Karizmatikus, kreatív, lázadó. Coco Chanel különleges tehetségével örökre megváltoztatta a divatról alkotott elképzeléseinket, alapjaiban formált újra mindent, amit az eleganciáról tudtunk. Egyedi látásmódja, időtálló ruhakölteményei, semmihez sem hasonlítható ékszerkollekciói forradalmi, a mai napig meghatározó változást hoztakaz öltözködési kultúrában. Ebben a gyönyörű képekkel gazdagított albumban minden megtalálható, amit Chanelről tudni érdemes: utánozhatatlan életút, egy ikonikus márka születése, felmérhetetlen örökség. Coco Chanel megtanította, hogy a luxus nem elérhetetlen kiváltság, hanem bárki számára elsajátítható szemléletmód. A szerzőről Mara Cappelletti Milánóból származik. A milánói IULM Egyetemenszerzett diplomát idegen nyelvek és irodalom szakon, majd a londoniSotheby's Institute of Artban ékszer- és keleti művészettörténetettanult. Cappelletti szabadúszó újságíróként számos könyvet írt az ékszerkészítéstörténetéről, az etnikai ékszerekről és az órákról.Ékszer- és divatkiállításokat szervez, kurátorént tevékenykedik,valamint katalógusokhoz végez kutatómunkát. 2019 óta a Milánói Egyetemen adjunktus, ékszertörténetet tanít.Emellett konferenciákat és workshopokat tart múzeumokban, kulturálisegyesületekben és művészeti galériákban. Részlet a könyvből: Chanel esztétikájának születését nem lehet megérteni a Belle Époque Párizsa nélkül. A XX. század elején a női ruházatot még mindig az 1800-as évek öröksége dominálta: testet korlátozó fűzők, terjedelmes szoknyák és felesleges díszítések. Ahogy Valerie Steele divattörténész megjegyzi, a párizsi divat továbbra is a törékeny, alárendelt nőiesség ideálját testesítette meg, amely inkább a tekintetek tárgya volt, mint a cselekvés alanya. Ezzel párhuzamosan a korszak mélyreható társadalmi változásai - az urbanizáció, a nők munkaerőpiacra lépése, a sport és az utazás népszerűsége - praktikusabb ruházatot igényeltek. Ebben a kulturális kontextusban Chanel a modernitás katalizátoraként jelent meg: egy stylist, aki képes volt megérteni a kortárs nők igényeit, és azokat új esztétikai lexikonná alakítani. ,,A korszak kulturális légkörét részben az androgünitás iránti növekvő figyelem jellemezte. Az irodalomban, a művészetben és a pszichoanalízisben a merev nemi határok leküzdésének képessége volt vita tárgya. Chanel része volt ennek az intellektuális légkörnek, és olyan esztétikát alakított ki, amely ezeket az ötleteket konkrét ruhákká alakította, amelyek megtestesíthettékaz új női identitást" - magyarázza Vicenti. Chanel több területen újított. Először is az anyagválasztásában: Chanel a korábban a férfi alsóneműkhez használt jersey anyagot választotta, és nemes és elit anyaggá emelte. Másodszor a tweed használatában: a brit férfiöltönyökhöz használt anyagot a márka szimbólumává tette. Esztétikája azonban nem csupán a múlt tagadása volt. Chanel nem törölte el a nőiességet, hanem gyökeresen új szempontból fogalmazta meg. Ruhái nem szüntették meg a nemek közötti különbségeket, hanem dinamikus egyensúlyt teremtettek a férfias praktikum és a női elegancia között, megnyitva az utat egy új esztétikai ideál előtt, amely később tervezők generációit befolyásolta.

