A stockholmi szigetvilágban lévő Halsterőn áll az újonnan nyílt Hilda-villa. Itt vállal munkát Thomas és Louise. Mindkettejüket megtépázta az élet, és abban reménykednek, hogy a változás lehetőséget kínál számukra az újrakezdéshez. Egy napon Louise régi szerelmes levelekre bukkan a padláson. Vajon ki írta őket, és milyen egyéb titkokat rejt a Hilda-villa poros padlása? A Nyár a Hilda-villában arról mesél, milyen nehéz embernek maradni a nehézségek közepette, és arról is, hogyan lehet mások segítségével visszatalálni önmagunkhoz. Részlet A hajó meginog, amikor partot ér. Louise-t megcsapja a hínár és a só illata, az égen sirályok rikoltoznak. Ahogy kilép a szárazföldre, egy széllökés belekap citromsárga ruhájába, mintha a sziget közelebb akarná őt húzni magához. Eltart egy darabig, amíg újra hozzászokik, hogy végre szilárd talaj van a lába alatt. Miután még egy utolsó pillantást vet a hajóra, a kora nyári zöldben pompázó Halsterö felé fordul. A stockholmi szigetvilág egyik tagja ez, amelynek létezéséről néhány napja még egyáltalán nem is tudott. Ha Maja nem biztatja, Louise nem lenne itt. A lánya volt az, aki szólt neki, hogy nyárra az egyik szigeten lévő panzióban szüksége volna szakácsra. - Ugye nem akarsz egész hátralévő életedben telemarketinges lenni? - kérdezte Maja, és meglengette előtte az álláshirdetést. Nem, véletlenül sem, de a tévénél történtek óta senki sem akarta alkalmazni Louise-t. Sok mindent nem szeret a jelenlegi munkájában, de a legrosszabb az, amikor valaki felismeri a hangját. Ilyenkor azt hazudja, hogy nem, ő nem az a Louise Manning. De mégsem tagadhatja, hogy hiányzik neki az, aki egykor volt. A négyórás út alatt Slussenből Louise utánaolvasottHalsterö és a Hilda-villa történetének - az interneten csak néhány információmorzsát talált. A sziget állandó lakossága körülbelül ötven fő, de ennél jóval több a nyári vendég. A Hilda-villa étterme a hetvenes évek végéig működött, aztán bezárt. Az utóbbi években a turistáknak be kellett érniük a kis vendégkikötő kioszkjával, amely kocsma és kisbolt is egyben. Louise megáll a móló melletti információs táblánál. Bár a térképet üveglap védi, a párától hullámos lett a papír, a színét kiszívta a nap. Közelebb hajol, és mutatóujjával végigsimít a fagylalttölcsér alakú szigetet átszelő utakon. A sziget nyugati része széles és íves, kelet felé szűkül. Louise megnézte a Google-térképen, hogy a Hilda-villa a kikötőtől délre, onnan alig ötszáz méterre található. Halsterőről egyébként főleg erdőt és egy nagy szántóföldet mutatott a műholdkép. Egy Google-keresés az Akerholm Biofarm honlapjára vezette. Főleg repcét termesztenek, mellette burgonyát és néhány más zöldséget is. A gazdaság friss termékeinek gondolatára felébred benne néhány, eddig téli álmot alvó emlék. Louise megálljt parancsol a gondolatainak. Éppen egy állásinterjúra tart. Még nem írt alá semmilyen szerződést, és talán nem is fog. De Birgit Andersson, a Halsterői Helytörténeti Társaság tagja nagyon lelkesnek tűnt, amikor telefonon beszéltek. Ami nem meglepő, tekintve, hogy a tervek szerint már Szent Iván hetében - azaz kevesebb mint két hét múlva - beindulna az üzlet. Nyilván mohón kapnak minden segítség után.

