Vámos Miklós Z KiskönyvTÁR - öt karcsú mű díszdobozban. Ötfogásos betűlakoma, ideális ajándék azoknak, akik szeretnek Vámos Miklós bűvkörében lenni. A doboz a következő műveket tartalmazza: Cím nélkül Utána tánc Tollseprű Kerülő Ennyi Limitált kiadás. Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024) Cím nélkül (2024) Utána tánc (2025) Tollseprű (2025) Kerülő (2026) Ennyi (2026)

Tíz új eset. Tíz mesteri történetmesélő. Egy legendás detektív. A világ legnagyobb detektívjét keltik életre kortárs brit írók ebben a novelláskötetben. Elénk varázsolják a gázlámpákkal megvilágított Baker Streetet és néhány olyan esetet, amelyek Holmes legendás deduktív logikáját is próbára teszik. A vadonatúj történetek méltóképpen tisztelegnek az Arthur Conan Doyle által megálmodott, halhatatlan karakter előtt, és a szerzők leleményességük, valamint az atmoszférateremtésre, illetve a feszültség fenntartására irányuló képességük révén új életet lehelnek Holmes világába. Anthony Horowitz, Kate Mosse, Joe Hill, Sarah Perry, Janice Hallett, S. A. Cosby, Steve Cavanagh, Vaseem Khan, Abir Mukherjee és G. T. Karber eredeti történeteihez Stephen Fry írt bevezetőt. Ők állítják elénk Sherlock Holmest úgy, ahogy még soha nem olvastuk - és mindazzal együtt, amiért mindig is szerettük. Részlet a könyvből: Abir Mukherjee A glentorrance-i rejtély I December volt. Az utcákon süvített a zord északi szél. Mr. Sherlock Holmesszal, aki azokban az években állandó útitársam volt, Invernessben, az ódon Urquhart Armsban találtuk magunkat. Kint, ahogy ott, a Skót-felföldön mondják, dreich volt az idő: vastag hótakaró, nyomasztó hideg. A szállodát is bízvást vádolhattuk azzal, hogy nyomott hangulatot kelt, hála az állandó léghuzatnak, a reszketeg fényű lámpáknak és a molyette bútorzatnak. Holmes azonban, aki észre sem vette az efféle banális apróságokat, zavartalanul élvezte a kandallóban lobogó tűz melegét. Egy módfelett kényes ügy folytán kötöttünk ki Invernessben, amelynek maga a királynő is érintettje volt. A szóban forgó ügy részleteit, sajnálatos módon, nemzetbiztonsági okokból nem áll módomban felfedni. Legyen elég annyi, hogy én, dolgunk végeztével, lóhalálában rohantam volna vissza Londonba, Holmes azonban más álláspontra helyezkedett. - Nagyon jót fog tenni nekünk, ha eltöltünk még pár napot Invernessben, Watson - jelentette ki. - Ennek a jóféle, csípős, hideg levegőnek nincs párja: mindennél jobban hajlamosít arra, hogy tiszta fejjel gondolkodjunk. - Meglehet - mondtam erre én. - Habár a magam részéről inkább úgy találom, hogy a tüdőgyulladásra hajlamosít. Holmes vetett rám egy csalódott pillantást. - Ez sajnálatos, Watson - mondta, majd miután megszívta a pipáját, így folytatta: - Különösen annak fényében, hogy hamarosan újfent ki kell merészkednünk a szabadba. Ugyanis, amint azt rögvest észlelni fogja, komoly pozíciót betöltő hivatalos személy közeleg. És valóban: már hallottam is a folyosót rovó léptek zaját, majd a kopogást. Holmes az ajtó felé intett. - A vendégünk vaskos nagykabátot visel. Méghozzá, a szagból ítélve, nyirkos gyapjúkabátot, valamint szöges bakancsot. Holmes szája itt mosolyra húzódott. - Az emberünk tehát, mert a léptei zajából ítélve bizonyosan férfiember, és alighanem rendőr, nem fogaton érkezett. Gyalog tett meg bizonyos távolságot, ami arra utal, hogy vasúton érkezett a városba, méghozzá valószínűleg azzal a járattal, amelyik hét óra negyvennégy perckor állt meg Invernessben. Talán bocsássuk be, nem gondolja?

