"Samantha az új J. K. Rowling", idézi a hátsó borító a The Sunday Times semmitmondó megállapítását. Mióta minden második regény hátoldalán hasonló szuperlatívuszokkal találkozni, gyakorlatilag érdektelenné vált, melyik külföldi orgánum miről mit mond. Ezek az egyre inflálódó cimkék azonban fontos elemét képezik a young adult fantasy következő uralkodóját kitermelő marketing-gépezetnek, mely gondoskodik róla, hogy nehogy egy pillanatra is megszakadjon a könyv- és filmipar számára egyaránt jövedelmező öröklési lánc. Hiszen a Harry Potternek és az Alkonyatnak vége, és Az éhezők viadalának két mozis feldolgozása közt is etetni kell valamivel a közönséget. A piaci logikát félretéve, felvetődik a kérdés: valóban van bármi köze a Csontszüretnek Harry Potterhez? Semmi - leszámítva azt a soványka érvet, hogy mindkét történet vastagon épít a fantasztikumra. Viszont éppen ezért olvasunk fantasy regényt, nem? És hogy legalább nyújt-e a regény a Rowlingéhoz hasonló olvasói élményt és történetszövési készséget? Nos, részben igen, részben nem. Inkább nem.

Ha mindenáron kötődési pontokat keresünk, akkor a Csontszüret inkább Az éhezők viadalával rokonítható. Ez a történet is kifejezetten disztópikus világban játszódik, főhőse egy, a kamaszkorból éppen kinőtt, független és bátor lány, aki a hétköznapi megpróbáltatások után váratlanul egészen új veszélyekkel találja szemben magát. Maga a történet egy alternatív valóságban, a közeljövőben kezdődik, London diktatúrákra hajazó közegében, ahol az olyan különleges mentális képességekkel rendelkező látókat, mint az álomjáró Paige Mahoney is, kitaszítja magából a társadalom és vadássza a kormány. Egy nap Paige-re is rátalálnak és Oxford titokzatos börtönvárosába szállítják, ahol a lány szembesül a rephaiták idegen fajával és az egész emberiségre leselkedő veszélyekkel.

A Csontszüretet olvasva az egyik legmarkánsabb benyomás az, hogy mennyire ambivalens élményt nyújt.  Tovább!

Sándor Anna

Forrás: Könyves Blog (2013.12.04.)