Dzsongmin egyik pillanatról a másikra mond fel a munkahelyén, úgy érzi teljesen kiégett. Már évek óta fáradhatatlanul dolgozik, érzi, változásra van szüksége. Miután hónapokra kivonja magát a társadalomból, most úgy dönt, újra összerakja az életét. Kimerészkedik az utcákra Szöul közelében, ahol belebotlik a Szojo fazekasműhelybe. Ahogy magához vonzza őt a hely fénye és melegsége, az agyag és a kávé illata, Dzsongmin úgy érzi, valami megmozdul benne... Társra talál, akivel megoszthatja élettörténetét, s közben az évszakok múlásával egyre inkább visszatér önmagához. Sorra készülnek a tányérok és edények, s ahogy keze egyre elfoglaltabb, úgy elméje lenyugszik és szíve kitárul, mint még soha azelőtt. Korea feltörekvő tehetségének felemelő története olyan régi módszerekről, amikkel rátalálhatunk a közösségre, ahová tartozunk. Egy mese arról, mi történik, ha lelassulunk ebben a rohanó világban. Dzsongminnak örökre az emlékezetébe vésődött, ahogy tavaly először megszúrta egy tüske. Rengeteg gesztenye hullott ősszel a földre. Kezébe vett egyet, amire senki nem lépett még rá. Letörölte róla a piszkot, és kibontotta a tokot. Üres volt, mintha valaki már kivette volna belőle a magot. Összegyűjtött még néhány üres tokot, a durva tüskék a tenyerébe fúródtak. A gesztenyék között megbújt egy dühítően éles darab. Dzsongmin erősen rászorított a tüskés héjra. Meg akarta büntetni a kezét, amely eddig olyan hanyag szövegeket írt. Kerek vércseppek serkedtek a tenyeréből. Zsibbasztó fájdalom futott végig a karjából a gerincén keresztül egészen a lábujjáig. Attól a naptól kezdve Dzsongmin többé nem hagyta el a házat. Akkor még egy teljes évszak sem telt el azóta, hogy a Gesztenyesor városrészbe költözött. * Ugyanilyen meleg nyár volt, amikor először járt ebben házban. Szomjúságtól és a nyakába csorgó izzadságtól kimerülten járta a környéket, eladó ingatlanokat nézegetve. Belefáradt, hogy kétévente költöznie kell és hogy semmilyen érzést nem keltett benne az otthonának nevezett tér, kizárólag gyakorlati funkciót töltött be. - Ez ma az utolsó? - kérdezte kedvetlenül Dzsongmin. Az ingatlanügynök körbevezette őt Ilszan különböző részein, hosszasan dicsért minden ingatlant, Dzsongminmégsem tudott választani. A rendezett lakásoknak megfizethetetlenül magas ára volt, olcsóbbak pedig csak a külvárosban voltak, ahonnan nehéz lett volna munkába járni. - Hölgyem, várjon egy kicsit. Nézzünk meg még egyet. Van egy társasház, ami pont megfelelne egy egyedülálló nőnek. Tényleg ez lesz az utolsó! - Rendben. Nézzük meg azt is. Burkolt hidegháború zajlott a szerződését megkötni kívánó ingatlanügynök és a mindig bizonytalan válaszokat adó Dzsongmin között. Ő azonban megfogadta magában, hogy még ma megnézi az összes eladó ingatlant, és haladéktalanul dönteni fog, nem vár hétvégéig. - Szereti a gesztenyét? - kérdezte váratlanul az ingatlanügynök, ahogy befordultak a Gesztenyesor negyed egyik keskeny utcájába. - Nem, nem igazán. - Ezek itt mind gesztenyefák. Ősszel virágba borulnak, egyszerűen gyönyörű. Azt hallottam, hogy a környékbeli nők gyűjtik is a gesztenyét... Dzsongmin nem felelt. Egy halom zöld levél, barna törzsek: minden nyári fa hasonlóan néz ki. Ránézésre nem tudta megállapítani, melyik lehet a gesztenyefa. A lakás a negyedik épületben volt. Az emelkedőn az ingatlanügynöknek is gyorsan elfogyott a mondandója. Mindketten a lépéseikre koncentráltak. Ahogy az épület elé értek, Dzsongmin megállt. Első pillantásra beleszeretett a helybe. A falakról itt-ott mállott a vakolat. De az erkély különleges, boltíves ablaka és ahogy az elefántcsontszínű külső falat narancssárga ablakkerettel emelték ki, Európát idézte. A narancssárga szegély nyújtotta lezser vidámság jól illett a nyári meleghez. A harmadik emeleten valaki pozsgás növényeket helyezett a boltíves ablakba. A negyedik emelet utolsó lakásánál végig színes zoknikat csíptettek fel a szárítókötélre, mintha csak ezzel üdvözölnék a nyári napfényt. Tenyérnyi, sárga babazoknik lógtak egymás mellett. A szomszédban egy nagy, könyvektől roskadozó polc látszott. Lehet, hogy egy részmunkaidős egyetemi tanár lakik ott, akit a munkája miatt ide-oda helyeznek? Dzsongmin furcsamód el tudta itt képzelni a mindennapjait. 