Ki volt Ferdinand Porsche, az ember? Ki rejtőzött a legenda mögött?A Csehországban született, német gyermeket ma különösen tehetséges és lázadó fiúnak tartanánk, aki feltehetően az autizmus spektrumzavarával élt. Sorsa azonban azt mutatja, hogy zseni volt: olyan ember, aki a terveket valósággá tudta alakítani. Ötletei világosan kirajzolódtak a fejében, még akkor is, ha elméleti megalapozásukhoz nem rendelkezett a szükséges szakmai tudással. Ez a regény Ferdinandnak, az embernek az életét meséli el: szól a briliáns ötletekről, a megaláztatásokról, a fájdalmakról, pályájának emelkedő szakaszairól és a bukásokról, egy zseniális, autodidakta mérnök egész munkásságáról. Bemutatja, mennyire szerették, ugyanakkor félre is értették őt, és hogyan vádolták a nácizmussal való együttműködéssel. Ez a megbélyegzés a francia internálótábor után hosszú időn át nyomasztotta lelkileg, és kikezdte egészségét. Végül eljött az újrakezdés ideje, hogy továbbvigye legendás nevét és átadja a stafétabotot fiának, Ferrynek. Aztán hirtelen kivonult az élet színpadáról, épp akkor, amikor nagy álma - egy autó, amely végre az ő nevét viseli - már a legjobb úton haladt afelé, hogy valósággá váljék. Részlet a könyvből: Ferdinand magához hívatta Jacobot. - Barátom, foglalj helyet. Szeretném megmutatni a következő munkánkat. Szükségem van a zsenialitásodra... és az ízlésedre. Lohner gondosan becsukta maga mögött Porsche dolgozószobájának ajtaját, majd kíváncsi arccal leült vele szemben: - Töltsek rögtön magamnak valami erőset, vagy szerinted megteszi, ha kérek Strauss kisasszonytól egy kanna forró kávét? Porsche fel sem emelte a fejét, továbbra is a munkájára összpontosított, anélkül, hogy ránézett volna, a bajusza alatt válaszolt: - Ahogy akarod, Jacob. Csak arra kérlek, ne füstöld tele megint a szobát azokkal a bűzös szivarjaiddal. Hogy aztán megint hallgathassam Aloisia panaszkodását a zakóim miatt. Azt mondja, bűzlenek. Érted? Bűzlenek. És ez évek óta a te hibád... - Csak nehogy egyszer ellazulj, akár egyetlen pillanatra is, Ferdinand. A végén még megjárnád. - Inkább mondd meg, mit gondolsz erről. És Porsche kiterített elé egy tervrajzot, úgy fordítva, hogy Lohner jól lássa. Aztán kajánul mosolyogva összetette a kezét, és várta a reakciót. Ferdinand megint nem tévedett. Jacob abba az állapotba zuhant, amit ő csak ,,meglepett némaságnak" nevezett, miután gyorsan átfutotta a Prinz Heinrich tervrajzát. - De hát mi a... - Bemutatom a Prinz Heinrichet, a következő versenyautónkat. - Az ördög vigyen el, Ferdinand! Honnan került elő ez a munka? Semmit sem tudtam, egy árva szót sem szóltál róla soha. Nem sejtettem, hogy valami máson is dolgozol... - Mint mindig, barátom, előbb meggyőződöm róla, hogy az ötlet megvalósítható és elég erős-e. Csak utána mutatom meg másnak. Most rajtad a sor. Mit gondolsz? - Hogy mit gondolok? Inkább mondd meg, mit akarsz, mit csináljak. Az ötlet igencsak meglepő. - Neked kell megtervezned a karosszériát: könnyűnek kell lennie, hogy az autó is könnyebb és versenyképesebb legyen, ugyanakkor vonzónak, és meg kell lennie benne annak az érzékiségnek, amelyet az az ember, a pilóta érez, amikor elhelyezkedik az alvázban, végigsimít a kormányon, mielőtt kilőne. Jacob ámulattal nézett rá, de meglepve nem volt. - Talán tátva kellene maradnia a számnak, de már megszoktam a remekműveidet. - Tudod, hogy nem sokat adok a dicséretekre. Sőt, mindig gyanakvással fogadom azokat, akik túlzottan magasztalnak. Általában valami képtelen kérés következik utána. - Hol tartasz a prototípus tanulmányozásával? - Az aerodinamikán dolgozom. Csökkenteni akarom a légellenállást. - És? - Ehhez új, ívelt hűtőt és megfelelő új első lámpákat használnék. Mit szólsz hozzá? - Talán túl sokat kérdezek... de honnan jött ez az egész? Ferdinand most úgy érezte, rajtakapták, de Jacob azon kevesek közé tartozott, akinek megengedte ezt. - Ezzel az autóval szeretnék tisztelegni egy igazi automobilrajongó, a porosz uralkodóház egyik hercege, II. Vilmos császár öccse előtt. Jacob összerakta a mozaik darabjait, és megértette, miről van szó. - Csak nem a Császári Automobilklub által szervezett, hat szakaszból álló, ezernyolcszáz kilométeres németországi rali védnökére gondolsz? Ferdinand meg se mukkant, csak mosolygott, mint egy nagyra nőtt gyerek, aki harmincnégy éves korára megértette, mi is az a marketing. Az öreg Jacob kétszer is rácsapott a fotel karfájára. - Ezúttal még önmagadat is felülmúltad, Ferdinand! Zseniális! Porsche nevetett. - Csak akkor lesz igazán zseniális, ha együtt tökéletesítjük. Mint mindig. Láthatóan elégedett volt Jacob reakciójával, így Ferdinand még tovább ment: - Jobb lesz, ha egy kis snapsszal megbolondítjuk a kávét. Most igazán ránk fér. Miközben Jacob feltekerte a tervrajzot, Ferdinand máris csengetett hűséges titkárnőjének, Strauss kisasszonynak, aki nélkülözhetetlen volt mind a mindennapi ügyek intézésében, mind a szeszes italok tekintetében. 1910-re a mű elkészült. Gyönyörű lett, teljes valójában, motorral együtt, bordó bőrülésekkel. Az Austro-Daimler három saját gyártású autóval állt rajthoz a Prinz Heinrich-ralin. Mindegyik négyhengeres, nyolcvanhat lóerős, felülfekvő vezérműtengelyes (OHC), kettős gyújtású, ötezerhátszáz köbcentiméteres motorral. Ferdinand Porsche egy fehér autót vezetett, Eduard Fischer, a második versenyző, egy sötétkéket, Schönfeld gróf pedig egy sötétvöröset. Igazi, az utolsó motorbőgésig tartó küzdelem volt ez a Daimler osztrák mérnökei számára: egy nagyjából kétezer kilométeres túra autóverseny. Mindhárman dobogóra álltak. Ferdinand győzött. A tervező és egyben pilóta autóját százhatvan kilométer per órás végsebességig hajtotta. Fischer második, Schönfeld gróf harmadik lett. Ferdinand alkotásának, a Prinz Heinrich 22/86-nak ezzel megindult a sorozatgyártása, és 1911-ben megjelent a piacon. A sajtó egyszerűen csak így nevezte: ,,az első sportautó".

