A Kamaszok című sorozat alkotójától Mi az, amit elmondanál a fiadnak, mielőtt szembenéz az első igazi kudarcával, először törik össze a szívét vagy a saját lábára áll? Hogyan tanítanád meg arra, hogy erős legyen és magabiztos, nem pedig agresszív és domináns? Hogyan vezetnéd egy boldog, szeretetteljes és sikeres felnőttkor felé? A Levelek fiainknak üzeneteit apák írták fiaiknak a modernkori apaság kihívásairól és arról, mit jelent férfinak lenni. Javier Bardem és Riz Ahmed színészek, Louis Theroux dokumentumfilm-rendező és az olimpikon Tom Daley mellett sok más, különböző élethelyzetű apa írta meg tanácsait, anekdotáit, nyíltan beszélve örömeikről és mindarról, amit megbántak. A Levelek fiainknak reménnyel, félelemmel, szégyennel és büszkeséggel teli gyűjtemény, a modern apaság néha kusza, gyakran örömteli és mindig összetett valóságának őszinte lenyomata. A szerzőkről Stephen Graham Golden Globe és Emmy-díjas színész, akit a Kamaszok (Adolescence) című sorozat főszerepéről ismerhetünk, melynek társszerzője, írója és producere is volt. Emellett szerepelt többek között Guy Ritchie legendás mozijában, a Blöffben, a BAFTA-díjas Forráspont és az Ezer bokszütés című filmekben, illetve a Birmingham bandái című sorozatban. Orly Klein pszichológiaoktató, kutató, több mint két évtizedes szakmai tapasztalattal rendelkezik a University of Brighton és a Brighton Met intézményekben. Pályafutását hajléktalan emberekkel végzett munkával kezdte London belvárosában, ez alapozta meg érdeklődését a társadalmi kirekesztés és a közösségi szerveződések iránt. Számos publikációja jelent meg a valóságshow-k, az átalakító műsorok kultúrája, a fogyatékkal élő családtagokat nevelő családok, valamint az éhezés okozta trauma témakörében. Részlet a könyvből: Stephen Graham előszava El sem tudom mondani, milyen boldog vagyok, amiért ez a könyv eljuthatott hozzád. Úgy érzem, ennél jobb folytatása nem is lehetne annak, mint amit a Kamaszok című sorozatunkkal elkezdtünk. A sorozatnak az volt a célja, hogy beszélgetést indítson szülők és gyermekeik között. A sorozat elementáris hatása után egyik barátom, Jude, azzal hívott fel, hogy megkereste őt Orly egy új könyv ötletével. Amikor Orly fia betöltötte a tizenharmadik évét, ő megkérte néhány férfi ismerősét, írjanak a srácnak pár iránymutató sort arról, mit is jelent férfinak lenni. Jude úgy vélte, egy ilyen projekt engem is megmozgathat, így aztán egy hétvégére beköltözött hozzám és feleségemhez, Hannához, hogy átbeszéljük a könyv ötletét, ami lehetőséget adna a szülőknek, hogy tovább folytathassák a sorozattal indított párbeszédet. Úgy döntöttünk, kifejezetten azt kérjük majd az apáktól, írjanak a fiaiknak, mivel minden valószínűség szerint ez a legnagyobb hatású kapcsolat az apák életében. Orly projektje egy olyan kezdeményezést indított el, ami lehetőséget adott, hogy a mélyére ássunk az apa-fiúk kapcsolatnak, boncolgassuk ezt a nagyon is személyiségformáló és izgalmas kötődést, miközben arról is beszélgetünk, mit gondolunk a saját apáinkról, őszintén szembenézzünk azzal, mit kaptunk tőlük és mit nem, és mondjuk el nyíltan, mi az, amit apaként meg kell tennünk értük és amit meg kell(ene) beszélnünk velük. Akár tetszik, akár nem, végül is mi vagyunk a fiaink legfontosabb példaképei. Ha segíteni szeretnénk nekik, ha azt szeretnénk, hogy kibontakozzanak, szeretve érezzék magukat, biztosak lehessenek önmagukban, érezzék, hogy tartoznak valahová és jó emberekké váljanak, akkor bizony beszélgetnünk kell velük. Tagadhatatlan, hogy mára az apa-fiú-viszony elementáris változásokon esett és esik át, az emberek legtöbbjének pedig különböző elképzelései és elvei vannak, hogy ennek a kapcsolatnak milyennek is kellene lennie. Az elmúlt ötven évben, szerencsére, az is megváltozott, hogy mit is jelent férfinak lenni. Tisztában voltam vele, hogy a sorozatunkban kényes témákat érintünk, sokak számára nehéz ezekről beszélni. Úgy gondoltam ezért, hogy nagyszerű lenne, ha a levelek segítségével áthidalhatnánk ezt az űrt, mivel ezek kevésbé direkt kommunikációt tesznek lehetővé. Abban reménykedem, hogy ez a könyv segíti az apákat és fiaikat, hogy a mai világban megtalálják a helyüket. Amikor közzétettük a felhívást, és arra kértük az apákat, hogy a portálunkon keresztül küldjék be leveleiket, elképesztő mennyiségű válasz érkezett. Fantasztikus volt. Több, mint ezerhatszáz levelet kaptunk. Ez részben annak a nagyszerű munkának volt köszönhető, amit a Bloomsbury-csoport a felhívás terjesztésébe fektetett. Alapvető követelménynek tekintettük, hogy közel s távol mindenféle élethelyzetű