301-es szám. Letekintett az ablakból oda, ahol az imént álltak. Lágy, meleg szellő bujkált hosszú hajszálai között. Az épület nem volt sokemeletes, de mégis jól lehetett innen látnia helyet körülölelő távoli hegygerincet is. Dzsongmin úgy érezte, hogy szeretné feldíszíteni az ablakot. Habozás nélkül az őt figyelő ingatlanügynökhöz fordult. - Megkötöm a bérleti szerződést. Úgy érezte, ezen a helyen sokáig maradhat anélkül, hogy belefáradna. Az élete olyan jól halad majd, mint egy gyorsuló kerékpár, amit hajtani sem kell. Dzsongmin először szerette meg az ,,otthonát". Az álmot azonban egy pillanat alatt elfújta a szél. A kerékpárja lejtőhöz ért. A gyorsulás túl nagy lett, a gép irányíthatatlanná vált, majd látványosan felborult. S amikor már a pedál is kipörgött és teljesen mozdulat

Szendrey Júlia alakja Petőfi özvegyeként él emlékezetünkben, aki eldobta az özvegyi fátylat, és hűtlenül más asszonya lett. Pedig jóval több volt, mint feleség. A korabeli dokumentumokra épülő életrajzi regény egy szenvedélyes, merész és különleges nő életét meséli el Petőfivel való megismerkedésétől a Horvát Árpáddal kötött második házasságán át haláláig, az életutat, amelynek során a forradalom szimbólumából, a nemzet özvegyéből megvetéssel sújtott, megtört asszony lett. Miklya Luzsányi Mónika pedagógus, író, szerkesztő, több életrajzi regény szerzője. Az Időutazó-sorozatban megjelent Mohács özvegye című könyve Mária királyné életét dolgozza fel. Részlet a könyvből: ,,Minden ízében más volt ez az esküvő, mint amiről kislányként álmodozott, mégis úgy érezte, az örömét nem tudja elvenni semmi. Sándor felesége lesz, az ő asszonya. Élete legboldogabb napja előtt áll, hát miért ne örülhetne? De akármennyire örült, a viharfelhők már ott gyülekeztek az égen. Az ég elborult, és elborult Júlia kedve is, amikor a kápolnában szembesült vele, hogy az apja még csak meg se jelenik a ceremónián. A kápolna fölött, a dolgozószobában hallották döngő lépteit. Ám elég volt csak ránéznie Sándorra, már a mennyországban érezte magát, Isten engem úgy segéljen, Boldog Asszony, minden szentek, hogy e tisztes fiszemélyt szeretem, szeretvén hozzámegyek házastársul, Istennek rendelése szerint, én őtet el nem hagyom, hótomiglan, hótáiglan, semminémű nyavalyában, Isten engem úgy segéljen. A stóla összekötötte a kezeiket, a házasság az életüket, immár örökre. Az esküvő után a kocsi a kapubolt alatt várta őket. Alig néhány ládát pakoltak fel rá a ruháival. Ennyi minden hozománya. Az apja már ott állt a kocsinál. A karjában a lendület, hogy megölelje a lányát. De képtelen volt megmozdulni. Júlia is várt, aztán csak annyit mondott: - Isten áldja, édesatyám. Szendrey nem válaszolt. Nem tudott. A torkát szorongatta valami. Petőfi lépett oda hozzá. Az öreg tudta, hogy most kibékülhetnének. Ha kezet adna... Ha megölelné... De nem tudta megtenni. Úgy érezte, ez a fekete férfi erőszakkal ragadja el, és a halálba sodorja a lányát. Sándor egy percig várt. Aztán felkapta a fejét, és ahogy szokott, gúnyosan felnevetett. Aztán fellépett a kocsira. - Indulj! - adta ki a parancsot. - Meg se állj Koltóig! A kocsis a lovak közé csapott, ám alig is ért ki a szatmári útra, leszakadt az ég. Dörgött, villámlott és úgy esett, mintha dézsából öntenék. - No, ez is jól kezdődik! - fortyant fel a kocsiban Petőfi. - Viharos utazásunk lesz. - Mit vártál? - nevetett Júlia. - Viharos volt a jegyességünk, viharos lesz a nászutunk is - és szájon csókolta a Sándort. Most már tehette, hiszen a hites felesége volt."

