"Csak én veszek észre minden apróságot, vagy ez másnak is fúrta volna az oldalát?" - teszi fel a kérdést Peter Weiler regényének főszereplője és egyben elbeszélője, a huszonöt éves Pamela Taylor a könyv 81. oldalán.

Talán ő nem tud róla, de valójában az olvasó gondolatainak ad hangot, aki mindvégig azon töpreng, s az idő előrehaladtával egyre kétségbeesettebben, hogy vajon benne van-e a hiba, vagy A Márai-véletlen nem nyújtja azt, amit előzetesen ígért.

Adott egy fiatal, első kötetes szerző, akiről csak annyit tudunk, hogy korábban Amerikában élt; és adott egy jó nevű kiadó, amely ügyesen felépített reklámkampánnyal próbálja a kötetet bevezetni a piacra. A regényhez önálló honlap készül: hosszú, kedvcsináló interjút olvashatunk a szerzővel ("Addig is, kéretik reszketni, félni és izgulni A Márai-véletlenen", zárul a beszélgetés), valamint szép, színes képeket nézegethetünk a regény helyszíneiről és "a benne szereplő fontosabb tárgyakról". És mindenekelőtt ott a cím, amely a fülszöveggel együtt azt ígéri: megszületett a magyar Da Vinci-kód, azaz egy olyan kultúrtörténeti detektívregény, amelyben a misztikus eseményekkel tarkított nyomozás középpontjában egy nagy magyar író, Márai Sándor sorsa és életműve áll.

Szó se róla, A Márai-véletlen valóban örökölte a Da Vinci-kód erényeit, legalábbis azt a keveset, ami van neki. Az egyes cselekményszálak jó ütemben váltakoznak, a rövid fejezetek a megfelelő pontokon érnek véget, az ügyesen megkomponált dramaturgiai szerkezet miatt az olvasó legszívesebben egy lendülettel jutna el a befejezésig; egyszóval Weiler megbízhatóan ért a feszültség felkeltéséhez és szinten tartásához. Ám ezen túl, bárhogy erőlködjünk is, semmit nem írhatunk a regény javára. A figurák jellegtelenek, alig különböznek egymástól; ennélfogva a cselekmény tetszőleges pontján bárkiről bármi kiderülhet, semmi nem következik a szereplők jelleméből vagy korábbi viselkedéséből - így viszont a fordulatok nem keltenek valódi meglepetést és izgalmat. (Eleinte mintha a szerző megpróbálná nyelvileg is jellemezni a főhős-elbeszélőt, ám kisvártatva Pamela is hozzászürkül a többi figurához, elsősorban szürkébbnél is szürkébb szerelméhez, Paul Salzmore-hoz.) A cselekményszálak szépen összeérnek és egymásba fonódnak, ám a legkevésbé sem egészítik ki egymást: pontosan ugyanarra a motivikus rugóra járnak, és az olvasó igen hamar kiismeri ennek a rugónak a (nem túl bonyolult) működését. Ráadásul a regényben fontos szerepre tesz szert a véletlen és a misztikus egybeesés - tudjuk, ezzel a két csodaszerrel minden dramaturgiai és szerkezeti probléma könnyedén megoldható. Ennek azonban ára van: ha az irányított véletlen mozgatja a cselekményt, nem lesz súlya a fordulatoknak és a titkok feltárulásának.

Ám ami a legkiábrándítóbb: Márai címbe emelése puszta trükk. Az emigrációban élő író figurája valóban megjelenik a regényben, és A gyertyák csonkig égnek első kiadásának ötszáz példánya pár pillanat erejéig valóban szerepet kap a történetben, ám a regény pontosan ugyanúgy működne Márai nélkül, mint Máraival. A Márai-kód megfejtéséhez nincs szükség Máraira - és az a baj, hogy az olvasóra se nagyon.

Forrás: Népszabadság, Bárány Tibor