Ha egy nemzedék legfényesebb elméi pislákolni kezdenek, s aztán végleg kihunynak - azt iszonyú nehéz elfogadni. Főleg amikor a Szitakötő, a tizenöt éve róluk írt regény újra megjelenik, valamicskét javítgatott szöveggel. Hajdani tisztánlátásom immár meglep, tévedéseim némelyike mosolyt kelt. Szárnycsattogtatás és sokféle zizegés a levegőben. Valamint - ahogyan az egyik szereplőm mondja: - sok férfisírás. Amit gyakran koedukált nevetés követ. Íme a nyolcak hiteles históriája, akik a gyerekkori hízótáborban ismerkedtek össze, s azután háromnegyed évszázadon át kísérték figyelemmel az életünket. Ami jószerivel egybeesett Magyarhon legújabbkori történelmével. Az annak idején jövőbelinek szánt utolsó fejezet 2026-ban játszódik. A Szitakötő tehát utolérte az időt. (Vámos Miklós) Részlet: Valaha réges-régen hosszú évekig készültem arra, hogy megírjam a nemzedékünk regényét. Azokét, akik a huszadik század kellős közepén születtek. Már bőven a második világégés lezárulása után. Én például 1950-ben. Csakúgy, mint Egri Márta, Esterházy Péter, Jónyer István, Kútvölgyi Erzsébet, Mikó István, Németh Lajos, Rakovszky Zsuzsa és még sokan mások. Akiket találomra megneveztem a végtelennek tetsző listáról, azok kétségtelenül vitték valamire. Mégis, egész életemben úgy éreztem, hogy amiként Hemingway kor- és sorstársait Gertrude Stein elveszett nemzedéknek nevezte, mi volnánk az elcseszett nemzedék. (Élőszóban nem ezt az igét használnám.) Mert amire olyan korúak lettünk, hogy végre külön költözhettünk volna a szüleinktől, már nem akadt elfogadható árú bérlemény, lakást tulajdonolni csak az tudott, aki ajándékba kapta vagy örökölte, mire eljuthattunk az úgynevezett NYUGAT országaiba, a konvertibilis valuták övezetébe, ott már szinte minden megfizethetetlenné vált nekünk, mire megláthattuk Velencét, fuldoklott a sárban, a koszban és a döglött halak bűzében, mire beilleszkedhettünk volna az első munkahely szervezetébe, a vállalati és intézményi szféra átrendeződött az új gazdasági mechanizmus és a rothadásnak induló szocializmus örvényeiben, így többnyire ki is rúgtak bennünket, ha fölvettek egyáltalán - ez egy kígyómondat lehetne, ha nem hagynám abba itt. Késő, késő, éreztük mindig és mindenütt. A bátrabbak disszidáltak vagy csatlakoztak a csekély számú ellenállók közé, netán önkézzel vetettek véget földi létezésüknek. Semmiképp se tekinthettünk magunkra úgy, mint akik többre juthatnának a fölmenőinknél, akiket pedig, valljuk be, lenéztünk, így vagy úgy, kimondva, avagy csak gondolatban. Gyüledező emlékeink se lehettek szívderítőek. A forradalmat kisgyerekként élhettük át, láthattuk a ruszki tankok belövéseit a Népközt úton, a tetemeket a Szabadság tér kerek díszmélyedéseiben, a lámpavasakra fejjel lefelé akasztott embereket a Novhét téren, ezek állítólag ávósok voltak. Bár talán csak sárga cipőt viseltek. Aztán a Vöröshadsereg látszólag kivonult, kevés vártatva meg újra be. Lehetett félni eleget. Emberéletünk útjának fele táján omlott össze az a rendszer. Örvendeztünk. Óriási váltást jelentett, szinte valamennyiünknek. Később vált világossá, hogy a fapados kapitalizmusban kik lettek közülünk a nyertesek (kevesen), és kik a vesztesek (a zöm). Én talán se ide, se oda nem tartoztam, a nyolcvanas évek végét New Havenben (USA) töltöttem, a Yale színművészetijének kötelékében. Ha nincs a rendszerváltás, haza se jövök. Amiatt tértem vissza a hazámba. Meg azért, hogy írjak újra magyarul, odakünn nem bírtam, nem akartam.

Gustav Aschenbach, egy népszerű, idősödő író Velencébe látogat. A kifogástalan életet élő, szigorúan erkölcsös, fegyelmezett férfi egy lengyel kamaszfiú, Tadzio személyében felfedezi a szépség ideálját, ennek a botrányos élménynek a hatására pedig megkérdőjelez mindent, amit korábbi életében gondolt. A kisregény nem csupán a testi és morális leépülés tragikus regénye, de a valódi művészlét felfedezésének műve is. Részlet a könyvből: Serdülő és félig felnőtt gyermekek ültek egy csoportban a nádfonatú asztalka körül, nevelőnőjük vagy társalkodónőjük felügyelete alatt. Három fiatal lány, úgy tizenöt-tizenhét év között, és egy hosszú hajú, talán tizennégy éves fiú. Ámulattal vette észre Aschenbach, hogy a fiú tökéletes szépség. Arca sápadt volt és finoman zárkózott, mézszín haj csigázta körül, s az egyenes orral, a kecses szájjal, a kifejezés szende, isteni komolyságával a legnemesebb korszak görög szobraira emlékeztetett, és rajta a forma legtisztább tökélye egyesült oly páratlanul egyéni bájjal, hogy a szemlélődő úgy vélte, sem a természetben, sem a képzőművészetben nem akadt ennyire sikerült valamire. Feltűnő volt továbbá az a nyilvánvalóan alapvető ellentét a nevelés szempontjaiban, amely a testvérek ruházatát és egész magatartását megkülönböztette. A három leányt, bár köztük a legidősebb már felnőttszámba ment, a nevetségig ridegen és szemérmesen öltöztették. Téglaszínű, félhosszú, zárdába illő egyenruhájuk, melynek józan és szándékoltan esetlen szabását egyedül a fehér gallérhajtóka derítette föl, elnyomta a termet minden tetszetősségét. Simán és mereven halántékhoz tapasztott hajuk apácásan üres és semmitmondó kifejezést kölcsönzött arcuknak. Nyilván: anya keze működött itt, akinek esze ágában sem volt, hogy ezt a pedagógiai szigort, amelyet a leányoknál feltétlenül szükségesnek látott, a fiún is alkalmazza. Lágyság és gyöngédség uralkodott láthatólag ennek egész lényén. Világért nem nyúltak volna ollóval szép hajához; mint A tövishúzó fiú szobrán, úgy göndörödött homlokán, fülei táján s még lejjebb a nyakán. Az angol matrózzubbony puffos ujjai lefelé szűkültek, és még gyerekes, de keskeny kezének finom csuklóit szorosan fogták körül, s ez a csupa zsinóros, csokros és paszomántos öltöny a gazdagság és elkényeztetettség varázsát öntötte el gyengéd alakján. Félprofilban ült a szemlélő felé, lakkcipős lábait egymásra téve, fél könyökét a fonott szék karjára támasztva, arcát ökölbe zárt kezére hajtva, valami hanyagul illedelmes tartásban, s nyoma sem volt rajta annak a szinte szolgai merevségnek, amire nővérei, úgy látszik, rászoktak. Beteges volt talán? Mert arca elefántcsontfehéren ütött el a környező fürtök mély aranyától. Avagy egyszerűen elkényeztetett kedvenc volt, részrehajló és szeszélyes szeretet neveltje? Aschenbach erre a hiedelemre hajlott. Majd minden művésztermészetnek veleszületett hajlama van rá, hogy igazat adjon a szépséget teremtő igazságtalanságnak, és hogy az arisztokratikus kiváltságok pártolásával és hódolatával erősítse azt.