Segíts magadon, az Isten is megsegít. Segíts másokon, és a bődületes zűrzavar, amit az egyszerűség kedvéért életnek szoktunk hívni, fokozódik. Ezúttal vidéki postások testében, lelkében, szívében. Sírunk, nevetünk, szeretünk, kavarunk, akarunk, létezünk - címmel vagy anélkül. Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024) Részlet: A falubeliek még nem tudták, hogy a posta megszűnik, alig akarták elhinni. Frédi maga is hajlamos volt rossz álomnak tekinteni, amiből majd csak fölébred. Többször átbiciklizett Jászmezőre, hátha ott nagyobb szerencséje lesz. Kezdte a postán, megvárta, míg Toncsi elkarikázik a vállán átvetett bőrtáskával, aztán belépett. Aggyonisten, Józsi úr! Fogaggy isten, Frédi úr, mi szél hozott, hogy ityeg a fityeg? Hát... nem oan jól, kitettek, mer bezárják a hivatalt. Ez komoly? Mint egy vakbélgyulladás. Józsi úr a homlokára tolta a szemüvegét, hát, nem hittem vón... duruzsolt valamit erről az Ödön, azt gondótam, vészmadárkodik, ahogy szokott... de hogy a túróba, nem lesz posta Dákmajorba? Nagyon úgy néz ki. Ilyet még nem pipáltam! - a szemüveg visszazuttyant a helyérére, ahová az évek során már vöröses csíkot nyomott az orrtámasz. A homlokához kapott: Istenem, istenem, mivé lett ez a világ, ha má a postára se lehet számítani, akkor mi a lófüttyre? Igen... és azt szeretném megkérdezni, nincs-e szükség itt egy tapasztalt munkaerőre? Jaj, édes fiam, hát pont még Toncsi állása is veszélybe van Ödön szerint... az se kizárt, hogy minket ugyanúgy bezárnak... - szaggatottan vette a levegőt, utált nemet mondani, és szívből sajnálta magát, átélte, milyen lehet, ha valakinek hosszú évek szorgos munkája után kiteszik a szűrét. Elképzelte, hogy Ödön bejelenti, ezt a hivatalt ugyanúgy megszüntetik, ahogyan a Jászmezeit. Éles szúrást érzett a bordaíve alatt. Rémisztő távlat. Frédi megköszönte. Váltottak szót még az időjárásról, mit vernek el az esők, ha még soká tartanak. Józsi úr búcsúzóul azt tanácsolta a fiatalembernek, hogy nézze meg a neten az álláshirdetéseket. Frédi bólogatott, nem volt bátorsága elárulni, hogy őnála nincsen otthol, és buta a telefonja. Minek nekem okostelefon, kérdezte a Batárban egy ivócimborától, ha én se vagyok okos?

Két nő, egyikük a Shakespeare-drámák valódi szerzője, másikuk egy napjainkban alkotó, kezdő amerikai drámaíró. Évszázadok választják el őket egymástól, mégis mindketten egy férfi neve mögé rejtőznek, hogy hallathassák a hangjukat. 1581-ben Emilia Bassano a királyi főkamarás szeretőjeként jól ismeri a londoni színházakat, így megtalálja a módját, hogy a titokban írt műveit színpadra vigye. A világ legkiválóbb színpadi remekműveinek írója azonban nagy árat fizet azért, hogy megvásárolja egy férfi nevét, mert ezzel a sajátját kiírja a történelemből. Napjainkban Melina Green papírra veti legújabb színdarabját, amelyet az Erzsébet-kori felmenője, Emilia Bassano ihletett. Melinának nőként, négyszáz évvel később egészen más nehézségekkel kell szembenéznie, a színházi világ azonban továbbra is a férfiak terepe. Vajon Melina - Emiliához hasonlóan - hajlandó lemondani a szerzőnek járó elismerésről, csak azért, hogy színpadon láthassa a művét? A két nő küzdelmes sorsát bemutató regény magával ragadó történet ambícióról, bátorságtól és vágyakról, amely arra a kérdésre keresi a választ, milyen áldozatot képes hozni egy nő azért, hogy az életműve tovább éljen, még azon az áron is, ha a neve örökre feledésbe merül. Részlet Színdarabbal pályázni egy művészeti fesztiválra