Paulo Coelho a Metro újságnak mesélt Az alkimistáról, arról, hogy milyen érzés Justin Bieber után a Twitter második legbefolyásosabb emberének lenni, és legutóbbi, Alef című regényéről.

Miről szól az Alef?

A transzszibériai vasúton átélt élményeimről. Arra gondoltam: „Én egy rendkívül sikeres szerző vagyok, nem kell tennem semmit.” És éreztem, hogy valami nincs rendben. Három hónapig utazgattam. 2006-ban indultam Londonból, és Vlagyivosztokban kötöttem ki – csak hogy találkozhassak a lelkemmel.

Tanultál valami újat magadról?

Mindig tanulsz. Az a baj, hogy néha megállsz, és úgy gondolod, hogy már érted a világot. Ez nem igaz. A világ állandó mozgásban van. Soha nem juthatsz el arra a pontra, amikor már nem kell erőfeszítést tenned.

Voltak nagy felismerések útközben?

Természetesen. Találkozol emberekkel – például egy taxisofőrrel – vagy találsz egy könyvet. Nyitott vagyok az életre, és ebben az időszakban nyitott voltam az új élményekre. Amikor nem követed a szüleid által diktált szabályt – „ne állj szóba idegenekkel” – rengeteget tanulsz.

Melyik volt a legemlékezetesebb élményed?

Találkoztam egy 21 éves olvasómmal, aki arról győzködött, hogy nekünk rengeteg megbeszélnivalónk van. A vonaton találkoztunk, és volt egy különleges kapocs közte, köztem és a könyveim közt. A korom alapján a nagyapja lehetnék, de igazából bárki szolgálhat katalizátorként az életedben, kortól függetlenül.

Az emberek hajlamosak egzotikus környezetben spirituális revelációkat átélni– megtörténhet ez veled a munkába menet is?

Persze. Nem használom a transzsszibériai vasutat minden nap, de minden egyes napban próbálom megragadni az élmény lehetőségét. Ha nyitott vagy az emberekre a munkába menet, megtörténhet. Vagy magadba fordulhatsz, csak magadra gondolva. Át kell élned a pillanatot.

Mit várnak a könyveidtől az olvasók?

Nem tudom. Soha nem gondolok erre, amikor írom az adott könyvet. Azért írok, hogy jobban megértsem magam. Beszélgetek az olvasóimmal a különböző közösségi oldalakon, de soha nem árulom el nekik, miről szól a könyvem. Az írás magányos foglalatosság, ezért időről időre felmegyek az internetre cseverészni. Ez olyan, mintha egy bárban csevegnél, úgy, hogy közben el sem kell hagynod az irodádat. Sok mindenről beszélgetünk, nemcsak a köteteimről.

Vannak különleges írói szokásaid?

Ahogy Lewis Carroll mondta: elkezdem az elején, eljutok a végére, és ott befejezem. Így írok. Nagyon gyorsan írok.  Nem akarom bebizonyítani, hogy intelligens és művelt vagyok. Csupán próbálom megosztani a lelkemet az olvasóimmal.

Elég későn kezdtél el írni– miért tartott ilyen sokáig? 

Akartam írni fiatalkoromban is, de az emberek azt mondták, hogy képtelenség. Aztán a szüleim elmegyógyintézetbe zárattak – közölték velem, hogy őrült vagyok, és hogy soha nem fogok megélni az írásból. Megtanultam, hogy néhány hídon át kell kelni, néhány hidat pedig fel kell égetni. Tudtam, hogy soha nem fogom teljesíteni a szüleim kívánságát: nem lesz belőlem mérnök. A fordulópontot 1986-ban a Santiago de Compostelába tett zarándoklatom hozta. Negyven éves voltam és arról álmodoztam, hogy író lesz belőlem, de egyre csak halogattam, úgy éreztem, nem sikerülhet. Ötvenhat napon keresztül gyalogoltam, majd rájöttem: „Most kell elkezdenem írni!” A siker nem jött egyik pillanatról a másikra. Évekig tartott, mire fordításban is megjelentek a könyveim, és Az alkimistát először mindegyik kiadó visszautasította. Harcolnod kell azért, amiben hiszel.

Miért fogyott ilyen hihetetlen jól Az alkimista?

Ez a milliódolláros kérdés. Fogalmam sincs. Ez a könyv a saját életem metaforája, és úgy látszik, sok embert megfogott. Ez minden idők legtöbb nyelvre lefordított kötete, élő szerző tollából. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyien el fogják olvasni.  Nem tudom miért, és nem is akarom tudni – megtörné a varázslatot.

Te vagy a második legbefolyásosabb ember a Twitteren Justin Bieber után – nem fog el a kísértés, hogy rosszra használt ezt a hatalmat?

Mindenki felelős azért, amit ír. Összefuthatsz gonosz trollokkal, de ha hiszel abban, amit csinálsz, nem érdekel a véleményük. Ez egy írónál nagyon fontos. 

Kapsz bántó tweeteket?

Nem sok trollom van. Bármiről is írsz cikket, a trollok lelkesen írnak rá sértő kommenteket. Frusztráltak – de a gyűlölködők vesztesek. Nem jó táplálni a haragjukat. Okosabb pozitívan hozzáállni a dologhoz.

Olvasol kritikákat?

Elolvasom és elmentem őket. Több mint 40 gigabyte kritikám van– pozitív és negatív. Soha nem akadok ki egy lehúzó kritikán, különben már 15 éve abbahagytam volna az írást. A dicséret vagy a negatív kritika hatása csak 3-4 napig tart.

Miért tartod meg a recenziókat?

Mert egyszer, miután meghaltam, az emberek még mindig olvassák majd a könyveimet, és talán valaki egyszer csak írni akar majd róluk, és el akarja olvasni, amit átéltem. Nem egy virágoskert.

Mi volt a legfeltűnőbb szerzeményed?

Amikor még hippi voltam, minden pénzemet repülőjegyekre költöttem, hogy körbeutazzam Európát. 2006-ban vettem egy repülőt, és megszállottan utazgattam, csak hogy használjam. Mostanában nem szoktam utazgatni – de a repülő még megvan, hátha...

Forrás: Metro.co.uk

Az interjú eredetiben itt olvasható!