apát bevonjunk. Olyanokról is szerettünk volna hallani, akik általában nem vesznek részt ilyesmiben vagy akiknek esetleg semmilyen hozzáférésük sincs a mienkhez hasonló portálokhoz. Ezért aztán a szervezőcsapat a felhívást könyvtárakba, börtönökbe, közösségi és segítőközpontokba is elküldte. Katy, Ben, Amy, Trâm-Anh, Jenny és Paula összehangolt erőfeszítéseinek köszönhetően a világ minden részéről kaptunk leveleket különböző szociális hátterű, neveltetésű, vallású és kultúrájú apáktól, a vécépucolótól egészen a jogászig. Kaptunk levelet leendő és fiaiktól elidegenített apáktól, egyedülállóktól vagy azonos neműektől, olyanoktól, akik elvesztették fiukat és olyanoktól, akik éppen egy hosszú hallgatás után tudták meg, hogy apák; apáktól, telve reményekkel és megbánással, azoktól, akik épp a zűrös álmatlan éjszakákat gyűrik, a tinédzserévekkel és az üresfészek-szindrómával küzdenek, apáktól, akik az oldalvonalon kívülről szorítanak fiaiknak vagy éppen most próbálnak beletanulni abba, hogy fiaik nem nagyon akarnak olyan dolgokat művelni, amiket a fiúktól általában elvárnak, de olyanoktól is, akik már nagyapák lettek, apáktól, akiknek neurodivergens vagy gyenge kifejezőkészségű gyerekük van, apáktól, akik gyermeke tanulási nehézségekkel küzd az iskolában... Mindannyian itt vagytok e könyvben, amelyben megosztjátok másokkal a tanácsaitokat. Mikor avatkozzunk be valamibe, mikor dőljünk csak egyszerűen hátra és hagyjuk, hogy a fiaink maguk oldjanak meg egy problémát, mikor kezdjük el a kérdőre vonást természetesen mindig azzal a fenntartással, hogy ne ítélkezzünk, amikor gyermekünk megpróbálja a saját útját járni? Mikor engedjünk el dolgokat? Mikor mondjuk, ,,szeretlek" és ,,büszke vagyok rád"?

,,Niffenegger zseniálisan játszik időből épített elvarázsolt kastélyában. The New Yorker ,,Szívbe markoló... magával ragadó, felkavaró." USA TODAY ,,Megindító tanúságtétel az igaz szerelem időn átívelő erejéről." Marie Claire ,,Erőteljes és eredeti love story... lenyűgöző utazás." People ,,Varázslatos élmény az elejétől a végéig." Elle Az időutazó feleségében megkedvelt szereplők élete folytatódik Audrey Niffenegger új regényében, amely bizonyára az újdonsült olvasókat is lenyűgözi majd. Alba DeTamble időutazó; akárcsak az édesapja, kiszámíthatatlanul jár-kel az évtizedek között. Jövőkbe pillant be, amelyeket nem érthet, és múltakba, amelyeken nem változtathat. Legsúlyosabb teherként mégsem ez nehezedik rá, hanem egy titok: két különböző férfiba szerelmes. Mindkettejük mellett más várna rá. Zach a jelenben él, és nem tudja követni Albát, amikor az eltűnik. Oliver viszont ugyanolyan időutazó, mint amilyen ő maga. Ahogy Alba féktelenül száguld egyik időből a másikba - tüntetésektől felbolydult chicagói utcákról a kísérteties, időtlen Sárga Házba, az Elveszett Lelkek Múzeumának digitális folyosóira vagy egy jövőbeli, víz alá került Londonba -, szembe kell néznie egy kérdéssel: Hogyan lehetséges szeretni és értelmes életet élni az egyre zaklatottabb, széthulló világban? Részlet: A nevem Alba DeTamble, és időutazónak születtem. Persze mind azok vagyunk, de a legtöbben lassan, araszolva haladnak, a másodpercek és percek mentén, amelyek aztán kérlelhetetlenül egy teljes életté gyarapszanak. Az én testem ezt káosszá változtatja: a jelen kicsúszik a markomból, és hirtelen máskor és máshol vagyok, meztelenül, összezavarodva, nem állok készen a helyzetre, és félek, de már belenyugodtam, hogy teljesen véletlenszerűen órák vagy akár egész napok esnek ki, aggódom, nehogy kicsússzon a számon valami, aminek nem kéne, és remélem, hogy nem okozok botrányt. Néhány génem pont jól került rossz helyre ahhoz, hogy ilyen szerencsétlenül viszonyuljak a jelenhez, ne tudjak alkalmazkodni hozzá, valami mindig bezavarjon. Szerettem időutazni, és azt kívántam, bár abbamaradna; láttam, mit tett apukámmal. Meghalt, ötéves koromban. Az időutazás ölte meg, és az időutazás veti vissza őt újra meg újra az életembe. Nem egyszerű találkozni apámmal, mert általában olyan vidámnak tűnik. Sose árulom el neki, mi vár rá. Elrontaná azt a kis időt, amit együtt tölthetünk, és különben is, mi értelme lenne? Semmin nem tudunk változtatni. Az idő megkerül bennünket; csakis azt tehetjük, amit már megtettünk, együtt kell működnünk a már megtörténtekkel, azzal, ami meg fog történni. Semmit nem vihetünk magunkkal, se pénzt, se ruhát, csak az emlékeinket. Hathatunk másokra, megsebesülhetünk vagy meg is halhatunk, cselekedhetünk, létezhetünk és beszélhetünk, de semmilyen tettünk nem változtatja meg azokat a dolgokat, amelyek már megtörténtek.

