Amíg meg nem tanult írni, addig folyamatosan beszélt. Szeretett és szeret beszélni. Szerette a bölcsödét az óvodát, a gyerekeket, a dadusokat, a barátait. A csípős kolbászt és a juhtúrós sztrapacskát. Nem szerette a lekvárt, a kompótot, a hazug embereket és az igazságtalanságot. Mindig lelkiismeretes volt, akaratos, vidám, mosolygós, optimista és trehány. A szobájában mindig kupleráj volt.

Az iskolát is szerette. A fizikát nem. És a kémiát sem. A magyar tanára pedig őt nem szerette – addig, amíg rá nem jött, hogyan tudja elmondani Ady Köszönöm, köszönöm, köszönöm című versét. Szeretett gimibe járni. Szeretett együtt lógni a barátaival, táncórákra járni, és kihúzni otthon a gyufát, egyre cserfesebb kamaszként. Szerette a pörgést, a vidámságot, a lazaságot és a kalandot.

Talán az utazást szereti a legjobban. Más világokat, más embereket, más kultúrákat és szokásokat megismerni, magáévá tenni. Szereti az embereket. Szereti figyelni őket, ahogyan élnek, ahogyan gondolkodnak és örökké a miértekre keresni a választ – ez motiválja, ez viszi előre, ebből tanul, ettől fejlődik. Emiatt persze egyre akaratosabb, egyre céltudatosabb, egyre jobban nem szereti az igazságtalanságot és az őszintétlen embereket. A lekvárt és a kompótot sem szereti továbbra sem.

De szereti a kis zsivány gyermekét, a nővérét és a szüleit, akik olyan érzelmileg biztonságos gyerekkort adtak neki, hogy minden nap összeteszi érte a két kezét. Rajong az apjáért. Úgy szereti az apját, ahogyan „az emberek a sót”.

Szeretett dolgozni az idegenforgalomban és szeretett főiskolán tanítani is. Szeretett huszonévesen újra iskolapadban ülni és szeret nyelveket tanulni. Szereti a kutyákat, a lovakat. Szeret futni és lovagolni. Szeret lustálkodni a tengerparton és szeret szélsebesen száguldani a hullámvasúton, miközben fülsüketítően sikít. Szereti az életét és mindent, ami része az életének. Kivéve a lekvárt és a kompótot. Azt még most sem szereti.

Az Athenaeum Kiadónál megjelent műve: Bakker, azok a csodddálatos férfiak!