Ha egy történet 2025-ben játszódik, felmerülhet a kérdés, hogy ez a science-fiction vajon mennyire science. Nem ugrunk több száz évet előre az időben, nem utazunk a Galaxison kívülre, nem kereszteződünk idegen létformákkal, egyszerűen megnézzük, mi lehet a közeli jövőnk. Mi történhet akár a saját öregkorunk idején a világban.

 Amikor a kezembe került a két, egyenként 700 oldalas kötet, lassan olvasó, folytonos időhiányban szenvedő ember lévén majdnem visszariadtam, ráadásul a sikerkönyvektől való félelmemet is le kellett küzdenem.

Azonban el kell ismernem: a Limit nem véletlenül lett sikeres. A szerző semmit nem bíz a véletlenre, és használ ugyan kliséket, de annyira jól variálja őket, hogy – ameddig nem akarjuk velőig elemezni a szereplőket és szituációkat –, ezek a klisék egészen észrevétlenek maradnak. Emellett hatalmas műveltségről árulkodik a könyvben szereplő helyszínek pontos ismereteken alapuló bemutatása (sőt, továbbfejlesztése), és a végig fel-felbukkanó zenei utalások a Nirvanától Ligeti Györgyig.

„A párbeszédek olyan hitelesek, hogy Dan Brown nyugodtan tanulhatna tőle” – írják a sueddeutsche.de cikkében. Brownnak (Da Vinci kód) a történetvezetésben is lenne mit ellesnie Schätzingtől. A rendkívüli terjedelem persze nagyobb szabadságot ad a mellékszálak gombolyításában, ugyanakkor benne rejlik a fonalvesztés komoly esélye is. Az, hogy nem felejtjük el az első ötszáz oldalon a karakterek felét, máris írói bravúrnak minősíthető. Szereplő pedig van bőven. Megismerjük a világ 2025-ben leggazdagabbnak számító embereit, akiket Julian Orley (feltehetően a legesleggazdagabb) trombitált össze egy Hold-utazásra.

Persze nem csupa szívjóságból kirándultatja őket, hanem azért, hogy befektetőket szerezzen holdbéli vállalkozása számára. 2025-ben ugyanis már hasznosítani tudjuk az emberiség legújabb energiaforrását, a hélium 3-as izotópját, ami a Holdon szinte korlátlan mennyiségben van jelen. Természetesen nem álltam meg, hogy utána ne nézzek, mi az a hélium-3. Egyáltalán lehet-e ennek bármi valóságalapja, vagy ezen a ponton derül majd ki, hogy a Limit ugyan nem annyira science, de nagyon is fiction.

Aki pontosan tisztában van a fizika és fizikai kémia napi állásával, ezt a bekezdést nyugodtan ugorja át, de bevallom, nekem csupa újdonság volt, amit rövidke nyomozásom során megtudtam. 1996-ban három nagyszerű tudós (Douglas Osheroff, David Lee és Robert Richardson) részesült fizikai Nobel-díjban a hélium-3-mal kapcsolatos kutatásaiért. Több, mint húsz évi kísérletezés után tették közzé az eredményeiket erről az izotópról, ami bizonyos körülmények közt szuperfolyadékként viselkedik. Ez olyan halmazállapot, amiben alacsony hőmérsékleten az anyag (nagyon egyszerűen fogalmazva) össze-vissza folyik, akár a gravitáció ellenében is, tehát például képes „kimászni” egy edényből. Másként: a viszkozitása nulla. Ez az állapot legjellemzőbben a hélium 3-as és 4-es izotópjánál figyelhető meg. Arra nem sikerült választ kapnom, hogyan függ mindez össze az emberiség számára felhasználható energiával, de ezt betudom az ismereteim hiányának (ha valaki esetleg tudja, írja meg). Úgy döntöttem, hogy egyszerűen elhiszem Schätzingnek, hogy ez az egyik lehetséges megoldás a Föld energiahiányára.

A korban, melyben járunk, a magántőke teljes előretörését élik éppen a földlakók. Orley (és családja) cége legfeljebb kis szövetségesének, majdnem játszópajtásának tekinti a NASA-t, vagy akár az Amerikai Egyesült Államokat. Az a ma is megfigyelhető folyamat, amelyben például az olajbárók gyakorolnak komoly nyomást a kormányokra, fejlődik tovább, virágzik globális méretűvé.

