A veszteségek könyve
(kiadvány:
Ami elveszett - Családregény
)
A Balázs Béla-díjas író, Pataki Éva saját családjának történetét tárja fel Ami elveszett című regényében. A vidéki zsidó kereskedőfamília ötnemzedékes krónikájának szereplői közül többen közismert alakjai voltak a 20. századi honi politikának, társadalomnak. A nemrég megjelent művet máris az év egyik sikerkönyvének tartják. KARÁCSONY ÁGNES interjúja.
Könyvét ki olvasta először a családból?Kéziratban a férjem. És azt mondta: „Ezt most azonnal látnia kell apádnak.” Ettől kissé ódzkodtam. Apám komoly ember, észrevételeinek súlya van.
Regényében csak Feriként emlegeti édesapját. Ám tudható: ő Pataki Ferenc szociálpszichológus, akadémikus.
Tisztelem, imádom őt, csak tartottam a kritikájától, mivel tanúja és szereplője is a történetnek. De a férjem nógatott: addig másnak oda se adhatom a regényt, míg azt apám nem olvasta, neki „vétójoga” is van a családkrónikát illetően, bár az elsősorban anyám rokonságáról szól. Vettem egy nagy levegőt, és beállítottam apámhoz a regénnyel. Pár nap múlva felhívott. Boldoggá tett minden szava. Még valaki volt, akinek a véleménye különösen jólesett, mert a kevés élő tanúk egyike. A regényben Grünbaum Ervinként szerepel, a család barátja, ő mondott búcsúbeszédet anyám temetésén. Fiatalkoruktól ismerték egymást. Felfejtve a valódi nevét: Gyertyán Ervin esztétáról van szó. Õ is megerősítette a történet hitelességét, engem meg íróként.
Egyáltalán: miként mérlegelte, kinek kölcsönöz álnevet a regényszereplők közül, s kinek nem?
Könyvemben vannak fikciós részek is: nemcsak a múlt hiányzó láncszemeit próbáltam intuícióval pótolni, hanem néha – a cselekmény dramaturgiáját követve – az általam ismert tényeket is megváltoztattam. De azt elviselhetetlenül hazugnak tartottam volna, ha a családregényben saját őseimet másként hívnám. Anyámék tényleg Czeislerek. Az is valós, hogy Weisz nagyapám, aki Czeisler lányt vett feleségül, idővel a Sós névre váltott. Anyu, Sós Mária pedagógiai pszichológus volt. A családi figurák nevét nem „takartam ki”, noha több esetben csak a keresztnevükön említem őket. Azokat álnevesítettem, akik közismert alakjai voltak a honi társadalomnak, politikának.
Így sem nehéz rájönni, hogy – például – édesanyja egyik másod-unokatestvére, aki a regényben Pécsi Andrásként szerepel, valójában is létező, egykori hírszerző-diplomata volt. Vagy: anyjának nővére az az államvédelmis tiszt volt, akit később cionista összeesküvés koholt vádjával egy évre elítéltek. 1953 végén szabadult. Saját magával és kommunista eszméivel meghasonlott. Öngyilkos lett, nem sokkal a ’68-as prágai bevonulás után.
Anyám nagyon kötődött komoly intellektusú nővéréhez, szerette őt, ám eszméivel egy idő után már nem azonosult. De egyetlen „regényszereplőm” esetleges politikai megítéléséhez sincs jogom. Nem ez érdekelt. Nem történészi munka az enyém, nem is családi igazságtétel. Hús-vér figurákat akartam teremteni, megmutatni, miért lettek olyanok, amilyenek. Miközben tény: a Czeisler nemzedékek nézeteit, szerteágazó történeteit nagyban alakította, befolyásolta a 20. századi történelem, a két totális diktatúra, amely kijutott nekik.