H-dong eseménytelen, csendes utcácskáit sötétedés után bevilágítja az Éjszakai Gyógyszertár fénye. Boho, a pult mögött álló patikus minden éjjel várja a környék sérült és meggyötört lakóit - olyan elesetteket és kitaszítottakat, akiket senki más nem vesz észre. A szigorú, kissé nyers modorú gyógyszerész nem csak a testi, hanem a lelki problémáikra is megoldásokat javasol. A gyógyszertár békéje azonban egy csapásra szertefoszlik, amikor kiderül: Boho nem egészen az, akinek látszik, a patika pedig váratlanul a környéken zajló drogháborúk és titokzatos bűntények színhelye lesz. Ki állhat vajon a történések mögött? És valójában ki segít kinek? Ko Hjevon népszerű regénye izgalmas kalandokra hívja az olvasót, miközben újrakezdésről, önismeretről és gyógyulásról tanít. Részlet a könyvből: Egy év telt el azóta, hogy megszökött. Utcagyerekekből álló bandákhoz csapódott. A bandák tagjai, a családjukat gyűlölő gyerekek egy új család illúziójába ringatták magukat. Dain egy darabig ,,szöcske" volt. Egyik csapatból a másikba ugrált, sohasem maradt sokáig egy helyen. Nem volt ebben semmi szokatlan, végtére is igazi törődést sehol sem kapott. A hasonló helyzetben lévő társai csak kihasználták egymást, amikor elosztották a bejövő pénzt. A legutóbbi bandájából azonban nem tudott továbbugrálni. Csapdába került, minden pénzét elvették. A legaljasabb banda volt ez, a tagjait egyáltalán nem érdekelte a tetteik esetleges következménye. Ha elkapták volna Daint, miközben szökni próbál, csak még rosszabb helyzetbe került volna. Rákerült volna az áruló billogja, márpedig az áruló mindenkinél lejjebb van. Képtelen volt így élni tovább. Mindenáron ki kellett szabadulnia. Ugyanúgy tett hát, mint amikor otthagyta az otthonát: telepakolt egy hátizsákot, amiről ezúttal azt sem tudta, hogy kié, de mindennel teletömte, amit csak látott. Aztán csak szaladt a sötét sikátorokban. A szíve egyre gyorsabban vert, a hideg téli levegő megfagyasztotta a torkát. Búvóhelyet keresett. Nagyon kellett volna egy búvóhely. Egy gyógyszertár fényei tűntek fel előtte. Az üzlet egy sarkon állt, ahol több kis utca is összefutott H-dongban. Egyszerű, fénylő neonszöveg villogott rajta: ÉJSZAKAI GYÓGYSZERTÁR Az üvegajtaján pedig felirat volt: Egész évben nyitva Napnyugtától napfelkeltéig Milyen furcsa! Ahogy Dain megállt az üvegajtó előtt, észrevette a pult mögül nézelődő nőt. A fehér köpenyéből ítélve ő lehetett a gyógyszertáros. A hunyorogva kémlelő nő leginkább egy szigorú tanárnőre hasonlított. Dain megtorpant, érezte, ahogy a gyógyszertáros tekintete szinte felnyársalja, de aztán erőt vett magán, és kitárta az ajtót. Nem tétovázhatott. Csilingelni kezdett egy csengő. Felcsattant egy barátságtalan hang; Dain úgy érezte, hogy egy olyan ember beszél hozzá, aki bosszús, hogy megzavarták. - Milyen gyógyszert adhatok? Dain egy pillanatig habozott. Még zihált a hirtelen éjszakai rohanásnak köszönhetően. Nagyon hideg volt a tél, ő mégis szinte kigyulladt. Nem gyógyszer kellett neki. Ki akarta fújni magát.

