Százlépésnyi távolság két világot választ el egymástól. Lumière, a francia kisváros végében két, egymással szemközti házban két vendéglő működik, ám mintha egy galaxis két végén lennének. Az egyikben a harmadik Michelin-csillagára áhítozó, idősödő, egyedülálló francia úrihölgy, Madame Mallory tart fenn elegáns, kifinomult panziót, a másikban népes családjával Hadzsi úr működtet indiai éttermet.

Richard C. Morais amerikai újságíró. A könyv levendulaszínű borítója igazi női regényt ígér, amit – bevallom őszintén – biztosan nem vásároltam volna meg. Csakhogy ez a kötet valami egészen más. Határozottan nem javallott éhesen olvasni, és ajánlatos a közelben tartani egy, az indiai konyha rejtelmeivel foglalkozó szakácskönyvet – esetleg egy franciát is – arra az esetre, ha valamelyik étel elkészítéséről úgy gondolnánk, további életünk elképzelhetetlen nélküle.

Hasszán Hadzsi élettörténete ugyanis az első pillanattól kezdve ízek és illatok kavalkádja. Még akkor is összefut a nyál a szánkban, ha az alapanyagok egy részétől (mint például a bárányagy vagy a bikahere) kissé borzad is a pörkölthöz szokott olvasó. A főszereplő, ma már középkorú séf Bombay-ben, a mai Mumbaiban született, ahol nagyszülei kifőzdéje fölött lakott, így már a bölcsője is a fűszerekben gazdag indiai konyha illataival volt átitatva. A szerző olyan részletességgel és választékossággal írja le a gyerekkori kifőzde, majd a lumière-i kisvendéglő és a párizsi étterem illatait is, hogy aki már valaha is járt indiai étteremben, azonnal érezni véli az illatokat és hallja a főzéssel járó zajokat. Ez a zsúfoltság, a gazdaságosság és a bőkezűen adagolt fűszerek konyhája.

Hasszán családja a Kelet-India felosztásakor a hinduknak jutott nagyvárosban muzulmánként működtet éttermet. Ez a második világháború idejétől kezdve töretlenül növekszik a nagyszülők, majd Hasszán szüleinek hozzáértő keze alatt. A család egy, vallási-társadalmi feszültségek miatt kirobbant konfliktus után, amelyben a főszereplő anyja meghal, elhagyja Indiát és a londoni Kis-India, a Southhall érintésével nekivág Európának, majd Franciaországban, ebben a Lumière nevű kisvárosban horgonyoz le. Szerencsére nem szűkölködnek, így megvannak megfelelő alapjaik az induláshoz. De: Hadzsiék színesek, zajosak, nem európai ruhákban járnak, furcsa ételeket főznek, ráadásul nem tudnak franciául sem.

A francia kisvárosi utca túloldalán mintha egy másik bolygón járnánk. Itt meg lehet tanulni, hogyan emeljük ki az articsóka szívét, a háttérzene csak klasszikus lehet és nagyon halk, az ételek egyszerűen rafináltak, és hozzájuk csak a legfinomabb borokat szabad fogyasztani. Miss Mallory vaskézzel és érzelmektől mentesen irányítja kicsiny, egy francia vendéglő működéséhez szükséges hadseregét. A gondozott öreg kúria mögött manikűrözött konyhakertben, üveg alatt növekednek a fűszernövények.

A zajos külföldiek betolakodását igencsak rossznéven vevő gasztronómiai nagyasszony, aki az indiai étterem megnyitását egyenesen hadüzenetnek tekinti, nem tartana második Michelin-csillagánál, ha nem lenne kíváncsi a szomszédvárra. Ott pedig olyat fedez fel, amire nem számít. A még kamasz Hasszán személyében olyan konyhai őstehetségre lel, amilyen ritkán születik.

Ebből a helyzetből egyenesen következik, hogy Hasszán tehetsége mellé megkaphassa mindkét világ legjavát, miközben az egymástól mindössze száz lépésnyire fekvő két világ tábornokai, Madame Mallory és Hasszán papája harcba szállnak a fiúért. Ebben a harcban az igazi győztesek a gourmet-k – és az olvasók.

A New York Times korábban megjelent kritikája miatt a kiadó a könyvet a Gettómilliomos és a L’ecsó elegyeként hirdeti, ami csak annyiban találó, hogy a főszereplő Indiából indul és tehetséges, majd sikeres franciaországi séf válik belőle. Ebben a kötetben a patkányokat nem kímélik, Madame Mallory világraszóló szakácskönyv-gyűjteményéből (a regényben) még a pincepatkány legízletesebb elkészítési módjával is megismerkedhetünk.

Veress Mihálynak, a kötet fordítójának nem volt könnyű dolga, hogy visszaadja ezt az illatokkal és színekkel teli forgatagot. Az amerikai olvasónak, akinek az indiai étterem ugyanolyan gyakori választás, mint nekünk az, hogy beugorjunk a sarki kínai büfébe, ez a világ talán kevésbé egzotikus. A magyar olvasó számára így talán még nehezebb volt emészthetővé tenni, ám tökéletesen sikerült. (Megérdemelne egy Michelin-csillagot, ha ilyet irodalmi kategóriákban is kiadnának.)

A remek szakácsok és az újságíró szerző közösen olyat főznek, ami után az olvasó mind a tíz ujját meg fogja nyalni.
 

Forrás: Szerep Portál