Miklya Luzsányi Mónika legújabb regényében ismét egy méltatlanul félreértelmezett, erős nőalak valódi történetéről ír. Míg a grófnőre még a történészek is úgy tekintettek évszázadokon keresztül mint véreskezű sorozatgyilkosra, a szerző friss kutatásokra támaszkodva merőben új Báthori Erzsébet-képet fest fel. Egy olyan nőét, aki korát megelőző szaktudással és halált megvető bátorsággal szembeszállt az akadályokkal - nem csupán a betegségekkel, de a tudatlansággal, a boszorkányüldözéssel és babonás félelmekkel is. Részlet a könyvből: Hirtelen mély csend állt be. A férfibánat legmélyebb bugyraira bukkantak. Mert mi lehetne nagyobb fájdalom egy főúrnak, mint fiútlanul meghalni? Ekkor Thurzó törte meg a csendet, hogy kicsit felvidítsa a társait: - Nekem most nagy a reménységem... Az első feleségem, Zsófia, Isten nyugosztalja, csak leányokat szült. De ez a mostani biztos megáld fiúval. - Két esztendeje vagytok házasok, fiam - horkant fel Nádasdy, mintha Thurzó, a tejfölös szájú mamlasz sértené a fájdalmát. - Aztán hol van az a pulya? Nemhogy fiú, de még leány sem! Legalábbis ettől az asszonytól nincs egy sem, csak az előzőtől! - Még nincs! De lesz! Hamarost lesz! - védte magát Thurzó. - Bécsből hozattam orvosdoktort Erzsébetemnek, meg egy anabaptista medikuszt is. - Azok értenek hozzá - bólintott Nádasdy, mert az anabaptista orvosok hírneve messze járt. - Lásd, az én Erzsémnek is van füvesasszonya. Amikor fiút fogant, azt csak anyám receptjével kúrálta. Vagyis hát Gáspár mesterével, ki anyám orvosa volt. De lásd, hiába született meg a kis Ferke. Gyenge volt az erre a világra. Azóta meg... Semmi... - sóhajtott a pákozdi bortól meghomályosult szemmel Nádasdy. Thurzó azonban felkapta a fejét a szóra. - Aztán az a csodareceptúra megvan még? - Milyen receptúra? - kérdezte kótyagosan Nádasdy, mert már el is feledkezett Gáspár mesterről meg a praktikáiról. - Gáspár mesteré. - Még... meg... - És azt nem lehetne... Nem tudná a nagyasszony elküldeni azt a receptúrát az én feleségemnek?

Cassie harminchét éves, vonzó nő: a haja sűrű, csokoládébarna, fényes, köszönhetően a prémium szépségápolási termékeknek, amikhez a munkája révén jut hozzá, a melle még mindig meglehetősen feszes. Cassie jó barátnő, jó testvér, kedves, vicces és figyelmes, a munkája izgalmas, mégis egy nevetségesen kicsi albérletbe tér haza esténként, valóságshow-rajongó lakótársa és követelőző macskája társaságába. Cassie legjobb barátnője, Lucy álomszerű életet él: óriási ház nagy kerttel, két imádnivaló kamaszlány, szerető férj. Cassie gyakran időzik náluk, van azonban valami, ami megnehezíti ezeket a baráti találkozókat: Lucy férjének legjobb barátja, Marc, a dúsgazdag, öntelt, félig francia üzletember, aki tizenhat éve, első, katasztrofális találkozásuk óta keseríti meg Cassie életét. Egy tragikus titoknak köszönhetően azonban Cassie-nek és Marcnak össze kell fognia, hogy tökéletes születésnapi meglepetéshétvégét szervezzen Lucy számára a nyár utolsó napjain. Sarra Manning regénye igazi keserédes, nyárvégi olvasmány igaz barátságról, váratlan szerelemről, szenvedélyről; néha könnyfakasztó, néha nevettető történet arról, hogy a befejezésnek nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy boldog legyen. Részlet a könyvből: Marcé volt az utolsó ház a soron. Cassie csengetett a kaputelefonon, és izzadó tenyerét a farmerjába törölte. A hőmérséklet huszonöt fok körül volt, és az elmúlt hetek fojtogató páratartalma nélkül, ami azt jelentette, hogy Cassie-nek kizárólag az idegesség és nem a hőség miatt volt nedves a tenyere. El sem tudta képzelni, hogy mitől ideges. Hiszen csak Marc volt. - Cassie? - áradt ki Marc hangja a kaputelefonból. - Beengedlek, csak nyomd meg erősen az ajtót. Aztán megérkezett az ígért nyitóhang, Cassie kinyitotta a nehéz faajtót, és belépett az oroszlán barlangjába. Az oroszlánbarlangok között ez egy elég különleges darab volt. A ház kissé túldíszített külseje megtévesztő volt, mert odabenn minden fehéren szikrázott, világos és légies benyomást keltve, meglepően impozáns mérete pedig nem derült ki az ingatlanos képekből, amiket Cassie tüzetesen átnézett. A ház teljes hátsó, három emelet magasra nyúló üvegfala miatt fény árasztotta el a teret. Cassie