Miklya Luzsányi Mónika legújabb regényében ismét egy méltatlanul félreértelmezett, erős nőalak valódi történetéről ír. Míg a grófnőre még a történészek is úgy tekintettek évszázadokon keresztül mint véreskezű sorozatgyilkosra, a szerző friss kutatásokra támaszkodva merőben új Báthori Erzsébet-képet fest fel. Egy olyan nőét, aki korát megelőző szaktudással és halált megvető bátorsággal szembeszállt az akadályokkal - nem csupán a betegségekkel, de a tudatlansággal, a boszorkányüldözéssel és babonás félelmekkel is. Részlet a könyvből: Hirtelen mély csend állt be. A férfibánat legmélyebb bugyraira bukkantak. Mert mi lehetne nagyobb fájdalom egy főúrnak, mint fiútlanul meghalni? Ekkor Thurzó törte meg a csendet, hogy kicsit felvidítsa a társait: - Nekem most nagy a reménységem... Az első feleségem, Zsófia, Isten nyugosztalja, csak leányokat szült. De ez a mostani biztos megáld fiúval. - Két esztendeje vagytok házasok, fiam - horkant fel Nádasdy, mintha Thurzó, a tejfölös szájú mamlasz sértené a fájdalmát. - Aztán hol van az a pulya? Nemhogy fiú, de még leány sem! Legalábbis ettől az asszonytól nincs egy sem, csak az előzőtől! - Még nincs! De lesz! Hamarost lesz! - védte magát Thurzó. - Bécsből hozattam orvosdoktort Erzsébetemnek, meg egy anabaptista medikuszt is. - Azok értenek hozzá - bólintott Nádasdy, mert az anabaptista orvosok hírneve messze járt. - Lásd, az én Erzsémnek is van füvesasszonya. Amikor fiút fogant, azt csak anyám receptjével kúrálta. Vagyis hát Gáspár mesterével, ki anyám orvosa volt. De lásd, hiába született meg a kis Ferke. Gyenge volt az erre a világra. Azóta meg... Semmi... - sóhajtott a pákozdi bortól meghomályosult szemmel Nádasdy. Thurzó azonban felkapta a fejét a szóra. - Aztán az a csodareceptúra megvan még? - Milyen receptúra? - kérdezte kótyagosan Nádasdy, mert már el is feledkezett Gáspár mesterről meg a praktikáiról. - Gáspár mesteré. - Még... meg... - És azt nem lehetne... Nem tudná a nagyasszony elküldeni azt a receptúrát az én feleségemnek?

Cassie harminchét éves, vonzó nő: a haja sűrű, csokoládébarna, fényes, köszönhetően a prémium szépségápolási termékeknek, amikhez a munkája révén jut hozzá, a melle még mindig meglehetősen feszes. Cassie jó barátnő, jó testvér, kedves, vicces és figyelmes, a munkája izgalmas, mégis egy nevetségesen kicsi albérletbe tér haza esténként, valóságshow-rajongó lakótársa és követelőző macskája társaságába. Cassie legjobb barátnője, Lucy álomszerű életet él: óriási ház nagy kerttel, két imádnivaló kamaszlány, szerető férj. Cassie gyakran időzik náluk, van azonban valami, ami megnehezíti ezeket a baráti találkozókat: Lucy férjének legjobb barátja, Marc, a dúsgazdag, öntelt, félig francia üzletember, aki tizenhat éve, első, katasztrofális találkozásuk óta keseríti meg Cassie életét. Egy tragikus titoknak köszönhetően azonban Cassie-nek és Marcnak össze kell fognia, hogy tökéletes születésnapi meglepetéshétvégét szervezzen Lucy számára a nyár utolsó napjain. Sarra Manning regénye igazi keserédes, nyárvégi olvasmány igaz barátságról, váratlan szerelemről, szenvedélyről; néha könnyfakasztó, néha nevettető történet arról, hogy a befejezésnek nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy boldog legyen. Részlet a könyvből: Marcé volt az utolsó ház a soron. Cassie csengetett a kaputelefonon, és izzadó tenyerét a farmerjába törölte. A hőmérséklet huszonöt fok körül volt, és az elmúlt hetek fojtogató páratartalma nélkül, ami azt jelentette, hogy Cassie-nek kizárólag az idegesség és nem a hőség miatt volt nedves a tenyere. El sem tudta képzelni, hogy mitől ideges. Hiszen csak Marc volt. - Cassie? - áradt ki Marc hangja a kaputelefonból. - Beengedlek, csak nyomd meg erősen az ajtót. Aztán megérkezett az ígért nyitóhang, Cassie kinyitotta a nehéz faajtót, és belépett az oroszlán barlangjába. Az oroszlánbarlangok között ez egy elég különleges darab volt. A ház kissé túldíszített külseje megtévesztő volt, mert odabenn minden fehéren szikrázott, világos és légies benyomást keltve, meglepően impozáns mérete pedig nem derült ki az ingatlanos képekből, amiket Cassie tüzetesen átnézett. A ház teljes hátsó, három emelet magasra nyúló üvegfala miatt fény árasztotta el a teret. Cassie