Pataki Éva legújabb regénye az idei könyvhétre jelenik meg Hamlet Halott címmel az Athenaeum Kiadó gondozásában, társzerzőségében Vajda Anikóval. A krimi világáról, irodalom és film kapcsolatáról, a mai magyar film lehetőségeiről kérdeztük.

Bódi Katalin: Az Ami elveszett és a Nőből is megárt a nagymama című regényeid után idén egy krimivel jelentkezel – ez hangsúlyosan mutatja meg szépírói sokoldalúságodat. A 2010-ben megjelent családregényed döbbenetesen felkavaró a 20. századi magyar történelem traumáinak megértése szempontjából és nem utolsósorban egyszerre személyes és egyszerre mikrotörténeti perspektívája miatt. A Nőből is megárt a nagymama látszólag könnyedebb olvasmány, ugyanakkor itt olyan női élethelyzetek kerülnek fókuszba, amelyek elfogadása nem mindig egyszerű. A Hamlet halott című kriminek meghatározható-e hasonlóképpen valami jellegzetes vezérvonala?

Pataki Éva: Miközben nagyon komolyan vettük a bűnügyi regény szabályait, és tudatosan igyekeztünk kiszolgálni a műfajjal szemben támasztott olvasói elvárásokat, valójában a mai magyar közérzetről, pontosabban a budapesti közhangulatról akartunk hiteles képet festeni. A kézirat első változata tavaly nyáron készült el. A humán értelmiség hangulata már akkor is kétségbeesett volt, de színházbezárás például akkor még nem volt napirenden, ez az ötlet később próféciának bizonyult, ahogy azt sem gondoltuk tavaly, hogy a könyv megjelenésének idején az Alföldi-féle Nemzeti megszűnése forró téma lesz. Fontosnak tartottuk a város lepusztulásnak rögzítését is: a piszkot, bezárt, bedeszkázott boltokat, a ritkuló járművek miatt a megállókban újabban egyre gyakrabban ácsorgó óriási tömegeket; ilyenre például a gyerekkoromból emlékszem, akkor volt napi gyakorlat, hogy felpréselődünk a tömött buszokra, villamosokra, ha egyáltalán fölférünk. A másik fontos téma a hazugságra épített élet kudarca, ennek körbejárása – hangsúlyozom – a krimitől elvárható szórakoztató, izgalmas módon. Ha valaki egy alaphazugságra, illetve annak elleplezésére kényszerül éveken, évtizedeken keresztül, akkor minden, amihez köze van, romlott lesz.

B. K.: A krimiből mint a „magas” és a „populáris” irodalom határmezsgyéjén billegő műfajból milyen hagyományok voltak a meghatározók a megírás során?

P. É.: A legfontosabb Agatha Christie, aki mindig megtiszteli az olvasóját egy izgalmas fejtörővel, aminek a végén többnyire szellemes, ugyanakkor motivált megoldással áll elő. Az angol krimikirálynő feledhetetlen nyomozó karaktereket alkotott, Poirot vagy Miss Marple miatt olvassuk újra a regényeit akkor is, ha emlékszünk, ki a gyilkos. Érdekes, hogy mindkét kedvenc detektívje idős, a könyveiben általában jelen van az időskor derűs tisztelete, az élettapasztalat értékelése, sőt, Christie egyfajta számalommal ír a tudatlan és tapasztalatlan fiatalokról. Christie műveiben az atmoszférateremtés, a humor is imponáló, de hát neki könnyű volt, a birodalmi Anglia atmoszférája a világon mindenhol megszólal. Ugyancsak az ő könyveiből rajzolódik ki egy némileg viktoriánus, határozott világkép; a bűn minden körülmények között bűn, a bűnösnek el kell nyernie a büntetését. Nem véletlen, hogy például Ottlik Géza is nagyra tartotta Agatha Christie-t, fordította is műveit, és képes volt felhívni Szántó Piroskát, a nagyszerű festőnőt, az éjszaka közepén, hogy ki is volt a gyilkos a Macska a galambok között-ben. Georges Simenont sem a sztoriért olvassuk elsősorban, hanem mert néha jól esik az ő esőverte párizsi utcáin bóklászni Maigret-vel, beülni egy bisztróba egy pohár sörre. De Párizs vagy London túlságosan messze van Budapesttől, az ő paneljeiket átültetni a hetedik kerületbe épp olyan nevetséges lenne, mint a hetvenes évek magyar krimijeiben voltak az autós üldözések Zsigulikkal és Ladákkal. A skandináv krimik hitették el velem, hogy érdemes megpróbálkozni a mai magyar bűnregénnyel. A skandináv krimi revelációja számomra az volt, hogy a bűnügyi regény keretein belül is lehet érvényesen társadalmi kérdésekről szólni. A skandináv krimik kőkemény kérdéseket érintenek: rasszizmust, idegengyűlöletet, családon belüli erőszakot, a múltból feltámadó nácizmust stb.