A New Jersey-i Lake Como lakosai számára az első a család. Miután Jess elválik a rokonai és ismerősei szerint tökéletes férjnek számító Bobby Bilanciától, visszaköltözik a szülői házba. Lelkiismeretesen gondoskodik a szüleiről és a nagy közös vasárnapi ebédekről, önmagát azonban teljesen a háttérbe helyezi. Amikor a Capodimonte és Baratta családban egy váratlan esemény kapcsán számos régi titokra derül fény, Jess kénytelen megkérdőjelezni szerettei iránti bizalmát és hűségét. Kezébe veszi a sorsát, és anyai nagyszülei szülővárosába, az olaszországi Carrarába utazik. A toszkán márványcsúcsok árnyékától a csillogó milánói utcákon át az olasz Comói-tó varázslatos partjaiig bejárja Olaszországot. Angelo Strazza aranyozóművésszel megismerkedve pedig arra is rájön, hogy páratlan tehetség birtokában van. Adriana Trigiani szeretettel és humorral teli regényében Jess olyan tevékeny, alkotó életért küzd, amelyben marad helye a szerelemnek is. Részlet Kedves dr. Sharon! Csatolva küldöm a kért önarcképet. Márványburkolatok méretarányos makettjeinek megrajzolásából élek. Saját terveket is készítek az ügyfeleknek. Bocsásson meg, hogy kissé elnagyolt a rajzom, de így tudom a leghívebben visszaadni, milyennek is látom most magamat. Mondják, hogy az ezer kilométeres utazások is egyetlen lépéssel kezdődnek. Az én megtorpanásom pedig ballépések egész sorozatával indult, és jókora pofára esés lett a vége. Itt tartok most. Szükségem van a segítségére, hogy felállhassak és továbbléphessek. Úgy értem, érzelmileg. Olvastam ,,A megelégedettség kulcsa" című írását a neten. ,,Légy a magad boldogságának kovácsa!" Szívesen kovácsolnék magamnak boldogságot, ha végre meg tudnám fogni, mi is az. ,,Hallgass a szívedre!" Mondani könnyű, de igazán éles hallás kell hozzá. ,,Kövesd a belső hangodat!" Igyekszem. De a sütit, a kávét és a mindenféle életbölcsességeket felvonultató napi Instagram-posztokat követve a saját életem egyre csak nyomorultabbnak tűnik. Törekszem a változásra, ám szinte lehetetlenül nehéz megújulni úgy, hogy az embernek fogalma sincs, honnan kezdhetné - és hogyan. Tudja, én vagyok a jó gyerek a családban, a láthatatlan szakácsnő, a szobalány, a bébiszitter és a sofőr. És nagyon úgy néz ki, én leszek majd az ápolónő is az egyre korosodó szüleink mellett, hiszen a bátyámnak és a nővéremnek megvan a maga családja. Frissen elvált vagyok, gyermekem nincs, vagyis besegíthetek - bármikor, bármennyit. Olyan megmásíthatatlan ez a rám osztott szerep, mintha kőbe vagy akár márványba vésték volna. A márványhoz pedig értek. Van egy kívánságtáblám, tele képekkel mindarról, ami után sóvárgok. A tábla Olaszország alakú, amelyből talán sejthető, mi a szívem leghőbb vágya. Ott vannak a toszkán lankák, Carrara kőfejtői, a Comói-tavon száguldozó motorcsónakok. Örülni szeretnék az életnek, nem pedig rettegni tőle. A szüleim házának alagsori lakásában élek, amióta úgy döntöttem, elhagyom a férjemet. A családom váltig könyörög, gondoljam meg magamat, és térjek vissza hozzá - és ezzel nincsenek egyedül. A szülővárosom szinte teljes lakossága mellettük áll. Sőt a templomunk asszonyköre - amely a Kolumbusz Lovagok egyfajta női változata - képes volt azzal megszégyeníteni, hogy misét mondattak a kibékülésünkért. Míg ők buzgón fohászkodtak, én ugyanolyan buzgón fohászkodtam az ellenkezőjéért. Annyi rózsafüzért mondtam a válási procedúra alatt, hogy a végére lekopott Jézus arca a feszületről. Tizennyolc éves korom óta van útlevelem, de még sosem használtam. Makulátlanul sorjáznak benne a tengerészkék oldalak, sehol egy pecsét, a borítón egyetlen karcolás sincs. Amikor tavaly meghosszabbítattam, a hivatalnok meg is kérdezte: ,,Minek vesződik ilyesmivel?" Mert vesződni akarok! Meg akarom tudni, milyenek is valójában azok a helyek, amelyek azóta itt élnek a képzeletemben, amióta csak legelőször olvastam róluk. Lehet még esélyem erre, dr. Sharon? Csakugyan létezik olyasmi, hogy boldogság? És ha igen, segítene megtalálni? Jöhet mellé a süti is, de nem muszáj.

