Anton Corbijn filmje letisztult alkotás, a legkevésbé sem szájbarágós, nincsenek benne felesleges töltelék-jelenetek, a színészek játéka is kifejezetten visszafogott. Viszont kicsit talán túllőtt a célon: a főszereplő belső változása lehetett volna valamivel kidolgozottabb is – így is csak kevés hiányzott a tökéletességhez.

A film képei gyönyörűek, egyik sem hatásvadász – a vászon nem az olasz táj képeivel akarja a nézőt ámítani, inkább a beállítások és a színek ragadják meg az embert (egyébként végig túlsúlyban vannak a közelképek). Mindehhez remek zene is társul, különösen a film hangulatát nagyon jól megelőlegező főcímzene emlékezetes. A színészeket is kiválóan válogatták össze: George Clooney jól illik a kiégett gengszter szerepébe, noha voltak már meggyőzőbb alakításai is. Igazából a történetvezetéssel van csak némi probléma.

A film egy hófödte táj képeivel indít. A főszereplő (Clooney) a kedvesével sétálgat, amikor rájuk támadnak, lelövi a támadókat, de a nő is meghal. Nem tudjuk, hol vagyunk, miért keresték őt, egyáltalán mi is történik – ezekre a kérdésekre lényegében később sem kapunk válaszokat. Éppen ez az egyik komoly erőssége a filmnek: semmi olyan magyarázat nincs benne, ami a történet szempontjából jelentéktelen, hiszen nem számít, hogy mit csinált ez a férfi, és hogy kik akarják megölni. Egyedül az a belső változás lenne érdekes, amin keresztülmegy bujkálása során. Lenne, de sajnos a filmben ez nincs igazán kifinomultan ábrázolva.

Emberünk, a teljesen szenvtelen bérgyilkos – akin azért végig látszik egyfajta szorongás, hiszen valószínűleg érzi, hogy kiöregedett szakmájából –, miután megpróbálták lelőni, Európába menekül, ahol találkozik megbízójával. Míg az életére törők kiléte után nyomoznak, neki el kell bújnia egy olasz kisvárosban, s – mivel semmi nincs ingyen – készítenie kell egy speciális mesterlövész-puskát. Egyedül azt kérik tőle, hogy ne kezdjen el a helyiekkel ismerkedni. Ő maga nyilvánvalóan nagyon szívesen teljesítené is ezt, a sors azonban máshogy hozza.

Megérkezésekor a tájat fényképező amerikai fotósnak adja ki magát – ez senkinek nem lehet gyanús. A romantikus itáliai városka papjáról (Paolo Bonacelli) azonban kiderül, hogy imád beszélgetni, és nagy érdeklődést mutat a jövevény iránt, már első találkozásukkor meghívja magához. Így aztán a bűnöző időnként kénytelen vele vacsorázni, s hallgatni, amit az élet dolgairól mond. Persze magának is csinál programot: egy bordélyházba kezd járni, de mindig csak ugyanahhoz a lányhoz (Violante Placido) hajlandó felmenni. Idővel aztán kiderül, hogy szándéka ellenére túlságosan sokat mutatott meg magából, hiszen mind a pap, mind a prostituált átlát rajta: szembesítik is vele, hogy tudják, titkol valamit (a pap egészen közel kerül az igazsághoz), ám egyiküknek sem tudja bevallani, kicsoda-micsoda is ő valójában.

Sajnos sem a pappal, sem a lánnyal való találkozása nincs olyan jelentősen ábrázolva a filmben, hogy elhiggyük a végén, hogy ezeknek a hatására változik meg a főszereplő. Egyszer sem hallunk néhány rövid mondatnál többet abból, amiről Benedetto atyával beszél, illetve Clarával sem látjuk elég sokat együtt. Így aztán nehezen hisszük el, hogy ezek az együttlétek valóban változást tudtak elindítani ebben a férfiben – hiába lehet róla tudni, hogy nem érzéketlen (hiszen pl. szereti a pillangókat). Ez a hiányosság teljesen rányomja bélyegét a filmélményre.