Sin Szerjon élete a történetek körül forog. Nap mint nap rengeteg ember keresi fel régimódi asztalkáját egy hívogató kis kávézóban, hogy megossza vele az életét és választ kapjon a problémáira, a fiatal nő ugyanis tarot-kártyát vet. Amikor azonban érkezik egy titokzatos megkeresés, Szerjon élete felfordul: rájön, hogy ahhoz, hogy másokon segíthessen, először a saját életének kérdéseire kell válaszolnia. A könyv az olvasót is belső utazásra hívja: inspiráló, megható történet önmagunk megtalálásáról, belső erőről és arról, hogy az álmaink nem véletlenül születnek meg bennünk. Részlet a könyvből: - A tarot nem megváltoztathatatlan végzet, hanem útmutatás és tanács. Ha az önök számára kedvezőtlen lapok jönnek elő, és hajlandók együtt dolgozni ezeken az akadályokon, a jövő is alakítható. Ne aggódjanak túlságosan. Egyenként fordítottam fel a kártyákat. A hölgy kedvesen bólogatott. Arra gondoltam, hogy olyan, mint egy apró madár, akit még soha nem ért sérülés. Átfutott rajtam a sejtelem, hogy talán az első sebet éppen ez a férfi ejti majd rajta. A vidám és tiszta lelkű kismadarak gyakran elveszítik a ragyogásukat, amikor olyasvalakit szeretnek meg, aki nem viszonozza az érzéseiket ugyanolyan hévvel. Amikor darabokra hullik az a rendíthetetlen hit, hogy a szeretet, amit adnak, ugyanakkora vagy még nagyobb mennyiségben tér vissza, akkor gyakran az önképük is vele omlik. Egész addig, amíg nem találkoznak valakivel, aki képes ezt a hitet megőrizni. Néha azonban egyes nők kismadárból rózsává alakulnak. A megsebzett madár helyén törékeny, mégis tövises rózsa bont szirmot. Ezek az érzékeny, ártatlan nők újra és újra elveszítik a fényüket, majd visszaszerzik, aztán megint elveszítik, és közben valami egészen új lénnyé formálódnak. Nem tudom, nevezhető-e fejlődésnek, mert a változás nem mindig jó irányú. - Hm... a jelenlegi helyzetük... kissé nehezen értelmezhető - mondtam a lapokra nézve. - Mintha lenne benne némi bizonytalanság. A férfi talán úgy érzi, hogy ez a kapcsolat túl érzelmes... - Mi? Tényleg? Szívem, komolyan így gondolod? A nő játékosan oldalba bökte a párját. Nem fog válaszolni. Talán nem is érzi szükségét annak, hogy válaszoljon. Ekkor ismét rezegni kezdett a telefonom a zsebemben. A vibrálása éppolyan volt, mint a bennem feszülő nyugtalanság. - Ugyanakkor a kérdező szerint túlságosan higgadt a kapcsolat. - Pontosan! - A férfi inkább megfontolt, kiegyensúlyozott típus, olyan ember, akinek nincsenek nagy érzelmi kilengései. Úgy érzem, a kérdezőt kissé gyerekesnek és csapongónak látja. Ez, ha igaz, éppen az ő bája. Ebben nincs semmi rossz. - Tényleg ennyire éretlennek tartasz? A nő rosszalló pillantást vetett a férfira, ám ajkán szeretettel teli mosoly ült. Közben a második rezgés is abbamaradt. Az életben a problémák, váratlan események és balesetek nyolcvan százalékát az időzítés okozza. Így annak is oka van, hogy most nem tudom felvenni a telefont. Valamiféle különös időzítés úgy ítélte meg, hogy a kettőnk útja ebben a pillanatban nem ugyanabba az irányba tart. Így akartam gondolni erre. Mert ha nem tennék, legszívesebben azonnal elküldeném az előttem üldögélő, enyelgő szerelmespárt. - Tehát önök... a jövőjük...

Miklya Luzsányi Mónika legújabb regényében ismét egy méltatlanul félreértelmezett, erős nőalak valódi történetéről ír. Míg a grófnőre még a történészek is úgy tekintettek évszázadokon keresztül mint véreskezű sorozatgyilkosra, a szerző friss kutatásokra támaszkodva merőben új Báthori Erzsébet-képet fest fel. Egy olyan nőét, aki korát megelőző szaktudással és halált megvető bátorsággal szembeszállt az akadályokkal - nem csupán a betegségekkel, de a tudatlansággal, a boszorkányüldözéssel és babonás félelmekkel is. Részlet a könyvből: Hirtelen mély csend állt be. A férfibánat legmélyebb bugyraira bukkantak. Mert mi lehetne nagyobb fájdalom egy főúrnak, mint fiútlanul meghalni? Ekkor Thurzó törte meg a csendet, hogy kicsit felvidítsa a társait: - Nekem most nagy a reménységem... Az első feleségem, Zsófia, Isten nyugosztalja, csak leányokat szült. De ez a mostani biztos megáld fiúval. - Két esztendeje vagytok házasok, fiam - horkant fel Nádasdy, mintha Thurzó, a tejfölös szájú mamlasz sértené a fájdalmát. - Aztán hol van az a pulya? Nemhogy fiú, de még leány sem! Legalábbis ettől az asszonytól nincs egy sem, csak az előzőtől! - Még nincs! De lesz! Hamarost lesz! - védte magát Thurzó. - Bécsből hozattam orvosdoktort Erzsébetemnek, meg egy anabaptista medikuszt is. - Azok értenek hozzá - bólintott Nádasdy, mert az anabaptista orvosok hírneve messze járt. - Lásd, az én Erzsémnek is van füvesasszonya. Amikor fiút fogant, azt csak anyám receptjével kúrálta. Vagyis hát Gáspár mesterével, ki anyám orvosa volt. De lásd, hiába született meg a kis Ferke. Gyenge volt az erre a világra. Azóta meg... Semmi... - sóhajtott a pákozdi bortól meghomályosult szemmel Nádasdy. Thurzó azonban felkapta a fejét a szóra. - Aztán az a csodareceptúra megvan még? - Milyen receptúra? - kérdezte kótyagosan Nádasdy, mert már el is feledkezett Gáspár mesterről meg a praktikáiról. - Gáspár mesteré. - Még... meg... - És azt nem lehetne... Nem tudná a nagyasszony elküldeni azt a receptúrát az én feleségemnek?

