A Camino, a legendás zarándokút végigjárását mindenki maga választja. Meg akarja ismerni képességeit, tisztába akar jönni viszonyával a hithez, istenéhez, világához. Végigjárja a 750-800 kilométert, elkoptat több pár cipőt meg néhány váltás ruhát, és rengeteg mindent tud meg önmagáról. De, és ez alapvető: mindenki magának keresi az utat.

Van, aki kapja a maga Caminóját. Czipper ÁgotaKafka Josef K.-ját, a Koestler Rubasovjának iszonytató történetét, melyet a Sötétség délben mond el, és persze az összes Camino-járó tollforgató írását Shirley MacLaine-től a hazaiakig. És Karinthy Ferenc Epepéjét. Vágjunk neki.

Jó tíz éve, hogy Ágota huszonéves idegenvezetőként csoportot kísért ki Görögországba. Angolul jól beszélt, görögül konyhanyelven valamennyit. Ott hirtelen letartóztatták – jó darabig azt sem tudta, miért. Majd görögül rázúdítottak valamit, amiből jószerével semmit sem értett. (Vajon melyikünk lenne képes bármit is felfogni egy nem igazán ismert nyelv jogi szövegéből?) Végül kikötött a női börtönben. belekényszerült, hogy végigjárjon egy olyan utat, ami egyszerre idéz föl sok mindent.

Ellentétben többi kor- és rabtársával nem csempészett: nem vitt apró, de értékes csomagot át a határon, semmit nem tett, pláne nem követett el, ami törvénybe ütközik. Hótiszta volt. A börtönben töltött mégis hamis váddal majdnem öt hónapot.

– Ki volt előtte ez az Ágota, és ki lett utána?
– A különbség az, hogy bement egy felelőtlen, felhőtlen gyerek, és kijött egy felnőtt. Néhány napja éppen erről a könyvről beszélgettünk, és az ablak alatt elment egy szirénázó, villogó rendőrautó. Akkor összeszorult a gyomrom, és fölbukkant bennem: jöhetnek értem?

 – Azt írtad, körülbelül tízezer napos voltál a görög börtön ideje alatt. Az azóta elmúlt időben is előjött, hogy jöhetnek érted?
– Amikor hazajöttem, az első időszakban nem. Védettséget kaptam, spirituálisan is. Hogy én most bármit megtehetek. Azt éreztem, hogy a sorsom felment engem.

– Előre leültél valamit?
– Igen. És úgy éreztem, nem félek soha semmitől többé, sokkal bátrabb voltam, felszabadultabb. Sajnos csak egy-két évig tartott.

– De ez nem okozott depressziót?
– Egyáltalán nem. A szőnyeg alá söpörtem. Töröltem. Hárítottam. Ebben nagymester vagyok.

– Ez a felelőtlen, nevetős lány mit csinált még előtte?
– Apukámé volt az iroda, utakat szerveztem, szuper életet éltem.

[A könyvből, a történetből kiderül, hogy Ágota apja görög társakkal dolgozott, akik rendesen átverték, és főleg olyan pénzeket követeltek rajta, ami nem járt volna nekik. Ennek a meg nem fizetése váltotta ki a nemzetközi körözést, vagyis a tulajdonos lányának (a tulajdonostársnak) megvádolásával és letartóztatásával akarták behajtani követeléseiket. Ez azonban csak jó hosszú idő után derült ki. Sok-sok börtönben töltött nap, cselekvőképtelen és érdeklődést nem mutató magyar követségi alkalmazottak, bürokratikus görög igazságügyi és korrupt büntetés-végrehajtási alkalmazottak megismerése után és révén.]

– Ez a történet sokáig érintetlenül feküdt. Mikor tudtál hozzányúlni? A könyvből kiderül: úgy sikerült lelkileg túlélni, hogy szerepbe bújtál: újságírónak tekintetted magad, aki megírja azt, amit helyette más nem írhatna meg.

