogy Gene Petrov - aki Renée nagy szerelme volt, amikor a Harvardon tanult -, a zseniális matematikus, szenvedélyes könyvmoly, váratlanul elhunyt. Renée Cambridge-be utazik a temetésre, és ellátogat abba a házba, ahol egykor a szeretett férfival élt, a sokezer könyv között, amely mindig utat mutatott neki, amikor döntés előtt állt. A ház látszólag ugyanolyan, mint volt, Renée mégis egy nagy változással szembesül: feltűnik Alienor, Gene lánya, akiről Renée mostanáig nem is hallott. Alienornak feltett szándéka, hogy mindent eladjon, ami az apjához kötődik, legfőképpen a könyveket. Gene megszámlálhatatlan exe barátságot és szövetséget kötnek Renée-vel, és kalandos tervet eszelnek ki a gigantikus könyvgyűjtemény megmentésére. Ro Corradin a Szicíliai étterem című regénye után egy vidám történettel tér vissza, amely női szolidaritásról, családokról, kiskutyákról mesél, amik látszólag nem felelnek, pedig valójában nagyon is beszédesek, és arról, hogyan tudják megváltoztatni a könyvek a sorsunkat. Részlet Holnap délelőtt itt találkozik Alienorral. Vajon milyen lesz? Eddig csak fényképen látta a lányt, akinek nemrég még a létezéséről sem tudott. Most, hogy közeleg a találkozás, furcsa érzése van: olyan, mint amikor a színházban tudja az ember, hogy mindjárt színre lép a darab főszereplője, de fogalma sincs, milyen mozdulatokkal, intonációval, interpretációval fogja életre kelteni a karaktert a színésznő. A gyomra hangos korgással reagál a tétovázására. Cambridge-ben reggel kilenc van, de olyan éhes, mintha Párizsban volna délután háromkor, reggeli nélkül. Majd vesz egy elviteles kávét meg egy csokis sütit a sarki kávézóban, aztán sétál egyet a Harvard kampuszán - mennyi emlék! -, végül az időzónának megfelelően eszik egy hamburgert ebédre, és élvezi a kora délutáni napsütést. Mintegy ihletet keresve kiválaszt egy könyvet a polcról. Találomra. Régi játék ez. Gene meg ő ezernyi módon játszották: így döntötték el, melyik filmet nézzék meg a moziban, hová menjenek kirándulni másnap, kínait vagy indiait vacsorázzanak, vagy egyszerűen csak belevágtak egy irodalmi beszélgetésbe, amely végül mindig kettejük kapcsolatáról és a szerelemről szólt. Véletlenszerűen felüti a könyvet: ,,Minden vég egy új kezdet. Adj három napot a végnek, három napot a kezdetnek." Elsápad. A játék mindig működik, mert a könyvek tudják, mikor van szükséged rájuk.