Milyen a víz alatt a Dunában, és a felhők fölött New York felé tartva? Mit rejt egy papírdoboz a Kresz Géza utcában, és mit egy másik egy manhattani pad alatt? Mi köti össze a keleti 52. utca és a 1st Avenue találkozását a Visegrádi és a Csanády utca sarkával? Mi a víztárolók titka? Édesszájúak-e a magánnyomozók Újlipótvárosban? És kicsoda az a ballonkabátos fickó, aki minduntalan megjelenik, de külön tolmács kell hozzá? Hol járunk valójában? New Yorkban vagy Budapesten? Köves Gábor első regénye mindenre választ ad. Részlet a könyvből: Félek a repüléstől. Nem minden részétől félek, csak a felszállástól, a leszállástól, és attól, ami a kettő közé esik. Fel-le, fel-le, fel-le-le, fel-fel-le-le-fel. Le. Fel. Elképzeltem, ahogy megremeg a légörvénybe került géptest, és rögtön émelyegni kezdett a gyomrom. Hányszor szólítottam már fel a tudományt, hogy tegyen valamit, de hiába. Megvolt a kerék, az internet, tessék már beszüntetni a turbulenciát. Repülni kell, de repülni borzalmas. Eszembe jutott a legeslegszebb mondat, ami a transzatlanti turistaosztályon elhangozhat: ,,Csirke vagy pasta?" Az ételosztás gondolata enyhített valamit a rettegésen. Amikor a pastáig jutottam gondolatban, megláttam a biztonsági ellenőrzőpontot. Ösztönösen az övemhez kaptam. Nem az étkezés gondolata késztetett rá, egyszerűen szerettem túlesni a reptéri vetkőzésen. A mozdulat korai volt, még valaki félreérti, hogy az ágyékom körül matatok. Vártam egy kicsit a matatással. Mindent a maga idejében. És minden úgy is történt, mint máskor, amikor elindultam New York felé. A detektor kötelességszerűen kijelzett, hiába keltem át a kapun lecsúszó nadrággal. Talán az albán sajgást mutatta ki, és együttérzésének adott hangot a sípolással. Ki lát bele egy detektor lelkébe? Egy élmunkáséba is nehéz. Ez az út mégis más volt, mint a többi. Két hete még a sarokablaknál álldogáltam, a felszívódott klienseken töprengve, most meg a reptéri senkiföldje, a tranzit felé tartottam virgonc léptekkel. Megbízást teljesítettem.

Limbó hintó, Csókkirály, Arrivederci amore, Bye Bye Szása, Csöngess be hozzám, jóbarát - Magyarországon harminc év felett szinte mindenki ismeri ezeket a dalokat. Azt azonban kevesebben tudják, hogy van valaki, akinek társszerzőként - sok más sláger mellett - ezeket köszönhetjük. Ő Novai Gábor, aki közel hatvan éve része az életünknek, még akkor is, ha sosem a színpad elején, a frontvonalban állt. Minden zenésztársa egyformán elismeri: ő volt az, aki a mindenkori zenekarait a háttérből, motorként irányította. Ahogy Fenyő Miklós mondta róla a Hungária 1995-ös, teltházas Népstadion-koncertjén, a zenekari tagok bemutatásakor, nyolcvanezer ember előtt: ,,a mi zenei főnökünk". Radnai Péter az elmúlt másfél évben rengeteget beszélgetett Novával, és kollégáit is megkérdezte, többek között Révész Sándort, Szikora Róbertet, Karácsony Jánost és Falusi Mariannt. Arra kereste a választ, hogyan lehet egy alapvetően exhibicionista szakmában úgy elképesztő sikereket elérni, hogy közben valaki végig a háttérben marad. Gábor számtalan történetet mesélt a Generál, a Hungária, a Dolly Roll és jelenlegi együttese, a Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekar kulisszatitkairól. Megtudhatjuk, miért szűnt meg egy-egy zenekar a Kádár-rendszer idején, amikor valakit katonának hívtak be; mit érzett, amikor Szikora Róbert egyszer csak becsöngetett hozzá - hiszen akkoriban még telefonjuk sem volt -, hogy lépjen be a Hungáriába; hogyan alakult meg egyetlen nap alatt a Dolly Roll; miként fedezte fel Zámbó Jimmyt, és miért szakadt meg később a kapcsolata vele. Ez a beszélgetős könyv nemcsak a zenéről szól, hanem az elmúlt fél évszázad történelméről is. Különleges utazás a hatvanas évek tánciskoláitól a Puskás Aréna színpadáig. És közben választ kapunk a nagy kérdésre is: Mi ez a tánc, fiatalok? Részlet a könyvből: Öt nagy együttesből ismerhet a kedves olvasó. Aki szereti vagy szerette a magyar könnyűzenét, ismeri vagy ismerte a