Nudzsúd, a 10 éves elvált asszony óta bebizonyosodott számomra, hogy azok a gyerekek, akiknek az életben maradás és a saját emberi méltóságok megőrzése a cél, jóval erősebbnek bizonyulnak bármely erőnél, amely létezik a földön. Fabio Geda könyve idén tavasszal jelent meg az Athenaeum Kiadó gondozásában, a részben hasonló témát feldolgozó Méhecskével egyetemben. Mindkét kötet felkeltette az érdeklődésemet, és habár az utóbbi nem teljesen váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mégis nagy kíváncsisággal vettem kezembe az Enaiatollah Akbari történetét feldolgozó regényt.

„Három dolgot semmiféleképpen se tégy soha az életben, Enaiat dzsan. Először is, ne nyúlj kábítószerhez. [...] Másodszor, ne használj fegyvert. [...] Harmadszor, ne lopj.” E szavakkal búcsúzik el édesanyja Enaiattól, a (talán) tíz éves afgán kisfiútól, mielőtt végleg magára hagyja. A fiú Afganisztánban született, és itt élt családjával mindaddig, amíg apja meg nem halt, és a rábízott rakományt el nem lopták tőle. A város íratlan törvényei szerint az elhunyt családjára, így Enaiatra hárul a feladat, hogy rendezze apja tartozását, aki azonban nem képes erre. Így anyja nem sokkal később úgy dönt, hogy elviszi Pakisztánba, ahol aztán a fentebb idézett ígérettel távozik. Ezzel pedig kezdetét veszi a fiú kalandos és egyben szívbemarkoló útja: bejárja Iránt, Törökországot és Görögországot, míg végül el nem jut Olaszországba. De vajon itt békében élhet tovább, vagy innen is menekülnie kell?

Nekem ez a kötet sokkal jobban tetszett, mint a Méhecske. A könyv alcíme szerint Enaiat története a valóságban is megtörtént, és ehhez szemernyi kétségem sincs, mert bár olykor valóban, egy európai számára hihetetlen kalandokba keveredik, mégis mindvégig érződik rajta az őszinteség. Ehhez nagyban hozzájárul a kötetet szerkezete, ugyanis a történetet néhol megtöri Fabio Geda (a szerző) és a fiú beszélgetése, amely - feltehetően - a kötet írásakor zajlott le köztük. Ráadásul az elbeszélés is olyan, mintha Enaiat egy társaságnak, egy barátnak (aki akár az olvasó is lehet) mesélnél el tinédzseréveit.

Ami különösen tetszik, hogy Enaiat mindvégig őszintén nyilatkozik az utazásáról és az az alatt megismert emberekről, és - habár bemutatja Afganisztán, Pakisztán és Irán valódi életét, annak árnyoldalaival együtt - mégsem tesz senki felelőssé a sorsáért. Nem hibáztatja azokat az embereket, akik ártottak nekik, nem megvetéssel mesél róluk. Ugyanakkor ugyanez elmondható a segítőkről is: keveset tudunk meg róluk, még akkor is, ha történetesen nagyobb összegekkel is támogatták hősünket: ahogyan Enaiat fogalmaz, nem számít a nevük, az életük, az ő életében a szerepük kevés, de annál súlyosabb.

Bevallom, egyszer-kétszer igencsak összeszorult a szívem, olvasva, mennyit kellett szenvednie Enaiatnak, míg végre otthonra lelt Olaszországban. Többször is a legnagyobb nyomor között kellett élnie, éhbérért dolgoztatták, vagy napokon keresztül kellett kuporognia egy teherautón, míg végül eljutott egy országba, ahol azonban nem maradhatott sokáig. Az állandó rettegés, hogy hazatoloncolják, vagy elviszik Tal-e Szíjába vagy Szang-e Szafidba, amely hasonlóak a koncentrációs táborokhoz, mindvégig átjárja a regényt, ám mégis ott lebeg egy jobb élet reménye a szemünk előtt.

Enaiatollah Akbari mérhetetlenül nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, amely nem csak példaként szolgálhat embertársainak, hanem arra is jó, hogy egy pillanatra megálljunk, és végiggondoljuk a helyzetünket: valóban a mi életünk olyan szegényes és szánni való, mint amennyire mi beállítjuk? A válasz egyértelműen nem: higgyük el, vannak, akik sokkal rosszabb körülmények között élnek, mi meg örülhetünk, hogy nem kell attól félnünk nap mint nap, hogy mikor lő le bennünket valaki.