– Négy évvel ezelőttig ránézni sem bírtam. Ez az anyag: napló. Levelekben, részletekben küldtem haza, hogy el ne vesszen. Ma is megvan. Kézzel írtam, füzetlapokra. Nem visszaemlékezés, hanem pontos leképezése az akkori pillanatnak. Interjúkat készítettem, megírtam a rab lányok történetét. (Most látszott meg, ahogy a szerkesztéskor újraolvastam, mennyire egyformák voltak a történeteik.) Azt gondoltam, hogy amint hazaérek, rögtön meg fogom írni.. De évekig nem tudtam hozzányúlni, rágondolni sem. Aztán egyetemet végeztem, PR vezető lettem egy cégnél. És egyik este hirtelen kaptam egy csomó sms-t, meg hívtak is sokan. Kiderült, hogy a tévécsatorna, amelyik a visszaérkezésemet végigkísérte, riportot adott le egy magyar kamionosról, aki svédországi börtönbe került halálos baleset okozása miatt. A jogvédők elérték, hogy itthon tölthesse le a büntetését. A tévések pedig az én hat évvel korábbi bebörtönzésem kapcsán forgatott riportot vették hozzá kiegészítésnek. („Már korábban is előfordult, hogy külföldön börtönbe került…”, én meg ott sétálok Ferihegyen szabadon, és az ünneplő tömeg vár.) Vagyis kabátlopásba keveredtem, csak éppen tőlem lopták a kabátot. Akkor összeomlottam. Gyilkos dühöt éreztem. Másnap bementem dolgozni, és az ötszáz emberből 480 látta a híradórészletet. Ők persze nem tudták, hogy mi történt velem, hiszen nem azzal kezdtem az ismerkedést az új  cégnél, hogy „Jó napot kívánok, görög börtönben voltam 144 napig”. Mindenki úgy nézett rám, mint a véres rongyra.

– Sírtál?
– A főnök behívott, hogy meséljem el, na, akkor sírtam. De a cégnél dolgozott tanácsadóként Trunkos András – szövegíró, zenei menedzser –, és azt mondta: ’Te normális vagy? Író akartál lenni, az úristen meg dobott neked egy ekkora sztorit, és még nem írtad meg?! Most ezt megírod könyvnek, és ha még egyszer valaki kérdezi, kezébe nyomod a könyvet azzal, hogy olvasd el.’ Akkor kezdtem megírni. Négy évvel ezelőtt.

– Vajúdásnak kicsit hosszú a négy év.
– Volt olyan fejezet, amit egy évig írtam. Nagyon felzaklat még most is visszaemlékezni. Olvastam a naplót, és annyira meghatott a saját történetem, hogy sírtam. Kinyitottam egy üveg rozét…

– Simogattad a saját kis buksi fejedet?
– Mondhatjuk… A lelki gyógyulás hosszú volt. Úgy érzem, most került pont a végére. Annyit tudtam, hogy ez a történet nem az önsajnálatról szól, hanem nőkről. Nőknek szántam. Annak is, aki otthon van, főzi a vacsorát, és azt érzi: de szar az életem. A férjem rám se néz, a gyerekeim nem foglalkoznak velem, mit kezdjek magammal. És arra gondoltam lesz nekik ebben egy mondat, ami továbblendíti őket azon, hogy de igen, gyönyörű az élet, és annyi minden van még.
Arra gondoltam, a Nők Lapja olvasói lesznek azok, akiket ez megérint. És elképzeltem, hogy a Nők Lapja ezt felkapja. De nem tettem érte semmit. Egy fél évvel ezelőtt tettem a végére az utolsó pontot. Néhány hónappal azelőtt, hogy megtudtam, a NL Évszakok regénypályázatot hirdetett. Végiggondoltam: ha én adnám ki? Ha elküldeném egy kiadóhoz? De sehonnan nem jött a JEL. Akkor hívott a barátnőm, aki olvasott róla, és piszkált, hogy ez nekem való lenne. A barátnőm barátja már azt is tudta, hogy a zsűriben három nő van és egy férfi. ’A három nő zokogni fog a könyveden, a férfi meg rád néz, és azt mondja, csak te lehetsz a nyertes…’

[Akovács Éva, a NL Évszakok főszerkesztője, Tóth Krisztina, író, költő, műfordító, Tracikievicz Zsófia, az Athenaeum Kiadó főszerkesztője, az egy szem férfi Grecsó Krisztián, író, költő – és mind megindultságot éreztek a könyv olvastán.]