hatvanas évekből a Rangers (Corvina), a Generál, a Hungária, a Dolly Roll, majd később a MVNKZ (Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekar) zenéjét, ebben a világban megtalál engem. Az eladott lemezek, cédék és koncertek alapján elméletileg minden tizedik magyar család otthonában ott olvasható a nevem az együttesek hanghordozóin, mint ezen zenekarok dalszerzője, hangszeres zenésze és motorja. A fent említett együttesek bakelitjein ott látható a fényképem a hanglemez borítóin. Régóta vagyok a zeneiparban, nem is sikertelenül. Még a szocializmusban kezdtem, és valószínűleg a kapitalizmusban végzem majd. Egy tipikus kelet-európai zenész életét élem még ma is, hetvenhat évesen. Ami számít, hogy azt csinálhattam ezen a hosszú életen át, amit szerettem. Zenéltem, dalokat szereztem, néha szöveget is írtam, olykor énekeltem, de leginkább imádtam azt, amit csinálok. Ami a legfontosabb: én voltam a motor minden együttesemben. A motort sohasem látja a közönség, de nélküle nem megy az autó. Nem vagyok milliomos, csak annak érzem magam. Nem kellett soha sok pénzt elszórnom ahhoz, hogy boldog legyek. Elvoltam a zene világában. A szerencse fia vagyok. Nem árulok el titkot azzal, ha elmondom a mindenki által ismert igazságot: mindent a választásaink döntenek el. Az életem során a sorsom múlott azon, hogy mit vagy kit választottam, hogyan döntöttem. Sikereim jelentős része a szerencsének köszönhető. Szerencse nélkül már nem is léteznék. Sokszor volt szerencsém, de voltak hullámvölgyeim is. Sokszor olyan projektekbe vágtam bele, ami nem igazán érte meg. Például a menedzseri, mecénási vagy a tehetségkutatói tevékenységem sokszor nem hozott eredményt. Mecénásnak lenni igen hálátlan feladat. Felfedezel valamit vagy valakit, felfuttatod, és mire eredményt hozna, lelép tőled a produkció. De az is elég, ha csak egy ötlet volt, ami a te fejedből pattant ki, ám a megvalósítása után könnyedén kicsavarják a kezedből. Akármilyen kisebb felfedezés szintjén is így működik. Ha bedobsz egy ötletet, aztán másnap egy kollégád már a sajátjaként használja, nem tudsz mit csinálni. A kedvenc filmem Woody Allen ide passzoló alkotása, amelyik egy impresszárióról szól, és Broadway Danny Rose a címe. Az a jelenet tetszik a filmből a legjobban, amikor a Woody Allen alakította címszereplő menedzser évekig foglalkozik egy olasz énekessel, tenyerén hordozza, állja minden költségét, igyekszik őt feljebb tornászni a szakmai ranglétrán, ám amikor eléri azt a szintet, amikor már eladható a produkció, az énekes otthagyja egy nagyobb ügynökség kedvéért. Azt mondja Danny Rose-nak: meg kell értened, hogy mást választok, a karrieremre kell gondolnom. Tipikus és általános jelenség a zenei szakmában. Nem csak velem fordult elő, hogy felfedeztem valakit, aki egy bizonyos pozíció elérése után lelépett, és önálló karrierbe kezdett. Meg sem említette, hogy honnan jött. Egy rendes életrajz időrendben meséli el a történeteit, felállít egy kronológiai sorrendet. Sajnos én csapongok majd a könyv születése folyamán, és már az előszóban sem tartom be az események normális menetét. Novai Gábor beszélgetőtársa: Radnai Péter Radnai Péter újságíró és televíziós producer. Több mint harminc éve dolgozik a média különböző területein; számos nagyszabású szórakoztató, zenei és magazinműsor főszerkesztője, illetve producere volt. Az első influenszerek című, a Spektrum számára, valamint a YouTube-ra készült sorozatából az Athenaeum Kiadó gondozásában könyv is megjelent A magyar televíziózás legendái címmel. 2009 óta DJ Radnai néven DJ-ként is aktív. Negyvenkét évesen tanult meg dobolni, majd egy évvel később megalapította a Midlife Crisis házibuli-zenekart. A magyar könnyűzene elkötelezett rajongója, pályafutása során számos legendás zenésszel dolgozott együtt. Novai Gábor sokat mesélt neki a zenészek világának izgalmas és szórakoztató pillanatairól, sikerekről és kudarcokról - ezek a történetek adták az ötletet, hogy beszélgetőkönyvet készítsen vele.

