Elfogultság nélkül kell nekivágni egy szakácskönyvnek, mert csak a tények beszélnek. De ezt az alapállást is félre lehet időnként tenni, ha például a könyv másféle erényeket is megcsillogtat.

Andrew Caldwell magát történelmi séfnek [The History Chef] nevezi, de érthetjük úgy is: a történelem séfje. Aki összefőzi és ízletesen tálalja nekünk a históriát. Könyve, melynek a címe: Történelmi legendák utolsó vacsorája – habár pontos és tárgyilagos – nem igazán jól hangzó cím, de ezen túlmenően szinte semmi rosszat nem lehet elmondani róla. Jót viszont annál többet.

A szerző kétkezi szakácsként kezdte a Bermudákon, ahol is kora ifjúságában aranyérmekkel díjazták tehetségét melyet a jég- és vajszobrászatban felmutatott. Ennél lényegesebb, hogy rendkívül jó a beszélőkéje, és ami még fontosabb: roppant célszerűen, szellemesen és gazdaságosan fogalmaz. Szakács szakmai önképzésből bejárta a világot, és a történelem rajongójaként igyekezett csillapítani tudásszomját, akármerre is fordult meg. Ez a kombináció adta az ötletet, hogy összecsomagolja egy közös pakkba a történelmet meg az ételeket.

Irigylésre méltó könnyedséggel foglalja össze néhány száz szónyi terjedelemben Cézár és Kleopátra történetét, Napóleon waterlooi csatáját, Nelson admirális tengeri ütközetét, de ugyanígy Elvis Presley, Marilyn Monroe utolsó, gyógyszerekkel terhelt éjszakáját.

A közismert hasonlattal: minden egyes írás olyan, mint a bikini; elég kicsi ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet… De ez még okozhatott volna egyensúlytalanságot, ha történetesen a szakácsművészeti részek félresikerülnek – végül is csaknem 2500 éven ível át az eszegetős mesélés. A legrégebbi Leónidasz, spártai király (Kr. e. 480) étkezése a thermopüléi ütközet előtt. A közelmúltból pedig Diana hercegnő vacsoráját idézi fel…

Caldwell figyelmes mesélő. Objektív – mondhatnánk pozitivista, leíró – történész, nem mutat elfogultságot semmilyen irányban, nem lelkesedik a világ jobbra fordulásán, nem zokog a csatamezők halottaiért. Leírja csupán, és ráhagyja az olvasóra a döntést. Ezért kerültek be olyan alakok is a válogatásba, akiket egyaránt övezett a maguk idejében istenítés és megvetés: a nagy manipulátor Raszputyin és Lord Chelmsford (Zuluföld [Dél-Afrika] le-nem-győzője), az agresszív és önhitt Custer tábornok (akit az indiánok tanítottak móresre) és Hitler. De tény: valamennyien ettek a haláluk előtt.

Caldwell figyelmes szakács is. Nem akarja mindenáron archaizálni a hitelesen sosem ismert recepteket, úgy rekonstruálja, ahogy a régész a körülmények ismeretében kiegészíti a leletek tárgyi világát. Tehát semmi meglepőt nem kell találni abban, hogy az ókori fogás (Nagy Sándor) fűszerezésébe belekerül a csili vagy a színes paprika – az étel ízét a bronzkorban is változatossá tették, legfeljebb más módon. Az ókori receptek nagyobbik része valamilyen pecsenye volt, szabad tűzön elkészítve. A szerző gálánsan segít az olvasónak, hogy állítsa elő ezeket grilltűzhelyen, szabadtéri roston sütéssel, még a tűzgyújtáshoz is ad ötleteket. No igen, minél kifinomultabbak a konyhatechnikák, annál kevésbé tudunk valamit is kezdeni a természetes tűzzel…

Érdekes két figura a kötetben a két kapitány: a Titanicé és a Hindenburg léghajóé. Az egyik meggondolatlanságból veszélyes útvonalra vezette a hajót, a másik a hidrogénnel megtöltött légijármű (repülő időzített bomba) parancsnokaként csak reménykedhetett a tragédia elkerülésében. De mindkét jármű a szárazföldi luxus áttelepítése volt – ellenőrizhetetlen körülmények közé. Nem is a menü, a szállított árukészlet a megdöbbentő. De hát – ebből is okultunk…

„A múltat tanulmányozva sokat tanulhatunk, és taníthatunk meg gyermekeinknek – mondja a szerző. – Ezt az utat végigjárhatjuk úgy is, hogy közben egy jót eszünk. Jó étvágyat!

Kiadvány:
Andrew Caldwell
Történelmi legendák utolsó vacsorája
Athenaeum Kiadó, 2011

Forrás:
olvassbele.hu
Bedő J. István
2011. 03. 16.