Erre a könyvre még nyáron figyeltem fel, rögtön a megjelenésekor. Amikor először elolvastam a hátoldalon található ismertetőt, egyből beugrott az 50 első randi c. film, amely nekem első nézés után felkerült a kedvenc filmek-listámra, így eleinte nem is igazán akartam kézbe venni ezt a könyvet, nem akartam egy gyenge utánzatot olvasni. Aztán jöttek a bloggerek bejegyzései, mindenki oda meg vissza volt a könyvtől, és habár többen is párhuzamot vontak az említett filmmel, külön kitértek arra, hogy itt teljesen más mederbe folyik a sztori, így bátorkodtam belevetni magam én is a könyvbe.

Christine Lucas különös kórban szenved: minden reggel úgy ébred fel, hogy nem emlékszik semmire. Nem tudja, ki az az idegen férfi az ágyban mellette, nem tudja, hogy miért néz ki közel 50 évesnek, annak ellenére, hogy huszonévesnek érzi magát. Az ágybeli partner azonban megnyugtatja: ő a férje, Ben, és elmagyarázza, hogy egy autóbaleset következményeként a nő agya nem tudja elraktározni a korábbi emlékeket, így minden alváskor kitörlődik az előző nap eseménye. Időközben felbukkan egy orvos, dr. Nash, aki rendíthetetlenül azon van, hogy meggyógyítsa a nőt. Ezért adja vissza Christine-nek a naplóját, amit három héttel azelőtt kezdett vezetni az ő javaslatára. Így próbálják meg valamennyire visszahozni a nő emlékeit, és miközben egyre közeledünk a jelenhez, a nőnek rá kell jönnie, hogy senkiben nem bízhat, csak magára számíthat.

Miután becsuktam a könyvet, hitetlenül kérdeztem magamtól: biztos ezt a könyvet tévesztettem volna össze az 50 első randival? Mert azon kívül, hogy a főszereplő minden reggel úgy ébred, hogy semmire nem emlékszik, semmi hasonlóság nincs a két mű között. Ebből a regényből ugyanis hiányzik a humor, a romantika, helyét átveszi a kétségbeesés, a félelem, a titkok tömkelege.

Az az igazság, hogy nehéz erről a regényről úgy beszélni, hogy ne fusson bele spoilerbe az ember, mert bármelyik apró információ egy hatalmas horderejű titok apró részlete lehet. A történet végig izgalmas marad, egyetlen egyszer sem éreztem, hogy valamely jelenet unalmas vagy nem odaillő lenne, sőt! Az utolsó 300 oldalt szinte egy huzamra olvastam el, és én magam is meglepődtem, mikor egy-egy szünetet beiktatva tapasztaltam, hogy mennyit haladtam.

Mondjuk a kiadó általi műfaj megnevezéssel, miszerint vérbeli thriller, vitatkoznék, mert számomra csak a legvégén adta vissza egy igazi thriller hangulatát. Habár a történet legelejétől fogva együtt nyomoztam Christine-nel, együtt töprengtem vele, hogy mi történhetett a múltban, mégis a naplója olvasása közben többször átfutott a fejemen, hogy a mű inkább érzelmekre ható regény. Hiszen a nőnek minden nap szembe kellett néznie az ismeretlennel, a fájdalommal, és ezt Watson hihetetlenül jól visszaadta.

És persze végig gyártottam a különféle elméleteket, oldalanként mást és mást meggyanúsítva azzal, hogy ő Christine rosszakarója. Természetesen nem jöttem rá a megoldásra, sőt, mondhatjuk, hogy igen csak pofon csapott a felfedezés.

Amivel nem voltam kibékülve, az a történet végső befejezése (tehát nem az igazság kiderülése). Nekem nem odaillő volt, ennél kicsit jobbra számítottam.

A borító viszont eszméletlenül jóra sikerült: az előlapon a nyitott, a hátlapon a csukott szem nagyon ötletes. Ráadásul két-három napi olvasás után esett csak le, hogy a szemben látszik egy erkélyajtó és a panoráma.

Összességében nagyon tetszett ez a regény, remélem, S. J. Watson ír még ehhez hasonló könyveket, és akkor számomra ő lesz az új Jodi Picoult.

Forrás: könyvkritika