Irdatlan áldozatok árán és sok év szenvedés után véget ér a második világháború. Az emberek abban reménykednek, végre fellélegezhetnek és a romokra építve újra elkezdhetik az életüket. Kivéve Berlinben, abban a városban, ahol a szövetségesek keselyűk módjára marakodnak a koncon, a hatalmi harc elszenvedői pedig a lakosság, akiknek a büszkeségükön kívül semmijük se maradt. Nincs áram-víz-és gázellátás, a vonatok, villamosok csak elvétve járnak, a feketepiac virágzik a gyógyszer-és élelmiszerhiány miatt. A sachsenhausi koncentrációs tábort túlélő Max von Passau, a ragyogó tehetséggel bíró, híres fotóművész mégsem menekül el Németországból, képtelen elszakadni szeretett városától és lelkét marcangoló árnyaktól.

Hosszú és elég gyatra bevezető lett, közel sem fedi le a regény alapszituációját, mégpedig a sok nézőpontkarakter miatt; Max mellett természetesen Xénia szemszögéből is követhetjük az eseményeket, de "régi ismerősöket" is üdvözülhetünk. Emellett az új nemzedék is felnő lassan, a háború gyermekei: Natasa, Felix és Lilli Seligsohn, Axel Eisenschacht, és természetesen új szereplők is feltűnnek a színen. Valamennyien sebeket hordoznak; Xénia, akinek mintha vasból lenne a lelke, közel nem tört meg annyira, mint szerelme, Max, de a múltbeli borzalmak őt is érzékennyé tették, lánya, Natasa szinte összeroppan, amikor megtudja az igazságot. Felix és Lilli sorsa talán a legszörnyűbb, ők a pusztítás legnagyobb vesztesei, de a maguk módján mindketten talpra állnak, Felix dühösen és dacosan, Lilli csendesen, de annál veszélyesebb módon. Szegény Axelnek nem könnyű feldolgozni az apja által rárótt terhet, és a saját bűntudatával is meg kell birkóznia.

A sokfelé ágazó történet szálait valami elbájoló módon képes összegabalyítani az írónő, néha romantikus (szó)fordulatokkal élve, de ez sosem csap át csöpögő, rózsaszín nyálba, a történelmi háttér ismét sikerrel ellensúlyozza ezt a műfaji vonást. Nagyon féltem, hogy a Párizs fehér fényeit nem tudja utolérni a folytatása, de néhány oldal után megkönnyebbülve vettem észre, hogy észrevétlenül beszippantott a történet, és gondolatban már Párizsban járok, 1944 októberében. Egyelőre nem tudom eldönteni, ez, vagy az előző rész tetszett jobban - még nagyon friss az élmény -, de az tuti, hogy Révay mákszemnyi mértékben sem okozott törést a cselekmény ívében, olyan, mintha a két kötet egyetlen regényt alkotna.

Persze, azért van különbség a két történet között; az előzményben a nyomor mellett fontos szerepet kapott a csillogás, a divat és a luxus világa, míg ebben az esetben az árnyék uralkodik, hol vannak már Párizs fehér fényei! Most a nyomorúságos Berlin áll a középpontban, ahol a nőknek még cipőjük sincs, nemhogy csillogó, flitteres ruhája. A szenvedés és a baljós hangulat kicsit megfeküdte a gyomromat 400 oldalon keresztül, egy darabig nem fogok háború idején játszódó könyvet olvasni.

Összességében egy lehengerlő olvasmányélményben volt részem, még netezni se volt kedvem, annyira nem akartam elszakadni a könyvtől.

Ui.: csak azt nem tudom, hogy Axelnek szőke vagy barna haja van?

„- Jó estét mindenkinek – kiáltotta vidáman Axel, és gyorsan levette a sapkáját. Sötétbarna haja csapzott volt és kócos.” (336. oldal)

„Nyúlánk, szőke kamaszt látott maga előtt…” – Ez a szőke kamasz Axel, ketten szerepelnek a jelenetben, tehát félre se olvashattam. (388. oldal)

„… egy barna hajtincs a szemébe lóg…” – megint kétfős fejezet. (486. oldal)

Forrás: Amadea