nem csupán abból állt, hogy az ember ír egy jelentkező e-mailt, amelyhez csatolja a szövegkönyvét. A fesztivál szervezői mindent bekértek a jelentkezőtől az önéletrajzától kezdve a különféle ajánlásain át egészen a történet rövid kivonatáig. Andre és Melina egymás mellett gubbasztottak a laptop előtt, úgy próbáltak frappáns összefoglalót írni a darabról, a fogalmazásaik azonban egyre ostobábbra sikeredtek, miután benyakaltak egy, kettő, végül három üveg pezsgőt. Mire a betűk táncolni kezdtek a képernyőn, Andre fabrikált egy hamis ajánlólevelet Horace J. Sneedtől, egy képzeletbeli színház nem létező művészeti igazgatójától. Néhány óra elteltével kész volt a pályázat, de legalább annyira kész volt Melina és Andre is, akik csak egymás segítségével tudtak felülni az ágyon. Andre Melinára nézett, keze az egér fölött tétovázott. - Készen állsz? - Várjálvárjálvárjál! - szólalt meg Melina, de alig forgott a nyelve. - Hadd nézzem, van-e benne elírás! - Már vagy százszor átnézted - intette le André. - Ne hallgass... halatgasd... halotgasd... csak küldd már el! Melina magához rántotta a laptopot, és hátravetette magát az ágyon. A billentyűzetet az álla alá támasztotta, és hunyorogva végigpörgette a jelentkezési felületet. A Village Fringe fesztivált a The Place, egy kisebb színház szervezte, amelynek a kritikus, szókimondó és újszerű előadások, illetve a művészeti igazgató, Felix Dubonnet szerzett hírnevet. Felix Dubonnet! - Jaj, ne! - kapott levegő után Melina, és olyan nagy lendülettel ült fel, hogy a laptop Andre hasára esett. - Ne, ne, ne, ne, ne! - Au! - jajdult fel Andre. - Már megint összeomlott a géped? Vagy elfogyott a pezsgő? - Ismered Felix Dubonnet-t? - fordult hozzá Melina. - Az valami ital? - Művészeti igazgató, aki közismerten csakis férfiak által írt darabokat hajlandó színre vinni. Emlékszel, amikor Theresa Rebeck a Timesban írt egy véleménycikket a színházakra jellemző nemi diszkriminációról? Na, ez a pasi volt az, aki ellenvéleményt írt, és azt állította, hogy a színházi világban rengeteg nő van... a színpadon. - Melina a fejét ingatta. - Ha ő dönt a fesztiválra benyújtott pályázatokról, esélyem sincs bekerülni, Andre. Ezt én nem csinálom. - Higgadj már le, Mel! - szólt rá Andre, majd a laptopot a térdén egyensúlyozva ő is felült. Melina a barátjára nézett, és hirtelen kijózanodott. - Van neked bármi fogalmad arról, milyen nőnek lenni? - Ez most valami beugratós kérdés? - Nőnek lenni azt jelenti, hogy szüntelenül elítélnek. Az öltözéked miatt. A telt idomaid miatt. Akármikor bekapcsolod a tévét, az hallod, hogy karcsúbbnak és szebbnek kell lenned. Azt jelenti, hogy ugyanazt a munkát végzed el, mint egy férfi, de kevesebb fizetést kapsz érte. Azt jelenti, hogy ha a természetes öregedést választod, akkor rád sütik, hogy elhanyagolod magad, ha pedig kés alá fekszel, akkor azzal jönnek, hogy kétségbeesetten próbálsz fiatal maradni. - Melina nagy levegőt vett. - Nőnek lenni azt jelenti, hogy az egyik pillanatban ki kell állnod magadért, a másikban viszont már kuss a neved. Azt jelenti, hogy egyfolytában küzdened kell, a rohadt életbe! Andre együttérzőn nézett rá. - Az előtörténetem ugyan más - motyogta -, de tudom, miről beszélsz. Melina felsóhajtott, és félretette a laptopot. Kezdte kapiskálni, miért mondott le az írásról Andre: ha az ember nem vállalja fel magát és a visszautasítást, nem érheti fájdalom. - Felejtsd el az egész művészeti fesztivált! Nem megyek házhoz a pofonért, akkor sem, ha nő vagyok.

