“A megteremtett detektívfigura Salgó Anita személyében nem kockázatmentes, hiszen könnyen elsodorhatná a regényt a chick lit véleményem szerint hamis, önismétlő (de nyilvánvalóan számos olvasó igényét kielégítő és szükséges) világába. A női nyomozó itt regényhősként bizonyosan hangsúlyosan tematizálja a bűnök férfias univerzumát, a társadalmi nemi szerepek problémáját a munka világában, illetve a magánélet és a hivatás szétválaszthatóságának illuzórikusságát, élvezhető humorral.” Kritika Pataki Éva – Vajda Anikó: Hamlet halott című krimijéről (Bp., Athenaeum, 2013.)

Krimiről kritikát írni furcsa paradoxon, hiszen mondatról mondatra kell megfontolni a gondolatmenetet, nehogy csapdába essen a történetet, nehogy lelepleződjön a bűneset megoldása, a nyomozás fordulatai, meg kell tehát valamiféleképpen ismételni a késleltetést, a feszültségkeltést, az olvasás folyamatában létrejövő állapotot. Szükségképpen kínálkoznak fel a poétikai-műfajtörténeti perspektíva, a műfajelméleti probléma és az olvasásszociológiai nézőpont egymástól nehezen elválasztható szempontjai. Ez a szinte kötelezően előírt csapásirány bénítóan hathat a kritikaírás folyamatára, ha nem akarjuk egyszerűen megúszni a feladatot. Marad azért egy jó lehetőség, mielőtt önsajnálattal írásba kezdenénk: krimiolvasóként örülni a kötetbe foglalt történet invenciózus gazdagságának. Az idei könyvhétre jelent meg egy krimi, ami nemcsak azért ígérkezik izgalmas olvasmánynak, mert ez elvileg a műfaj leglényegéből adódik, hanem amiatt is, mert a szerzőpáros a (filmes és a színházi) forgatókönyvírás világában inkább közismert, mint az irodaloméban. Hajlamosak vagyunk az ilyenfajta gesztusokat, vagyis a más művészeti ágak területeiről érkező szerzők szépírói munkáit kalandozásnak, próbálkozásnak tekinteni, s ez a rácsodálkozás néha elfeledteti az eleve adott kérdést: mit hoznak magukkal ezek a szerzők, milyen perspektívát nyithatnak adott műfaji hagyomány továbbírásában? Példának okáért Pataki Éva és Vajda Anikó a krimi poétikai jegyeit gyúrják össze a színházi és a filmes látás- és írásmóddal, ami elsősorban a kiváló érzékkel megteremtett színházi világ erős atmoszférájában, kulisszák mögötti működésének megmutatásában, a lendületes párbeszédekben, a jelenetek egyszerre színházi és egyszerre filmes váltásainak dinamikusságában mutatkozik meg.

Pataki Éva neve az utóbbi években azért egyáltalán nem ismeretlen szépíróként, a Mészáros Mártával közösen számos filmet jegyző forgatókönyvíró-rendező első regénye 2003-ban jelent meg Még egy nő címmel, amit majd csak 2010-ben követett az Ami elveszett, 2012-ben pedig A nőből is megárt a nagymama. Mindhárom kötet olvasható sajátos terápiaként különféle emberi alaphelyzetekben: a társadalmi nemi szerepek által megszabott életszituációkban, az idővel, a múlttal, a sorssal való számvetés szükséges és meg nem kerülhető folyamataiban. Egyértelműen a tabu elbeszélésének, diskurzussá formálásának a vágya mozgatja ezeket a regényeket: kimondani, rámutatni a megértés vágyával a társadalom által jellemzően elhallgatott területekre például emberi kapcsolatok, nemiség, öregedés, családi kötelékek, múlt, politika (és így tovább) vonatkozásában. Közülük az Ami elveszett egyértelműen kiemelkedő szépírói teljesítmény, ami a családregény műfaji kereteit felhasználva a kommunikatív és a kulturális emlékezet nyomai után ered a 20. századi Magyarországon, személyes vallomássá formálva a történelmi traumák elbeszélését. A kollektív emlékezetből ismerős helyszínek és események olyan látvánnyá alakulnak az olvasásban, amelyek az író rendkívül erős atmoszférateremtő képességéről árulkodnak.