Regényének „apropója”: egy hétvégi kiruccanás során férjével Mezőkövesdre vetődnek, ahol felrémlenek önben régi családi történetek és fényképarcok az onnan származó Czeislerekről. Könyvében végigkíséri a vidéki zsidó kereskedőfamília ötnemzedékes polgártörténetét. Túl a fővárosba költözésen, a békeidőkön és a vészkorszakon. De írja azt is: sokáig eszébe sem jutott múltját kutatni.
Biztosra veszem, hogy – függetlenül a származástól – mindnyájan átéljük: az ember ifjúkorában lázad a szülei ellen, maga akarja alakítani a sorsát, és mindent tagad, ami „családi”. Elereszti a füle mellett a régi történeteket. Ezzel én is így voltam. Anyám ugyan fantasztikusan tudott mesélni a múltról, mégsem figyeltem rá eléggé. Minden gyerek azt hiszi, hogy végtelen az élet, mindig együtt lesz a szüleivel.
García Márquez mondta, hogy az embernek kamaszkoráig inkább a „jövő felé fordul a memóriája”, később jön csak az emlékezés.
Nálam ezt „színezte” az is: amikor anyu felidézett sztorikat, azok nála gyakran sírásba torkolltak. És sosem kérdeztem rá, mit is sirat valójában. Halála után kezdtem felkeresni történeteinek még élő szereplőit. Ám nem azért, hogy mindezt egyszer majd megírjam. Az érdekelt: milyen titkok, terhek nyomasztották őt a zsidóként álélt fájdalmain túl. Nyilván anyám hiánya hajtott a múlt megismerésében: meg akartam érteni őt. De akkori jegyzeteimet és azt a dobozt, amelyben anyánk őrizte a régi családi fotókat, iratokat, csak hosszú évek múlva, a véletlen mezőkövesdi túra után vettem elő újra, s kezdtem bele a könyvbe. Utólag visszatekintve: a családregény már korábban is létezett bennem.
Mindenkinek van egy „családregénye”. Kérdés az: ki mitől érzi úgy, hogy a privát története közügy is.
Anyám családjának a története a vidéki magyar zsidóság története is. Azoké, akiket lényegében teljesen kiirtottak a vészkorszakban. Akiknek közülük mégis sikerült túlélniük a haláltáborokat, azok is inkább külföldre távoztak, kevés kivétellel tértek csak vissza. A túlélők nemzedékében én már az unokák generációja vagyok. Tapasztaltam: még ezt a korosztályt is gyakorta neurotikussá teszi az elhallgatásokkal teli élettapasztalat, amelyet a túlélő nagyszülők, szülők „örökítettek át” ránk. Másfelől: a „témát” az általános társadalmi kibeszéletlenség jellemzi, és ez is oka annak, hogy az akkori magyar magatartás megítélése máig nem differenciált. Bár a vidékről deportált zsidók házait, üzleteit többnyire kárörvendve elfoglalták a többiek, családom sorsa azt is mutatja: akadtak a kisvárosi közösségben olyanok is, akik nem voltak hajlandók bűnrészessé válni a gaztettben. Saját életüket kockáztatva igyekeztek menteni zsidó barátaikat. Ami engem illet: ők szintén „hozzátartozóim”. Vagyis nem „pusztán” egy vidéki zsidó család krónikája a könyv, hanem magyar családok különféle, bizonyos pontoknál mégis összetartozó történeteinek a regénye. Innentől ez – szerintem – közügy.
Családkönyvében dominánsak a nők, érzelmeik, gondolkodásuk, tetteik. Dédanyja, Auguszta kibírhatatlan racionalizmusával a család „dinamója”. Az ön nagyanyja már félőbb és aggodalmaskodóbb, édesanyja pedig egész életében rettegett. Túlélője volt a holokausztnak, félelmei, kétségbeesései sosem múltak el. Ön mintha azt is „méricskélné” a regényben: a női ősökből mit örökölt.