,,Azt hittem, eleget gondolkodtam már a szeretetről, amikor a kezembe került Henry Drummond prédikációja. Attól a pillanattól kezdve, hogy elolvastam, és próbáltam átültetni a gyakorlatba a tanítását, rengeteget változott az életem." Paulo Coelho Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. Mindannyian hallottuk már ezt a részletet Pál apostol korinthusiakhoz írt első leveléből. De vajon értjük az üzenetét? A 19. század végén, az ifjú hittérítőt, Henry Drummondot felkérték, hogy egy híres prédikátor helyett mondjon beszédet. Bár a hallgatóság eleinte kétkedve fogadta őt, gyorsan magával ragadta Pál apostol gondolatainak elemzése. Ez a prédikáció, amely A szeretet a legnagyobb a világon címen vált ismertté, és azóta klasszikussá, kétségtelenül az egyik legszebb, amit a szeretetről írtak valaha is. Drummond beszédében a szeretet kilenc elemből áll: türelem, jóság, nagylelkűség, alázat, illem, önzetlenség, szelídség, őszinteség és ártatlanság. A lelki élet legnagyobb kincse nem a hit, hanem a szeretet. Vallási meggyőződéstől függetlenül ezért az érzésért érdemes a leginkább élni. A legnagyobb ajándékban Paulo Coelho Henry Drummond szövegét dolgozza át. Valóságos és erőteljes üzenetet közvetít, amely segít beépíteni a szeretetet a mindennapjainkba, hogy mi is megtapasztalhassuk az életünkben mindent átformáló erejét. Részlet Ahol Szeretet van, ott van az ember, és ott van az Isten is. Aki örül a Szeretetnek, az örül az embernek, és örül az Istennek is. Isten a Szeretet. Így hát: SZERESS! Feltétel nélkül, előre megbeszélt időpont nélkül, halogatás nélkül, a szenvedéstől való félelem nélkül: SZERESS! Áraszd el Szereteteddel a szegényeket - ez könnyű. Áraszd el a gazdagokat is, akik mindennel szemben bizalmatlanok, és nem veszik észre a Szeretetet, bármennyire is szomjazzák. És áraszd el a hozzád hasonlókat is - ez a legnehezebb. A hozzánk leginkább hasonlókkal vagyunk a legönzőbbek. Sokszor igyekszünk elnyerni mások tetszését, holott valójában inkább örömet kellene szereznünk nekik. Szerezz örömet. Ne halassz el egyetlen lehetőséget sem, hogy megörvendeztesd a felebarátod, hiszen ezzel te jársz a legjobban, akkor is, ha senki nem tud a jótéteményedről. A világ boldogabb lesz körülötted, számodra pedig sokkal könnyebb lesz minden. Ebben a világban a jelen pillanatban élek. Ha bármi jót tehetek, vagy bárkit megörvendeztethetek, kérlek, szóljatok. Ne hagyjátok, hogy halogassam vagy elfelejtsem, mert soha többé nem élem meg ugyanezt a pillanatot.

A nagy sikerű Dreher-szimfónia után Iglódi Csaba új sorozattal jelentkezik! ,,Ki vagy te valójában, Késmárki Bertalan?" Erre a kérdésre talán még maga az érintett sem tud válaszolni. Lelencbe adott csibész, akit zseniális elméje nem mindig a legtörvényesebb megoldások felé terel? Páratlan szorgalmú könyvesbolti inas, aki pillanatok alatt ráérez a kereskedő lét ízére? Pest irigyelt suhanca, aki bejáratos a város kétes hírű fényírdájába, ahol nem csak az úri közönség fényképeszkedik? Esetleg szeretetéhes ifjú, aki az ujja köré csavar egy ártatlan kisasszonyt is? Egy biztos, ahol ő felbukkan, ott felbolydul a város. Iglódi Csaba kiváló alapanyagból gyúrja meg hősét - fiatal kora ellenére traumákban bővelkedő gyerekkorral, pengeéles ésszel és kellő mennyiségű zsiványsággal -, majd visszanyúl a kalandregény műfajához, és a közepébe állítja őt. Csepegtet bele az 1860-as évek izgalmas érdekességeiből jócskán, csavar a kalandokon párat, és... ígérjük, hogy Késmárki Bertalan kalandjainak első része után a következőért nyúl az olvasó. Mert az ígéret szép szó... Részlet a könyvből: - Hol vagyok? - motyogta. - Vattay Kálmán nagyságos úr lakásában. Bertalan megpróbált körülnézni, de csupán elmosódott foltokat látott. Lassan tisztult a kép, de a körülötte állók arca továbbra is beazonosíthatatlan maradt. Három nő, egyformán fésült hajjal, ropogósra keményített főkötővel a fején olyan öltözetben, ami leginkább egyenruhára emlékeztette. Egyikükkel mintha már találkozott volna, de sejtelme sem volt, hogy hol. - Mi történt velem? - Szerencsétlen baleset. - Hogyan? - Megbotolhattál valamiben, elestél, betört a fejed. Ömlött belőle a vér, mint amikor megszúrják a disznót. A fiú már tisztán látta a konyhát, és megértette azt is, hogyan került