A korábban újságíróként, televíziós producerként és médiatanácsadóként dolgozó, negyvenes éveinek vége felé járó Jonasson karrierje során minden bizonnyal megtanulta, mi kell az embereknek, mit olvasnak vagy néznek-hallgatnak szívesen. És hogy beletrafált a közepébe, az biztos, hiszen hazájában majdnem minden tizedik ember megvette a regényt, ami azt jelenti, hogy nemcsak tudja, mi kell az olvasóknak, hanem meg is tudja írni. Ez a könyv ugyanis letehetetlenül izgalmas, mert tele van fordulatos kalandokkal, és közben hallatlanul vicces is, minden oldalon van egy-két, de inkább több jó poén.

Főhőse egy százéves férfi, akinek az öregek otthonában épp ünnepséget rendeznek születésnapja alkalmából, már várja az ünneplő sereg, a polgármester, de Allan másképp dönt: kilép az ablakon, ami az ő korában már elismerésre méltó sportteljesítmény, majd megszökik. Road movie-szerű ámokfutás kezdődik el ebben a pillanatban, és míg a páratlan fejezetekben a jelenkori történeten izgulhatunk, addig minden második fejezet visszatérés a múltba: megtudjuk, mi történt főhősünkkel ez alatt a száz év alatt. Csupán annyit emelnénk ki, hogy segít megoldani az amerikaiaknak az atombomba egyik technikai problémáját, pedig csak kávét töltöget  a tudósoknak mint felszolgáló, emiatt összebarátkozik Trumannal, a későbbi elnökkel, aztán pedig kemény hangon visszabeszél Sztálinnak, aki még táncol és énekel is a kedvéért.

És mindezt mennyire kell komolyan venni? Érdemes a mottó venni alapul, mely így szól: „Senki nem tudta annyira magával ragadni közönségét, mint nagyapa, aki a kerti lócán mesélés közben, ültében enyhén előre dőlve a botjára támaszkodott, és teli szájjal rágta a bagót. – Na de… ez igaz, nagyapa? ¬– kérdeztük tőle, ámuló unokái. – Aki csak az igazat mondja, azt nem érdemes hallgatni – felelte nagyapa.
Ezt a könyvet neki ajánlom.”

Kritikák, olvasói levelek és blogok gyakran emlegetik A százéves ember lehetséges előzményeként a középkori francia remekművet, Rabelais Gargantua és Pantagrueljét, Voltaire Candide-ját valamint Hašek Švejk című regényét. Jogosak ezek az észrevételek, vagy Allan, a százéves ember teljesen az Ön agyából pattant ki?

Egyértelműen hatott rám Svejk, a bátor katona alakja! A Svejkben ugye az a fantasztikus, hogy nem tudjuk eldöntetni, hogy vajon ő a legostobább ember az első világháborúban, vagy épp ellenkezőleg: ő az egyetlen, aki megérti, miről is szól az egész. Az én Allan nevű figurámról is pontosan elmondható ugyanez. A többiek? A háttérben talán ott vannak ők is, Don Quijote-val és a svéd gyerekhőssel, Pippi Longstockinggal együtt.

A huszadik század történelmét alakító, igen fontos emberek, elsősorban politikusok, vagyis elnökök és diktátorok bukkannak fel a könyvben, Hitlert kivéve. Őt miért hagyta ki a sorból?

A harmincas évek spanyol polgárháborúja után a főhőst mindenképpen az Egyesült Államokban kellett marasztalnom, hogy ott segíthessen az atombomba kifejlesztésében. Éppen ezért kezdődött el a második világháború akkor, amikor ő már az Államokban van, vagyis nem volt rá lehetőség, hogy még Hitler is beleférjen. Na meg nélküle is remekül meg tudtam írni a könyvet.   

Úgy gondolom, az egész világon mindenki meg van győződve arról, hogy Svédország egy kedves és békés ország, ennek ellenére a főhős dinamitszakértő és az atombomba megvalósításához is nélkülözhetetlen segítséget nyújt. Miért van ez? Ez valami utalás Alfred Nobelre, a díjalapítóra, aki szintén dinamitgyáros volt?

Azt kell mondanom, hogy nem. Alfred Nobel ugyanis pacifista volt. Allan viszont… ő inkább semmi. Talán úgy jellemezhetnénk leginkább, hogy semmi köze nincs a politikához, teljesen süket és vak politikailag, és neki így boldog az élete. Azt hiszem, nem Svédország lebegett a szemem előtt, amikor a könyvet írtam, hanem inkább az egész emberiség. Semmi sem tud olyan okos és ostoba is lenni egyszerre, mint az emberiség!

Allan és barátai szeretik az alkohol összes létező formáját, és szorgalmasan pusztítják is. A könyvben az egyik szereplő egyhelyütt magyar pezsgőt emleget, valamint idéz egy részletet a 18. századi svéd szerzőtől, Carl Michael Bellmantól, amely a csodálatos magyar bort dicséri, ekképpen: „Jajha barátim! volna csak / Torkunk java, dézsa magyar bor!”. Honnan jön ez a magyar piás vonal?

Amikor fiatal voltam, lehetett nálunk kapni egy magyar bort, Czardas (ejtsd: csárdás) volt a neve, és az említett idézet szerepelt a címkéjén. Őszintén meg kell vallanom, hogy mi, fiatalok, akik épp felfedeztük magunknak a világot (értsd: a lányokat), nem az íze miatt vettük, hanem mert olcsó volt. Amit manapság vásárolok, az a tokaji, mert az tényleg fantasztikus!

Miért költözött Svájcba? El akart menekülni a rajongók elől?

Már visszaköltöztem Svédországba. Még azelőtt költöztem a svájci–olasz határ közelébe a családommal, hogy a könyv megjelent volna. Aztán elváltam, jött néhány változás az életemben, és most a fiammal élek egy házban, vidéken, egy Gotland nevű szigeten, amely Svédország és Észtország között található. Amikor kinézek a kertbe, nem látok egyetlen rajongót sem… Milyen szerencsés vagyok…

Mi lesz a következő nagy dobás? Megírja a százegy éves ember történetét?

Dehogy! A következő regényem jövő év elején jelenik majd meg Svédországban. Főhőse nagyon más lesz, mint Allan, a százéves ember: egy fekete, dél-afrikai analfabéta nő. Egy johannesburgi nyomornegyedben kezdődik a történet, de aztán a nap végére minden a feje tetejére áll. Pontosan úgy, ahogy Allannél is.