Szelfik, családi képek, színes profilháttér, panorámakép az éjszakai Budapestről. Az Álljunk meg egy novellára! pályázat történetei mintha a mobiltelefonunkra feltöltött fotóink volnának: pillanatképek az életünkből, vágyaink, emlékeink lenyomatai. Jó néhány közülük ismerős lehet, hiszen a JCDecaux felhívására beérkezett novellákat a főváros és a megyeszékhelyek lakossága olvashatta már a busz- és villamosmegállókban. Meghatódunk ezeken a szövegeken, esetleg meghökkenünk vagy elgondolkodunk rajtuk, de mindenképpen átadnak valamit, amit magunkkal vihetünk az útra, az életre. S mire megérkezik a busz vagy a villamos, már minden történet velünk együtt robog tovább. Most egy kötetben jelennek meg az elmúlt három év legjobb pályaművei, amelyek annak is bizonyítékai, mennyi tehetséges, kreatív és érzékeny lelkű ember jár köztünk.

És elhagyta az Úristen a nyolcadik kerületet... magukra maradtak az emberek, ők pedig szembenéznek történeteikkel, szenvedélyeikkel, aljasságaikkal és jóérzéseikkel. Az Úr nyolcadik kerülete című kultkönyv folytatása szenvtelenebb, keserűbb, földhözragadtabb. Olyan, amilyen mi vagyunk: emberi, túlságosan is emberi.

Adam Kay, a ma már Magyarországon is rendkívül népszerű exorvos komikus az Ez fájni fog című könyve után ,,karácsonyi különkiadással" jelentkezik. A szerzőtől megszokott módon, rövid csípős humorú naplóbejegyzések révén mulattat és gondolkodtat el egyszerre. Naplóbejegyzéseiből a munkája iránti elkötelezettség, a kezdő orvos parányi bizonytalansága, a méltatlan és sokszor megalázó helyzetekből magát frappánsan kivágó ember ereje, kitartása, és vérbő, nyelvi szinten is sziporkázó szellemesség süt át.

A huszonnyolc éves egykori pszichológus-hallgató Dorina hosszú ideje rövidtávú memóriazavarban szenved, ami azt jelenti, hogy csupán egyetlen napig képes az új ismerőseire és a friss élményeire emlékezni. Aztán egy este elmegy a családjával megnézni egy színházi előadást és minden megváltozik: reggel arra ébred, hogy emlékszik a monodráma főszereplőjére, Heltai Nolenre, akit szakmai berkekben nemcsak az egyik legígéretesebb feltörekvő színészként, hanem a legrémesebb hazug szoknyapecérként is számon tartanak. A harminchárom éves férfi jóképű és csábító, de számító és rideg is. Egy dolog érdekli igazán: a saját boldogulása. Azonban az, hogy az amnéziás lány belép az életébe, alaposan a feje tetejére állítja a sekélyes világát. Mindkettejük számára szédületes belső utazás kezdődik... Meddig hordozhatunk vérző sebeket büntetlenül? Képesek vagyunk-e a vélt vagy valós bűneinkért megbocsátani egymásnak, de elsősorban önmagunknak? Szurovecz Kitti új lélektani szerelmes regénye leginkább ezekre a kérdésekre keresi a választ. Az egyetlen ismerős arc a mélyre ásott emlékek és az elfojtott érzelmek hatalmának története.

Bárki gondolkodó földlakó számára a földi élet jövője egyszerre tűnik bizonytalannak és ijesztőnek. A neves újságíró, Mike Pearl olyan valós veszélyekre hívja fel a figyelmet, mint az antibiotikumok ökoszisztémára gyakorolt negatív hatása, a tengeri életközösségek megszűnése, de elgondolkodik a legrosszabb forgatókönyvekről: mi lenne, ha az USA-ban korlátoznák vagy egyenesen betiltanák a fegyverviselést, vagy idegenek jelennének meg a bolygón... A nap, amikor megtörténik jövőben bekövetkező események elemzésével mutat rá törékeny mivoltunkra, de arra is, hogy mindennel együtt az embernek jó esélyei vannak a túlélésre.

Korda Sándor (Alexander Korda) és Vajna András György (Andy Vajna) - két filmproducer, akiknek személyét már életükben legendák övezték. Eltérő történelmi kor szülöttei, teljesen más Magyarországról vándoroltak ki, egészen másfajta filmeket hoztak létre, másként alakult az életútjuk, ugyanakkor szembeszökőek a közöttük meglevő hasonlóságok is: mindketten tehetségesek, kockázatvállalók - mondhatni, kalandorok -, sokfelé éltek a világban, szerették a luxust, a szép nőket, de ami a legfontosabb: a bőrük alatt is film volt. Rendkívüli érzékkel találtak rá azokra a témákra és formákra (Korda rendezőként is), amelyekkel meghódították a széles közönséget. Mindketten igazi hajóskapitányok voltak, akik nem szerettek felettesnek dolgozni. A maguk útját kívánták járni, főnökként irányítani stábokat, vállalatokat, gyárakat. Mindketten számtalan filmet gyártottak, filmvállalatokat alapítottak és vezettek, filmgyárat építettek, komoly díjakat nyertek és otthonosan mozogtak világhírű filmsztárok körében csakúgy, mint hatalmas pénzek fölött diszponáló üzletemberek vagy politikusok között. Alex és Andy - róluk lesz szó - és még sok minden másról is.