oda. Megpróbált felülni, de visszahanyatlott. - Maradj fekve, ne hirtelenkedj! - szólt rá valaki, és nem volt ereje vitatkozni vele. - Ezt pedig idd meg - s már tartotta is az ajkához a pohár vizet. - Lassabban, az isten szerelmére, csak kicsi kortyokban. - Szolgáló létedre elég jól tudsz parancsolni. - Sok mindent megtanul az ember itt. A Vattay nagyságos úr a katonás rendet szereti. De lássuk, tisztul-e már a fejed? Válaszolj három kérdésre! Az első könnyen ment. Csak el kellett ismételnie, hogy Vattay Kálmán lakásában van. - Késmárki Bertalan vagyok - mutatkozott be - és Pfeifer Ferdinánd könyvkereskedő segédje. Az utolsónál egyszerűbbet nem is kaphatott volna: ,,Hányan állunk most körbe téged?" - Hárman - mondta és mutatta is az ujjaival. - Na, ez is csak olyan, mint a többi férfi - nevetett fel valaki Bertalan háta mögött -, nem lát messzebb az orránál, és csak azt veszi észre, aki a szeme előtt van. A fiú felült, és a hang irányába fordult. A sarokban, hátát a falnak támasztva egy tizenéves lány állt. Szépségét egyetlen szó írta csak le: lélegzetelállító. Szőke haja rakoncátlan gyűrűket formázott, és nem volt olyan fésű, amivel ki tudta volna egyenesíteni. Homlokán néhány lassan halványuló folt maradt csupán a gyerekként túlélt himlő után, amúgy a bőre makulátlan volt. Szeme mosolygott, tartása egyenes, a bársonyruha alatt szorosra húzott fűző felett pedig nem lehetett nem észrevenni, hogy inkább kisasszony már, mint éretlen fruska. Ő volt a negyedik. Addig észre sem vette, de onnan már nem tudta levenni róla a szemét. - Késmárki Bertalan vagyok, maga pedig minden bizonnyal Vattay Teréz Katalin, a nagyságos úr lánya - találta meg a hangját a fiú. Bár nyomorultul érezte magát kötéssel a fején, véres arccal és véres mellényben, amit csak a minap vásárolt, de igyekezett kihúzni magát. - Ördögöd van - felelte a lány. - Tartsd ide a fejed, hadd nézzem meg a sebed, halálos-e vagy van még remény. Puha volt a bőre, ahogyan hozzáért, levendulával főzött szappan illata lengte körül, és olyan óvatosan tekerte le a törölközőt a fejéről, mintha csak egy értékes porcelánt bugyolálna ki. Miközben Teréz Katalin ellátta Bertalant, neki eszébe jutott, hogy mit mondott Pfeifer a Vattayakról, amikor először küldte el őt hozzájuk. ,,Kálmán kemény ember, nem ismer kegyelmet. Szó szerint kiverekedte magának a helyét Pest leggazdagabbja között. Balhés gyereknek számított, aki kiismeri magát az alvilág köreiben, és csak később lett polgár, aki nem veszik el a nagyságosok között sem. Igazán az üzlethez van tehetsége. Szappangyártással kezdte, de már a szesziparban is megvetette a lábát, telkeket vásárolt a városfalon túl és földbirtokot Pest vármegyében. És van ott még valaki..."

Különleges helyszínt, Lappföldet és különös embereket, az őslakos számikat választja első regénye főszereplőjéül Tina Harnesk. Az idős Máriddja nemrég tudta meg, hogy már nem sok ideje van hátra. Az asszony mindent megtesz, hogy férje, a lassan demenciába süllyedő Bierra elől eltitkolja az igazságot. A számi családokban hagyományosan az idősekről a fiatalok gondoskodnak, nekik azonban nem született gyerekük. Máriddja unokaöccsét mindketten rajongva szerették, de a fiú eltűnt az életükből. A regény másik történetszála Kaj és Mimmi sorsáról szól, akik orvosokként igyekeznek beilleszkedni a közösség életébe, és új barátságokat kötni. Ám az élet Kajnak is tartozik némi magyarázattal: vajon miért nincsenek róla kisgyerekkori történetek, fényképek, és hogyan kerülhetett egy doboz kézimunka édesanyja hagyatékába? A nagyszerű humorral elmesélt történet szálai összefonódnak, és az események mögött lassan kibontakozik a számi nép megrendítő múltja. Tina Harnesk érzékletesen mutatja be, mit jelent szeretni és veszíteni családon belül. Regénye 2023-ban, Svédországban elnyerte az Év Könyve díjat. ,,A községtől néhány tíz kilométerre laktak egy hegyen, jóval a tengerszint fölött. A Sarvesoajvve nevű hegyi faluban, a kanyargós kis út mentén házikók és tanyák sorakoztak ritkásan elszórva egy girbegurba nyírfaerdőben, évszázados lucfenyők között. A legmagasabban fekvő házakból egészen Guovddóig, a község egyetlen nagyobb településéig el lehetett látni. Télen a szlalompálya fényei karácsonyfaizzókként pislákoltak Sarvesoajvve