Iglódi Csaba a Dreher család négy generációja után egy másik legenda köré szőtt regényt. A Gerbeaud név hallatán mindenkiben ízemlékek törnek fel, krémesek és roppanós cukorrétegek, sütemények és a szájban lassan szétolvadó csokoládék és bonbonok. Egy ikonikus cukrászda hangulata és illatai. De vajon mennyit tudunk a fogalommá vált név mögötti családról? Egy biztos; miután elolvastuk Iglódi regényét - ami behúz és ott is marasztal a 19. század második felében -, egy egész korszakot fogunk sokkal, de sokkal jobban ismerni. Vegyünk egy céltudatos, szorgalmas és nem utolsósorban tehetséges fiatalembert. Kövessük nyomon, míg Svájcban, Párizsban és Bécsben cukrászati trükköket és fortélyokat les el, ízletes finomságokat kísérletez ki. Életét bolondítsuk meg kalandokkal, és mindenképp fűszerezzük meg szerelemmel. Ne aggódjunk, hogy túl édes lesz, mert a féltékenység, az árulások és csalódások mindig hagynak némi keserűséget maguk után. Hősünk addig nem nyugszik, amíg az ízek össze nem érnek, és a megálmodott vállalkozást valóra nem váltja. A siker illékony jószág, könnyen lába kél. A fél szemünket mindig a tűzhelyen kell tartani, hiszen a tej is akkor fut ki, amikor lanyhul a figyelem. Pont úgy, ahogy a szerencse is hajlamos elpártolni, különösen akkor, ha az irigyeink magukhoz csalogatják. Iglódi Csaba megszállott mesélő. Olyan élvezettel kalauzolja az olvasót a Genfi-tó partjára, mint kávéillatú cukrászdákba, forró sütők elé vagy éppen szivarok és habzó sörök mellett kötött férfias egyezségek helyszínére. Ott lehetünk a tejcsokoládé és a macskanyelv hódításának kezdetekor, egy vállalkozás megszületésénél és egy családdá válás meghitt pillanatainál éppúgy, mint az üzleti élet szövevényes és néha gátlástalanul aljas jeleneteinél. A megfontolt üzleti és az ösztönös szívügyi döntések, de legfőképp a teret követelő tehetség regénye a Gerbeaud-rapszódia. Engedjük, hogy elcsábítson, ízlelgessük lassan, és hagyjuk, hogy egy valaha lehetett világba repítsenek a lapok. Mert egy jó regényből, akárcsak a jó csokoládéból, a sok sem elég. Részlet a könyvből: Két cukrász, három segéd, két inas, két kiszolgáló a pult mögött, egy az asztaloknál, egy pénztáros, egy raktáros. Belőlük állt a csapat. A karmester pedig, aki irányította őket, az üzletvezető volt. Összesen tizenhárman feleltek a Gerbeaud és Weiss név alatt hamarosan megnyíló ékszerdobozért. Émile pontosan úgy beszélt magáról, ahogy a Saint-Étienne-i újságok megírták a történetet. Talán még azt is elhitte, hogy maga a császár igyekezett őt Bécsben tartani... Deprimont olyan tökéletes legendát épített köré, hogy azt már csak elrontani lehetett. Gerbeaud röviden beszélt a barátjáról, Weissről, és említette Esthert, a menyasszonyát. Johannes Ramseyer repesett a boldogságtól. Kerek arcán boldogság tükröződött. Émile végül azzal a meggyőződésével lelkesítette az alkalmazottakat, amiben mindennél jobban hitt. - A mi álmunk - itt Weissre nézett - a visszatérő vendég. Az, aki nem csak kipróbálja a csokoládéinkat és a süteményeket, hanem újra és újra megkívánja őket. De nemcsak magára gondol, hanem a szeretteire is, akik talán annyira messzire laknak, hogy nem is tudnak eljönni hozzánk. Ő viszont útba ejt minket, és hazaviszi a termékeinket. Körülnézett a teremben. Lassan fordította csak körbe a fejét. Ügyelt arra, hogy - ha egyetlen pillanatra is, de - mindenki szemébe belenézhessen. Fáradt, de csillogó tekintetekkel találkozott. Utolsónak Werther asszony maradt. Valamennyien készen álltak arra, hogy csatába induljanak a város kegyeiért. - Ugye tudják, hogy miért nyitják ránk majd újra és újra az ajtót? Valamennyien megtanulták a leckét. Volt, akinek ez könnyebben ment, akadt, akinek csak sokadszorra, de a végére már mindenki tudta. Az inasok is ugyanúgy, mint az üzletvezető asszony. - Miattunk - mondták csaknem egyszerre. A férfiak inkább dörmögve, a nők a maguk csendesebb módján. Senki sem mondta nekik, de szinte egyszerre húzták ki magukat. - Nem hallom! Eresszék ki a hangjukat! A következő ,,miattunk" már felharsant, és kihallatszott az üzletből. A várakozók összenéztek. Nem tudták mire vélni a hangoskodást. - Igen, maguk miatt. A vendégnek éreznie kell, hogy nálunk nemcsak várják, hanem vissza is várják őket. - Azt is, aki csak egyetlen frankot költ el? - kérdezte az egyik pénztáros. - Pontosan. Néhány arcon értetlenséget látott. Elővette a zsebóráját. Ránézett, és megállapította, hogy maradt még néhány percük a nyitásig. - Akkor is, ha csak egyetlen frankot költ, vagy még kevesebbet. Akkor is, ha egy egész polcnyi édességgel távozik, és akkor is, ha egyetlen süteményt rendel. Sőt! Különösen akkor. Mert a szegény ember pénzét sokkal jobban meg kell becsülnünk, mint a gazdagokét. Weiss