A "Lélekölő" és a hamarosan megjelenő "Gyilkos vágy" szerzője, Kovács Noémi , mint a téma szakértője írt egy igen megkapó recenziót Paul Finch: Ne sikíts! c. krimijéről. Örülünk, hogy mint azonos műfajban alkotó szerző, értékelni tudta krimisorozatunk első, szövevényes darabját.

Ne sikíts, ez tényleg ilyen jó!

Gyerekkorom egyik meghatározó részében Oxfordban éltem. Tizenkét éves voltam, amikor a nyarat egy bentlakásos iskolában tölthettem olyan fiatalok között, akik nálam jóval idősebbek voltak és egyikük sem beszélt magyarul. Ennél keményebb kiképzést nem is kaphattam volna. Magyar segítség nélkül, átsírt éjszakákon át, de egész jól megtanultam angolul. Nem mellesleg kötődni kezdtem az országhoz. Talán nem meglepő, ha azt mondom, valahányszor Londonban járok, úgy érzem, hazatértem. Így aztán előrebocsátom, imádom Nagy-Britanniát és úgy nagyjából mindent, ami a Szigetországgal kapcsolatos. Ez különösen igaz arra a hivatásos, vagy kevésbé hivatásos nyomozójára, akiért többnyire rajong az egész világ. Mindegy hogy hívják. Lehet Sherlock Holmes, Poirot vagy Miss Marple a neve, ha elég jó, én is képes vagyok rajongani érte. Úgy esett, hogy a Gyilkos vágy kéziratának leadása után lett egy kis időm és belevágtam az Athenaeum idei krimisorozatába, aminek egy izgalmas regény lett az első darabja. Egyrészt azt reméltem, tanulhatok belőle, másrészt szórakoztató percekre számítottam és nem is csalódtam. Furdalt a kíváncsiság, mit tudhat a Ki vagy, doki? sorozat forgatókönyvírója, Paul Finch. A röviden felskiccelt bemutató sorok, amelyek egykori rendőrként és oknyomozó újságíróként írták le, garanciát jelentettek, hogy nem kell majd a szöveggel birkóznom. Így is lett. Nem valami ultrarövid tőmondatokban elmesélt, suta nyelvi fordulatokra épülő, bűncselekménybe öltöztetett szépirodalmat kaptam, hanem egy vérbeli krimit. A műfajnak ugyanis, amiért milliók rajonganak a világon, megvannak a maga szabályai és ezzel Finch, szemmel láthatóan, tisztában is van. Először – és ez a legfontosabb - kell hozzá egy csavaros, lehengerlően izgalmas történet, amely annyira magával ragad, hogy az ember nem akarja abbahagyni. És ebben sem a gyereke sírása, sem sétára váró kutyája nyüszítése, sem a saját éhezést, szomjúságot vagy bármi mást jelző teste nem jelenthet akadályt. Harmincnyolc nő nyomtalan eltűnése pedig elég indok arra, hogy a legjobbat feltételezze a gyanútlan olvasó. Másodszor, a jó krimiben a történetet egy karakteres alakkal követhetjük végig, akiből kinézhető, hogy meg tudna oldani egy valóságos bűncselekményt és még neve is van. Egy megjegyezhető neve, amellyel ikonná vált, és azzá válhat nálunk is. Ez esetben úgy hívják, hogy Mark Heckenburg nyomozó. Harmadszor pedig valódi krimis stílusban íródott, ami azt jelenti, hogy a szövegben semmi sem vonja el a figyelmet a lényegről. Nincsenek túlírt szépirodalmi ujjgyakorlatok, nincsen semmi oda nem illő. És ennek baromi egyszerű oka van. Egy jó krimiben bármi számíthat. Egy szó, egy tárgy, egy jelző. Tessenek csak Agatha Christie regényeire gondolni, aki nyugodtan nevezhető a nagy Finch nagy elődjének! Mert Finch tényleg nagy, mondhatni óriás, és ez átszűrődik a Ne sikítson is. A stílusa olyan, amilyennek elképzeltem, hála a magyar fordítónak és a könyv szerkesztőjének, akik alapos munkát végeztek. A jól eltalált szavak és kifejezések átültetik a vérfagyasztó fesztültséget, amelyet a „kemény krimi” Finch nevű mestere oly észveszejtően pontosan tár elénk. A sztori az angolszász hagyományokra épít. Ahogy az már lenni szokott, a magányos, igen éles eszű és a tettes elfogása érdekében a szabályokat is áthágni képes Heck nehezített pályán küzd az elemekkel. Egy idő után pedig azon kapja magát, hogy nem csak a munkája a tét, hanem az élete is. A végén pedig eljut a megfejtésig. Mert az angol és amerikai krimi ilyen, de a jó skandináv is. Én is azt szeretem, ha nem maradnak elvarratlan szálak. Ha az író megnevezi a gyilkost, ha feloldódik a csomó, amelynek kioldása a nyomozás maga, és nem maradok árván a gondolataimmal. Harmincnyolc nő tűnt el nyomtalanul, én pedig válaszokat akartam. Tudni akartam hol vannak, ki és mit tett velük és bíztam benne, hogy Finch nem hagy kétségek között, mert egy zseni sosem hagyna. A Ne sikíts –ot pedig egy zseni írta. Ilyen egy krimi. Nem valami filozofikus eszmefuttatás, hanem hús-vér valóság, tele izgalommal, vérrel, szagokkal és szennyel. Nem maradtam árván. Legfeljebb arra a rövidke időre, amíg be nem szerzem a folytatást. Nem sikítottam, pedig tudtam volna, mert ez tényleg nagyon jó.