felé. Biera és Máriddja Rijának volt itt egy háza. Nem volt nagy, két szoba és egy konyha meg néhány melléképület, de legalább egy működő vízöblítéses vécével és egy parabolaantennával büszkélkedhettek. Talán a fahomlokzatot le lehetett volna kenni néhány réteg festékkel, különösen a ház déli oldalán, de ezt Rijáék lényegtelennek, már-már feleslegesnek tartották. A kocsifelhajtóra esetleg ráfért volna még néhány lapátnyi kavics, de ez sem aggasztotta őket. Az otthonuk mindig is úgy volt jó nekik, ahogy volt. A ház kissé leromlott állapota miatt felesleges lett volna aggódni. Valami egészen más nyugtalanította Bierát. A tűzifás láda mellett térdelt. A siketfajd szárnyával gondosan összeseperte a törmeléket és a hamut a padlódeszkákról. Az ujjai ma görbültek és fájtak, előre jelezték a közelgő időjárás-változást. Az ablak túloldalán lévő hőmérő alig látszott az üvegnek támaszkodó hókupac előtt. A világosság ma az égbolton sem tudott egész nap előrefurakodni. Csak a felhők szórtak némi matt fényt a hótakaró felé, amely halványan bederengte a száraz hópelyheket, és fehér homály telepedett az elmére. A hőmérő higanyszála is egyetértett: tényleg nagyon hideg volt. Biera esetlen mozdulattal felakasztotta a szárnyat a válltollak köré tekert szíjjal egy szögre. A szárny a kályha melegében pörgött párat, és a siketfajd tollai megcsillantak a fényben. Szokás volt siketfajdszárnyat tartani otthon, hogy legyen mivel felseperni, főleg a kályha körül, de most már kezdett kissé foszlott hatást kelteni. A télen lőnie kell egy új fajdkakast. A kályha ajtaja mögött pattogott a tűz, és Biera a feleségére sandított, aki a mosogató melletti konyhaszéken ült, és a régi, rikácsoló rádióban hallgatta és fejtette a Dallamos keresztrejtvényt. Biera rásöpörte a szemetet a lapátra, és átvágott a rongyszőnyegen a mosogató alatti szemetes felé. Máriddja szórakozottan arrébb tette a zene ütemére lengetett, vastag zokniba bújtatott lábfejét, hogy Biera hozzáférjen a szemeteshez. A nő elégedettnek tűnt, ahogy gubbasztott a széken, mint egy kis varjú egy takaros gallyon. * * * Biera ezzel szemben minden volt, csak elégedett nem. Nem találta a kését. A kést, amely szinte a testéhez tartozott, mindig az övében hordta, mintha odaöntötték volna. Furcsán meztelennek, csonkának érezte magát a kés mozgása nélkül a bal csípőjénél. Napjában többször is nyúlt érte, hogy megpucolja a halat, megvajazza a kenyeret, használja bármire, amire egy igazán jó kést lehet. Ő maga készítette, ismerte az alakját és a tapintását, mint a saját tenyerét. Mindig automatikus mozdulattal csúsztatta vissza a bőrtokba, de most elképzelni sem tudta, hová tűnhetett. Az egész nagyon furcsa volt, és tulajdonképpen kissé kellemetlen is. A hiánya nem hagyta nyugodni - de valami más is hasogatta a lelki békéjét. Biera ismét Máriddjára pillantott, a nő még mindig az újsághoz illesztette a ceruzát, mint aki nagyon mereng valamin. A fején szokás szerint kötött sapka volt, a hátán pedig két copf hevert el, mint két nyugodt, szürke téli patak. Flanelinget viselt, és szoknyát köténnyel, amely úgy festett, mint amivel felmostak. A férfi kérdésére szórakozottan azt felelte, hogy a kés a Norrbottens-Kuriren napilapon hever a szárított hús mellett. Ami azért különös, gondolta Biera, mert mindketten tudták, hogy a füstölt szárított hús a fészerben lóg a szögön - mint mindig. És ők nem fizettek elő semmi másra, mint a Norrländska Socialdemokratenre. A nő mókás

Otthonától több ezer kilométerre egy asszony áll a sötét utcán, és két kislányt figyel az ablakon át. Az unokái azok, akikkel sohasem találkozott, a lánya gyermekei. A lányát sem látta évek óta. A történet középpontjában az édesanya áll, aki arra keresi a választ, hogyan sodródhatott ilyen elképesztő messzeségbe tőle egyetlen, imádott gyermeke. Időben oda-vissza ugrálva próbálja felidézni a rég eltemetett érzelmeket, a határtalan szülői gondoskodás ezernyi mindennapos és jó szándékú megnyilvánulását, amelyek együtt mégis tönkretették azt, ami a legfontosabb volt számára. Hila Blum tévedhetetlen pszichológiai érzékkel mutat rá a családi élet látszólag jelentéktelen melléfogásaira és hazugságaira, ahol a féltés öntudatlanul kisajátításba csap át, és bizonytalanná válik a visszaút. ,,Feledhetetlen, megrendítő