lépteket hallott a feje fölül, felnézett, és meglátta Marcot, amint lefelé tart azon a veszélyes, nyitott lépcsőfokos, üveg csigalépcsőn, ami uralta a nyitott terű nappali és konyha közepét. Cassie ismét a farmerjába törölte a kezét, és kihúzta magát. - Miért álldogálsz az ajtóban? - érdeklődött Marc. Sötét farmer és szürke póló volt rajta, mezítláb állt, a haja nedves, mintha csak a zuhany alól jött volna ki. Nyugodtabbnak tűnt, mint általában, ami ironikusnak hatott, mert Cassie úgy érezte, hogy neki a puszta feszültségtől néhány törékenyebb és finomabb csontja menten elpattan. - Álldogálok, mert nem vagyok biztos benne, hogy maradok - kezdett bele az előre megírt beszédébe. Marc felvonta a szemöldökét, keresztbe tette a karját, és kezdett hasonlítani szokásos gúnyos, öntelt önmagára, ami megkönnyítette Cassie számára, hogy elmondja a mondandóját. Marc kurtán biccentett. - Akkor rajta. - Nézd, tudom, hogy egy kicsit önző voltam ezzel a hétvégével kapcsolatban, de már hónapok óta dolgozom rajta. - Cassie hangja szinte egyáltalán nem remegett. - Megelőlegezem neked a bizalmat, és feltételezem, hogy hozzám hasonlóan te is azt akarod, hogy Lucynek a lehető legjobb szülinapi hétvégéje legyen, különösen most. De szinte már minden meg van szervezve, és bár esetleg hajlandó lennék kompromisszumokra, vannak vörös vonalak, és te mindegyiket átlépted. Én nem vagyok a titkárnőd. Nem vagyok alkalmazott. A rohadt életbe, Marc, próbálod mikromenedzselni, hogy milyen hús legyen a hétvégén. Vagyis nincs értelme annak, hogy bejöjjek, ha egy seggfej leszel. Egy pillanatnyi feszült csend telepedett rájuk, bár volt valaha másmilyen csend köztük? Aztán Marc ismét kurtán Cassie felé biccentett. - Rendben, megpróbálom visszafogni a seggfejkedést, de esetleg tedd meg nekem azt a szívességet, hogy valóban meghallgatod a javaslataimat, ahelyett, hogy automatikusan elveted őket - mondta. Talán némi igazság volt ebben. - Örömmel - mondta Cassie, és ujjait keresztbe tette a háta mögött. Marc oldalra lépett, és intett a kezével. - Tehát most, hogy megállapodtunk a kölcsönös megnemtámadási egyezményünk feltételeiről, van kedved a kertben folytatni? A lépcsőn lehet kimenni. Cassie felnézett a lépcsőre. Felfelé nem is olyan rossz, lefelé viszont szüksége lesz kötélre és biztonsági hevederre. Már-már fóbiásan félt a nyitott lépcsőktől. Különösen a nyitott csigalépcsőktől. Egy üvegből készült, nyitott csigalépcső pedig tényleg a rémálma volt. Marc a nagy, nyitott boltíven át bement a konyhába. - Kávét? - Igen, kérek - Cassie még mindig a bejáratnál időzött, pár pillanatig halogatva, hogy nekivágjon a lépcsőnek. - Hogy iszod? Cassie a boltív egyik oldalának dőlt. - Ó, jó lesz az instant. - Nálam nincs instant - mondta Marc megbotránkozott hangon, mintha Cassie az esetleges rühességéről vagy a tavalyi iPhone modellről kérdezte volna. Egy elegáns, de nagyon bonyolultnak tűnő kávégép előtt állt, és birtokló mozdulattal végigsimított az egyik tartozékán. Cassie elkapta a tekintetét, mert jól emlékezett arra a birtokló kézre... - Hogy iszod a kávét? Cassie habozott. Úgy tűnt, ez Marc egyik szokásos, egyszerűnek tűnő, de valójában nagyon is trükkös kérdése volt. - Hm, tejjel? - Hacsak nem latte, amit az olaszok csak reggelihez isznak, a kávét feketén kell fogyasztani - informálta Cassie-t, aki elfelejtette, hogy Marc egyike azoknak, akik a kávét a személyiségük részének tekintik. - Úgy értem, milyen pörkölést részesítesz előnyben? Cassie egyike volt azoknak, akiknek tényleg volt személyiségük, ezért nem tudta, miről beszél Marc. - Pörkölést? - Lágyabb ízt szeretnél, vagy valami sötétebb, intenzívebb pörkölést? - magyarázta színlelt türelemmel, mintha egy hisztériás roham szélén álló kisgyereket nyugtatgatna. - Talán inkább teát kérek. Csak egy sima teát. Erőset. English breakfast? Megengeded, hogy tejet kérjek bele? - Még csak beszólni sem akart, egyszerűen csak koffeinre volt szüksége, de Marc összepréselte a száját, és te jó ég, tényleg még egy forróital-választást sem tudnak ellenségeskedés nélkül megoldani? - Megvagyok. Jó lesz csak egy víz is. Szénsavmentes. Vagy szénsavas. Mindegy. - Tudok erős teát adni - mondta Marc, hátat fordítva. - Felviszem majd a kertbe.