B. K.: Hogyan képzelje el az olvasó a társszerzőség intézményét? Miként osztoztatok a megírás folyamatában Vajda Anikóval?

P. É.: Mi már régóta dolgozunk együtt. Az egész úgy kezdődött, hogy jó húsz évvel ezelőtt beköltöztünk egy Damjanich utcai bérház harmadik emeletére, ahol a szomszédom a Vajda család lett. Anikó, vagyis Panni és a nővére, Kati is írással foglalkoztak, akkoriban arattak fergeteges sikert a Játékszínben a Hyppolit, a lakáj színpadi adaptációjával. Nekem ugyanabban az évben mutatták be a Pesti színházban az Edith és Marlene c. darabomat, így percek alatt összebarátkoztunk. Ők maradtak a színpadnál, majd a Família Kft. alapító írói voltak, én forgatókönyvíró lettem. A harmadik emeleti körfolyosó egyfajta írói műhelyként működött, egymással vitattuk meg a témáinkat, megmutattuk a kéziratainkat. Kati később elköltözött, de Panni maradt a szomszéd lakásban, így akár a reggeli kávénál pongyolában, vagy éjjel meg tudtuk-tudjuk beszélni az új ötleteinket. Én bevontam őt a forgatókönyvírásba, írtunk például egy forgatókönyvet Beethoven martonvásári kalandjairól, amit Makk Károly akart filmre vinni. Közben vitattuk készülő regényeinket, darabjainkat. Panni az első változattól kezdve olvasta az Ami elveszett című regényem kéziratát, sok hasznos ötlettel, tanáccsal segített. Amikor a Hamlet sztorija körvonalazódott bennem, földobtam, hogy nincs-e kedve együtt írni velem. Kicsit játéknak tekintettük, együtt raktuk össze a sztorit, mint egy puzzle-t. Az írásban egyébként is a legmegterhelőbb a magány; egyedül vagy a papírral vagy a komputerrel, jó volt egy közös munkával lazítani egy kicsit. Munka közben sokat beszélgetünk teázás közben, vagy együtt sétáltatjuk a mi családi kutyánkat a Ligetben, és utána memorykat írunk, amikben összefoglaljuk a beszélgetéseket, az ötleteket. Bár nem együtt fogtuk a tollat, külön írtunk, de együtt javítottuk, írtuk át- és újra a szöveget.

B. K.: A krimi egy jól megteremtett nyomozó figurájával szinte előírja a folytatást újabb bűnesetek kinyomozásával. Tervezitek-e a folytatást?

P. É.: Igen, már kész van a második rész sztorija a fejünkben és jegyzetpapírokon. A következő rész egy nemzetközi ügyvédi iroda pesti fiókjában játszódik majd, a történet az irodavezető halálával indul. Itt is lesznek politikai és pszichológiai motivációk, és egy testvérpár drámája. Ismét Anita fog nyomozni, felbukkan a főnöke, Salgó, az oknyomozó újságíró, az írónő, tehát az első részben megismert karakterek mennek tovább. De még nem fogtunk hozzá az íráshoz, mivel eléggé babonásak vagyunk, egyelőre várjuk a Hamlet fogadtatását. Ezen kívül két tervem van, az egyik egy novelláskötet, ami az elmúlt harminc évben összegyűlt novelláimat foglalná magába. Ezek nagyon különböző időben és stílusban íródtak, furcsa módon kiadnak egy bizonyos értelemben önéletrajzi ciklust, de sokat kell dolgoznom a szövegeken. De a javításnál sokkal fontosabb az elmúlt évtizedeket kifejező, újfajta nézőpontot megtalálni, ahonnan ezek a történetek ma érvényesek és érdekesek. A másik terv egy színdarab, amit felkérésre írok. A történet színházi közegben játszódik, ahol a társulat épp a Veszedelmes viszonyokat próbálja, amikor menesztik az igazgatót, és újat raknak a színészek nyakára…

B. K.: „Civilben” filmes szakember vagy, forgatókönyvíróként Mészáros Mártával dolgoztál talán a legtöbbször, de dokumentumfilm-rendezőként is számos munkád van: 1999-ben megkaptad a Balázs Béla-díjat. Mennyiben meghatározó írói tevékenységedben a filmes látásmód?

