A brazil író könyvei eddig 140 millió példányban, 73 nyelven jelentek meg. Az irodalom világsztárja ráérzett arra, mire vágynak az emberek. Valamire, ami elrepíti őket a hétköznapok kiábrándító valóságából.

Paulo Coelho de Souza egy esős hajnalon jött a világra 1947. augusztus 24-én, Szent Bertalan napján, a Szent József Egészségházban, a brazíliai Rio de Janeiro egy középosztálybeli kerületében. Halva született, és csak szülei kitartó imáját követően sírt fel. A kisfiú később is gyenge, beteges volt, óvodás korában kitört rajta az asztma, légszomja volt, köhögött, sokszor érezte úgy, hogy megfullad.

Elképesztő csődtömeg

Érzékeny kisfiúként hamar szokása lett, hogy leveleket ír a szüleinek, nagybátyjainak, barátainak. Följegyezte a gondolatait egy darab papírra, tizenkét évesen pedig már rendszeresen írt naplót. Később, amikor összegyűjtötte negyven év termését: 170 vastag, kézzel írt füzetben és 94 audio kazettában lapultak élete emlékei.

Kamasz koráig Paulónak semmilyen szerelmi kalandban nem volt része, talán azért, mert kifejezetten csúnya fiú volt. A feje túl nagy, a teste túl sovány, a válla szűk, és mindössze 169 cm magasra nőtt. Húsos ajkai az apjáéra emlékeztettek, és az orra is túlzott méreteket öltött. Diákként elképesztő csődtömegnek bizonyult, utált tanulni, viszont jól érezte magát a gimnázium elvont, vallásos szellemiségében.

Szó nélkül eljárt a vasárnapi misékre, amit pedig latinul celebráltak. Egy kisfiúnál különös, de még a jezsuiták földi maradványait őrző katakombák is vonzották. Tizenhét éves volt, amikor jogosítvány nélkül vezette a barátja kocsiját – jelentős mennyiségű sör elfogyasztása után – és kis híján halálra gázolt egy hétéves kisfiút. Ráadásul barátaival együtt segítségnyújtás nélkül menekültek el a helyszínről.

Már ekkor, 1965-ben dédelgette a gondolatot magában, hogy író lesz, mégpedig híres, nagy író. Erre részletes stratégiát is kidolgozott. Az iskolában azonban egyre gyengébben teljesített, otthoni helyzete pedig ennek megfelelően egyre rosszabbodott. Apja állandóan büntette, megvonta a zsebpénzét, este nem hagyhatta el a házat.

Majd egy nap, Pedro, az apja, - a fiú asztmájára hivatkozva - bevitette Paulót a Dr. Eiras Szanatóriumba - egy elmegyógyintézetbe. Az apáca egy szobába vezette őket, amelynek ablakát vasrácsok fedték, és mielőtt még Paulo magához tért volna, a szülei fölálltak és eltűntek a csempézett folyosón. Naplójában így emlékszik a bent töltött hetekre. „Ez alatt az idő alatt a Dr. Eiras Szanatóriumban voltam, mint elmebeteg. 28 napot töltöttem ott, kimaradtam az iskolából, kimaradtam a munkából, azután egyszercsak kiengedtek, mint akinek semmi baja. Ezt jól megcsinálták az őseim!” Az őt kezelő doktornak azonban más volt a véleménye: „Skizoid személyiség, alkalmatlan a társadalmi és személyes kapcsolatok kialakítására. Képtelen kifejezni az érzelmeit és átélni az örömöt.”

(...)

Tovább a teljes cikkhez!

Forrás: Kiskegyed Gyöngy (2012.12.29.)