Valahol egy távoli, titokzatos vidéken létezik egy város, ami hosszú évszázadok óta álmok forgalmazásából tartja fenn magát. Barátságos utcáit minden éjjel ellepik a pizsamás, mezítlábas vásárlók: mindannyian a híres DallerGut Álomáruház felé sietnek, hogy álmot válasszanak maguknak. Van, aki inspirációt keres, van, aki a jövőt szeretné látni; van, aki rég halott szeretteivel találkozna, és előfordul, hogy valaki rémálomtól szeretne borzongani. Egyvalami közös bennük: ébredés után egyikük sem emlékszik, hogy éjjel az álomáruházban járt. I Mije első, rendkívül népszerű könyvében különleges világot teremt: arra keresi a választ, hogy hol és hogyan születnek az álmok, és miként találják meg álmodóikat. Legyen szó szerelmet kereső fiatal lányról, gyászoló unokáról, alkotói válságban szenvedő művészről, gyermektelen párról, a bölcs DallerGut mindannyiuk számára megtalálja a tökéletes álmot. Az álomáruházban zajló kalandos mindennapok betekintést engednek egy tudat alatti, de nyüzsgő és létező világba, amiről talán nem is sejtjük, mennyire közel van a mi valóságunkhoz... Részlet a könyvből: Ding-dong. A 1011-es vevő fizetsége beérkezett. Kis mennyiségű izgalom egy látnokálomért. - Weather asszony! A múlt héten eladott látnokálmok! Az emberek elkezdtek fizetni értük! - Igazán? Ez remek! Ideje, hogy Kokó eljöjjön azért, ami neki jár. El kell kezdenem készpénzre váltani a fizetséget. Több vevő is megjelent, akik semmiképpen sem akartak látnokálmot vásárolni, de aztán, DallerGut tanácsára, végül azzal távoztak. Ding-dong. Kis mennyiségű csodálkozás egy látnokálomért. Ding-dong. Kis mennyiségű kíváncsiság egy látnokálomért. - Változatos fizetségeket kapunk. Még csodálkozást és kíváncsiságot is! - örvendezett Penny. - Na, lássuk! - mondta lelkesen DallerGut, aki éppen a Szemhéjmérőket tisztogatta a lány mögött. - Remek! Mondtam neked, hogy a vevők döntik el, hogy egy álom hasznos-e számukra. Végigfutott a képernyőn, és az egérrel külön-külön az értesítésekre kattintott. - DallerGut, az előbb mintha láttam volna egy értesítést frissítésről... Ugye nem kapcsoltad ki? Mondtam neked, hogy up to date-nek kell lennie a rendszernek, és frissülnie kell a vírusirtónak is - mondta a magáét Weather. - Annyira sok van belőlük... - Micsoda? - Mindegy, Weather... - hallgatott el DallerGut. - Egyébként mi az a ,,déja vu"? - nézegette Penny a befizetésekkel beérkező értékelésekben található új kifejezést. - Mindegyik vevőnk azt írja, hogy elképesztő ,,déja vu"-ben volt része. - A ,,déja vu" azt jelenti: valami, amit már láttunk. Úgy érezzük, hogy megtapasztaltunk valamit, pedig tudjuk, hogy nem ez a helyzet. Hát nem csodálatos? A vevőink ezt a remek elnevezést találták ki a látnokálmok hatásának. Igazán kreatív! - lelkendezett DallerGut. - Persze ők ezt nem tudják - vágott közbe Weather. - A legtöbben elcsodálkoznak ugyan a ,,déja vu"-n, de aztán egyszerű illúzióként lépnek túl rajta. - Valóban? Ez elszomorító. Mennyi erőfeszítésünkbe került, hogy eladjuk ezeket a látnokálmokat, és aztán csak ennyi... - Penny csüggedten vakarta a tarkóját. - De hát ez a lényeg! - nevetett DallerGut. - Senki sem zavarodik össze a jövőjét látva! - Hát persze, hogy nem zavarodtak össze, hiszen, ha úgy vesszük, semmit sem láttak - csóválta a fejét Penny, és fogalma sem volt arról, hogy DallerGut hova akart kilyukadni. - Mi pedig pontosan ezt akartuk - tápászkodott fel mosolyogva DallerGut. - Szomjas vagyok. Szerzek magamnak valami hideget. Ó, és talán csöppentek bele némi kíváncsiságot a ma bejött adagból... DallerGut egy pohárral a kezében eltűnt a raktárban. - Ezért hozza Babaszundi Kokó a mi üzletünkbe a megmaradt termékeit - suttogta Weather. - A többiek nem veszik be ezeket, mert fogalmuk sincsen, hogyan értékesítsék őket. Penny elgondolkodott. DallerGut mindig megvárta a megfelelő vásárlót, nem adta csak úgy oda a látnokálmokat. A másodperc egy töredékéig felvetődött benne, hogy DallerGut talán maga is látja a jövőt. - Bele szeretnék látni DallerGut fejébe - motyogta Penny. DallerGut már vissza is jött a raktárból. - Beletettem néhány csöpp kíváncsiságot. Kóstold meg! - nyújtott a lány felé egy kristálykék limonádét. Mintha az óceán mélye kavargott volna a pohárban. Penny elvette a poharat, és beleivott. Erőteljes, édes íz töltötte meg a száját. A kíváncsiság kellemesebb volt, mint várta. Hirtelen elfogta a tettvágy. - DallerGut, szeretném tanulmányozni Babaszundi Kokó álmait. Rengeteg kérdésem van - mondta lelkesen. - Ki tudja... ha elég mélyre ások, talán én is meg tudom alkotni a magam látnokálmait, és előre jelezhetem a dolgokat. Akár a mesékben! - A te döntésed, ha ezzel akarsz foglalkozni... Ám talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy sokan vesztegették már el az idejüket hasonló kutatásokkal - jelentette ki DallerGut homályosan. - Nem olyan nagy ívű a jövő, mint azt gondolod. Csak az izgalmas jelen és a ma esti álom létezik - mondta DallerGut, aztán a limonádéját markolva eltűnt a vevők tömegében.