lépteket hallott a feje fölül, felnézett, és meglátta Marcot, amint lefelé tart azon a veszélyes, nyitott lépcsőfokos, üveg csigalépcsőn, ami uralta a nyitott terű nappali és konyha közepét. Cassie ismét a farmerjába törölte a kezét, és kihúzta magát. - Miért álldogálsz az ajtóban? - érdeklődött Marc. Sötét farmer és szürke póló volt rajta, mezítláb állt, a haja nedves, mintha csak a zuhany alól jött volna ki. Nyugodtabbnak tűnt, mint általában, ami ironikusnak hatott, mert Cassie úgy érezte, hogy neki a puszta feszültségtől néhány törékenyebb és finomabb csontja menten elpattan. - Álldogálok, mert nem vagyok biztos benne, hogy maradok - kezdett bele az előre megírt beszédébe. Marc felvonta a szemöldökét, keresztbe tette a karját, és kezdett hasonlítani szokásos gúnyos, öntelt önmagára, ami megkönnyítette Cassie számára, hogy elmondja a mondandóját. Marc kurtán biccentett. - Akkor rajta. - Nézd, tudom, hogy egy kicsit önző voltam ezzel a hétvégével kapcsolatban, de már hónapok óta dolgozom rajta. - Cassie hangja szinte egyáltalán nem remegett. - Megelőlegezem neked a bizalmat, és feltételezem, hogy hozzám hasonlóan te is azt akarod, hogy Lucynek a lehető legjobb szülinapi hétvégéje legyen, különösen most. De szinte már minden meg van szervezve, és bár esetleg hajlandó lennék kompromisszumokra, vannak vörös vonalak, és te mindegyiket átlépted. Én nem vagyok a titkárnőd. Nem vagyok alkalmazott. A rohadt életbe, Marc, próbálod mikromenedzselni, hogy milyen hús legyen a hétvégén. Vagyis nincs értelme annak, hogy bejöjjek, ha egy seggfej leszel. Egy pillanatnyi feszült csend telepedett rájuk, bár volt valaha másmilyen csend köztük? Aztán Marc ismét kurtán Cassie felé biccentett. - Rendben, megpróbálom visszafogni a seggfejkedést, de esetleg tedd meg nekem azt a szívességet, hogy valóban meghallgatod a javaslataimat, ahelyett, hogy automatikusan elveted őket - mondta. Talán némi igazság volt ebben. - Örömmel - mondta Cassie, és ujjait keresztbe tette a háta mögött. Marc oldalra lépett, és intett a kezével. - Tehát most, hogy megállapodtunk a kölcsönös megnemtámadási egyezményünk feltételeiről, van kedved a kertben folytatni? A lépcsőn lehet kimenni. Cassie felnézett a lépcsőre. Felfelé nem is olyan rossz, lefelé viszont szüksége lesz kötélre és biztonsági hevederre. Már-már fóbiásan félt a nyitott lépcsőktől. Különösen a nyitott csigalépcsőktől. Egy üvegből készült, nyitott csigalépcső pedig tényleg a rémálma volt. Marc a nagy, nyitott boltíven át bement a konyhába. - Kávét? - Igen, kérek - Cassie még mindig a bejáratnál időzött, pár pillanatig halogatva, hogy nekivágjon a lépcsőnek. - Hogy iszod? Cassie a boltív egyik oldalának dőlt. - Ó, jó lesz az instant. - Nálam nincs instant - mondta Marc megbotránkozott hangon, mintha Cassie az esetleges rühességéről vagy a tavalyi iPhone modellről kérdezte volna. Egy elegáns, de nagyon bonyolultnak tűnő kávégép előtt állt, és birtokló mozdulattal végigsimított az egyik tartozékán. Cassie elkapta a tekintetét, mert jól emlékezett arra a birtokló kézre... - Hogy iszod a kávét? Cassie habozott. Úgy tűnt, ez Marc egyik szokásos, egyszerűnek tűnő, de valójában nagyon is trükkös kérdése volt. - Hm, tejjel? - Hacsak nem latte, amit az olaszok csak reggelihez isznak, a kávét feketén kell fogyasztani - informálta Cassie-t, aki elfelejtette, hogy Marc egyike azoknak, akik a kávét a személyiségük részének tekintik. - Úgy értem, milyen pörkölést részesítesz előnyben? Cassie egyike volt azoknak, akiknek tényleg volt személyiségük, ezért nem tudta, miről beszél Marc. - Pörkölést? - Lágyabb ízt szeretnél, vagy valami sötétebb, intenzívebb pörkölést? - magyarázta színlelt türelemmel, mintha egy hisztériás roham szélén álló kisgyereket nyugtatgatna. - Talán inkább teát kérek. Csak egy sima teát. Erőset. English breakfast? Megengeded, hogy tejet kérjek bele? - Még csak beszólni sem akart, egyszerűen csak koffeinre volt szüksége, de Marc összepréselte a száját, és te jó ég, tényleg még egy forróital-választást sem tudnak ellenségeskedés nélkül megoldani? - Megvagyok. Jó lesz csak egy víz is. Szénsavmentes. Vagy szénsavas. Mindegy. - Tudok erős teát adni - mondta Marc, hátat fordítva. - Felviszem majd a kertbe.