Julian Orley nagyon is megfogható figura, aki akár napjainkban tesz szert egyre nagyobb nyereségre a turizmusból. Népszerű, idősödő üzletember, aki olykor úgy érzi, tennie kell valamit az emberiségért. Az oroszok leggazdagabb emberének aggodalmaira például így felel a holdutazás előestéjén: „Lehet, hogy egy kráter csúcsán fog állni és bőg majd, lehet, hogy csupán feltesz bizonyos létkérdéseket, de meg fog változni. Nincs visszaút, ha az ember a Földet a világűrből látta, holdnyi távolságból. Nem tehet mást, csak beleszerelmesedhet... Komolyan elhiszi, hogy hagynám bárkinek is, hogy rossz célokra használja a technológiámat?”

Gigantikus vállalkozásában a testileg-lelkileg törékeny lánya, Lynn a legfőbb szövetségese, akit kezdettől fogva baljós előérzetek gyötörnek. Orley-ék megépítették a világ első űrliftjét, ami nagyszerű ugródeszkát jelent a Holdra. Ez egy olyan fegyvertény, amivel valóban nem versenyezhet egyetlen nemzet űrkutatása sem. Innentől az ő kezükben van maga a Hold is, illetve az ottani bányászat. Ők építik meg kísérőbolygónkon az első szállodát is, ahová csodálatos kirándulást teszünk a Föld leggazdagabb embereivel. Ebben az impozáns társaságban van jelen egy űrliftezés erejéig az öregedő David Bowie is, mint Julian jó barátja, aki szívesen szórakoztatja a csapatot, de a Holdra mégsem tart velük. Ez az egyik kedvenc jelenetem, nemcsak a jól megírt párbeszéd, hanem az itt felmerülő kérdések miatt is. Nagyot dob a hitelességen egy ismert, valóságos ember szerepeltetése, aki ráadásul nem mond hülyeségeket, nem adnak a szájába életidegen mondatokat.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy a Limit csak a high-tech szupergazdagság világában mozog, fel is vesszük a második fontos szálat Sanghajban, egy Owen Jericho nevű nyomozóval és egy ellenálló lánnyal, bizonyos Yoyóval, aki minden eszközt megragad a kínai szocializmus elleni lázadásra. Ez persze komoly bajba sodorja. Kínában ismerjük meg képzelt jövőnk nagyon is elképzelhető árnyékvilágát is, a Quyu nevű külvárosban, ahol a „hálózatból kimaradók” élnek. Sanghaj bemutatásában pontosan látjuk, mi mindenre lesz (vagy lehet) alkalmas a fejlett technika, a kibertér útvesztőin egészen orwelli képekig jutunk. A külvárost egy láthatatlan, de nagyon is valós szakadék választja el a fejlett központtól, ahol az emberek patkányok módjára élnek és halnak meg. Itt olvashatjuk a legmerészebb krimijeleneteket, megmártózhatunk pár liter vérben is, miközben a világ rózsaszín oldalán éppen az emberiség túlélésén fáradoznak.

„Quyu egy koncepció – mondja a külvárosról az egyik szereplő – Az emberiség kétharmada városokban él, a vidék elnéptelenedett. Valamikor az összes város egybeér majd. Mint a rákos daganatok, olyanok: beteg, elburjánzó szövet, csak a városmagok egészségesek, beágyazva a pusztulás sivatagába. (...) A többi az állattenyészet, beszélő állatok, akik abba a nevetséges hitbe ringatják magukat, hogy egy isten szereti őket. (...) A teremtés söpredékei. A kísérlet sikerületlen részei. (...) Az univerzumnak megvannak a maga fényesen csillogó centrumai. És miért? Mert köztük a sötétség uralkodik? Hallotta már valaha is, hogy fényt kellene gyújtani az univerzum sötétjében?”

Egy harmadik, szintén baljós szálat is gombolyítunk, igaz, itt csak mellékesen. Azét az üzletemberét, aki a meg nem újuló energiaforrásokból gazdagodott meg, s így éppen tündöklése végén jár. Ő az, aki egy ellene irányuló merénylet miatt nem vehet részt a holdutazáson. Helyette egy jelentéktelen, feltörekvő fiatalember érkezik meg a Gaia nevű szállodába, a Holdra, ahol már az első estén különös mellékutakon jár.

Hogy ez a három, önmagában is izgalmas szál hogyan találkozik, miféle jövő vár ránk Schätzing szerint, azt természetesen nem árulom el. Csak annyit, hogy a két vaskos kötet bőven tartogat meglepetéseket és gondolkodnivalót mindenkinek. A Limitet olvasni olyan, mint egy izgalmas filmet nézni, közben mégis sokszor vetődnek fel morális és etikai kérdések, amit például egy ponyvától vagy egyszerű akciótörténettől egyáltalán nem is várnánk.

Kiadvány:
Frank Schatzing
Limit
Athenaeum Kiadó, 2010

Forrás:
olvassbele.hu
Szeifert Natália
2010. 12. 02.