A regény egy afrikai kórházban szolgáló apáca és egy ott dolgozó sebész találkozásával kezdődik, és Áldás nővér gyermekeinek történetével folytatódik. A cselekmények narrátora az egyik fiú, aki legjobb tudása szerint mesél anyjáról, aki születésükkor meghal, és apjukról, aki a tragédia után eltűnik a kórházból. De természetesen a nővér halálával nem csak két gyermek születik, de egy varázslatos  és kalandokkal teli történet is.

Verghese stílusát a szakmájából adódó precizitás jellemzi, az így lassan elmesélt és sok szálon futó történet mégis izgalmas marad, a könyv olvastatja magát. Egyáltalán nem könnyű olvasmány, van hogy az ember félreteszi egy-két napra, de ez közel sem baj. Olyan ez, mint bonyolult műtétek sorozata, ahol a betegnek szüksége van regenerálódásra, a történtek feldolgozására. Egy kis idő elteltével azonban újra várjuk, hogy folytatódjon a történet, amelyet a szerző színes stílussal és kellő humorral fűszerez. Továbbra is az orvosi hasonlatnál maradva, ahol mi sokszor csak vért és szenvedést látunk, ott a Verghese megmutatja a megoldásokat, vagy éppen azt, hogy nem mindig a megoldás visz előrébb, néha a legbátrabb orvosok is felső segítségért sóhajtoznak. A regény mégsem lesz giccses, nincsenek túlcifrázott történetek, az egészből életszerűség árad, még ha nem is mindig természetes körülmények dominálnak benne.

A Könnyek kapuja jól példázza azt, hogy a túl romantikus, drámázásokkal teli kórházsorozatok világában is születhet olyan fiktív történet, amely egyszerre szórakoztató, megindító, és úgy gondolkoztat el, hogy szinte észre sem vesszük. A cím egy helyet jelöl, de a regény végére érve rájövünk, hogy nem csak erről van szó.

Helyi érzéstelenítést kapunk olvasás közben, és csak akkor érezzük igazán a jelentőségét, amikor becsukjuk a könyvet.

Kovács Anna Dóra

Forrás: Kultography.hu (2012.03.04.)