Cassi nem mindig ivott PET-palackból instant kávét reggelire, és nem mindig bódította el magát esténként dobozos borral. Nem is olyan régen még igazi perfekcionista volt, aki főnökként, a konditeremben, a barátok között és a szerelemben is jól teljesített. Most azonban már más idők járnak: még a bérelt alagsori szobájából is kilakoltatják. Cassi vásárol magának egy Isten háta mögötti, lepusztult tanyát; ám mire beköltözik, a faluban már elterjedt róla, hogy tapasztalt guru. Maga sem tudja, miért, egyre több felkérést vállal el, barátokat szerez és a közösség részévé válik. Ám sosem menekülhetünk a múlt és az egykori énünk elől... Egy regény, amely humorral és komolysággal beszél arról, milyen a mélypontra jutni, majd visszatalálni onnan önmagunkhoz. ,,Sziporkázó, vicces, de mindenekelőtt együttérző ábrázolása az egyetlen dolognak, ami minden emberben valóban közös: a magánynak." Fredrik Backman Részlet a könyvből: Cassi annyi sorozatot nézett, hogy a teste már nem találja a kényelmes ülést. A ház minden szegletét felfedezte. Megguglizott néhány bokrot a kertben. Áthelyezte az üres üvegek egyre növekvő gyűjteményét a pajtába. Elolvasta az összes kilencvenes évekbeli hetilapot, amit a minap talált ott. Vagy az a múlt héten volt? A napok egymásba folynak. Az egyik szöveg felkeltette a figyelmét. Nem az a tipp, hogy az üres üdítősdobozokat hajgöndörítőként használja, vagy hogy próbáljon meg egy napig férfiként élni. Hanem egy cikk egy emberről, aki megpróbált mindenre igent mondani, hogy lássa, mivé fejlődik ki úgy az élete. És ez a sor megragadt Cassiban. Már csak kéne valami, amire igent lehet mondani. Amikor a szatócsboltban megismert szöszhajú, kaotikus kisugárzású nő megjelenik a kavicsos úton egy biciklin, az olyan, mint egy régóta várt kilépés a mindennapok egyhangúságából. És amikor a nő megkérdezi, hogy van-e most ideje, Cassi igennel válaszol. Egyáltalán nem megerőltető, és még csak nem is hazugság. Cassinak a világ összes ideje a rendelkezésére áll. A nő magára mutat, és azt mondja: - Alida. Soha senki nem emlékszik a nevemre. Ami szerencse, mert Cassi valóban elfelejtette. De egészen felvillanyozódik. Csak azon töpreng, vajon mit értett Alida ,,szakember" alatt, amikor utoljára találkoztak. Életbölcsesség, véli Cassi. És ez nem probléma. Abból elég sok van neki raktáron. Tapasztaltnak érzi magát az élet témájában. Akkor már csak hozzá kell tenni azt a zagyvaságot, amit úgy tűnik, elvárnak tőle. Alida ledobja a biciklit a fűre. Ma kevésbé tűnik mesterkéltnek, mint amikor legutóbb találkoztak. Most, hogy Cassi kifejezetten keresi, már közel sem érzi annyira nyilvánvalónak az anyjával való hasonlóságát. Alida fürkésző pillantást vet rá. - Valahogy ismerősnek tűnsz. Cassi rámosolyog. Kimondja, amit gondol, még ha kitaláció is. - Igazából te is. Pont arra gondoltam, hogy hasonlítasz az anyámra, van valami a kisugárzásodban. Hasonló az aurád. Cassi felemeli a karját, és széles kört ír le vele Alida körül, de Alida lassan megrázza a fejét. - Nem, nem így értettem. Csak azon tűnődöm, hol találkozhattunk. Cassi elnézően elmosolyodik. Biztos benne, hogy még sosem találkozott ezzel az Alidával, egészen a minapig a szatócsboltnál. Arra emlékezne. De azért a biztonság kedvéért alaposan megnézi magának a nőt. Alida éppoly sminktelen, mint Cassi. Apró, hunyorgó szeme és telt szája van. Szeplők az orrán, meg egy sötét árnyék a halántékán, ami lehet, hogy korom. Ugyanazt a pulóvert és