Évszázaddal ezelőtt egy ilyen kötet leginkább hasznos történelmi segédkönyvként szolgált volna, valamint érdekes olvasmányként, amelyben jó tallózgatni. Az azóta végbement változások mára sokkal fontosabb funkciókkal is felruházták. Közelnézetben e mű nagyívű áttekintés a magyar nemesség azon tagjairól, akik fegyverrel harcoltak országukért, és akiknek a nevét a történelem megőrizte. Aki (még) ismeri a történelmet, tudja, s a kötet bevezetője is kiemeli, hogy Magyarország történelmének elmúlt ezer évét a fegyveres küzdelmek végeláthatatlan sora jellemezte, a katonai erejének gerincét pedig (a társadalmi berendezkedésből következően is - OP) a magyar nemesség alkotta. Bánó e kötetében azokat a nemeseket és főnemeseket mutatja be az Árpád-házi királyok uralkodásától az 1848-49-es szabadságharcig tartó időszakból, akiknek vitézi cselekedeteiről, háborúkban, csatákban, portyázásokban, párviadalokban való részvételéről hitelt érdemlő feljegyzések, adatok maradtak fenn. Technikailag ez betűrendbe szedett kislexikon, benne összesen 2250 személyről olvashatunk, olykor csak pár szóban, másokról részletesebben is.

Mára ezek az ismeretek az emberséges élet egyik létfontosságú tényezőjének építőelemévé vált. Ez a tényező az identitástudat, amelynek nélkülözhetetlen tartópillére a honismeret, annak pedig az ország történelmének ismerete. Minden ország kritikus jelentőségű kötőanyaga a népének hozzá kötődő identitástudata. Az országot a vele azonosuló identitástudatuk teszi az emberek számára a honukká - az, hogy oda tartozónak, a közössége részének érzik magukat, hogy ott vannak otthon. Ám feltétlenül szükséges egy pontosítás is: ahhoz, hogy az ember a honának tekinthessen egy országot, elengedhetetlen hogy az a honaként is bánjon vele. Petőfi örökérvényű igazságát idézve, „haza csak ott van, hol jog is van”, méghozzá valódi, az ország népét szolgáló jog, s nem pedig ellenében az uralkodók érdekeit. Az ország, akárcsak az állam, persze csak passzív szervezeti egység, és a népével maga sehogysem bánik - ezt a mindenkori a hatalmi berendezkedése szerinti kormányzata teszi. És nagyon igaz, hogy demokratikus választási rendszerű országban a nép pontosan olyan kormányzatot kap, amilyet megérdemel.

A 21. század hajnalára a globalizáció új dimenziót adott az egész kérdéskörnek. A megelőző századok gyarmatosításainak korszakából tudjuk, hogy a gyarmattartók érdekeit kifejezetten az szolgálta, hogy a gyarmatosítottaknak ne legyen nemzeti identitástudata, mert az tartást, erőt adhatott nekik az uraikkal szemben. A globalizáció számára is hasonló akadály minden olyan közösségi identitástudat, amely nem annak konzumvilágához és a népbutítás céljára teremtett bálványaihoz köti az embereket. Látjuk, mennyire aktívan, erőszakosan, mindenen átgázoló erővel tesz is ellene. Éppen ez avatja mindinkább sorskérdéssé, hogy legyen erős identitástudatunk.

Akinek erős identitástudata, s arra épülő, hagyományos értékrendje van, az sokkal nehezebben manipulálható, és így jobban ellenáll annak, hogy kizsákmányolható konzumidiótává tegyék. Jó esetben pedig az értékrend egyik centruma az országhoz kötődés, amelyet a magukénak éreznek. Ilyen identitástudat csak szerves fejlődéssel alakul ki az emberekben. Azonosulni csak azzal lehet, amit többé-kevésbé alaposan ismerünk is, és ennek alapján becsüljük, kedveljük, netán szeretjük. Egy ország tekintetében a meghatározó kötődési felületek közé tartozik a történelme, a kultúrája, a hagyományai. Egy ország múltjában minden, ami tiszteletet érdemel, erőt adhat a népének a jelenhez - már ha a nép ismeri és a magáénak tekinti a történelmét. Nagyon is módszeres és kegyetlenül hatékony mesterfogás, hogy ha a kormányzat jól manipulálható tömeget akar faragni a népből, szétveri a megbecsülést, amelyet az a történelme iránt érezne. Átéltük, mily nagyon igyekeztek bizonyos erők itt is a múltat végképp eltörölni. Így tiltották - sőt átkozták - ki hat évtizede azokat a magyar történelemből, akikről e kötet szól.

Láthatjuk azt is, mennyire létérdek az országok számára, hogy legyen identitást adó múltjuk. Tanúbizonyság erre, hogy a nemrég alakult, még nagyon fiatal országok milyen nagy erőfeszítéssel igyekeznek történelmet teremteni maguknak, s a formális országként való múltbéli létezésük híján felmutatni - olykor megkreálni - azokat a gyökereiket, amelyek a történelmükül, s a történelmi kultúrájukul szolgálhatnak. S tudnunk kell, hogy nekünk van évezredes, becsülendő történelmünk, és végzetes veszteség lenne elveszítenünk annak ismeretét, s vele magát e történelmet is. Ennek elkerülésére is kellenek az ilyen művek. Felidézik „régi dicsőségünket”, az egyes személyekhez kapcsolódó szócikkek árnyaltabbá teszik az annak szereplőiről, létrehozóiról kialakult képet, élővé, segítenek, hogy valóban a magunkénak érezzük az ország történelmét, s hogy e történelem összekössön azokkal is, akiket kiszakított belőle a 20. század brutális geopolitkája.