A korábbi regények műfaji sokféleségéhez, az írói sokoldalúsághoz adódik hozzá tehát a Vajda Anikó szerzőtárssal közösen írt krimi, a Hamlet halott, ami azzal együtt, hogy kötelezően hozza a detektívtörténetek kanonikus elemeit, sikeresen megjelöli egyediségének alapvonásait. Ez a regény mindenekelőtt bátor, mert nyíltan tematizálja a mai társadalmi-politikai közbeszéd témáit úgy, hogy egyben kritikusan mutat rá elhallgatott, tabuként kezelt, álszent módon elfedett eseményekre, viselkedésmódokra, összefüggésekre. Nem kockázatmentes az a döntés, hogy szerzőpáros a kortárs magyarországi valóságba helyezi a cselekményt, folyamatosan reflektálva a politikai pártok, a médiaesemények, a közszereplők, a celebvilág végeredményben groteszk természetére. Eleve nehéz józanul, valamiféleképpen kívülről, kritikusan szemlélni az éppen történő valóságot hamis értékítélet vagy zavaró moralizálás nélkül, de egy krimi, illetve ez a krimi ebben bizonyosan sikeres tud lenni, hiszen pontosan megjelölt perspektívából (a nyomozó figurája) és pontosan megjelölt vetületében (a világ gyarlósága) mutatja meg a létező társadalmat. Az említett, jól érzékelhető filmes látásmódnak köszönhetően nekünk, olvasóknak kell elvégeznünk az ítéletalkotás folyamatát, számot vetni olyan nehezen felfogható, valóságos problémákkal, mint a szélsőjobboldali gondolkodás popularitása, a homofóbia, a családon belüli erőszak, az emberi kapcsolatok, házasság és a család nem uniformizálható, de éppen ezért nehezen elfogadható variációi, a politikai játszmák (némi túlzással) darwini és freudi természete. A filmes tekintet nyelvvé formálása ugyanakkor helyenként nem zökkenőmentes, a krimi elején a nyomozó figurájának bemutatása például túlságosan sűrű, mintha szinopszisszerűen, minden tulajdonságát, lelki problémáját, történetének előzményeit egyszerre akarná az olvasóval a narrátor közölni a rémálom és az apa halálának elbeszélésével. A nyomozó figurájára és tudatának elbeszélésére koncentráló egyes szám harmadik személyű narráció lendületét a megcsördülő telefon, vagyis a gyilkosság hírének közlése adja meg. A lakásán Hamlet-jelmezben megölt meleg színésztől indul tehát a cselekmény, amely, valljuk be, igen hatásos és összetett kép: egyrészt fikció és valóság határaira kérdez rá, másrészt pedig úgy idézi fel a színházi világ tematizálásával Shakespeare Hamletjét, hogy a „dán királyfit” már eleve áldozattá teszi, vagyis megfosztja a bűnök, a titkok és a fájdalmak leleplezésének lehetőségétől. Ezt a feladatot végzi majd el a krimi detektívje, s a nyomozás lezárulása áttételesen reflektálhat Hamlet tragikumára: az igazság kiderül ugyan, de valódi elégtétel a bekövetkezett veszteségekért már soha nem vehető – immár csak bizonyosak lehetünk a világ megjobbíthatatlanságában.

A megteremtett detektívfigura Salgó Anita személyében nem kockázatmentes, hiszen könnyen elsodorhatná a regényt a „chick lit” véleményem szerint hamis, önismétlő (de nyilvánvalóan számos olvasó igényét kielégítő és szükséges) világába. A női nyomozó a Hamlet halott-ban regényhősként bizonyosan hangsúlyosan tematizálja a bűnök férfias univerzumát, a társadalmi nemi szerepek problémáját a munka világában, illetve a magánélet és a hivatás szétválaszthatóságának illuzórikusságát, élvezhető humorral. A nő mint detektív figurájának hagyományaiban meghatározó Miss Marple alakja, aki nem hivatásos nyomozóként kiváló éleslátással, az ártatlanok védelmezőjeként mutat rá nemcsak a bűnre, hanem a bűnös viselkedésmódra: viktoriánus, végeredményben nemtelen figurája bölcsességével együtt is sokszor megmosolyogtatóan szerethető és megnyugtató. Filmes példák közül kifejezetten groteszk a Coen-testvérek 1996-ban forgatott filmjének seriffje, a nyolc hónapos terhes Marge Gunderson, aki hatalmas pocakját derűsen maga előtt tolva totyog a bérgyilkosok nyomában a sivár északi kisváros szellemi és morális nyomorában. Salgó Anita, a Hamlet halott nyomozója hasonlóképpen jól megteremtett detektívfigura, akinek a megrajzolásában – a jó krimiktől elvárt módon – kitűnően keveredik a szakmai tudás és a hétköznapi esetlenségek, a profizmust jól kiegészítő emberi gyengeség. Némi képzavarral élve alakja nem egylövetű, vagyis hitelesen vezetheti tovább az olvasót Budapest egyszerre ismerős és egyszerre felkavaróan idegen, hatásos atmoszférával beárnyékolt városi terében.

Bódi Katalin

Forrás: A Vörös postakocsi (2013.09.04.)