Mivel magam is e táborba tartozom, tűkön ülve vártam a szerző következő regényét, amire nem kevesebb, mint öt évet kellett várni, ám már a tavalyi külföldi vélemények is azt mutatták, nem hiába.

Most, hogy végre kezünkbe kaparinthattuk a nem kevésbé remek A Highgate temető ikreit, végre a magyar rajongók is fellélegezhetnek, nem egyszeri csoda volt az Időutazó…

 

A húszéves Julia és Valentina Poole Chicago egyik külvárosában éli az unatkozó amerikai fiatalok titpikus életét: nincs munkájuk, nem tanulnak, a szüleik gondoskodnak róluk, amíg kitalálják, mihez kezdjenek magukkal.
Julia és Valentina egypetéjű ikrek, méghozzá tükörikrek, Valentina tökéletes tükörképe Juliának, a szíve és a többi belső szerve is a másik oldalon van, az anyajegyeik is egymás tükörképei – innen a remek, ám kevésbé fordítható angol cím: Her Fearful Symmetry.

 

Mikor az ikrek megöröklik Londonban élő nagynénjük, a sosem látott Elspeth lakását és vagyonát, azzal a kikötéssel, hogy egy évig a lakásban kell élniük, és szüleik nem tehetik be oda a lábukat, a lányok élete gyökeresen megváltozik - unatkozó elkényeztetett kislányokból egy rejtély főszereplőivé válnak, és legalább az egyikük nagyon élvezi.

Julia az első perctől menni akar, Valentina maradna, az örökség sem nagyon érdekli, ám kettőjük közül mindig ő volt az irányíthatóbb, aki csak ment a testvére akarata után, így hát a két lány huszonegyedik születésnapja után felpakol, és beköltözik a Highgate temető tőszomszédságában lévő Vautravers-ház egyik lakásába.
Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy feltárják családjuk múltját, hogy megtudják, mi választotta szét annak idején anyjukat és nagynénjüket, akik maguk is ikrek voltak, így szakításuk még érthetetlenebb az életet egymás nélkül elképzelni sem tudó ikerlányok számára.

 

Kalandokat keresnek, válaszokat várnak, ám amit Londonban találnak, az minden képzeletüket felülmúlja. Megismerkednek a ház többi lakójával, Roberttel, aki Elspeth szeretője volt, és nem képes kilábalni gyászából; a kényszerbeteg Martinnal, akit húsz évnyi házasság után hagyott el felesége; és még valakivel, halott nagynénjükkel.
Elspeth kísértete a lakása foglyaként lebeg ide-oda, míg meg nem erősödik annyira, hogy kapcsolatba tudjon lépni a lányokkal, és elkezdődik egy klasszikus kísértethistória, porba írt üzenetekkel, automatikus írással, ouja-táblákkal.

 

A lányok próbálják kifaggatni Elspeth-et arról, mi történt közte és az anyjuk közt, miközben Robert és Valentina egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A féltékeny kísértet azonban nem engedi el egykönnyen élő szerelmét, ahogy a testvéréhez mániákusan ragaszkodó Julia sem képes elfogadni, hogy Valentinának már más is fontos.

Ahogy a viszonyok összekuszálódnak, egyre baljósabb, egyre sötétebb lesz az elbeszélés hangulata, és sejtjük, hogy nem számíthatunk rózsaszín befejezésre, azonban Niffenegger képes meglepni minket.
Igazi viktoriánus kísértethistóriát varázsolt elénk, olyan kegyetlen és gonosz végkifejlettel, amit először el sem hiszünk, aztán meg már nem akarjuk elhinni. Kíméletlen, gonosz, mégis remek.

 

Annyira, hogy majdnem képes elfeledtetni a regény hibáit, pedig vannak szép számmal. Felesleges és hiteltelen az Elspeth titokzatos naplójában leírt nagy múltbéli titok, annál is inkább, mert semmi hatással nincs a cselekményre, sem a szereplők egymás közti viszonyaira.
Mintha az egész konfliktus az idősebb ikrek közt csak ürügyként szolgálna, hogy a lányok Londonba menjenek.