Folyamatos változás: talán így foglalható össze legegyszerűbben az Amerikai Egyesült Államok története. Hogyan vált alig pár száz év alatt néhány kis kolóniából a világ egyik legnagyobb, vezető szuperhatalmává? Kik voltak a meghatározó szereplői ennek a folyamatnak? Merre tart most, mi a szerepe a világpolitikában, milyen jövő várhat rá? Don Watson értő szemmel vezeti végig az olvasót a történet alakulásán; a viharos történelmi idők ellenére objektív szemlélő marad akkor is, amikor a jelenről mesél. Rövid, de annál átfogóbb ismeretterjesztő könyvében minden benne van, ami Amerika: politika, kultúra, földrajz, történelem; polgárháború és egyesülés, elnyomás és szabadság, kilátástalanság és remény. Részlet a könyvből: A déliek ellenállása egyre baljósabb színezetet öltött. Memphisben, New Orleansban, Colfaxben és Louisianában is számos fekete férfit megöltek, és fekete nőt megerőszakoltak. Az elharapódzó erőszak cselekvésre sarkallta a Kongresszust, és 1869-ben elfogadták a rekonstrukciós törvények harmadát, továbbá a Tizenötödik alkotmánykiegészítést, amely minden - szövetségi vagy állami - kormányzat számára megtiltotta, hogy ,,a faja, bőrszíne, vagy korábbi szolgasága" alapján bárkitől megtagadja a szavazati jogot. A Tizennegyedikhez hasonlóan a Tizenötödik alkotmánykiegészítés is érintetlenül hagyta az Alkotmány azon passzusait, amelyek derék módon hitet tettek a férfiak - de nem a nők - szavazati jogairól; ez a feltűnő hiányosság vezetett el aztán az Elizabeth Cady Stanton vezetésével működő National Woman Suffrage Association (Nemzeti Női Választójogi Szövetség) nevezetű, a nők szavazati jogáért küzdő szervezet megszületéséhez. A déli államok elsősorban azért ratifikálták a Tizenötödik alkotmánykiegészítést, mert ez volt a feltétele annak, hogy újból felvegyék őket az Unióba. Később, amikor felszínre tört a régi Dél, a feketék szavazati jogait különféle, az írástudást és a vagyont vizsgáló tesztekkel igyekeztek semmissé tenni, azonkívül számos további módszert kitaláltak a törvény megkerülésére, amelyekkel annak kiötlői elmulasztottak számolni. Egyelőre azonban a terror és a megfélemlítés jelentette az elsődleges eszközöket. 1865 végén Tennessee-ben a lázadó hadsereg hat veteránja megalapította a Ku-Klux-Klan nevezetű szervezetet, és hitet tett a fehér felsőbbrendűség mellett. A Klan virágzott, és láthatatlan birodalma hamarosan már nem kevesebb mint háromszázezer tagot számlált a fehér társadalom minden rétegéből, akik gondoskodtak róla, hogy a régi rabszolgatartó államokban továbbra is fenntartsák a rettegés légkörét. Célpontjaikat megkorbácsolták, elevenen megégették, meglincselték és megcsonkították. Kegyetlenségüknek ezrével estek áldozatul olyan feketék, akiknek a nevét nem őrizte meg a történelem. A végrehajtási törvények (Enforcement Acts) biztosította jogainál fogva az új republikánus elnök, Ulysses S. Grant katonákat küldött a régióba, hogy leszámoljanak a Klannal és a további, hasonló elvek alapján működő csoportokkal. 1875-ben Grant aláírt egy polgárjogi törvénycsomagot (Civil Rights Act), amely megtiltotta a faji diszkriminációt a közintézményekben - ideértve a közlekedési eszközöket - és a bíróságokon. Grant, aki egykor hajlott rá, hogy eleget tegyen a rabszolgatartó államok kívánságainak, és maga is egy rabszolga-tulajdonost vett feleségül, azonkívül James Buchananre és Stephen Douglasre szavazott, mostanra az utóbbiak ádáz ellenségévé vált. 1885-ig élt, vagyis elég sokáig ahhoz, hogy a saját szemével lássa, amikor 1883-ban a Legfelsőbb Bíróság megsemmisíti a Civil Rights Actet, s visszavonja a Tizenharmadik és Tizennegyedik alkotmánykiegészítésben biztosított azon tételeket, amelyek elvileg védelmet nyújtottak volna a faji alapú megkülönböztetéssel szemben; azt azonban már nem élte meg, hogy a Klan, amelynek a tevékenységét legfeljebb megakasztani sikerült, később nagyobb lendülettel térjen vissza, mint korábban valaha.

