Szent Teréz  szerint: „Több könnyet hullatunk a meghallgatott imák, mint a meg nem hallgatottak miatt.” És hogy ez mennyire igaz lehet, igazzá válhat, annak ékes példája Audrey Niffenegger új regénye A Highgate temető ikrei.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy ikerpár. Egyformák, mint két tojás, és mégis különbözőek. Egyikük magabiztos, másikuk önállótlan, egyikük egészséges, másikuk beteges. Egyikük folyamatosan gyámolításra szorul, másikuk folyamatosan óvja, védi, ápolja húgát. Tükörikrek. Egymás pontos tükörképei. Ami az egyiknek a bal oldalán, az a másiknak a jobbon. Julia és Valentina. Julia, akinek helyén a szíve és Valentina, akinek még a szíve sincs a helyén. Egy azonban biztos: a két amerikai lány soha nem akar elválni egymástól. Vagy mégis? Lehet, hogy az egyik már szabadulna? De melyikük?

Csendes, unalmas, kertvárosi életük egy sosem látott nagynéni halálával vesz váratlan fordulatot. Elspeth néni a két lányra hagyja a Highgate temető melletti házát, és a házzal együtt megöröklik a lakások bérlőit is; Robertet, aki a disszertációját éppen a temetőről írja, és nem mellesleg Elspeth szerelme, szeretője, életének értelme, és a felső szomszédot, a kényszerbeteg Martint, akit felesége húsz év házasság után hagyott el.

A végrendeletnek egyéb furcsaságai is vannak. Az ikrek szülei nem tehetik be a lakásba a lábukat, a lányok a házat nem adhatják el, csak miután egy évig benne éltek.

Csontvázak a szekrényben. Ez most már egészen biztos. De kiké? Mi történt 20 évvel ezelőtt? Mi köze Elspeth néninek Edie-hez, a lányok anyjához? Ki tulajdonképpen Jack, a lányok apja?

Julia és Valentina elindul hát a nagyvilágba, hogy új életet kezdjenek egy számukra idegen országban, kísérteties környezetben, segítség nélkül, és hogy mindenáron megfejtsék a régi titkokat, kiderítsék, amit szüleik eddig elhallgattak előlük.

Niffenegger könyve az egyik legszebb kísértetmese, amit valaha olvastam. Kísértetmese, igen. És mennyivel több annál. Idegenvezetés az ódon viktoriánus temetőben, rég letűnt korokban, és idegenvezetés a lélek legmélyebb bugyraiban. Az emberi gyarlóságok, gyengeségek, vágyak, árulások és árulásnak látszó gyermeki ostobaságok, igaz szerelem, szeretet, gyász, féltés és féltékenység tárháza. Mind-mind ismerős, átéltük, elkövettük, és szerencsésen megúsztuk… vagy hatalmas árat fizettünk érte.

És hogy visszatérjek Szent Terézre, hányan imádkoztunk, hogy nincs az az ár, amit meg ne fizetnénk, ha visszakapnánk a halál által elragadott szerelmünket, szerettünket, hányszor ígértük, kértük, könyörögtünk, hogy megteszünk mindent, semmi más nem fontos, csak ezt az egyet, ezt az egyetlenegy kívánságunkat teljesítse valaki. Isten? A sors? Az ördög? Mindegy, csak történjen meg...

A kifejezetten szerethető szereplők közül is sokan vágynak valamire, ki teljesíthetőnek tűnő, mégis majdnem lehetetlent akar: egészséges férjet, aki nem kényszercselekszik többé, van, aki halott szerelmét akarja visszakapni, de egy év után új szerelmére is vágyik, és már nem csak a gyásztól érzi úgy, hogy megőrül. Olyan is akad, aki az időt állítaná meg, ne változzon semmi…

És olyan is, aki egy fiókban kuporogva tölti láthatatlanul az „életét”, és semmi mást nem szeretne, csak hogy valaki kapcsolatba kerüljön vele, esetleg nyitva hagyjon neki egy könyvet, hogy ne unatkozzon, … és hogy újra élhessen régi kedvesével.

Lesz olyan, aki megkapja, amit akar, lesz olyan, aki besegítve a sorsnak ezért árulást is hajlandó elkövetni, és lesz olyan, akit feláldoznak. Ki jár jobban? Ki tud utána tovább élni? Ki hajlandó tényleg megfizetni az árat?

Hogy mutat utat a hófehér, a Halál Cicájának nevezett macska akaratlanul a kívánságok teljesülésének lehetőségéhez, ami aztán visszacsinálhatatlan eseményekhez vezet, visszavonhatatlanul véglegessé tesz mindent?

Ajánlom mindenkinek, aki szereti a szép, érzelmes, mégsem érzelgős történeteket, azoknak, akiket foglalkoztat a „mi lett volna, ha”, „mi lehetne, ha” kérdése, és azoknak is, akik szeretnek tovább töprengeni egy regényen… mindenkinek, aki még nem felejtette el a gyerekkori meséket…

…mert ennek a nagyon is felnőttmesének fonalát gyönyörűen, fájdalmasan, szomorúszépen szövögeti Niffenegger, és az, hogy néhol a történet kitalálható, megsejthető, nem annak köszönhető, hogy az írónő kiszámíthatóan ír. Sokkal inkább az emberi természet kiszámíthatóságának…