Hartay Csaba az édesapjától örökölte a családi tehenészetet, ami már a hatvanas évek vége óta működik Szarvason, a kákai majorban. „Természetesen állami gazdaságként indult, és édesapám egy állatorvos társával privatizálta a telepet 1993-ban, azóta kft-ként üzemel. Kis kitérők után – pultozás a szarvasi Zebra klubban, majd egy budai konditeremben, napilapos újságírás, tárcák, jegyzetek közlése mindenféle lapokban – 2005 januárjában álltam munkába a szarvasmarha telepen” – meséli, majd gyorsan ki is ábrándít. Még soha életében nem fejt tehenet. Ő a 25 embernek munkát adó üzem résztulajdonos cégvezetője, ami számokban 400 tejelő tehenet és 11 500 liter tejet jelent naponta. Emellett hétkötetes költő, a Könyvfesztivál előtt pedig megjelent második prózakötete, a Nem boci!, ami egy tehenészet mindennapjairól és a tehenek körül felbukkanó sorsokról mesél – hol szociografikusan, hol a Viharsarki Kattintósból ismerős humorral. A hajnali kelésről, az ideális tehenészről, a tejházas lédiről, a magtár színeváltozásáról, a szélvendégről az istálló nagytermében. Utóbbi trágyaszagot lenget, sarat hord az udvarba és szelíden meglengeti a „nagy, mozdíthatatlan, puha kövek” fülét. Hartay Csabát tehenészetről, apa-fiú kapcsolatról és a magyar vidék helyzetéről kérdeztük emailben.

http://konyves.blog.hu/2015/04/22/hartay#more7386728