A nagy ívű történet – hívhatjuk akár családregénynek is – távoli és ismeretlen vidékekre visz bennünket, az ötvenes-hatvanas évekbeli Etiópiába. Oldalain hűség, becsület, szerelem, az orvoslás afrikai mindennapjai.

Addisz-Abbeba egyik kis missziós kórházában, az (egy elírás miatt menhelyből lett) Nemhelyen kis orvos és nővércsapat küzd a mindennapokkal. 1954-ben, mindenki nagy megdöbbenésére a szép indiai Mary Joseph Áldás nővér fejüknél összenőtt (ám azonnal sikeresen szétválasztott) ikerpárnak ad életet, ő maga azonban nem éli túl a szülést. Az egypetéjű fiú ikerpár édesapja, az angol származású Stone doktor nem tudja feldolgozni a kettős sokkot és elmenekül.

Marion és Siva, a két árva fiú családdá kovácsolja nemcsak Hemát és Góst, a két indiai orvost, hanem a kórház teljes személyzetét, beleértve Főasszonyt, a kertész-portás-pap Gebét, az etióp szolgálókat és a teljes nővér csapatot. Még egy gyermek születik nem sokkal később, Gannit. Ő az egyik szolgáló leánya, akivel a fiúk testvérként nőnek fel, és aki később komoly szerepet játszik az események alakulásában. Nem kétséges, hogy a fiúk is az orvosi pálya felé fordulnak, hiszen apró gyerekkoruk óta szerető nevelőszüleiknek segédkezve vettek részt a kórház életében.

Siva magának való gyerek, nagyon furcsa, már-már autisztikus jellemvonásokkal, aki zseniális adottságait diploma nélkül is az orvoslás egy nagyon speciális területének szenteli. Az elsőszülött Marion a kalauzunk, az ő kutatásai alapján és elmesélésében ismerjük meg a történetet. Ő az, akit nem hagy nyugodni a Bernini Szent Teréz-szobráról készült reprodukció, a kép, amelyet még a nővér akasztott a sterilszoba falára. A történet kibomlik, megismerjük a kórház mindennapjait, a gyerekek ifjúkorát, kamaszéveit, szerelmét és csalódását, Etiópia forradalmi átalakulását, a szökést, az újrakezdést, a tanulást, a szerelmet, a halált…

A történet szövevényes és gazdag – nem mesélhetem tovább. Az író, Abraham Verghese nagyon sok életrajzi elemet dolgozott bele, habár ő maga nem tekinti önéletrajzi műnek. Indiai szülők gyerekeként látta meg ő is a napvilágot Addisz-Abebában, ő is orvos, az Egyesült Államokban él. Amit tehát az afrikai város levegőjéről, virágairól, lakóiról, történelméről tud, ír, azt gyermekként mind átélte, megismerte. Másként nem is lehetne ennyire plasztikus a leírás a hétköznapi Afrika egyszerű örömeiről, bánatáról, harcairól és kínjairól. A Hailé Szelasszié császár elleni államcsíny után Marion izgatottan hallgatja a BBC világhíradóját:

„Bevallom, fellelkesített a gondolat, hogy szülővárosom, de még a Császári Testőrség is helyet kapott a BBC hírei között. A britek persze semmit sem tudtak a Nemhelyről vagy az ablakom alatt kígyózó utcácskáról. De legalább a fejüket errefelé fordították. (…) mennyire vágyhatott felrázni a greenwichi középidő derék, teájukba és mazsolás zsemléjükbe feledkező polgárait, akik aztán fejüket kissé felemelve így sóhajtanak: Ja, persze, Afrika, s egy tünékeny pillanatig éppúgy befurakodhatunk a tudatukba, ahogy ők örökké jelen vannak a mienkben.”

Tényleg, mit tudunk mi Etiópiáról? Hailé Szelasszié, Mengisztu, véres leszámolások, éhezés. De ott is emberek élnek, dolgoznak, szenvednek, méghozzá olyan betegségektől, amiről nem is hallottunk. Alig van fogalmunk arról, hogy történelmük, ősi keresztény vallásuk, gyönyörű zenéjük van, és persze a nagy-nagy szegénységben élnek boldogok is meg boldogtalanok. Az európaitól távoli világ egy cseppnyi szigetében őszinte, jóságos és emberséges emberek próbálnak segíteni a rászorultakon – néha embertelen körülmények között.

Az orvos Verghese néha megrendítő precizitású diagnózisokat, műtéti leírásokat ad, orvostörténeti kuriózumokat oszt meg velünk, persze nem doktor House stílusában. Sokkal inkább az orvoslás emberi, olykor emberfeletti oldalát mutatja meg. Ehhez azonban olyan személyiségekre is szükség van, mint a jóságos és bölcs Gós, vagy a gyerekek anyja helyett anyjuk, Hemá, akik a kórház szegényes felszereltségét odafigyeléssel, tapasztalattal és nagyfokú technikai tudással pótolták. Mindezekre Marion is akkor döbben rá, amikor New York-i gyakornoki éveiben megtapasztalja: a modern technikai eszköztár mellett az orvoslás személytelenné válik. Az amerikai kórházban még akkor is a végsőkig küzdenek a sérültek életéért, amikor az afrikai sorstársakat már meg sem kísérlik beszállítani. Viszont az afrikai orvosok a maguk kevés eszközével, megfigyeléssel, tapasztalattal sok olyan esetet is gyógyítani képesek, ahol a humánum többet számít, mint a csúcstechnika.

Szinte mindannyian hallottunk már például az Afrikában még ma is gyakori, szörnyűséges női körülmetélésről. De hogy milyen következményekkel, milyen fájdalommal és tragédiákkal jár, azt csak ebből a közelségből érezhetjük át, és önmagában is figyelemre méltó, hogy a parányi kórház mekkora erőfeszítéssel próbálja enyhíteni a testi-lelki károkat.

A regény egyik kulcsjelenete a párbeszéd, ami a vizsgáztató orvos és diákja között zajlik. „Az elsősegély mely formája adható fülön át?” A helyes válasz, amelyet Marion még Góstól tanult: „A vigasztalás.”

„Ez a regény Dickens mélységét, Salman Rushdie és John Irving világát idézi: tág, de nem lötyögős, színes, leginkább fehér – és érzékeny a valóságon túli mágiára” – írta róla a New York Times. Szigethy-Mallász Rita fordítása gördülékenyen sodor magával, nem zökken a szöveg sem a nagyon személyes vallomásoknál, sem a konkrét orvosi leírásoknál. Minden mondaton átsüt a humanizmus, az teszi nemessé és letehetetlenné a Könnyek kapuját.

Kevesen tudják, hogy a címadó kifejezés egy tengerszoros neve az Afrikát Jementől és Arábia többi részétől elválasztó Vörös-tenger és az Adeni-öböl között, arabul Bab-el-Mandeb. A többi titok felfedezésének gyönyörűségét átengedem a majdani olvasónak.

Kleyer Éva

Forrás: Olvassbele.com (2012.05.07.)