könyv. A Hogyan szeresd a lányodat szerzője könyörtelen őszinteséggel vet számot a szülő-gyermek viszonyban a személyiség határaival, amelyek hol világosak, hol elmosódottak vagy épp hiányoznak." - Meg Wolitzer, amerikai regényíró ,,A célt tévesztett anyai szeretet mélyelemzése... részben nyomozás, részben erkölcsi példázat... Mesteri." - Kirkus Review ,,Az egyetlen gyermekét bálványozó anya története talán közhely, mégsem egyszerű. Hila Blum bámulatos éleslátással írja le egy gyermekét majomszeretettel imádó anya és gyermeke kapcsolatát. Regénye feszültséggel teli lélektani utazás, amelynek során egy különös rejtélyt tár fel: hogyan vezet a legönzetlenebb anyai szeretet kínos, sőt katasztrofális következményekhez." - Sigrid Nunez, amerikai regényíró

,,Anyám mindig kényelmetlen ember volt, nemcsak az orosz hatóságok, de az egyszerű emberek számára is. Minden szépítés nélkül írta meg az igazat a katonákról, a banditákról és a háború húsdarálójába került civilekről. Fájdalomról, vérről, halálról, megcsonkított testekről és derékba tört sorsokról írt." Anna Politkovszkaja, az egyik vezető orosz ellenzéki lap, a Novaja Gazeta újságírója egészen a haláláig írta tudósításait a második csecsenföldi háborúról, valamint a Putyin Oroszországát behálózó korrupcióról, bűnökről és hallgatásról. Miután 2006. október 7-én Moszkva belvárosában meggyilkolták, arca a szólásszabadság jelképévé vált. Lánya, Vera akkor huszonhat éves volt, és a bátyjával, Iljával együtt sokáig küzdött azért, hogy kiderüljön az igazság. Vera közvetlen közelről tapasztalta meg az orosz igazságszolgáltatás gépezetének lassúságát és megbízhatatlanságát, az egymásnak ellentmondó információkat, a képtelen feltételezéseket. Legfőképpen azért harcolt, hogy ne felejtsék el az édesanyja üzenetét: ,,Legyetek bátrak, és mindig nevezzétek nevükön a dolgokat, a diktátorokat is." Miután Oroszország lerohanta Ukrajnát, a Politkovszkaja név újra halálos fenyegetések tárgya lett, ezért Vera végül kénytelen volt egy titkos helyre költözni a családjával. Azért írta meg ezt a könyvet, hogy lánya - az unoka, akit Anna már nem ismerhetett meg - és az egész világ emlékezzen annak a nőnek a különleges történetére, aki mindig kifejezte, hogy nem ért egyet Vlagyimir Putyin politikájával, és volt bátorsága az olvasók elé tárni, hogyan sérti meg az emberi jogokat Oroszországban egy volt KGB-tiszt, akiből egy veszedelmes birodalmi ábránd megalkotója lett.

A tizenkét elbeszélést tartalmazó kötet feltárja előttünk az elmúlt évtizedek egyik legmeghatározóbb filmrendezőjének titkait, és sajátos humorával fűszerezett, valósággal keveredő álomvilágába repít bennünket. Olyan életrajzi töredékeket tesz közzé, amelyek Almodóvar alkotásaiban sajátos egésszé álltak össze. A kötet igazi csemege mindazok számára, akik szívesen megismernék a madridi La Movida kulturális mozgalom egyik kulcsfigurájának mozgatórugóit, illetve azt a spanyol művészeti hátteret, amely mind a mai napig meghatározó. ,,Nem az volt a szándéka, hogy emlékiratokat közöljön, és azt sem szeretné, ha más írná meg az életrajzát; pusztán papírra vetette azokat a töredékeket, melyek egyfajta forgatókönyvalapot képeztek, és egy titkos bőröndben lapultak, és ebbe mi most betekinthetünk. Mindezek segíthetnek megismernünk és megértenünk Pedro Almodóvart, az embert." - Jaume Bonfill, a Reservoir Books irodalmi igazgatója Részlet ,,Egy jó forgatókönyv szerzője képes (és hivatott is) jó regényt írni, gondolhatnánk. Azt hittem, ez csupán idő kérdése; hogy meg kell érni, tapasztalatokat kell gyűjteni, tehetséggel, megfelelő látásmóddal és saját világgal kell bírni hozzá. Ám annak ellenére, hogy azt hiszem, mindennek birtokában vagyok, lassan rájöttem, hogy csak áltatom magam. Jó forgatókönyvet írni nem egyszerű dolog: sok idő és magányos óra (valamint narratív ravaszság) kell hozzá, és egy kicsit kíméletlennek is kell lennünk önmagunkhoz. Mindez azonban még nem elegendő ahhoz, hogy egy jó forgatókönyvből jó regény szülessen. Senki sem olyan ostoba, hogy azt higgye, egy jó forgatókönyv jó regényhez is vezet, még kevésbé egy nagy regényhez. Mégis jogos emberi törekvés, amely mellett ki kell állni; ehhez azonban nagyon fontos szempont, hogy ne szeressünk bele a saját munkánkba."