farmert viseli, mint legutóbb, a haja szabadon lobog. - Talán ez azt jelenti, hogy különleges kapcsolat van köztünk - mondja Cassi, aki máris formába lendült. - A lelkünk egy időben létezik, könnyen lehet, hogy már találkoztak korábban. Mindannyian összetartozunk így vagy úgy. Alida kissé szkeptikusan néz Cassira, aki még mindig mosolyog. De Alida gyakorlatias. Úgy tűnik, rájött, hogy nem jut semmire azzal a szöveggel, hogy ismerős neki Cassi, úgyhogy jobb, ha ejti a témát, és nem vesztegeti tovább az idejét. Alida megpaskolja Maine-t, aki időközben odalépett, hogy farkcsóválással üdvözölje a vendéget. Gyengéden Alida combjához szuszog. - Szia, te vagy itt a hangulatmenedzser? - kérdi Alida. - De nem kifejezetten vagy parfümillatú. - Szerintem összeeszik valamit az erdőben - mondja Cassi. Alida megvonja a vállát. - Alpakákkal élek, úgyhogy nagyjából semmi sem lep meg - csak ennyit mond. - Akkor kezdjük? Cassi mutatja az utat a házba. Alida körülnéz a bútorozatlan nappaliban. Az egyetlen dolog benne egy magas, levél nélküli cserepes növény, egy halom ököl nagyságú kő és Maine hálószőnyege, amely néha kanapéként szolgál Cassi számára, amikor szűkösnek érződik a kis hálószobában sorozatokat nézni. A hálószőnyeg most új szerephez jut. Azért javasolja, hogy Alida oda feküdjön le, mert Cassinak még mindig nincsenek bútorai. A gyakorlatias problémamegoldás viszont mindig is az egyik erőssége volt. A hátrányt előnynek feltüntetni. - Szerintem a test és a lélek könnyebben egyesül, ha a test ellazul, szóval a legjobb lesz, ha ide fekszel - mondja Cassi, és végigsimít ujjaival a hálószőnyegen. Szinte minden, amit eddig mondott, egy meditációrajongó hírességgel készült interjúból származik, amit a minap látott.

Ebben a régóta várt, megindítóan őszinte önéletírásban megelevenedik a világhírű, kétszeres Oscar-díjas színész, Sir Anthony Hopkins gyerekkora, színészi pályája, az eszméléstől a bölcsességig ívelő életútja. Sir Anthony Hopkins egy kis walesi iparvárosban, Port Talbotban született. Gyerekkorát beárnyékolta a háború és megkeserítette az a társadalmi közeg, melyben a férfias keménység, az alkohol és a nyers brutalitás vitte a prímet, kíméletlenül elnyomva a lelki érzékenység, a szépség iránti vonzalom minden formáját. Gyenge tanulmányi előmenetele miatt diáktársai, tanárai és szülei egyaránt leírták mint tehetségtelen fajankót, aki semmire sem fogja vinni az életben. A sorsdöntő fordulat akkor következett be a semmibe vett walesi fiú életében, amikor egy szombat este megnézte Shakespeare Hamletjének 1948-as filmváltozatát. Ez az élmény volt a szikra, amely lángra lobbantotta lelkében a vágyat, hogy színész legyen; ekkor határozta el, hogy rálép az útra, amelyen eljutott a világhírig. Hopkins megnyerő őszinteséggel, lebilincselő stílusban idézi fel könyvében pályájának legfontosabb állomásait és enged bepillantást az olvasónak abba a műhelymunkába, amelynek során megszülettek zseniális alakításai. Jagoszerepének megformálásáért vették fel a rangos Royal Academy of Dramatic Art drámaiskolába, ahol Laurence Olivier volt a mestere. Richard Burtonnel még fiatal fiúként találkozott rajztanárának a lakásán, hogy néhány év múlva már befutott pályatársként üdvözölhesse rajongásig szeretett példaképét, a kulisszák mögött, az Equus egyik előadásán. Egyik ikonikus szerepének, Hannibal Lecternek a megformálásában, saját bevallása szerint, döntő szerepe volt kiváló színészmesterség-tanára útmutatásának