a barátja mögött állt. Egyetértően bólintott, előrelépett, és azzal a mozdulattal át is vette a szót. - A legfontosabb szabályt már hallották, de azért van még néhány. Tiszta körmök. Tiszta kesztyű. Tiszta pult. Pontosan kiszámolt visszajáró. Nincs vita a vendéggel. Nincs türelmetlenség. Ha valaki tanácstalan, segítünk. Ha valaki várakozik, észrevesszük. - És ha valaki elégedetlen? - kérdezett közbe az egyik kiszolgáló. - Akkor különösen figyelünk rá. Azzal, hogy elégedetlen, a legtöbb esetben rajtunk segít. Szünetet hagyott, hogy mindenki alaposan megemészthesse azt, amit mondott. Aztán ugyanott folytatta. - Mindenkinek tudnia kell, hogy nálunk a legjobbat kapja. Sokan jönnek majd be hozzánk, mert a barátom híre megelőzött bennünket. Gerbeaud felé fordult, meghajolt az irányába. A lényeg csak ezután következett. Emelt hangja betöltötte a vendégteret. - Ez az előnyünk, de csak akkor ér valamit, ha élünk vele. Az itteni emberek keményen dolgoznak. Önök tudják a legjobban, hiszen nálam sokkal jobban ismerik a szomszédaikat. Nem szórják a pénzüket. De ha már költik, akkor ott fogják, ahol figyelnek rájuk. Ahol a kedvükben járnak. Ahol a csokoládé mellett jó szót is kapnak. A jó szónak ára nincs, de értéke van. Az alkalmazottak összenéztek. A tartásukon is látszott, és az arcuk is arról árulkodott, hogy mindent megtesznek majd. ,,Járjanak a vendégek kedvében, de vigyázzanak a méltóságunkra!" Gerbeaud-tól legalább ezerszer hallották ezt az intelmet. Már álmukból felkeltve is el tudták mondani. Együtt és egyenként is részesei akartak lenni annak a történetnek, ami a következő percekben kezdődik majd.

Vajon mitől lesz igazán szép a karácsony? Mi magunk nemesítjük meg az ünnepet, vagy az tesz ránk olyan hatást, hogy a legelőnyösebb arcunkat csalogatja elő? Mi marad meg jobban bennünk, a vidám és önfeledt percek, vagy ha valami beárnyékolja a várva várt pillanatokat? A kötet szerzői az erdélyi havasoktól a második világháború színterén át a polgári szalonokig kísérnek el minket és elevenítik fel legemlékezetesebb karácsonyaikat. A kötetben Ady Endre, Benedek Elek, Berde Mária, Füst Milán, Gulácsy Irén, Heltai Jenő, Jókai Mór, Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Neubauer Pál, Örkény István, Petelei István, Salkaházi Sára, Sipos Domokos, Szabó Magda, Szomory Dezső, Tersánszky Józsi Jenő és Tömörkény István novelláit gyűjtöttük egybe.

E kötetbe olyan munkáim kerültek, amelyekből filmek s tévéjátékok forgatódtak, esetleg éppen azért íródtak, hogy a nagy ezüstvászonra, avagy a képernyőre kerüljenek. A rendezők vezényszava az ENNYI! - leállhat a kamera és a hangrögzítő. Esetemben a cím második jelentése: íme az utolsó Karcsú Könyv, tízet terveztem, annyi lett, slussz, vége. Vámos Miklós Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024) Cím nélkül (2024) Utána tánc (2025) Tollseprű (2025) Kerülő (2026) Részlet: Pusztán azért, mert valakinek a mondataiból olykor hiányzik az állítmány, még nem biztos, hogy nem állít semmit. Esetleg épp ellenkezőleg: túl sok mindent szeretne kifejezni egyszerre. Ámbár tanár úr képes végigbeszélni az egész órát anélkül, hogy egyetlenegy mondatát befejezné. Minden reggel pontban hatkor kel, noha menetrendszerűen fölébred négykor és ötkor is. Forró zuhanyt vesz, majd jéghideget, a víz tűszúrásait mélyről jövő horkantásokkal viseli, e harsány hrrrrrrrrr! ellen az apja, idősebb Baradlay Rómeó, már sokszor tiltakozott: Miért kell nekem a te hörgésedre riadnom legszebb álmaimból? Ifjabb Baradlay Rómeó mindig elnézést kér, ám másnap reggelre tökéletesen megfeledkezik erről, csupán a hrrrrrrrrr! utolsó harmadánál jut eszébe, akkor magába fojtja, amennyire tudja. Ha már elkezdted, fejezd be, te tökfej! - kiáltja az apja a rabicfalon túlról. Időközben fölkelt, a konyhában szorgoskodik. Mire sötétszürke, mellényes öltönyében kidöcög a konyhába, az apja elkészítette a teát és a vajas pirítóst. Leülnek a két hokedlire, szertartásosan jó étvágyat kívánnak egymásnak. Ámbár tanár úr az öreg Pacsirta rádió hangjelzéséhez állítja, majd fölhúzza Omega zsebóráját, mely ebben a családban érettségi ajándékként száll apáról fiúra. Nincs kinek továbbadja, gondolja idősebb Baradlay, ahányszor meglátja. Kis ideig csak a sült kenyerek ropognak, majd az apa megjegyzi: Na, megint egy jó hosszú nap kezdődik! A fiú pedig hozzáfűzi némán: És van pofád ezt most megint, immár háromezer-ötszázhatvannyolcadszor! Egyszer kiszámolta, hányadik kettesben elköltött reggelinél tartanak az anyja halála óta. Ámbár tanár úr bízik a számokban. A Pitagorasz-tételben még sosem csalódott, ánégyzet plusz bénégyzet mindig cénégyzet, ha szocializmus, ha kapitalizmus, ha fasizmus... de csitt! tanárember a politikával inkább ne... soha.

