"Igen, nehéz elfogadni a test árulását, saját anyánk árulását, de fel lehet dolgozni. Mint ahogy saját gyengeségeinket is illik mára elfogadni, hogy gyarlók vagyunk, hogy tévedünk, hogy kényelemből, félelemből, közönyből néha jelest kapnánk, ha osztályoznák, ha valaha is osztályozta volna valaki. Mindig van mentségünk, hivatkoznivalónk, más kötelezettségünk, idült időhiányunk, akármink, ami miatt felmentésünk egyértelmű saját számunkra. Nos, Vámos Miklós ezeket a hárításokat söpörte félre egyértelműen ebben a könyvében. Mintha azt mondaná: tudom, hogy nincs bocsánat, de már kit érdekel? Aki eljut idáig, az lehet, hogy sajnálja, amikor hülye volt életében itt-ott, de már nem vágyik felmentésre (sem). Letenni felelősségeinket, saját fontosságunkat, nagy szó ám ez! Akkor értettem meg isten igazából, amikor 39 évesen egy 17 éves fiúval az oldalamon bandukoltam a férjemet szállító halottas kocsi után."

A teljes cikk elérhető ITT.