és Lugosi Béla Drakulájának, amelyből ihletet merített. A Lear király címszerepének felejthetetlen alakításához apja és nagyapja rendíthetetlen higgadtsága, szenvedélymentessége szolgált számára mintaképül. Hopkins kíméletlen őszinteséggel tárja fel az olvasó előtt magénéleti válságait is. Súlyos alkoholfüggősége tönkretette nemcsak az első házasságát, de egyetlen gyerekével való kapcsolatát is, és kis híján az életével fizetett érte. Amikor erre rádöbbent, elhatározta, hogy nem nyúl többé a pohárhoz, és ezt a fogadalmát immár lassan fél évszázada tartja. Minden erejével megpróbálja elnyomni magában a vágyat, hogy magányosan élje le az életét, és mindent megtesz az ellen, hogy a kiszolgáltatottságtól való félelmében - családja férfitagjaihoz hasonlóan - kerülje az emberi kapcsolatokat. Az évek előrehaladtával egyre jobban foglalkoztatja a múlandóság, apja szavait idézve ,,a nagy titok", hogy mi jön a halál után. A Jól csináltuk, kölyök! egy különleges, összetett, ikonikus ember nyers és szenvedélyes, személyes fotókat is tartalmazó emlékirata, aki több mint hatvan éven át figyelemre méltó alakításokkal inspiráljaközönségét. Részlet a könyvből: 1941-ben, egy borús vasárnap délelőtt, Aberavon homokos tengerpartján apám egyik barátja, Cliff a kezembe nyomott egy mentolos cukorkát. Azokban a háborús években minden édesség ritka csemegének számított. Akkoriban mindent jegyre adtak. Olyan ügyetlenül hámoztam ki a papírból, hogy leesett, bele a homokba, mire elpityeredtem. Apám és Cliff csak nevettek. Aztán kaptam egy másik cukorkát. Apám fölém hajolt, és megsimogatta a fejem, hogy megnyugtasson. Letöröltem a könnyeimet. Cliff le is fényképezett. Ez az egyik első emlékem. Hároméves voltam. Most, nyolcvanhét évesen gyakran előveszem ezt a képet, és azt mondogatom annak a kétségbeesett kisfiúnak: ,,Semmi baj, kölyök!Jól csináltuk." Ahogy a gyerekek többsége, én is gyakran szorongtam, és nem találtam a helyem a világban. Ez természetes velejárója a gyermekkornak, amikor még túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy értelmet tulajdonítsunk a létnek. Hosszú évekig nem tudtam szabadulni a gyötrő kérdéstől, hogy mivégre vagyok, meg tudom-e állni a helyem. Bámulatos, hihetetlen, vagy inkább elképesztő? - igen, ez a jó szó rá - hogy még mindig itt vagyok. Hogy miért? Nincs magyarázat. De bánni nem bánom. Világéletemben úgy éreztem - ezt minden bizonnyal hoztam magammal -, hogy le vagyok maradva. De kemény fából faragtak. Apám volt ilyen: semmi linkelés, semmi így vagy úgy. Ha tanított valamire, ez volt: ,,Csináld, amit kell! Tedd a dolgod emelt fővel, zokszó nélkül!" Nem rossz útravaló. Egy másik: ,,Az életben mindenért meg kell küzdeni. A lényeg, hogy soha ne add fel." Nem volt könnyű megfogadni, de sokat segített. Ilyen volt az apám, az öregem. Richard Arthur Hopkins. Ő már elment. Nem tudom, létezik-e valahol, egy másik dimenzióban, valamiféle sokunk által vélt és vágyott túlvilágon. Bennem, a lelkem mélyén mindenesetre ott van. Szilánkokban, akár egy összetört porcelán darabjai. Zárkózottan élek. Ez mindig is így volt. De nincs ezzel semmi baj. Nem is volt. Túléltem. Ha őszinte akarok lenni, nem is akárhogy. Nem vagyok áldozat. Nagy hasznát vettem azoknak a szilánkoknak - a magányosságnak, az elidegenedettségnek, a szorongásnak -, bármik is voltak. És most már hálás vagyok értük. Arra ösztökéltek, hogy ne adjam fel, hogy menjek tovább. És nekik köszönhetem, hogy itt vagyok.