Paulo Coelho egyik legszemélyesebb, valós élményeken alapuló regényében az író és felesége, Christina negyvennapos útra indul a Mojave-sivatagba, hogy kapcsolatba lépjen őrangyalával. Az utazás hamar belső zarándoklattá mélyül, amely során Paulónak szembe kell néznie félelmeivel, bűntudatával és saját egójának árnyaival. Útjuk során találkoznak a titokzatos valkűrökkel, a sivatagot motorkerékpáron járó, harcos nőkkel, akik az ébredés és az igazság hírnökei. A történet egyszerre kaland és belső utazás, amely a lelkünk legmélyebb rétegéig hatol. Paulo Coelho arra hív, hogy bátran nézzünk szembe a múltunkkal, engedjük el a félelmeinket, és tapasztaljuk meg a hit, a bátorság és a szeretet átalakító erejét. Részlet - Kétségbe vagyok esve, és szükségem lenne a segítségére. Sok fontos dolgot elértem az életben, és félek, hogy tönkreteszem, mert egyfolytában úgy érzem, hogy elveszítette az értelmét. Tudom, hogy ez nem igaz, tudom, hogy továbbra is fontos, és ha tönkreteszem, azzal tönkreteszem magamat is. - Továbbra is higgadtan, érzelemmentesen beszélt. - Amikor rájöttem, hogy ha beszélgetni szeretnék az angyallal, elég a ráhangolódást gyakorolni, el is vesztettem a lelkesedésemet. Már nem éreztem kihívásnak, hiszen ezt a módszert jól ismerem. Akkor döbbentem rá, hogy a mágia útja lassan véget ér számomra: túlságosan ismerős már az Ismeretlen. Christ meglepte az őszinte vallomás, főleg így, nyilvános helyen, idegenek előtt. - Ha folytatni akarom az utamat, valami nagyobbra lenne szükségem. Egyre magasabb hegyekre szeretnék feljutni - tette hozzá. A valkűr egy darabig nem mondott semmit. Őt is meglepte a beszélgetés az idegennel. - Ha megtanítom neked, hogyan láthatod az angyalod, talán megszűnik benned a vágy az egyre magasabb hegyek után. Ez azonban nem mindig jó - szólalt meg végül. - Nem, megszűnni sohasem fog. Csak az érzés fog elmúlni, hogy a már meghódított csúcsok túl alacsonyak. Szeretném továbbra is értékelni mindazt, amit már megszereztem. Erre próbált rávezetni a mesterem is. Talán a házasságunkról is beszél - gondolta Chris. A valkűr kinyújtotta a kezét. - A nevem M. - mondta. - A nevem S. - válaszolta Paulo.

Egy kiégett, dúsgazdag rendező, egy elhidegült házaspár, egy idős, özvegy nő, egy szerelmes egyetemista, egy fiatal pincérlány, egy háború elől menekülő testvérpár... Mindannyiuk múltja más, jelenüknek azonban van egy közös pontja: Párizs, a váratlan találkozások és új lehetőségek helyszíne. Néha romantikus, néha szedett-vedett, néha ijesztő. Színes színpad a legkülönfélébb mesékhez. Az Utolsó esély Párizsban az újrakezdések története. Szereplői hétköznapi figurák hétköznapi történetekkel, hétköznapi titkokkal. A különleges bennük, hogy mindannyian képessé válnak szembenézni önmagukkal. Ki tudja, talán a város teszi... Lynda Marron első regénye szerethető, inspiráló történet a bennünk rejlő erőről, az új esélyekről, arról, hogy sosem késő újrakezdeni. Varázslatos történet, ami azt sugallja, hogy mi választjuk meg a sorsunkat. Részlet a könyvből: Claire felemelte a fejét. A férfira nézett, egyenesen a szemébe. Mintha valami bölcsességre várt volna, mindenki közül éppen tőle. - Tudja - kezdte Harry, - egész hétvégén a halálon gondolkodtam, és azt hiszem, ideje abbahagyni, és az életre figyelni, arra, ami még hátravan. Reggel a Louvre-ban voltam, néztem azokat a festményeket, és arra gondoltam, a halál nem tudta megsemmisíteni őket. Tegnap egy nagy temetőben jártam, tele volt emberekkel, akik emlékezni mentek oda, de nem a halottakra, hanem az élőkre, arra emlékeztek, amikor ezek az emberek még éltek, és élnek. Volt ott valamiféle jelenlét, energia, kísértet; kit tudja, de valami volt. - Ami megmarad. - Igen. Ez az, nem igaz? Valami megmarad, valami, ami felett a halálnak nincs hatalma. Azt hiszem, keményen kell élnünk, amennyire csak tudunk. Dühösen. Szenvedéllyel. Fürdeni az örömben, és elviselni a fájdalmat, mert így szól az alku. Ha elrejtőzöl az élet rohadt, csúnya részei elől, akkor megfosztod magad az élet szépségétől. Persze, a halált nem lehet legyőzni, de meg lehet csalni az élettel. Claire még mindig felfelé nézett, láthatóan nem tudott mit válaszolni. Harry érezte, hogy gyorsul a szívverése, Vajon melyik szívkamrájában őrizte ezeket a szavakat, és mióta? - Nos, megérkeztünk - mondta, és a táblához vezette Claire-t, intett, hogy lépjen rá. Az asszony most már halálosan komoly volt. Az udvarias mosoly eltűnt az arcáról. Láthatóan őszintén hitt a szavaiban, a férfiban. - Csukja be a szemét és kívánjon valamit. A nő behunyta a szemét. - Nem tudom, mit kívánjak. - A világon minden lehetséges dolog közül mi az, amire a szíve vágyik? Egy könnycsepp hullott le Claire csukott szempillái alól. A férfi a hüvelykujjával letörölte. - Egy új kezdetre - suttogta.

