David Gilmour (nem tévesztendő össze a Pink Floyd legendás énekes-gitárosával) kanadai kritikus, író és televíziós személyiség élete egyik válságos szakaszában – rohamosan öregszik, elveszíti a munkáját és még biciklisfutárnak sem veszik fel - meghökkentő, ám igen flexibilis lélekről tanúskodó döntést hoz:komoly kamaszkori krízissel küszködő fiának (Holden Caulfield a 21. században) felajánlja, hogy ha akar, maradjon ki a gyűlölt iskolából, sőt dolgoznia és lakbért fizetnie sem kell. Cserébe viszont szigorú kikötés a drogok teljes kiiktatása, valamint kötelező penzum hetente két-három film megtekintése és megvitatása a David által alapított kétszemélyes filmklubban. Az egyezség megköttetik, David és Jesse pedig három éven keresztül lebeg ebben a furcsa, szemlélődéssel, hosszú beszélgetésekkel és iszogatásokkal tarkított időtlenségben, melyben a filmek és a valóság közti határok néha elmosódnak, és az élet kezdi utánozni a művészetet. Kevés szabály van kodifikálva, ám számtalan csapda is leselkedik szívtöréssel fenyegető női „bestiák”, a megállapodás ellenére felszippantott kokaincsíkok, vagy véglegesen elvesztegetett évek és soha meg nem lelt ambíciók rémisztő képében.

A kísérlet szerencsésen végződik, a gyakran kiúttalannak tűnő szituációk végül szilárdabb ösvénybe torkollnak. Magyarázatot ne keressünk a hepiendre: lehet, hogy a rendhagyó „képzés” is segít, melyben a kritikus apa részelteti a fiát. Az ifjú Jesse Gilmour nem hagyományos, akadémikus filmtörténeti kánont fogyaszt, hanem a túléléshez és felnőtté váláshoz mankóul szolgál(hat)ó alkotások többé-kevésbé tematikus blokkokba szervezett, laza egyvelegét, rövid történeti, esztétikai felvezetőkkel, és sok moralizálással tálalva. David mindent megtesz, hogy a „beavatás” ne züllhessen az iskolai elvárásokkal szimultán muszáj-feladattá, s talán az az érzékenység és szeretetteljes óvatosság, amellyel fia lelkét és az alkotások leheletfinom burkát egyaránt megérinti, segít elkerülni a bántó didaktikusságot. Visszafogottan érzelmes, borongós stílusa az öregség „diszkrét báját” ugyanolyan atmoszféra-teremtő képességgel közvetíti, mint a tinédzserkor sérülékeny, legyőzhetetlennek tűnő akadályoktól hemzsegő időszakát.

„Alternatív pedagógiája” természetesen nem kíván a (amúgy széltében-hosszában bírált) klasszikus iskolarendszeren diadalmaskodni, tanítási metódust vagy tanmenetet helyettesíteni: „csak” egy pozitív szülői tapasztalat közzététele, amely csendben figyelmeztet a gyakran hivatkozott, mégis alulalkalmazott közhelyre, miszerint a gyerek nem kicsinyített felnőtt, de nem is gombnyomásra irányítható, akaratunktól függő, alárendelt lény, hanem autonóm személyiség, akinek önállóságát tiszteletben tartani elemi kötelességünk.