Cassie harminchét éves, vonzó nő: a haja sűrű, csokoládébarna, fényes, köszönhetően a prémium szépségápolási termékeknek, amikhez a munkája révén jut hozzá, a melle még mindig meglehetősen feszes. Cassie jó barátnő, jó testvér, kedves, vicces és figyelmes, a munkája izgalmas, mégis egy nevetségesen kicsi albérletbe tér haza esténként, valóságshow-rajongó lakótársa és követelőző macskája társaságába. Cassie legjobb barátnője, Lucy álomszerű életet él: óriási ház nagy kerttel, két imádnivaló kamaszlány, szerető férj. Cassie gyakran időzik náluk, van azonban valami, ami megnehezíti ezeket a baráti találkozókat: Lucy férjének legjobb barátja, Marc, a dúsgazdag, öntelt, félig francia üzletember, aki tizenhat éve, első, katasztrofális találkozásuk óta keseríti meg Cassie életét. Egy tragikus titoknak köszönhetően azonban Cassie-nek és Marcnak össze kell fognia, hogy tökéletes születésnapi meglepetéshétvégét szervezzen Lucy számára a nyár utolsó napjain. Sarra Manning regénye igazi keserédes, nyárvégi olvasmány igaz barátságról, váratlan szerelemről, szenvedélyről; néha könnyfakasztó, néha nevettető történet arról, hogy a befejezésnek nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy boldog legyen. Részlet a könyvből: Marcé volt az utolsó ház a soron. Cassie csengetett a kaputelefonon, és izzadó tenyerét a farmerjába törölte. A hőmérséklet huszonöt fok körül volt, és az elmúlt hetek fojtogató páratartalma nélkül, ami azt jelentette, hogy Cassie-nek kizárólag az idegesség és nem a hőség miatt volt nedves a tenyere. El sem tudta képzelni, hogy mitől ideges. Hiszen csak Marc volt. - Cassie? - áradt ki Marc hangja a kaputelefonból. - Beengedlek, csak nyomd meg erősen az ajtót. Aztán megérkezett az ígért nyitóhang, Cassie kinyitotta a nehéz faajtót, és belépett az oroszlán barlangjába. Az oroszlánbarlangok között ez egy elég különleges darab volt. A ház kissé túldíszített külseje megtévesztő volt, mert odabenn minden fehéren szikrázott, világos és légies benyomást keltve, meglepően impozáns mérete pedig nem derült ki az ingatlanos képekből, amiket Cassie tüzetesen átnézett. A ház teljes hátsó, három emelet magasra nyúló üvegfala miatt fény árasztotta el a teret. Cassie lépteket hallott a feje fölül, felnézett, és meglátta Marcot, amint lefelé tart azon a veszélyes, nyitott lépcsőfokos, üveg csigalépcsőn, ami uralta a nyitott terű nappali és konyha közepét. Cassie ismét a farmerjába törölte a kezét, és kihúzta magát. - Miért álldogálsz az ajtóban? - érdeklődött Marc. Sötét farmer és szürke póló volt rajta, mezítláb állt, a haja nedves, mintha csak a zuhany alól jött volna ki. Nyugodtabbnak tűnt, mint általában, ami ironikusnak hatott, mert Cassie úgy érezte, hogy neki a puszta feszültségtől néhány törékenyebb és finomabb csontja menten elpattan. - Álldogálok, mert nem vagyok biztos benne, hogy maradok - kezdett bele az előre megírt beszédébe. Marc felvonta a szemöldökét, keresztbe tette a karját, és kezdett hasonlítani szokásos gúnyos, öntelt önmagára, ami megkönnyítette Cassie számára, hogy elmondja a mondandóját. Marc kurtán biccentett. - Akkor rajta. - Nézd, tudom, hogy egy kicsit önző voltam ezzel a hétvégével kapcsolatban, de már hónapok óta dolgozom rajta. - Cassie hangja szinte egyáltalán nem remegett. - Megelőlegezem neked a bizalmat, és feltételezem, hogy hozzám hasonlóan te is azt akarod, hogy Lucynek a lehető legjobb szülinapi hétvégéje legyen, különösen most. De szinte már minden meg van szervezve, és bár esetleg hajlandó lennék kompromisszumokra, vannak vörös vonalak, és te mindegyiket átlépted. Én nem vagyok a titkárnőd. Nem vagyok alkalmazott. A rohadt életbe, Marc, próbálod mikromenedzselni, hogy milyen hús legyen a hétvégén. Vagyis nincs értelme annak, hogy bejöjjek, ha egy seggfej leszel. Egy pillanatnyi feszült csend telepedett rájuk, bár volt valaha másmilyen csend köztük? Aztán Marc ismét kurtán Cassie felé biccentett. - Rendben, megpróbálom visszafogni a seggfejkedést, de esetleg tedd meg nekem azt a szívességet, hogy valóban meghallgatod a javaslataimat, ahelyett, hogy automatikusan elveted őket - mondta. Talán némi igazság volt ebben. - Örömmel - mondta Cassie, és ujjait keresztbe tette a háta