Úgy érzi, közeleg a végítélet? Úgy tűnik, minden lángol, és egyik katasztrófa követi a másikat? Akkor szolgáljon vigasztalásul, hogy nem ön az első, aki így érzi. Ha van valami, amiben az emberek a történelem során mind egyetértettek, az az, hogy a történelem már nem fog sokáig tartani. Ez a könyv az apokalipszisról szól, és arról, hogy az emberek mindig is úgy hitték, rendkívül közel van. Az évezredek során furcsa szektákkal, kudarcot vallott prófétákkal és tömegpánikkal, az utolsó napokat megjósló, szent harcosokkal, és a megmenekülést földönkívüliektől váró kertvárosiakkal fogunk találkozni. Visszautazunk a ,,létezés legrosszabb időszakába", amikor a világ egyszerre küzdött a világjárvánnyal és a klímaválsággal. És kitekintünk a jövőbe is, hogy feltegyük a nyugtalanító kérdést: hogyan végződhet mindez? De ez a könyv arról is szól, hogyan élünk egy olyan világban, ahol a katasztrófa mindig közel van - legyen annak okozója egy őrült, aki bármikor megnyomhatja a nukleáris pusztítás gombját, vagy éppen a környezetünk lassú összeomlása. Mert amikor a világvégéről beszélünk, valójában a mi világunk végéről beszélünk. A végítélet iránti megszállottságunk valójában a változás iránti vágyunkról és félelmünkről szól, és arról, hogy - végső soron - hogyan meríthetünk belőle reményt. ,,Fergeteges... Tobzódó humor." The Times ,,Szellemes, szórakoztató és kissé nyugtalanító... Valószínűleg jól teszik, ha elolvassák." Sarah Knight, a The Life-ChangingMagic of NotGiving a F*ck című könyv szerzője ,,Zseniális. Végtelenül, végtelenül zseniális." Jeremy Clarkson ,,Roppant vicces." Mark Watson ,,Olvasmányos és szórakoztató." Telegraph 1806-ban egy tyúk tojást tojt, aminek héján tisztán kivehető volt a ,,Kriztus közelg" felirat. Ezt - nem alaptalanul - a világvége közeledtének jeleként vették, és ez az érzés tovább erősödött, amikor a tyúk később még több tojást tojt, amelyeken ugyanaz a felirat volt látható. A tyúk, ahogyan az várható volt, a város beszédtémájává vált. A tyúk tulajdonosa, egy bizonyos Mary Bateman, szerette volna megosztani a világgal a közelgő második eljövetel fontos hírét. Ezt úgy oldotta meg, hogy kiállította a tojásokat, és az embereknek egy pennyt számított fel azért, hogy megnézhessék őket. A tojásnézés díján kívül apró emléktárgyakat is árult, amelyekről azt állította, hogy biztosítják birtokosuknak a mennyországba jutást, amikor eljön az ítélet napja. Ezen a ponton az Önhöz hasonló figyelmes olvasó talán már kezdi sejteni, mi is történt itt valójában. Hamarosan kiderült, hogy a leedsi próféta tyúk apokaliptikus tojásai nem is olyanok, mint amilyennek tűnnek. Egy orvos, miután megvizsgálta az egyik tojást, felfigyelt rá, hogy a felirat inkább a héjra van írva, és nem annak szerves része. Emellett a ,,Krisztus" szót is rosszul írták, amire aligha számítanánk egy isteni beavatkozástól. Továbbá, amikor a tyúkot elvették Marytől, rejtélyes módon abbahagyta a csodás tojások tojását. Kiderült, hogy Mary Bateman egyszerűen csak fogta a tojásokat, ráírta, hogy ,,Kriztus közelg", majd... visszatuszkolta őket a szerencsétlen tyúkba, és azután egyszerűen csak megvárta, amíg újra ,,tojik". Ez bizonyos értelemben egyfajta második eljövetelnek nevezhető, de nem egészen annak, amiről szó volt. Mondanom sem kell, hogy a világ nem ért véget 1806-ben, bár a szegény tyúknak valószínűleg úgy tűnhetett, mintha eljött volna a világvége. Mary Batemanről kiderült, hogy hivatásos bűnöző és megrögzött csaló, aki számos rablásban részt vett, és egy alkalommal az egyik tűzvész áldozatainak szánt jótékonysági adományokat is megcsapolta. Néhány évvel a tyúkos botrány után aztán valóban vége lett az ő világának - elítélték és kivégezték, mert halálos mérget adott egy betegeskedő nőnek, akinek hamis, varázserejű gyógyszereket ígért. A sors torz fintora, hogy miután a bűneiért felakasztották, Mary holttestét kiállították - és az embereknek három pennyt kellett fizetniük, hogy megnézhessék, míg a bőréből kivágott darabokat szerencsetalizmánként árulták. A világ mulandó, de a csalás örök.