P. É.: Két területen szereztem komoly gyakorlatot: a szerkesztésben és a párbeszéd-írásban. A könyveimben elég fontos szerepet játszik a dialóg, szeretem beszéltetni a szereplőimet, főleg, ha már érzem, hogyan is beszélnek. A forgatókönyv ugyanakkor nagyon szigorú műfaj, kötött a terjedelme, meghatározó a várható költségvetés, ami sokszor gátat szab a fantáziának, és tekintettel kell lenni a rendező személyére, stílusára is. Épp ez a kötöttség vált egyre terhesebbé számomra, szívesen elidőztem volna néha egy-egy képnél; hogyan csillan meg a napfény egy málló vakolatú házon vagy ilyesmi, de a forgatókönyvben nem kell a líra, csupán célszerű és pontos leírás. A karakterek pszichológiai motiválása is limitált, nem írhatom le például, hogy a hősnőnek most eszébe jutott, hogy kicsúfolták az óvodában, mert ezt nem látja a kamera. Én egyébként kifejezetten történet- és párbeszéd-centrikus forgatókönyvíró vagyok, nem a vizualitás felől közelítem meg a témát, hanem a szituációk felől. Furcsa módon éppen most, a krimi írásakor éreztem újra a forgatókönyv kötöttségét, mivel a műfaj megkövetelte, hogy ne kalandozzunk el nagyon, peregjen a cselekmény, rántsa magával az olvasót.

B. K.: A mai magyar kultúrában mintha az irodalom sikeresebb vonulat volna a filmnél. Ennek pusztán csak anyagi okai vannak vagy hiányzik a jó téma, a jó forgatókönyv a mai magyar filmből?

P. É.: Először is szögezzük le: a magyar film megszűnt létezni. Három éve nem mutattak be új magyar filmet, ez a nemzeti filmgyártás szempontjából tragédia. Ilyen leállás nem volt sem a háborúk, sem a forradalmak idején, filmek készültek még 1944-45-ben, ’56-ban is. Ez szinte a kezdetektől egy erős, tradicionális szakma volt fantasztikus szakembergárdával, szellemi kapacitással, ami mára szétesett. Tudom, hogy folyik egyfajta munka a Vajna irányította Nemzeti Filmalapnál, de az egyablakos szisztéma kizárja a másként gondolkodást, filmtervvel ma Magyarországon csak Vajnáékhoz lehet fordulni, megszűntek az autonóm filmes műhelyek. A hosszú leállás után újra forog pár film, és előkészületben van egy gigaprodukció, a Toldi. Drukkolok is, hogy jók legyenek, de ez nem filmgyártás. Működő nemzeti filmszakmáról akkor beszélhetünk, ha folyamatos a gyártás, évente legalább 15 játékfilm készül, mellette dokumentumfilmek, kísérleti és animációs filmek, tévéfilmek, működik az oktatás, a szakmai folyóiratok, a fesztiválok, ahol a filmek, a közönség, a szakma dialógust folytat egymással. A rendszerváltás után felálló Magyar Mozgókép Közalapítvány működtette ezt a rendszert, a magyar film benne volt az európai vérkeringésben, rengeteg díjat nyert, közönsége volt, bár épp a hazai közönség megnyerése akadozott, noha azért szinte minden év megtermelte a maga sikerfilmjét is, amiket jobb híján nyúznak manapság a tévék. Ez a virágzó kultúra elhalt, két éve nincs Filmszemle, nincsenek filmek. Ugyanakkor nem akarom megkerülni a kérdést, hogy szemben az irodalommal hogyan reagált a rendszerváltás utáni magyar film a társadalmi kihívásokra. Közhely, de le kell szögezni, hogy a film drága műfaj, ezért nem tud állami támogatás nélkül működni, tehát ki van szolgáltatva a politikának szemben az irodalommal, ami lényegében a piacról él; nem könnyen ugyan, de teljes szabadságban. Ezért tud gyorsan reagálni, ahogy például manapság Erdős Virág vagy Kemény István versei reagálnak a közélet jelenségeire. Ez a közéleti érzékenység nem működött, vagy csak elvétve a magyar filmben, bár készült olyan fontos és nagyszerű film, mint Fligauf Csak a szél című filmje a cigánygyilkosságokról, de ez a film kellő forgalmazás híján nem került be a közbeszédbe, pedig iskolákban kellene vetíteni és vitatni. A rendszerváltás előtt a magyar film elsősorban politizált, tabukat döntögetett, így ’89 után a filmesek azt gondolták, végre általános, elvont témákkal lehet foglalkozni. Ez valószínűleg tévedés volt. Másrészt a televíziózás megváltozásával a magyar film légüres térbe került. A tévékből eltűntek a színészek, a helyüket átvették a celebek, így a nézők ma már nem is ismerik a legjobb kortárs színészeket, nem mennek be értük a moziba. A magyar film legerősebb korszakaiban mindig volt átjárás film és irodalom között, sok író dolgozott a magyar filmnek Hernádi Gyulától (Jancsó) Csaplár Vilmoson át (Bódy Gábor) Grecsó Krisztiánig. Az új kurzus nem az írók felé fordul, hanem a hollywoodi filmíró iskolák felé. Ebből a szisztémából is kijöhetnek jó filmek, de nem magyar filmek, hanem olyan történetek, amik bárhol a világon elkészülhetnének. Márpedig a magyar film feladata szerintem, ahogy az irodalomé is; hogy erről az országról, erről a népről tudósítson, a mi történelmünkkel, a mi dilemmáinkkal szembesítsen.

Bódi Katalin

Forrás: A Vörös postakocsi (2013.09.02.)