"Az a problémám a magyar kortárs irodalommal, hogy sokszor úgy érzem, hogy rosszul ragadják meg azt a világot, a mindennapokat, amelyben élünk, ezért inkább szinte mindig történelmi regényt, vagy fantasyt választok a kínálatból. Aztán szerencsére vannak az üdítő kivételek, amelyek azonnal megszólítanak, emlékeztetnek és előre vetítenek. Szentesi Éva nem választott könnyű témát - női sorsok - a mostani állapotok között pedig főleg, amikor a női egyenjogúságért folytatott harc úgy lángol, ahogy legutóbb talán a szüfrazsettek idejében, és a legutolsó internetes trollnak is meg van a véleménye róla. Az átlagnő meg hirtelen nem is tud mit kezdeni a nyomással - sokszor én sem.

A nagyrészt csak úgy olvastatja magát, a lapok gyorsan fogynak, a novellák rövidek és velősek. néhol összekapcsolódnak, aztán szétválnak, én pedig az első oldaltól kezdve éreztem valami ismerőset, valami déjà vu-t. Még a molyon is átpörgettem futtában az olvasmánylistámat, hogy vajon mire emlékeztethet a könyv, aztán egyszer csak rádöbbentem: a saját nagyanyámra. A gyerekkoromra. Az életemre. A barátnőim életére."

A teljes írás elolvasható itt