mögött. Marc oldalra lépett, és intett a kezével. - Tehát most, hogy megállapodtunk a kölcsönös megnemtámadási egyezményünk feltételeiről, van kedved a kertben folytatni? A lépcsőn lehet kimenni. Cassie felnézett a lépcsőre. Felfelé nem is olyan rossz, lefelé viszont szüksége lesz kötélre és biztonsági hevederre. Már-már fóbiásan félt a nyitott lépcsőktől. Különösen a nyitott csigalépcsőktől. Egy üvegből készült, nyitott csigalépcső pedig tényleg a rémálma volt. Marc a nagy, nyitott boltíven át bement a konyhába. - Kávét? - Igen, kérek - Cassie még mindig a bejáratnál időzött, pár pillanatig halogatva, hogy nekivágjon a lépcsőnek. - Hogy iszod? Cassie a boltív egyik oldalának dőlt. - Ó, jó lesz az instant. - Nálam nincs instant - mondta Marc megbotránkozott hangon, mintha Cassie az esetleges rühességéről vagy a tavalyi iPhone modellről kérdezte volna. Egy elegáns, de nagyon bonyolultnak tűnő kávégép előtt állt, és birtokló mozdulattal végigsimított az egyik tartozékán. Cassie elkapta a tekintetét, mert jól emlékezett arra a birtokló kézre... - Hogy iszod a kávét? Cassie habozott. Úgy tűnt, ez Marc egyik szokásos, egyszerűnek tűnő, de valójában nagyon is trükkös kérdése volt. - Hm, tejjel? - Hacsak nem latte, amit az olaszok csak reggelihez isznak, a kávét feketén kell fogyasztani - informálta Cassie-t, aki elfelejtette, hogy Marc egyike azoknak, akik a kávét a személyiségük részének tekintik. - Úgy értem, milyen pörkölést részesítesz előnyben? Cassie egyike volt azoknak, akiknek tényleg volt személyiségük, ezért nem tudta, miről beszél Marc. - Pörkölést? - Lágyabb ízt szeretnél, vagy valami sötétebb, intenzívebb pörkölést? - magyarázta színlelt türelemmel, mintha egy hisztériás roham szélén álló kisgyereket nyugtatgatna. - Talán inkább teát kérek. Csak egy sima teát. Erőset. English breakfast? Megengeded, hogy tejet kérjek bele? - Még csak beszólni sem akart, egyszerűen csak koffeinre volt szüksége, de Marc összepréselte a száját, és te jó ég, tényleg még egy forróital-választást sem tudnak ellenségeskedés nélkül megoldani? - Megvagyok. Jó lesz csak egy víz is. Szénsavmentes. Vagy szénsavas. Mindegy. - Tudok erős teát adni - mondta Marc, hátat fordítva. - Felviszem majd a kertbe.

Folyamatos változás: talán így foglalható össze legegyszerűbben az Amerikai Egyesült Államok története. Hogyan vált alig pár száz év alatt néhány kis kolóniából a világ egyik legnagyobb, vezető szuperhatalmává? Kik voltak a meghatározó szereplői ennek a folyamatnak? Merre tart most, mi a szerepe a világpolitikában, milyen jövő várhat rá? Don Watson értő szemmel vezeti végig az olvasót a történet alakulásán; a viharos történelmi idők ellenére objektív szemlélő marad akkor is, amikor a jelenről mesél. Rövid, de annál átfogóbb ismeretterjesztő könyvében minden benne van, ami Amerika: politika, kultúra, földrajz, történelem; polgárháború és egyesülés, elnyomás és szabadság, kilátástalanság és remény. Részlet a könyvből: A déliek ellenállása egyre baljósabb színezetet öltött. Memphisben, New Orleansban, Colfaxben és Louisianában is számos fekete férfit megöltek, és fekete nőt megerőszakoltak. Az elharapódzó erőszak cselekvésre sarkallta a Kongresszust, és 1869-ben elfogadták a rekonstrukciós törvények harmadát, továbbá a Tizenötödik alkotmánykiegészítést, amely minden - szövetségi vagy állami - kormányzat számára megtiltotta, hogy ,,a faja, bőrszíne, vagy korábbi szolgasága" alapján bárkitől megtagadja a szavazati jogot. A Tizennegyedikhez hasonlóan a Tizenötödik alkotmánykiegészítés is érintetlenül hagyta az Alkotmány azon passzusait, amelyek derék módon hitet tettek a férfiak - de nem a nők - szavazati jogairól; ez a feltűnő hiányosság vezetett el aztán az Elizabeth Cady Stanton vezetésével működő National Woman Suffrage Association (Nemzeti Női Választójogi Szövetség) nevezetű, a nők szavazati jogáért küzdő szervezet megszületéséhez. A déli államok elsősorban azért ratifikálták a Tizenötödik alkotmánykiegészítést, mert ez volt a feltétele annak, hogy újból felvegyék őket az Unióba. Később, amikor felszínre tört a régi Dél, a feketék szavazati jogait különféle, az írástudást és a vagyont vizsgáló tesztekkel igyekeztek semmissé tenni, azonkívül számos további módszert kitaláltak a törvény megkerülésére, amelyekkel annak kiötlői elmulasztottak számolni. Egyelőre azonban a terror és a megfélemlítés jelentette az elsődleges eszközöket. 