Furcsállottam, hogy a szereplők csak elindulnak, anélkül, hogy megbeszélnék merre és miért. Valahogy mindig tudták, hogy például éppen emlékeket kell keresni ahhoz, hogy további dolgokra asszociáljanak. Kicsit döcögősen és folyósan haladtunk, mint egy álomban. Nem feltétlen a regény lassú, mert az olvastatja magát. Inkább a hangulat, az atmoszféra érződött olyannak, mintha éppen aludnék és az a vízióm lenne, hogy haladok előre, de futóhomokban lépkedve.

Bár néha az élet is ilyen és annak minden keserűségével együtt, Benyák Zoltán gyönyörűen bemutatja azt. Számomra a legnagyobb tanulságot az jelentette, hogy merjek lépni és élni. Ha ez nincs meg, soha nem érhetek el például sikereket. Örökké a nyomorúságban élhetnék, mint szegény Tomék. Borzasztó életük volt. Vagyis nehéz eldönteni. Inkább az olvasóban játszódik le a küzdelem, az író nem ad a szánkba konkrét megoldásokat és válaszokat.

http://maybeitisaboutthestory.blogspot.hu/2016/04/benyak-zoltan-nagy-illuzio.html