Gabi Gleichmann mesés és lebilincselő családi krónikát írt Európa és egy zsidó család vérzivataros történetéről.

Hosszú távon sem a vagyon sem a halhatatlanság nem tesz túl az emlékezés erején. Történelem nélkül semmik vagyunk, és csak a múltban felhalmozott tudás feldolgozása, összerakása, gondozása által van lehetőségünk a jövőben legyőzni az ostobaságot és a gonoszságot, csak így törekedhetünk méltóságra, igazságosságra és egy jobb világra.
Ez a lényege a mesés és nagyszabású családi krónikának – A halhatatlanság elixírjének – amely a XII. század Lisszabonjától vezeti el az olvasót Oslóba és 1999-be, és amely az emlékezés, a tudás és az elbeszélés művészete előtt hajt fejet. A regényt, amely a részben kitalált Spinoza család 36 nemzedékéből 17-et boncolgat, a svéd PEN egykori elnöke, Gabi Gleichmann írta, aki Magyarországon született, Svédországban nőtt fel, és ma Norvégiában él, ahol íróként és kritikusként dolgozik, és egy könyvkiadót vezet.

A könyv az európai történelmet veszi számba egy zsidó család humorosan megírt, mágikus realizmussal átszőtt krónikája segítségével, tele sikerekkel, kudarcokkal és titkokkal. Egy spanyol falucskában, Espinozában, a család ősapja, Baruch Halevi számára Mózes megnyilatkozik, és onnantól kezdve a családban az elsőszülött fiúknak féltve kell őrizniük egy becses tudást. Ami nem kevesebb, mint az örök élet receptje. Ha valaki nem tartja magát a parancshoz, a család kihal – és 1999-ben az utolsó Spinoza a halálos ágyán fekszik…

A középkorú, gyermektelen és gyógyíthatatlanul beteg Ari ezért úgy dönt, hogy leírja ősei történetét, ahogy azt gyerekkorában a nagyonnagybátyjától hallotta, és amit tud, hozzáolvas, nem utolsósorban a család bölcsességeit és emlékeit tartalmazó utazótáskából, amit nagyapja hagyott rá. Nem ragaszkodva az időrendhez, humorral és önkritikával elmeséli Baruch többé-kevésbé igaz történetét, aki a király udvari orvosa lesz Lisszabonban. A pozíció apáról fiúra száll nemzedékeken át, mígnem egy bizonyos Chaim Granadába költözik, és II. Muhammed szultán udvari orvosaként helyezkedik el, akit végül megmérgez.

A fiából, Moishéből, tanult kabbalista válik, és az ősrégi vallásos írásokban keresi a közös nevezőt, míg az ő fiát, Salmant, az élményei teszik bölccsé. Ő az egyetlen, aki nem tud ellenállni a csábításnak, és elkészíti a titkos elixírt, aminek következményeként több mint 350 évet él, mígnem az állandó bolyongásba belefáradva felkeresi legifjabb leszármazottját, és átadja neki a tudását, majd tudatosan a halál mellett dönt.
Közben váltják egymást a történelmi események, pogromok, inkvizíció, forradalmak és háborúk, és a Spinoza család különböző tagjai keresztezik az útját a kanos Voltaire-nek, a fiatal Robespierre-nek, két sakkozó zsarnoknak, akiknek neve Hitler és Sztálin, grófoknak, báróknak, kurváknak, zsebtolvajoknak. Még ha nem is felel meg minden a történelmi tényeknek – elvégre regényről van szó! – a hatszáz oldalnyi gyönyörű elbeszélés rálátást nyújt Európa és így az olvasó saját történelmére.
Szükségtelen ismétlések is találhatóak az időrendet szabadon kezelő narrációban, és a vége felé lankad a lendület, és az időskori pátosz szórakoztató stílusutánzata mintha kifújna. Ez azonban nem változtat azon, hogy egy erős, nagyszabású, remekül megírt történettel van dolgunk szépségről, ámításról, balgaságról, valamint a szó és az emlékezet erejéről.

Merete Reinholdt

Forrás: BERLINGSKE, Dánia (2013.02.09)