Folyamatos változás: talán így foglalható össze legegyszerűbben az Amerikai Egyesült Államok története. Hogyan vált alig pár száz év alatt néhány kis kolóniából a világ egyik legnagyobb, vezető szuperhatalmává? Kik voltak a meghatározó szereplői ennek a folyamatnak? Merre tart most, mi a szerepe a világpolitikában, milyen jövő várhat rá? Don Watson értő szemmel vezeti végig az olvasót a történet alakulásán; a viharos történelmi idők ellenére objektív szemlélő marad akkor is, amikor a jelenről mesél. Rövid, de annál átfogóbb ismeretterjesztő könyvében minden benne van, ami Amerika: politika, kultúra, földrajz, történelem; polgárháború és egyesülés, elnyomás és szabadság, kilátástalanság és remény. Részlet a könyvből: A déliek ellenállása egyre baljósabb színezetet öltött. Memphisben, New Orleansban, Colfaxben és Louisianában is számos fekete férfit megöltek, és fekete nőt megerőszakoltak. Az elharapódzó erőszak cselekvésre sarkallta a Kongresszust, és 1869-ben elfogadták a rekonstrukciós törvények harmadát, továbbá a Tizenötödik alkotmánykiegészítést, amely minden - szövetségi vagy állami - kormányzat számára megtiltotta, hogy ,,a faja, bőrszíne, vagy korábbi szolgasága" alapján bárkitől megtagadja a szavazati jogot. A Tizennegyedikhez hasonlóan a Tizenötödik alkotmánykiegészítés is érintetlenül hagyta az Alkotmány azon passzusait, amelyek derék módon hitet tettek a férfiak - de nem a nők - szavazati jogairól; ez a feltűnő hiányosság vezetett el aztán az Elizabeth Cady Stanton vezetésével működő National Woman Suffrage Association (Nemzeti Női Választójogi Szövetség) nevezetű, a nők szavazati jogáért küzdő szervezet megszületéséhez. A déli államok elsősorban azért ratifikálták a Tizenötödik alkotmánykiegészítést, mert ez volt a feltétele annak, hogy újból felvegyék őket az Unióba. Később, amikor felszínre tört a régi Dél, a feketék szavazati jogait különféle, az írástudást és a vagyont vizsgáló tesztekkel igyekeztek semmissé tenni, azonkívül számos további módszert kitaláltak a törvény megkerülésére, amelyekkel annak kiötlői elmulasztottak számolni. Egyelőre azonban a terror és a megfélemlítés jelentette az elsődleges eszközöket. 1865 végén Tennessee-ben a lázadó hadsereg hat veteránja megalapította a Ku-Klux-Klan nevezetű szervezetet, és hitet tett a fehér felsőbbrendűség mellett. A Klan virágzott, és láthatatlan birodalma hamarosan már nem kevesebb mint háromszázezer tagot számlált a fehér társadalom minden rétegéből, akik gondoskodtak róla, hogy a régi rabszolgatartó államokban továbbra is fenntartsák a rettegés légkörét. Célpontjaikat megkorbácsolták, elevenen megégették, meglincselték és megcsonkították. Kegyetlenségüknek ezrével estek áldozatul olyan feketék, akiknek a nevét nem őrizte meg a történelem. A végrehajtási törvények (Enforcement Acts) biztosította jogainál fogva az új republikánus elnök, Ulysses S. Grant katonákat küldött a régióba, hogy leszámoljanak a Klannal és a további, hasonló elvek alapján működő csoportokkal. 1875-ben Grant aláírt egy polgárjogi törvénycsomagot (Civil Rights Act), amely megtiltotta a faji diszkriminációt a közintézményekben - ideértve a közlekedési eszközöket - és a bíróságokon. Grant, aki egykor hajlott rá, hogy eleget tegyen a rabszolgatartó államok kívánságainak, és maga is egy rabszolga-tulajdonost vett feleségül, azonkívül James Buchananre és Stephen Douglasre szavazott, mostanra az utóbbiak ádáz ellenségévé vált. 1885-ig élt, vagyis elég sokáig ahhoz, hogy a saját szemével lássa, amikor 1883-ban a Legfelsőbb Bíróság megsemmisíti a Civil Rights Actet, s visszavonja a Tizenharmadik és Tizennegyedik alkotmánykiegészítésben biztosított azon tételeket, amelyek elvileg védelmet nyújtottak volna a faji alapú megkülönböztetéssel szemben; azt azonban már nem élte meg, hogy a Klan, amelynek a tevékenységét legfeljebb megakasztani sikerült, később nagyobb lendülettel térjen vissza, mint korábban valaha.