Pontosan így van. Ám a „női szál” szinte magától adódott regényírás közben. Mivel családtörténetben gondolkodtam, eleinte a férfiak jelenléte is erős volt. Aztán dédanyám, Auguszta egyre jobban kezdte „uralni” a történetet, folyton alakítva azt, miként évtizedekig a valóságban is. Családunkat átrendezte a történelem, a vészkorszak, a Rákosi-rendszer, majd 1956 és ’68, ám Auguszta valahogy „időtlen” maradt a változó időkben. Könyvemben ő az, aki még ép lelkületű, nagyanyám már sérülékenyebb, anyám egyenesen sebzett. Kamaszként élte át a holokausztot, fiatalon a Rákosi-korszakot, mitől is lett volna „normális”? A regényben – közvetve – korosztályom sorsát is érintettem: „Augusztáinkhoz” képest sokat roncsolódtak az idegeink. De nekünk már nem lehet ráfognunk a történelemre a saját gyengeségeinket, szorongásainkat. Muszáj ép életet élnünk, s ezt adnunk tovább a gyerekeinknek. Ehhez kinek-kinek végig kell gondolnia saját örökségét.
Ha úgy tetszik: valamit visszamenteni abból, ami elveszett?
Ezen igyekeztem. Könyvemben szerepel az a bizonyos családi doboz, amelyben anyám őrizte a régi dokumentumokat, és amelyet halála után én vettem magamhoz. Ragaszkodtam hozzá. Amikor befejeztem a regényt, azt mondtam a bátyámnak: ezt most már te meg a gyerekek őrizzétek tovább.
Pataki Éva
Ami elveszett
Athenaeum Kiadó, 2010
Forrás:
168 óra
Karácsony Ágnes
2010. 08. 01.
2010-08-05 13:40:33
Athenaeum 180
 |
Ki tudna többet a visszautasíthatatlan bókokról és a szerelmes lélek rejtelmeiről, mint Petőfi Sándor? Minek nevezzelek? - kérdi, és szerelmes tekintetével bebarangolja csodálata tárgyát....
|
 |
Voltak, akik megsértődtek, és voltak, akik a pályatárs elismerését látták abban, amikor Karinthy Frigyes 1912-ben irodalmi karikatúrát rajzolt róluk. ,,Babits Bihály" versei, vagy az Ady költészetét...
|
 |
,,Iszonyúan magyar" - írta saját művéről Móricz, és (újra)olvasva az Úri murit, nem kételkedhetünk abban, hogy megállapítása a mai napig kísért. A közel száz éve született mű vaskos...
|
 |
,,Szeretném, ha szeretnének" - mondja, kéri, könyörgi egy költői hang, ami hamisítatlanul adys. Meglepő, de Ady Endre akkor írta e sorokat, amikor végre elismert, sokak által megbecsült (és...
|
 |
,,Az él igazán, aki másért él"
Timár Virgil vidéki gimnáziumban oktató, tudós szerzetestanár, aki felfigyel a tehetséges, okos Vágner Pista nevű fiúra. A csillogó szemű diák csüng tanára szavain, és amikor Pista anyja...
|
További Újdonságok
 |
A Vámos Miklós KiskönyvTÁR öt karcsú művet kínál díszdobozban. Ötfogásos betűlakoma, ideális ajándék azoknak, akik szeretnek Vámos Miklós bűvkörében lenni.
Sorszámozott, dedikált,...
|
 |
Fordította: Sziklai István
MARIA CALLAS minden idők legnagyobb operadívája volt. Bár karrierjét egyetlen primadonna sem tudta felülmúlni, életének nagy részét beárnyékolta Arisztotélisz Onászisszal folytatott heves...
|
Kiemelt Ajánlatok
|
|
A Vámos Miklós KiskönyvTÁR öt karcsú művet kínál díszdobozban. Ötfogásos betűlakoma, ideális ajándék azoknak, akik szeretnek Vámos Miklós bűvkörében lenni.
Sorszámozott, dedikált,...
|
|
|
Fordította: Sziklai István
MARIA CALLAS minden idők legnagyobb operadívája volt. Bár karrierjét egyetlen primadonna sem tudta felülmúlni, életének nagy részét beárnyékolta Arisztotélisz Onászisszal folytatott heves...
|