A világhírűvé vált Moka kávéfőző különleges története egy apró műhelyben kezdődött, és az Orta-tó partján álló, egykori Bialetti-gyárban teljesedett ki. A találmány mögött Alfonso Bialetti állt, a csendes álmodozó, aki zseniális ötletét valóra váltotta. Ám a sikerhez fia, Renato vakmerőségére is szükség volt, aki a családi vállalkozást nemzetközi márkává emelte. Kettejük kapcsolatát egyszerre formálta az együttműködés, a feszültség és a szenvedély. Meghatározó szerep jutott a rendkívüli asszonyoknak is, akik erővel, kitartással és bölcsességgel tartották egyben a családot a sikerek és a megpróbáltatások idején. A kávéfőző születését Celestina Bialetti, a család legfiatalabb tagja idézi fel, Alessandro Barbaglia pedig varázslatos stílusban tárja elénk nemcsak a család, hanem egy letűnő korszak emlékezetét is. Részlet Papa, a pénzzel kapcsolatos elképzelésed soha nem fog megváltozni, ahogy eddig sem változott soha. Az a meggyőződés, hogy a pénz csupán egy eszköz, olyan, mint a reszelő a részletek kidolgozásához, nem mellékes dolog, de biztosan nem a legfontosabb az életben. Röviden: a pénz a család fenntartásához a lehető legméltóságteljesebb módon szükséges eszköz, de semmi több. Nem a pénz volt a te szerencséd, hanem a kávéfőző, vagy még inkább a puszta tény, hogy feltaláltad. Ne játszd itt nekem az ártatlant, papa, a lányod vagyok: tökéletesen tisztában voltál ennek a forradalmi tárgynak az értékével, egy pillanatig sem becsülted alá a kávéfőzőt, sem a benne rejlő kereskedelmi potenciált. Viszont a múltbeli rossz tapasztalatok, a megaláztatások, a keserű pirulák... Pontosan tudtad, hogy valami nagyszerűt hoztál létre, mégis óvatos maradtál, nem akartál kockáztatni. Nagy szerencsének tartottad mindezt, és féltve őrizted. Számodra a szerencse a kiszámíthatóságban rejlett. Megelégedtél azzal, hogy szakmailag elértél a csúcsra, és megcsináltad a kávéfőzőt. Ha Ada valamiért szemrehányást tett neked, te ravaszul megfogtad a kezét, megforgattad, és már énekelted is neki Toscából: ,,A művészetnek éltem, a szerelemnek éltem, élő léleknek soha nem ártottam!" Ám ha Renato tapintott rá valamely érzékeny pontodra, nos, vele a dolgok kicsit másképpen alakultak. - Meg kell ismertetni az emberekkel a kávéfőzőt, papa!

A tigrist vagy a mókust vegyük meg a gyerek születésnapjára, amikor a párunk bejelenti, hogy másba szerelmes? Vajon befolyásolja a céges előléptetésünket, ha a főnök házában nem tisztítjuk ki magunk után a vécét? Mennyire adjuk fel önmagunkat azért, hogy egyben tartsuk a házasságunkat? Kis dilemma az emberiségnek, nagy és szinte eldönthetetlen dilemma a saját életünk szempontjából. Épp erről a saját életről, a saját kényszerű vagy önkéntes döntéseinkről szólnak Benedek Szabolcs csípős humorú és karakteres történetei. Életközepi válságok, lerázhatatlan unalom és kiégések, vagy épp a szomszédban keresett sikamlós izgalmak. De azok is megtalálják a maguk számítását, akik csak egy kis borzongásra vágynak.A kötetben sok ismerős helyzettel találkozunk, amelyet bő öniróniával és bölcs nyugalommal tár elénk a számos kötetet maga mögött tudó, tapasztalt prózaíró. Részlet: Nyaralni kell. Ez is össztársadalmi elvárás. Félre kell tenni rá egész évben, hogy aztán pár nap alatt el lehessen költeni a havi fizetésük felét, az egészet vagy netán a dupláját, és közben hallgatni és hangoztatni kell, hogy most nyaralunk, nem számít, mi mennyibe kerül. Időben el kell kezdeni a tervezést, figyelni az akciós ajánlatokat, majd ahogy közeledik az időpont, stresszelni, hogy el tudod-e végezni a szabadság kivétele előtt az aktuálisan görnyesztő munkahelyi melót, különben lesütött fejjel, a főnököd és a kollégáid megvető és dühös pillantásaitól kísérve ódaloghatsz ki az irodából, amiért rájuk lőcsölted a befejezetlen projekteket, amelyekkel úgyse kezdenek majd semmit a távolléted alatt, neked kell a szállodából, laptopról csinálnod, de nem haladsz, mert hol a strandra, hol az étkezőbe kell lemenni, úgyhogy a szabadságod után a nyakadba zúdul ismét az egész, persze az újabb feladatokkal együtt. Ki kell számolni a legoptimálisabb indulási időt, meg hogy hol és mikor érdemes tankolni, és miközben az autópálya-kapuknál araszolsz méterről méterre, bosszankodhatsz, és hallgathatod a házastársad kifakadásait, amiért valamit otthon felejtettetek, pedig ki volt készítve a nappaliban az asztalon vagy az előszobában a cipősszekrényen. Mérgelődhetsz, mert a szoba mégse a tengerre néz, egyébként is kisebb, a wifi mindig ledob, a takarítók hol a kontaktlencsetokot, hol a gyerek alvóállatát tüntetik el, az éjjeliszekrényről leverik a füldugót és a xanaxos dobozt. Az étkezéseknél tülekedni kell a szabad helyekért, utána sorban állni a svédasztaloknál, és persze hogy előtted viszik el azt, amit kinéztél. A strandon állandóan kéretlen tanúja vagy mások életének, lefröcskölnek, fejbekúrnak egy labdával, idegen félpucér testekhez érsz. Észvesztő a forróság, és miközben hőkatlanná változik a bolygó, mi nyaranta mégis egyre csak délebbre megyünk, mintha mindenképpen meg akarnánk perzselni magunkat.