A világhírűvé vált Moka kávéfőző különleges története egy apró műhelyben kezdődött, és az Orta-tó partján álló, egykori Bialetti-gyárban teljesedett ki. A találmány mögött Alfonso Bialetti állt, a csendes álmodozó, aki zseniális ötletét valóra váltotta. Ám a sikerhez fia, Renato vakmerőségére is szükség volt, aki a családi vállalkozást nemzetközi márkává emelte. Kettejük kapcsolatát egyszerre formálta az együttműködés, a feszültség és a szenvedély. Meghatározó szerep jutott a rendkívüli asszonyoknak is, akik erővel, kitartással és bölcsességgel tartották egyben a családot a sikerek és a megpróbáltatások idején. A kávéfőző születését Celestina Bialetti, a család legfiatalabb tagja idézi fel, Alessandro Barbaglia pedig varázslatos stílusban tárja elénk nemcsak a család, hanem egy letűnő korszak emlékezetét is. Részlet Papa, a pénzzel kapcsolatos elképzelésed soha nem fog megváltozni, ahogy eddig sem változott soha. Az a meggyőződés, hogy a pénz csupán egy eszköz, olyan, mint a reszelő a részletek kidolgozásához, nem mellékes dolog, de biztosan nem a legfontosabb az életben. Röviden: a pénz a család fenntartásához a lehető legméltóságteljesebb módon szükséges eszköz, de semmi több. Nem a pénz volt a te szerencséd, hanem a kávéfőző, vagy még inkább a puszta tény, hogy feltaláltad. Ne játszd itt nekem az ártatlant, papa, a lányod vagyok: tökéletesen tisztában voltál ennek a forradalmi tárgynak az értékével, egy pillanatig sem becsülted alá a kávéfőzőt, sem a benne rejlő kereskedelmi potenciált. Viszont a múltbeli rossz tapasztalatok, a megaláztatások, a keserű pirulák... Pontosan tudtad, hogy valami nagyszerűt hoztál létre, mégis óvatos maradtál, nem akartál kockáztatni. Nagy szerencsének tartottad mindezt, és féltve őrizted. Számodra a szerencse a kiszámíthatóságban rejlett. Megelégedtél azzal, hogy szakmailag elértél a csúcsra, és megcsináltad a kávéfőzőt. Ha Ada valamiért szemrehányást tett neked, te ravaszul megfogtad a kezét, megforgattad, és már énekelted is neki Toscából: ,,A művészetnek éltem, a szerelemnek éltem, élő léleknek soha nem ártottam!" Ám ha Renato tapintott rá valamely érzékeny pontodra, nos, vele a dolgok kicsit másképpen alakultak. - Meg kell ismertetni az emberekkel a kávéfőzőt, papa!

A tigrist vagy a mókust vegyük meg a gyerek születésnapjára, amikor a párunk bejelenti, hogy másba szerelmes? Vajon befolyásolja a céges előléptetésünket, ha a főnök házában nem tisztítjuk ki magunk után a vécét? Mennyire adjuk fel önmagunkat azért, hogy egyben tartsuk a házasságunkat? Kis dilemma az emberiségnek, nagy és szinte eldönthetetlen dilemma a saját életünk szempontjából. Épp erről a saját életről, a saját kényszerű vagy önkéntes döntéseinkről szólnak Benedek Szabolcs csípős humorú és karakteres történetei. Életközepi válságok, lerázhatatlan unalom és kiégések, vagy épp a szomszédban keresett sikamlós izgalmak. De azok is megtalálják a maguk számítását, akik csak egy kis borzongásra vágynak.A kötetben sok ismerős helyzettel találkozunk, amelyet bő öniróniával és bölcs nyugalommal tár elénk a számos kötetet maga mögött tudó, tapasztalt prózaíró. Részlet: Nyaralni kell. Ez is össztársadalmi elvárás. Félre kell tenni rá egész évben, hogy aztán pár nap alatt el lehessen költeni a havi fizetésük felét, az egészet vagy netán a dupláját, és közben hallgatni és hangoztatni kell, hogy most nyaralunk, nem számít, mi mennyibe kerül. Időben el kell kezdeni a tervezést, figyelni az akciós ajánlatokat, majd ahogy közeledik az időpont, stresszelni, hogy el tudod-e végezni a szabadság kivétele előtt az aktuálisan görnyesztő munkahelyi melót, különben lesütött fejjel, a főnököd és a kollégáid megvető és dühös pillantásaitól kísérve ódaloghatsz ki az irodából, amiért rájuk lőcsölted a befejezetlen projekteket, amelyekkel úgyse kezdenek majd semmit a távolléted alatt, neked kell a szállodából, laptopról csinálnod, de nem haladsz, mert hol a strandra, hol az étkezőbe kell lemenni, úgyhogy a szabadságod után a nyakadba zúdul ismét az egész, persze az újabb feladatokkal együtt. Ki kell számolni a legoptimálisabb indulási időt, meg hogy hol és mikor érdemes tankolni, és miközben az autópálya-kapuknál araszolsz méterről méterre, bosszankodhatsz, és hallgathatod a házastársad kifakadásait, amiért valamit otthon felejtettetek, pedig ki volt készítve a nappaliban az asztalon vagy az előszobában a cipősszekrényen. Mérgelődhetsz, mert a szoba mégse a tengerre néz, egyébként is kisebb, a wifi mindig ledob, a takarítók hol a kontaktlencsetokot, hol a gyerek alvóállatát tüntetik el, az éjjeliszekrényről leverik a füldugót és a xanaxos dobozt. Az étkezéseknél tülekedni kell a szabad helyekért, utána sorban állni a svédasztaloknál, és persze hogy előtted viszik el azt, amit kinéztél. A strandon állandóan kéretlen tanúja vagy mások életének, lefröcskölnek, fejbekúrnak egy labdával, idegen félpucér testekhez érsz. Észvesztő a forróság, és miközben hőkatlanná változik a bolygó, mi nyaranta mégis egyre csak délebbre megyünk, mintha mindenképpen meg akarnánk perzselni magunkat.

