Én ezt úgy látom, hogy már az indulás előtt volt bennem egy kis amerikai. Az álmodó, aki elhiszi magáról, hogy meg tudja csinálni, aki ugyanakkor racionális is, hiszen ha kishitűségből el sem indulsz az úton, akkor célodat biztosan nem éred el. Naiv nem sokáig lehettem. Már a felvételihez olyan minőségű és mennyiségű esszéfolyamot kellett megírni, hogy sejteni lehetett: mély vízbe készülök. Még el sem indultam, amikor megkaptam az első feketelevest: a nulláról kell összeszednem dollárezreket, hogy ki tudjam fizetni a tandíjat. Halasztottam, két évig ösztöndíjak után kutattam, pályázati csomagokat raktam össze, megannyi szakembernél lobbiztam mentori segítségért, ajánlásért, őszinte kritikáért. Meg lettem méretve, mielőtt átléptem volna az országhatárt. A sötét szcenáriókon nem gondolkodtam, a szürkéken sem, hogy milyen zsákutcákba torkollhat az út. A siker mikéntje volt az, ami engem izgatott. Alapvetően ez egy amerikai sajátosság.

A teljes interjúért katt ide