Sandy Shortt kényszerbeteg. Amióta tízéves korában eltűnt a szomszéd kislány, mániákusan keresgél, nem tudja feldolgozni, ha elvesznek a dolgai. Kutatószenvedélye annyira magával ragadja, hogy magánnyomozóként keres eltűnt személyeket. Jack Ruttle is kétségbeesetten keresi öccsét, Donalt, akit egy éve mintha a köd nyelt volna el. Amikor megtalálja Sandy hirdetését egy újságban, érzi, hogy a nő segíteni fog rajta. Miközben Donal után kutat, egyszer csak Sandy is eltűnik, méghozzá egy olyan helyen köt ki, aminek létezéséről addig álmodni sem mert: az elveszettnek hitt fél pár zoknik, lakáskulcsok és a nyomtalanul eltűnt emberek birodalmában. Ez az új, szórakoztató és vidám világ, kedves, ám néha furcsa lakóival együtt befogadja Sandyt, ő azonban másra sem vágyik, csak hogy megtalálja a hazavezető utat. A mindössze 28 éves Cecelia Ahern e regényében is kiválóan ötvözi a mesét és a valóságot." Az írónőtől már több könyvet is olvastam, így alig vártam, hogy újabb könyvét is olvashassak. A Talált tárgyak országának az alapötlete nagyon tetszik, eredeti. Sokan vagyunk úgy, hogy ne éreztük volna legalább egyszer, milyen az, amikor nem találjuk a szemüveget, a tollat, a füzetet, pedig határozottan emlékszünk, hová tettük. Persze a legtöbbször a dolgok pont akkor kerülnek elő, amikor az ember nem is számít rá, de ki tudja, hogy addig hol rejtőztek?

Épp ezt a hétköznapi(nak nem igazán tűnő) jelenséget helyezi Ahern története középpontjába. Azonban sok múlik a kivitelezésen is, nem minden a jó ötlet. Úgy gondolom, hogy ez a könyv nem igazán jött össze az írónőnek. Nem éreztem eléggé kidolgozottnak a talált tárgyak országát. Az addig rendben van, hogy ide kerül minden elhagyott tárgy, és élőlény, valamint az elfelejtett gondolatok is helyet kapnak, de vártam volna valami magyarázatot arra, hogyan is lehet eljutni ebbe a világba. Vagy hogy pontosan hogyan is élnek, mert az egy dolog, hogy van nap- meg szélenergia, de ez sajnos nem feltétlen elég az élethez (legalábbis ahhoz, amit ők élnek).

A másik, amin nagyon meglepődtem, hogy a könyvben időnként előfordultak unalmas részek, amelyek leginkább töltelékjelenetként funkcionáltak, semmi pluszt nem adtak a történethez. Ez azért is volt furcsa, mert az Ajándéknak minden egyes oldalát élveztem, és alig bírtam abbahagyni az olvasást. A végére azonban szerencsére magára talált a történet, és jóval izgalmasabb volt, mint az eleje. A befejezés is nagyon tetszett, végig azon izgultam, hogy Sandy végül visszatér-e a mi világunkba, vagy ott marad újdonsült barátaival. Ahern szerencsére a lezárásokban nagyon erős, így most sem okozott csalódást. Néhány idézet a könyvből: „Néha az embernek csak ennyi kell: tudni, hogy a másik van.” (344. oldal) „[…] néha nem könnyű eldönteni, melyik az a néhány pillanat az életben, ami kicsit különlegesebb, mint a többi.

Gyakran csak utólag ébredsz rá, hogy milyen nagy volt az előző pillanat, de addigra már véget ért.” (289. oldal) „Magányos ember az, aki a valamit semmire cseréli.” (259. oldal) „Van, hogy elveszítjük magunkat. Ha nem figyelünk eléggé oda. (…) Van, hogy látjuk a kiutat, mégis szembemegyünk az ösztöneinkkel, egyre mélyebben be a sötétségbe, mert a félelem, a harag és a szomorúság nem hagyja, hogy visszatérjünk. Van, hogy inkább az eltűnést választjuk, és csak keresgélünk, mert ez az egyszerűbb.” (55. fejezet, befejezés) „Az ember szíve bármikor összetörhet, függetlenül attól, hány éves.” (264. oldal) „…attól, hogy az ember kíván valamit, az még nem fog beteljesülni.” (319. oldal) „Én már a nyolcvanas években is utáltam a nyolcvanas éveket, eszem ágában sem volt újra átélni az egészet.” (141. oldal) „– Kérlek, mondd, hogy csak álom volt. Vagy legalább idegösszeroppanás. Ha idegösszeroppanás, azt simán kibírom. – Na, ha azt kibírod, akkor a valóságot is.” (110. oldal) „– Én nem ismerem ezt az "Óz a csodák csodáját" – szólt Joseph kissé értetlen arccal. – Akkor hátrányos helyzetű gyerek voltál – vágtam rá döbbenten.” (184. oldal) „– De nem a toll a valódi eltűnt tárgy – mondta mindig Gregory. – De igen – morogtam, és közben úgy turkáltam a táskámban, hogy szinte beszippantott. – Nem, nem. Amikor keresel, akkor valójában egy érzést keresel. Az pedig, hogy megvan-e a tollad vagy nincs, Sandy, teljesen lényegtelen.” (186-187. oldal)

Forrás: Nixy