A stockholmi szigetvilágban lévő Halsterőn áll az újonnan nyílt Hilda-villa. Itt vállal munkát Thomas és Louise. Mindkettejüket megtépázta az élet, és abban reménykednek, hogy a változás lehetőséget kínál számukra az újrakezdéshez. Egy napon Louise régi szerelmes levelekre bukkan a padláson. Vajon ki írta őket, és milyen egyéb titkokat rejt a Hilda-villa poros padlása? A Nyár a Hilda-villában arról mesél, milyen nehéz embernek maradni a nehézségek közepette, és arról is, hogyan lehet mások segítségével visszatalálni önmagunkhoz. Részlet A hajó meginog, amikor partot ér. Louise-t megcsapja a hínár és a só illata, az égen sirályok rikoltoznak. Ahogy kilép a szárazföldre, egy széllökés belekap citromsárga ruhájába, mintha a sziget közelebb akarná őt húzni magához. Eltart egy darabig, amíg újra hozzászokik, hogy végre szilárd talaj van a lába alatt. Miután még egy utolsó pillantást vet a hajóra, a kora nyári zöldben pompázó Halsterö felé fordul. A stockholmi szigetvilág egyik tagja ez, amelynek létezéséről néhány napja még egyáltalán nem is tudott. Ha Maja nem biztatja, Louise nem lenne itt. A lánya volt az, aki szólt neki, hogy nyárra az egyik szigeten lévő panzióban szüksége volna szakácsra. - Ugye nem akarsz egész hátralévő életedben telemarketinges lenni? - kérdezte Maja, és meglengette előtte az álláshirdetést. Nem, véletlenül sem, de a tévénél történtek óta senki sem akarta alkalmazni Louise-t. Sok mindent nem szeret a jelenlegi munkájában, de a legrosszabb az, amikor valaki felismeri a hangját. Ilyenkor azt hazudja, hogy nem, ő nem az a Louise Manning. De mégsem tagadhatja, hogy hiányzik neki az, aki egykor volt. A négyórás út alatt Slussenből Louise utánaolvasottHalsterö és a Hilda-villa történetének - az interneten csak néhány információmorzsát talált. A sziget állandó lakossága körülbelül ötven fő, de ennél jóval több a nyári vendég. A Hilda-villa étterme a hetvenes évek végéig működött, aztán bezárt. Az utóbbi években a turistáknak be kellett érniük a kis vendégkikötő kioszkjával, amely kocsma és kisbolt is egyben. Louise megáll a móló melletti információs táblánál. Bár a térképet üveglap védi, a párától hullámos lett a papír, a színét kiszívta a nap. Közelebb hajol, és mutatóujjával végigsimít a fagylalttölcsér alakú szigetet átszelő utakon. A sziget nyugati része széles és íves, kelet felé szűkül. Louise megnézte a Google-térképen, hogy a Hilda-villa a kikötőtől délre, onnan alig ötszáz méterre található. Halsterőről egyébként főleg erdőt és egy nagy szántóföldet mutatott a műholdkép. Egy Google-keresés az Akerholm Biofarm honlapjára vezette. Főleg repcét termesztenek, mellette burgonyát és néhány más zöldséget is. A gazdaság friss termékeinek gondolatára felébred benne néhány, eddig téli álmot alvó emlék. Louise megálljt parancsol a gondolatainak. Éppen egy állásinterjúra tart. Még nem írt alá semmilyen szerződést, és talán nem is fog. De Birgit Andersson, a Halsterői Helytörténeti Társaság tagja nagyon lelkesnek tűnt, amikor telefonon beszéltek. Ami nem meglepő, tekintve, hogy a tervek szerint már Szent Iván hetében - azaz kevesebb mint két hét múlva - beindulna az üzlet. Nyilván mohón kapnak minden segítség után.

