Sem politikailag, sem katonailag, sem gazdaságilag nem képviselünk olyan erőt, mellyel befolyásolni tudnánk az ott történteket. Mégis ott vagyunk mi is. Afganisztánban. Nem csak építenek, hanem kőkeményen és elismerten jól harcolnak. De hogyan, milyen körülmények között?

A magyar Honvédség afganisztáni háborújának igaz története

Aki olvassa a bejegyzéseimet, már rájöhetett, hogy nem szokásom a könyv történetét, tartalmát leírni. Érzéseket, benyomásokat próbálok saját szájam íze szerint adni az olvasónak több-kevesebb sikerrel. Most sem fogok másként cselekedni.

Afganisztán, Pakisztán!…  Nomegosztán, Hátosztán!

Valószínűleg ismerős a vicc, aminek a poénja jutott eszembe, amikor kinyitottam a könyvet és elkezdtem olvasni. Sok helyen és sokat lehet olvasni, hallani, vagy akár nézni az Afganisztáni eseményekről. Igazából nem tudom eldönteni, hogy ki, miért van ott és teszi a dolgát, kinek milyen érdeke fűződik ahhoz, hogy ott „rend” legyen.

A kérdéseimre ebből a könyvből nem érkezik válasz.

Arra viszont igen, hogy Mi, Magyarok mit is kereshetünk ott, miért áldozzák civilek, rendőrök és katonák az életüket, egy olyan helyen, amihez valljuk be nem sok közünk van. Sem politikailag, sem katonailag, sem gazdaságilag nem képviselünk olyan erőt, mellyel befolyásolni tudnánk az ott történteket. Mégis ott vagyunk.

Ez a könyv egyszerűen, sokszor a kint szolgálók szavaival írja le az ott tartózkodásunk okait, eredményeit (negatívakat is), valamint rávilágít arra a nem elhanyagolható tényre is, hogy a kis országunk lakosai miért nem tudják, hogy ott egy messzi országban nem csak építenek, hanem kőkeményen és elismerten jól harcolnak az itthon sokszor lenézett, a saját vezetésünk (politikai) által semmibe vett katonáink, akikre büszkének kellene lennünk. Ők ennek ellenére teszik a dolgukat, nem törődnek a távolban a jelenleg jogaikat megcsorbítani szándékozó politikusok ármánykodásaival, azzal, hogy ha hazajönnek nem biztos, hogy lesz munkájuk, fizetésük, jövőjük. Csak teszik a dolgukat, és ha kell meghalnak egy politikai eszméért, mert erre esküdtek fel. Becsüljük Őket, mert messzire viszik kis hazánk jó hírét, mert egyértelműen kiderül számomra, hogy megint a fejétől bűzlik a hal, amikor problémák merülnek fel.

Ott vagyunk, mert a NATO, mert az Egyesült Államok ezt kívánja. Ha már oda tartozunk, teljesíteni kell, amit a politikusaink vállaltak. Bár a Zengőn felépíteni szándékozott radar valószínűleg kisebb áldozatot jelentett volna.

Személy szerint nagyon örülök, hogy elkészült ez a könyv. Egyszerű állampolgárként nincs rálátásom sem a döntések hátterére, sem a végrehajtások módjára, a kint szolgálók nehézségeire. Ez a könyv sok információval szolgált, hogy mi miért történt és egy kicsit kinyitotta a szemem.

Rávilágít a „nagyok” játszmáira, döntésképtelenségeikre, tapasztalatlanságukra és arra, hogy ezek miatt rengeteg problémát kell leküzdeniük azoknak, akik a döntések eredményeképp kint szolgálnak Afganisztánban.

Most a kérkedők jöhetnek azzal, hogy ezek az emberek sok pénzt kapnak ezért, így megéri Afganisztánban lenni. De ők nem látják azt, hogy ezek az emberek csak magyar viszonylatban keresnek átlag felett. Akikkel együtt harcolnak (németek, hollandok, amerikaiak és még ki tudja mennyi nemzet van ott) a normál otthoni bérük több ennél. Ráadásul nem csúcstechnológiájú felszerelésük és ellátásuk van. A Honvédség halad valamelyes a fejlődés útján, de a pénzhiány, a hozzánemértés, ésszerűtlenség, a bürokrácia, a korrupció stb. falakat emel e nagyon lassan zajlódó fejlődés útjába. Így a katonáink azzal dolgoznak, amijük van, vagy esetleg amit kaptak más országtól.

Régi, elavult fegyverek és felszerelés. Aki volt fegyveres testület tagja, az tudja, hogy még itthon sem mindegy miben, mivel hajtod végre feladatod, akkor miért lenne mindegy olyan szélsőséges körülmények között, mint Afganisztánban van. Sokat fejlődött a honvédség ilyen téren, de még nem eleget. A kint szolgálók naponta szembesülnek a problémával, de mégis azt mondják, hogy rajtuk nem fog múlni.

Nagyrészt építenek, őriznek és védenek területeket, épületeket, utakat, aknamentesítenek, oktatnak és kiképeznek Afganisztánban. De meglepetésemre (és dagad a mellem tőle, mert büszkeséggel tölt el) vannak, akik benne vannak a sűrűjében (akikről nem szólt a sajtó). Itt említeném meg az OMLT mentorait és a különleges műveleti csoportban szolgálókat.

Bocsánat az elfogult hangnemért, de akinek van, volt köze fegyveres testülethez, vagy ott dolgozó van a baráti körében, az tudja miről beszélek. Sokszor mondják, hogy naplopók, ingyenélők, luxusnyugdíjasok. Én pedig látom és hallom, hogy kemény munkával próbálnak eleget tenni a kormányaink által vállalt kötelezettségeknek. A bírálóknak csak annyit üzennék, hogy álljanak közéjük és megtudnak mindent.

Most inkább befejezem, mert egy picit elgurult a gyógyszerem.

A könyv nagyszerű, a megszólaló hús-vér katonák szimpatikusak, a (volt) vezetők viszonylag kendőzetlenül beszélnek az eseményekről, problémákról, és ami meglepett, hogy erre a könyvre a Honvédség is áldását adta.

A cím találó. És hogy miért? Aki elolvassa a könyvet magától rájön.

Olvassátok, és nyíljon ki a világ egy kiskapuja előttetek.

A könyv fülszövege, a Molyos értékelés, egyéb olvasói véleményekkel és idézetekkel itt érhető el.

 Forrás: Byblosbookz