„Pégyének kedve támad egy újabb korcsolyázásra. Judith nem tart vele. Attól fél, az nem esne jól a méhében növekedő magzatnak."

Már százhúsz oldal óta követjük nyomon ennek a fura asszonynak, a pesti lány létére angolosan írt nevű, amerikai egyetemeket, széthulló Szovjetuniót és Izraelt is megjárt-megjáró Judithnak a történetét, amikor egyszer csak, mintegy apró megjegyzésként, Judith egyszer csak várandós. Néhány sorral, a történetben néhány perccel, maximum talán órával korábban még egy régi, pacal kiváltotta gyomorrontás a téma, meg Judith anyjának tömény állatfóbiája, aztán egyszer csak ott van a hasában, és így a történetben is, egy magzat.

Géczi János legújabb, most ősszel megjelent regényének, A tenyérjósnak szinte tökéletes esszenciája ez a jelenet. Judith, az USA-ban pszichológusnak tanult, egy józsefvárosi kis helyiségben tenyérjósként dolgozó asszony története ez, meg azon túl egy egész generációé, egy korosztályé, az ötvenes években született, a határokat – minden értelemben, bár más-más intenzitással – feszegető értelmiségiek története. És, nem hangsúlyosan, de mégis: az ötvenes években született magyarországi zsidók története. Méghozzá olyan történet, ahol minden mintha nem lenne ott, ahol van, mintha mellékesen lenne ott és úgy, ahol és ahogy van. Buñuel álomszerű filmes nyelvét idézi ez a könyv, ahogy haladunk előre, egyfajta egyszerre nagyon is reális, egyszerre káprázatosan szürreális világot."

A teljes írás elolvasható itt