Nincshof, az osztrák-magyar határon megbúvó falvacska nem bánná, ha elfelejtenék. Legalábbis ezen munkálkodnak az ,,oblivisták", ama három különös férfiú, aki mindenáron menekülni szeretne a rohanó idő elől. Ha már senki nem fog tudni róluk - gondolják -, ők és a falusiak szabadon és nyugalomban élhetnek. Nincshof egy helyi legenda szerint ugyanis valamikor régen pontosan ilyen volt: független és békés. Az oblivisták pedig éppen a tisztességben megőszült Erna Rohdieblt szemelik ki arra, hogy segítségükre legyen a Nagy Terv megvalósításában. Erna ritkán hallott nagyobb butaságot addigi hosszú életében, mint a falu méretű köddé válás ötletét, ám győz a kíváncsisága. Az oblivisták estéről estére összegyűlnek nála, hogy kenyér, szalonna és nádifüge-pálinka mellett dolgozzák ki a szükséges lépéseket. Sorra leszerelik a helységnévtáblákat, távol maradnak a tűzoltó- és egyéb ünnepségektől, a kerékpáros turistákat pedig bűzfallal riasztják el. Úgy látszik, minden terv szerint halad - ha nem volnának a városból érkezett új lakók! Kezdetét veszi egy kalandokban és fordulatokban gazdag nyár... Részlet a könyvből: Nincshof, a falu, ahol történetünk játszódik, első ránézésre olyan, mint minden falu: nincs benne semmi különös. Második ránézésre ugyanolyan egyedülálló, mint minden falu. Ott, ahol ma Ausztria keleti vége van, ahol csak nagyon tiszta napokon látszódnak a távolban az Alpok nyúlványai, amint még egyszer, utoljára fölágaskodnak; ahol más magaslat nem zavarja a tekintetet, ahol széles a láthatár és nagyok a vágyak, ott, a Fertő tótól, e sós, szürkésbarna pocsolyától nem messze, közvetlenül a Hanság-főcsatorna, a magyar határt jelző lusta patakocska mellett - ott bújik meg Nincshof a nádas sűrűjében. Néhány utca, néhány ház, szőlőskertek, uborkaföldek és körös-körül jó sok semmi. Télen süvít a szél e sík földdarab arctalan szürkésfehérsége fölött, és olyan hideget hoz, amely állítólag már nem egy embert megvakított. Nyáron nehézzé és nyúlóssá válik a levegő, akár a csiriz. Egyedül a tücskök kórusai hatolnak át rajta énekükkel. Aki Nincshofba érkezik, az oda is készült. A véletlen - soha nem vetemedne rá - senkit nem terel ide. Még akkor sem, ha - mint ebben a történetben - olybá tűnik. Hogy miért olyan ez a falu, mint bármelyik másik, az gyorsan elmondható. Van itt egy templom, egy kocsma sötét, súlyos fából készült csapszékkel, meg egy pékség, ahol ebédidőben az évek során teltsárgává színeződött csipkefüggönyökkel sötétítik el a kirakatokat. Az élők egyemeletes, fehér, vajsárga és égszínkék házakban laknak. A halottak egy elburjánzott temetőben, vén gesztenyefák alatt nyugszanak. Közöttük, mint minden faluban, ott lebeg néhány szent: néhány hősnő, néhány hős és néhány legenda. Hogy a falu nem olyan, mint bármely másik, azt csak az látja, aki közelebb megy hozzá. Az ajtókhoz illeszti a fülét, és hallgatózik, kifüleli az itteni kiejtést, amely másképpen szól, mint a környező falvakban. Csak egész kicsit másképpen. Aki hosszan néz a nincshofiak, különösen a nincshofi nők arcába, jó hosszan, észreveszi, hogy ezek különleges arcok. Csak egész kicsit különlegesek. Nem úgy, hogy leleplező ujjal mutathatnál rájuk, mondván: ,,Nézzétek! Ezeknek hosszabb az orruk, tisztább a szemük, szélesebb a szájuk!" Ami az arcok mögött rejlik: az a különleges. Annak, aki még soha nem járt ott, nagyon nehezen leírható. Hogy a falu nem olyan, mint bármelyik másik, azzal is összefügg - és itt kezdődne e legendák egyike, talán a legfontosabbik -, hogy egykor még sokkal kevésbé volt olyan, mint bármelyik másik falu. Hogy egykor pontosan milyen volt, és volt-e egyáltalán, azt ma már - minden jó legenda természete ilyen - szinte senki nem tudja biztosan. És ez - minden jó legenda természete ilyen - nem is lényeges. Sokkal lényegesebb, hogy aki akarja, vitathatja, és - talán ez a leglényegesebb - álmodozhat róla. Még akkor is, ha Nincshofból mára szinte teljesen eltűntek a vitatkozók és álmodozók. Szinte.

