Allan Karlsson épp századik születésnapján gondol egyet, és míg a sajtó és a polgármester is arra várnak, hogy őt köszönthessék, egyszerűen kilép az ablakon és nekiindul a világnak. Nem azért, mert nem látott még belőle eleget. Távolról sem. Ez a százéves ember nagy idők nagy tanúja – lenne, ha a huszadik század szinte teljes egészét tudatosan tervezve, vagy legalább a fontos eseményekre felfigyelve élte volna le.

Kissé félrevezető lenne (és nem ígérné azt a humort, amivel a kiadó kecsegtet), ha csak annyit mondanánk, egy politikailag el nem kötelezett, több nyelven folyékonyan beszélő robbantási szakemberről szól a regény, aki hosszú élete során számos országban élt és dolgozott, például Los Alamosban az atombomba feltalálásakor. Száz év alatt sok minden volt már: gazdag és szegény, fogoly és kém, katona és diplomata, ám meg kell érnie a századik születésnapját ahhoz, hogy háromszoros gyilkossággal vádolják meg, ugyanakkor egy emberrablás áldozata is a hatóságok szerint. A történetben szerepet kap még többek között Truman, Sztálin és Mao, valamint egy szökött cirkuszi elefánt. És a humor, amire ebben a depressziós kora télben nagyon nagy szükségünk van.

Vannak emberek, akik látszólagos lazasággal számolnak be életünk azon pillanatairól, amelyekben fontos emberekkel találkoztak, kávéztak vagy csupán egy légtérben tartózkodtak. Teszik ezt azért, mert ettől akarnak fontosnak és megkerülhetetlennek látszani. Allan Karlsson egyáltalán nem ilyen, pedig neki tényleg lenne miről beszélnie, ha fel akarna vágni, de legfeljebb néha szólja el magát. És akkor is sokszor rosszkor.

Ez az ember vonzza a bajt. Ez már az első, kicsit lassan csordogáló részben (hiszen hová is rohanna százévesen, mamuszban) kiderül, amikor véletlenül eltulajdonít egy nagyobb vagyont egy bőröndben, majd véletlenül megfagyasztja a bőrönd „jogos” tulajdonosát. Ugyanilyen véletlenekkel tele van élete előző száz és következő néhány éve is. Nem akarván lelőni további poénokat, csak annyit árulok itt most el, hogy miközben – szintén véletlenül – találkozik a XX. század legfontosabb politikusaival, lényegében kirobbant és le is zárt néhány óriási konfliktust, felrobbant ezt-azt és felgyújt egy várost, a fontos emberek pedig néha száműzik, néha megjutalmazzák.

A kiadó Rejtő reinkarnációjaként ír az elsőkönyves szerzőről, de szerencsére megemlíti a Svejket is. (Ez persze elgondolkodtatja a Rejtőt és Haseket is ismerő olvasót, hiszen Rejtő sosem írhatta volna meg a Svejket.) Szó sincs itt arról – az egyébként lefordíthatatlan és semmilyen más nyelven meg nem élő - nyelvi humorról, ami a mi Rejtőnk sajátja. Szó van viszont egyszerűségről, csaknem együgyűségről és a véletlenek különös soráról. Jonasson hőse sokkal inkább emlékeztet Svejkre és Forrest Gumpra, mint Fülig Jimmyre, hiszen vele csak történnek a dolgok. A rossz dolgokat rezignált beletörődéssel fogadja, a jó dolgokat természetes, már-már gyermeki naivitással és örömmel. Iskolázatlan ember, akinek viszont megvan a magához való esze, amire a MÁZLI, így, csupa nagybetűvel mindig rátesz még egy lapáttal.

Igaz északi regényről lévén szó a hősök természetesen isznak, és természetesen alkoholt, nagy mennyiségben. Amitől ebben az esetben nem depressziósak, csak kicsit kalandosabbak és sokkal humorosabbak lesznek a tőlük délebbre megszokottnál. Az elmúlt években komoly kultusza kezd kialakulni az északi íróknak. Jonasson méltán került be a nagy kedvencek közé. Arra viszont vigyázni kell, hogy hol olvassuk a kötetet, mert az olvasás egyenes következménye a harsány röhögés, amiért engem néhányszor bizony őrültnek néztek a trolin.

 A regényt Kúnos László nagyszerű fordításában olvashatjuk magyarul.

Forrás: Szerep Portál