A stockholmi szigetvilágban lévő Halsterőn áll az újonnan nyílt Hilda-villa. Itt vállal munkát Thomas és Louise. Mindkettejüket megtépázta az élet, és abban reménykednek, hogy a változás lehetőséget kínál számukra az újrakezdéshez. Egy napon Louise régi szerelmes levelekre bukkan a padláson. Vajon ki írta őket, és milyen egyéb titkokat rejt a Hilda-villa poros padlása? A Nyár a Hilda-villában arról mesél, milyen nehéz embernek maradni a nehézségek közepette, és arról is, hogyan lehet mások segítségével visszatalálni önmagunkhoz. Részlet A hajó meginog, amikor partot ér. Louise-t megcsapja a hínár és a só illata, az égen sirályok rikoltoznak. Ahogy kilép a szárazföldre, egy széllökés belekap citromsárga ruhájába, mintha a sziget közelebb akarná őt húzni magához. Eltart egy darabig, amíg újra hozzászokik, hogy végre szilárd talaj van a lába alatt. Miután még egy utolsó pillantást vet a hajóra, a kora nyári zöldben pompázó Halsterö felé fordul. A stockholmi szigetvilág egyik tagja ez, amelynek létezéséről néhány napja még egyáltalán nem is tudott. Ha Maja nem biztatja, Louise nem lenne itt. A lánya volt az, aki szólt neki, hogy nyárra az egyik szigeten lévő panzióban szüksége volna szakácsra. - Ugye nem akarsz egész hátralévő életedben telemarketinges lenni? - kérdezte Maja, és meglengette előtte az álláshirdetést. Nem, véletlenül sem, de a tévénél történtek óta senki sem akarta alkalmazni Louise-t. Sok mindent nem szeret a jelenlegi munkájában, de a legrosszabb az, amikor valaki felismeri a hangját. Ilyenkor azt hazudja, hogy nem, ő nem az a Louise Manning. De mégsem tagadhatja, hogy hiányzik neki az, aki egykor volt. A négyórás út alatt Slussenből Louise utánaolvasottHalsterö és a Hilda-villa történetének - az interneten csak néhány információmorzsát talált. A sziget állandó lakossága körülbelül ötven fő, de ennél jóval több a nyári vendég. A Hilda-villa étterme a hetvenes évek végéig működött, aztán bezárt. Az utóbbi években a turistáknak be kellett érniük a kis vendégkikötő kioszkjával, amely kocsma és kisbolt is egyben. Louise megáll a móló melletti információs táblánál. Bár a térképet üveglap védi, a párától hullámos lett a papír, a színét kiszívta a nap. Közelebb hajol, és mutatóujjával végigsimít a fagylalttölcsér alakú szigetet átszelő utakon. A sziget nyugati része széles és íves, kelet felé szűkül. Louise megnézte a Google-térképen, hogy a Hilda-villa a kikötőtől délre, onnan alig ötszáz méterre található. Halsterőről egyébként főleg erdőt és egy nagy szántóföldet mutatott a műholdkép. Egy Google-keresés az Akerholm Biofarm honlapjára vezette. Főleg repcét termesztenek, mellette burgonyát és néhány más zöldséget is. A gazdaság friss termékeinek gondolatára felébred benne néhány, eddig téli álmot alvó emlék. Louise megálljt parancsol a gondolatainak. Éppen egy állásinterjúra tart. Még nem írt alá semmilyen szerződést, és talán nem is fog. De Birgit Andersson, a Halsterői Helytörténeti Társaság tagja nagyon lelkesnek tűnt, amikor telefonon beszéltek. Ami nem meglepő, tekintve, hogy a tervek szerint már Szent Iván hetében - azaz kevesebb mint két hét múlva - beindulna az üzlet. Nyilván mohón kapnak minden segítség után.