1865 végén Tennessee-ben a lázadó hadsereg hat veteránja megalapította a Ku-Klux-Klan nevezetű szervezetet, és hitet tett a fehér felsőbbrendűség mellett. A Klan virágzott, és láthatatlan birodalma hamarosan már nem kevesebb mint háromszázezer tagot számlált a fehér társadalom minden rétegéből, akik gondoskodtak róla, hogy a régi rabszolgatartó államokban továbbra is fenntartsák a rettegés légkörét. Célpontjaikat megkorbácsolták, elevenen megégették, meglincselték és megcsonkították. Kegyetlenségüknek ezrével estek áldozatul olyan feketék, akiknek a nevét nem őrizte meg a történelem. A végrehajtási törvények (Enforcement Acts) biztosította jogainál fogva az új republikánus elnök, Ulysses S. Grant katonákat küldött a régióba, hogy leszámoljanak a Klannal és a további, hasonló elvek alapján működő csoportokkal. 1875-ben Grant aláírt egy polgárjogi törvénycsomagot (Civil Rights Act), amely megtiltotta a faji diszkriminációt a közintézményekben - ideértve a közlekedési eszközöket - és a bíróságokon. Grant, aki egykor hajlott rá, hogy eleget tegyen a rabszolgatartó államok kívánságainak, és maga is egy rabszolga-tulajdonost vett feleségül, azonkívül James Buchananre és Stephen Douglasre szavazott, mostanra az utóbbiak ádáz ellenségévé vált. 1885-ig élt, vagyis elég sokáig ahhoz, hogy a saját szemével lássa, amikor 1883-ban a Legfelsőbb Bíróság megsemmisíti a Civil Rights Actet, s visszavonja a Tizenharmadik és Tizennegyedik alkotmánykiegészítésben biztosított azon tételeket, amelyek elvileg védelmet nyújtottak volna a faji alapú megkülönböztetéssel szemben; azt azonban már nem élte meg, hogy a Klan, amelynek a tevékenységét legfeljebb megakasztani sikerült, később nagyobb lendülettel térjen vissza, mint korábban valaha.

A világhírűvé vált Moka kávéfőző különleges története egy apró műhelyben kezdődött, és az Orta-tó partján álló, egykori Bialetti-gyárban teljesedett ki. A találmány mögött Alfonso Bialetti állt, a csendes álmodozó, aki zseniális ötletét valóra váltotta. Ám a sikerhez fia, Renato vakmerőségére is szükség volt, aki a családi vállalkozást nemzetközi márkává emelte. Kettejük kapcsolatát egyszerre formálta az együttműködés, a feszültség és a szenvedély. Meghatározó szerep jutott a rendkívüli asszonyoknak is, akik erővel, kitartással és bölcsességgel tartották egyben a családot a sikerek és a megpróbáltatások idején. A kávéfőző születését Celestina Bialetti, a család legfiatalabb tagja idézi fel, Alessandro Barbaglia pedig varázslatos stílusban tárja elénk nemcsak a család, hanem egy letűnő korszak emlékezetét is. Részlet Papa, a pénzzel kapcsolatos elképzelésed soha nem fog megváltozni, ahogy eddig sem változott soha. Az a meggyőződés, hogy a pénz csupán egy eszköz, olyan, mint a reszelő a részletek kidolgozásához, nem mellékes dolog, de biztosan nem a legfontosabb az életben. Röviden: a pénz a család fenntartásához a lehető legméltóságteljesebb módon szükséges eszköz, de semmi több. Nem a pénz volt a te szerencséd, hanem a kávéfőző, vagy még inkább a puszta tény, hogy feltaláltad. Ne játszd itt nekem az ártatlant, papa, a lányod vagyok: tökéletesen tisztában voltál ennek a forradalmi tárgynak az értékével, egy pillanatig sem becsülted alá a kávéfőzőt, sem a benne rejlő kereskedelmi potenciált. Viszont a múltbeli rossz tapasztalatok, a megaláztatások, a keserű pirulák... Pontosan tudtad, hogy valami nagyszerűt hoztál létre, mégis óvatos maradtál, nem akartál kockáztatni. Nagy szerencsének tartottad mindezt, és féltve őrizted. Számodra a szerencse a kiszámíthatóságban rejlett. Megelégedtél azzal, hogy szakmailag elértél a csúcsra, és megcsináltad a kávéfőzőt. Ha Ada valamiért szemrehányást tett neked, te ravaszul megfogtad a kezét, megforgattad, és már énekelted is neki Toscából: ,,A művészetnek éltem, a szerelemnek éltem, élő léleknek soha nem ártottam!" Ám ha Renato tapintott rá valamely érzékeny pontodra, nos, vele a dolgok kicsit másképpen alakultak. - Meg kell ismertetni az emberekkel a kávéfőzőt, papa!