Robert vívódása halott szerelme szelleme és a rá kísértetiesen hasonlító unokahúga között elég nevetséges, ugyan nagyon sajnáltam menet közben, amiért elvesztette szerelmét, de ennek a groteszk háromszögnek a fenntartása valljuk be, csak rajta múlt, és nem volt elég erős ahhoz, hogy véget vessen neki.

 

A két lány karaktere nagyon tetszett, egy külön kis világ ők, eleve mindenki számára rejtély egy ikerpár kapcsolata, aki nem élte át, el sem tudja képzelni, milyen lehet, ha „van még egy belőlem”, de szimbiózisuk már túlzásnak tűnt.
Akkor voltak a legérdekesebbek, amikor külön láttuk őket, ahogy próbáltak függetlenedni, és megjelent a saját személyiségük. Amikor nem „az ikrek” voltak, hanem Valentina és Julia.

No és ott volt a minden szálat a háttérből mozgató Elspeth. Furcsa ezt így leírni, de a kísértet alakja volt a legérdekesebb a könyvben, azzal együtt, hogy – ne legyenek illúzióink – nem jóságos, kedves kísértetről van itt szó.
A könyv vége jócskán hagy gondolkodni valót afelől, hogy miért is csalta oda a lányokat Elspeth, miért kötötte ki, hogy egy évig a lakásban kell élniük, mit akart elérni, én hajlok arra, hogy kezdettől csak szórakozott mindenkivel. És amikor lehetősége nyílt, hogy megkapja, amire a legjobban vágyott, gátlástalanul feláldozott bármit.

 

Gonosz könyv ez, olyan kérdéseket tesz fel, amire tiszta szívvel senki sem akar válaszolni, amit tán jobb is békén hagyni, mert a válasz a saját gyarlóságunkat leplezné le.
Meddig mennénk el, hogy visszakapjuk azt, akit szeretünk?
El tudjuk-e engedni a szeretteinket?
El tudnánk-e fogadni, hogy nélkülünk éljenek tovább és kezdjenek új életet?
Akarjuk-e egyáltalán látni a saját kísérteteinket?
Mindenki hibákat követ el a történetben, és mindenki kegyetlenül megjárja a végén, és furcsa ezt leírni, de tán az lesz a legboldogabb, aki elmegy, és megbékél a halállal.

 

Tán nem véletlenül rímel erre az, hogy a könyv egyik főszereplője maga a temető, a híres Highgate. A viktoriánus kor monumentális sírkertje a maga százhatvanezer halottjával és műalkotásnak is beillő emlékműveivel egy külön kis város London szívében, hatalmas, élő, lélegző múzeum, amit egy maroknyi önkéntes gondoz és próbál fenntartani.

Robert maga is a temetőben dolgozik idegenvezetőként, miközben ezerháromszáz oldalra rúgó disszertációját írja a temető történetéről. A sírkert baljós hangulata, Robert kísérteties éjszakai sétái, a családi kriptában lévő koporsók mintha mind a temető felé vonzanák a szereplőket.
A hely és lakói éppúgy részei a normális életnek, mint a londoni utcák, terek, boltok. A temető különleges, és mégsem az. Miként a halál is különleges, titokzatos, ám része az életnek.

 

Gyönyörű könyv ez, fantasztikus hangulattal, olyan atmoszférával, ami magába húz, és sokáig nem ereszt, legszívesebben ott lennénk a Highgate-ben, vagy a Vautravers-házban, aztán amikor elérkezik a végkifejlet, menekülnénk, de nem ereszt.
Niffenegger nagyon tudja, hogy kell olyan történetet írni, ami az olvasóval marad, és ott mocorog a fejében még jó sokáig. Ilyen volt Az időutazó felesége, és ilyen A Highgate temető ikrei is.

Nagyon kíváncsi vagyok, mit ír ezek után, és csak remélni tudom, hogy még jó sok hasonló színvonalú könyvet olvashatunk tőle. Azt már csak nagyon halkan jegyzem meg, hogy jó lenne, ha nem kéne ennyit várni a következőre.