Allan Karlsson, az immár százegy éves ember újra lecsap, és megint fenekestül felforgatja a világot (pedig csak koktélozgatni szeretett volna Bali szigetén). Persze a világ sem marad adós, és egy tablet segítségével teljesen kibillenti önmagából a szeretni való csibész öregurat, aki rájön, hogy a világ alapvetően teljesen el van fuserálva. És ha már a dolgok sűrűjében találja magát, miért is ne próbálna meg segíteni a világon, amúgy karlssonosan? Ebben olyan fontos személyek lesznek a segítségére (vagy éppen akadályozni próbálják), mint Kim Dzsongun, a pukkancs észak-koreai diktátor, a megfontolt Merkel, a ravaszdi Putyin, a tökkelütött Trump, a német titkosszolgálat, a svéd külügyminiszter, a fél ENSZ, de mindenekelőtt a régi jóbarát, az enyveskezű Julius. Lesz-e szuper atombombája Észak-Koreának? Megalakul-e végre a legbrutálisabb svéd náci párt? Sikerül-e kinyiffantania valakinek csetlő-botló hőseinket? Jonasson fergeteges humorú könyvéből mindenre megnyugtató választ kapunk. A skandináv humor nagymesterének regénye most új kivitelben, de változatlan tartalommal kerül a magyar olvasók kezébe. Részlet a könyvből: Luxuskörülmények között élni egy paradicsomi szigeten mindenkit elégedettséggel töltene el, akárkiről legyen is szó. Allan Karlsson azonban soha nem volt akárki, és élete százegyedik évében sem tervezte, hogy az legyen. Egy ideig kielégítette, hogy nyugágyban üldögélhet egy napernyő alatt, és ha int, különféle színű italokat szolgálnak fel neki. Kivált akkor, ha egyetlen és legjobb barátja, a megrögzött tolvaj, Julius Jonsson is ott ül mellette. Az öreg Julius és a még öregebb Allan azonban hamarosan elunták, hogy nincs más dolguk, mint a Svédországból egy bőröndben véletlenül magukkal hozott milliók elköltése. Nem mintha nem dúskáltak volna a szórakozási lehetőségekben. Csak ezek egy idő után egyhangúvá váltak. Julius megpróbálkozott azzal is, hogy kibérel egy százötven láb hosszú jachtot, személyzettel, hogy Allan és ő horgászbottal a kezükben a fedélzeten üldögélhessenek. Kellemes kikapcsolódás lehetett volna, ha szerettek volna horgászni. Vagy szerettek volna halat enni. Így azonban a jachtkirándulásokon a két barát ugyanazt csinálta, amit a parton szokott. Semmit. Apropó sok pénz és semmittevés: Allan azt találta ki, hogy áthozatja Amerikából Harry Belafontét, hogy elénekeljen három számot Julius születésnapján. Harry ott maradt vacsorára is, pedig azt már nem fizették neki. Végül az egész estét ilyen alapon töltötte el velük. Allan azért választotta Belafontét, mert úgy tudta, hogy Julius nagyon kedveli az új, fiatalos zenét. Julius méltányolta a gesztust, és egy szóval sem említette, hogy az illető művész a második világháború vége óta már nem fiatal. Hiszen Allanhoz képest szinte még gyerek. A világsztár látogatása Bali szigetén nemigen kavarta fel a szürke hétköznapok állóvizét, Allan és Julius életére mégis jelentős, hosszan tartó hatást gyakorolt. De nem azzal, amit énekelt vagy mondott. Hanem azzal, amit elutazása előtt, a reggelihez magával hozott. Egy lapos, fekete szerkentyűvel, aminek egyik oldalán egy kiharapott alma díszelgett, a másik oldala pedig egy képernyő volt, ami kivilágosodott, ha nyomkodták. Harry meg csak nyomkodta, nyomkodta. És időnként morgott valamit. Aztán felnevetett. Rögtön utána megint mordult egyet. Allan soha nem szokott kíváncsiskodni, de mindennek van határa. - Távol álljon tőlem, hogy Belafonte úrfi magánügyeit firtassam, mégis bátorkodom megkérdezni, hogy most mivel foglalatoskodik? Történik valami abban az ... izében? Harry Belafonte rájött, hogy Allan még soha nem látott tabletet, és nagy élvezettel kezdte magyarázni a működését. A gép meg tudja mutatni, mi történik a világban, mi történt régen és jószerivel azt is, mi fog történni ezután. Gombnyomásra megjelenik benne minden elképzelhető kép és film. És sok elképzelhetetlen is. További gombok megnyomására megszólal benne mindenféle zene. Ha kell, a gép beszélni is tud. A jelek szerint nő volt. Siri.

Ebben a gyönyörűen illusztrált naptárban az évet Paulo Coelho műveiből válogatott idézetek kísérik végig. Paulo Coelho, akit emberek milliói a szavak alkimistájaként tartanak számon, napjaink egyik legbefolyásosabb szerzője. Könyvei nemcsak a bestsellerlistákat vezetik, de társadalmi és kulturális párbeszédet is gerjesztenek. A műveiben érintett témák, eszmék és filozófiák sok olvasó vágyát teljesítik be, olyanokét, akik a saját útjukat és a világ újfajta megértését keresik. Catalina Estrada már gyerekként ráeszmélt szülőhazája, Kolumbia vibráló és buja természetére. Jelenleg Barcelonában él, de nemzetközileg elismert illusztrátorként sem felejtette el a gyökereit. Munkáiban, erőteljes színhasználatában ma is jelen van ugyanez a csodával teli rajongás.