– Menjünk egy kicsit vissza: az Ágota, aki kijött, mikor érezte, hogy ő már egészen más?
– Ahogy kijöttem, pajzs nőtt rajtam. Ettől már más lettem. De a pajzs alatt egy picike, sérülékeny ember volt, akiből nagyon sokat kellett kisimogatni addig, amíg azt mondhatta, igen már felnőttem. Döntéshelyzetekben megkeményedett a szívem. Ezzel az a baj, ha megkeményíted a szíved az élet fájdalmaira, akkor megkeményedik az örömökre is. És nem tudsz úgy örülni annak, aminek kellene. Ettől egy kicsit kívülről nézem a saját előtörténetemet is: ’De jó ennek a csajnak, megvalósult a gyerekkori álma.’ Pedig ettől ugrálnom kellene örömömben, pezsgőt bontani minden nap. Mert gyerekként is író akartam lenni. Olvastam vagy meséket írtam. Idegenforgalmi ügyintézőként meg idegenvezetőként is írtam. Az irodában ültem, láttam egy újságban, hogy egy kiadó novellapályázatot hirdet Család, gyermek, szerelem témakörben. Írtam egyet, nyertem, belekerültem az antológiába. Az egyetlen publikált művem, amit komolyan vettem.

– Azok a szerencsétlenek, akik részt vettek a drogimportban, nem tudva, nem ismerve vagy alábecsülve a kockázatot – beleszaladtak a pofonba. Neked meg jött. Azóta sem volt ennek valami lecsapódása, hozadéka? Hogy kiutasítottak, mert megszegted a törvényeket: kilencven napnál tovább maradtál Görögországban?

[Mert végül is ezzel utasították ki Ágotát, azok, akik 144 napon keresztül fogva tartották, nem közölve se konkrétan a vádat, sem ügyész, sem bíró elé nem került.]

– Dehogynem. Bepereltem a görög államot. Pert nyertem Strasbourg-ban. Kártérítést ítéltek. Majdnem két évig tartott. A görög állam nem nagyon akart ebben részt venni… Avrio-metavrio. Ez olyan, mint a spanyol mañana: majd holnap, holnapután.

– Elképzelhetőnek tartod, hogy az életben még egyszer görögül beszélj, öntudatosan felemelt fejjel az athéni repülőtérre lépjél?
– A történtek után, ha görög szót hallottam, még évekig kivert a víz. Édesapám felhagyott a görögökkel, de még ouzót sem iszik azóta. Ugyanakkor megismertem Christina barátnőmet, aki görög, és megismertem vele egy olyan embert, aki begyógyította azokat a sebeket, amiket be kellett. Azóta vannak új görög barátaim. Már újra szívesen hívom elő a fejemből a görög szavakat. De hogy ki merjek menni Görögországba? Nyilván szembe kell nézni ezzel a félelemmel megint.  Most egy olyan lépcsőn haladok, amelynek egyes lépcsőfokai egyszer majd elvezetnek Athénba. El kell, hogy vezessenek, mert különben nem igaz semmi, amit leírtam.

– Sok embernek, akit – főleg ha ártatlanul – becsuknak, a hit segít. Akármilyen vallás, akármilyen hit. A rabtársaid is sokat imádkoztak. Neked milyen hited volt, mélyült-e vagy sekélyebb lett? Hiszen ez sem lehetetlen: sokan élték túl úgy a háború borzalmait, hogy oda jutottak: ha volna isten, nem engedné, ami velünk történik.
– Mélyebb lett. Az én hitem valamiféle spirituális hit. Keresztény vagyok, de kicsit buddhista, panteista is. Él a fejemben valamilyen kép az univerzumról, meg a törvényszerűségeiről. Ugyanakkor minden megérint, ami ezzel kapcsolatos. A Bibliát is ott kezdtem olvasni. Vannak részei, amiket ha elmormolok – én mantrának hívom –, akkor úgy érzem, varázsköpönyeget tett rám a jóisten, aki mindannyiunkban benne van, és egy kicsit védve vagyok. Sosem tudtam megfogalmazni, hogy mit hiszek és hogyan – most meg főleg nem.

– Sokat imádkoztál?
– A saját imáimat. Müller Péter Miatyánk-magyarázatát. Amit korábban nem értettem. Azóta is ez a mantrám. Összesen huszonhárom könyvet tudtak eljuttatni hozzám a börtönbe. Olvastam, rágtam a szöveget, széljegyzeteltem, aláhúzogattam.

– Nem lettél szegényebb attól, hogy most elmondtad? Hiszen így meg is szabadultál a történettől.
– Nem. Gazdagabb lettem tőle. Beépült a hétköznapi döntéseimbe, az emberekhez való kapcsolódásba, világlátásba, szomorúságba és boldogságba egyaránt. Erősebben tudok boldog lenni, és tudok kevésbé szomorú lenni. Azóta megvan a kisfiam is, Áron – akiről a könyvben is szó esik. Ő egészséges, és tudom, hogy nincs nagyobb sorscsapás, mint egy beteg gyerek. Ahhoz képest az én történetem madárfütty és trallala. És így is nézek rá.