A világszerte nagy népszerűségnek örvendő Szólíts a neveden szerzője visszatér csodásan összetett lelkű szereplőihez, hogy évtizedekkel első találkozásuk után tovább kutassa, vajon hány különféle alakban is jelenhet meg a szerelem. Egyetlen közelmúltbeli regény sem beszélt olyan megrendítően a szerelem természetéről, mint André Aciman lenyűgöző könyve, a Szólíts a neveden. Legelső, 2007-es megjelenésekor Stacey D'Erasmo, a New York Times kritikusa ,,szerelmes levélnek, vallomásnak, különlegesen gyönyörű könyvnek" nevezte. Mintegy háromnegyedmillió eladott példány után pedig megszületett a később Oscar-díjjal is jutalmazott filmváltozat, amelyben Timothée Chalamet játszotta a kamasz Eliót, Armie Hammer pedig Olivert, a fiatal doktoranduszt, akivel egymásba szeretnek. A Találj rám!-ban először Samuellel, Elio édesapjával találkozunk: épp látogatóba utazik Firenzéből Rómába a fiához, aki időközben sikeres zongoraművész lett. Egy fiatal nővel való véletlenszerű találkozása a vonaton fenekestül felforgatja az idős Sami terveit, örökre megváltoztatva életének hátralévő részét. Nem sokkal ezután Elio Párizsba költözik, ahol ő maga is találkozik valakivel, Oliver pedig, aki időközben családos ember és főiskolai tanár lett Amerikában, hirtelen azon kapja magát, hogy szeretne visszalátogatni Európába. Aciman érzékeny szerző, egyetlen rejtett rezdülés, az érzelmek egyetlen árnyalatnyi változása sem kerülheti el a figyelmét, hiszen ezekből áll össze a szenvedély. A Találj rám! visszatér az egyik legnagyszerűbb kortárs szerelmi regény világába, tovább feszegetve a kérdést, elmúlhat e valaha az igazi szerelem?

2012. február 12-én öt fiatal nő lépett be a moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyházba. Neonszín ruhában, harisnyában és maszkban ,,punk imát" adtak elő. ,,Isten Anyjához" könyörögtek, hogy szabadítsa meg őket Putyintól. A biztonsági őrök gyorsan lekapcsolták őket. Hármójukat letartóztatták, bíróság elé állították. Kettejük büntetése messzi büntetőtábor volt. Az ügy azonnal címlapra került a nemzetközi sajtóban, a videofelvételek vírusként terjedtek. Sok millió követőjük felismerte, hogy a Pussy Riot tagjai nem csupán ádáz politikai szembenállók, de művészek is. Masha Gessen széles körű kapcsolatot alakított ki a csoport tagjaival, a hozzátartozókkal és társaikkal. Megtudhatjuk, hogyan vált a lánycsapat közös látásmódon osztozó művészcsoporttá, és mi adott nekik elég bátorságot és képzelőerőt ahhoz, hogy művészeti közlésigényüket és politikai ellenzékiségüket ennyire látványosan és egyedi módon fejezzék ki.

Mit árul el egy tenyér a pesti Józsefváros jósnőjének - a múltról? Nem a jövendőt kell fürkésznie, hanem visszafelé kénytelen felfedezőutakat tenni, az ezredforduló évtizedeibe, amikor egy vidéki kollégium fojtott légköréből robbanásszerűen szóródtak szét a sorsok az észak-amerikai campusokig, Jeruzsálemig vagy akár Bakuig. Egy egész nemzedék szembesül önmagával Géczi János filozofikus kalandregényében.

P. fiatal filmrendező, aki a hetvenes években kétlaki életmódot folytatva ingázik Lengyel- és Magyarország között. Tanúja a Szolidaritás-mozgalom kibontakozásának, a lengyel katolikus papság ellenállásának, a lengyel film aranykorának. P. egyik álma, hogy Marek Hlasko, a neves szerző és filmforgatókönyv-író regényéből, A második kutyagyilkossságból filmet forgasson. Film, színház, szerelem háromszögében fikció és valóság kibogozhatatlan szövevénye keveredik Vajda Pierre önéletrajzi elemeket sem nélkülöző regényében, nyakon öntve a korabeli szocialista dekadencia alkoholgőzös kotyvalékával. Tangó és blues - felkavaró, vérforraló fúzió. ,,...valaki, aki tud írni, van stílusa, és hihetetlen kegyetlen és megkapó öniróniával és ugyanakkor emberi megértéssel ír akár önmagáról, akár a nőkről..." (Egy olvasó)