Ami igaz, az igaz: az Athenaeum Kiadó szép kis reklámot körített a könyv köré. A majdnem két hónapig tartó kampány során szép fokozatosan érkeztek az infók: az elsőkönyves szerző egycsapásra világhírűvé vált, a kötet a kritikusok kedvence lett, és végül az utolsó héten előkerült a borító is. Azt pedig senki nem gondolta, hogy a vicces és egyben figyelemfelkeltő szlogen lesz a könyv címe is. Magáról a történetről a kötet megjelenése után sem lehetett túl sokat megtudni, lévén, hogy a Rejtőre és a Svejkre való utaláson kívül csak annyi derül ki róla, amit az olvasók a cím alapján is sejteni vélnek. Ezek után számomra természetessé vált, hogy nekem ez a könyv kell.

Allan Karlsson egy svédországi öregek otthonában tölti az idejét, mikor is a századik születésnapján úgy dönt, hátrahagyja addigi életét, és az ablakon keresztül távozza újabb kalandokat keres magának. Útja egy buszállomásra vezet, ahol egy fickó egy bőröndöt bíz a gondjaira. Allan gondol egyet, és a bőrönddel egyetemben felszáll az első buszra, ami olyan messzire viszi, ameddig csak van rá pénze. A bőröndös fickó azonban nem igazán szereti, ha átverik, így az öreg nyomába ered, hogy visszaszerezze jogos tulajdonát. És ezzel kezdetét veszi Allan fantasztikus utazása, amelynek során számos embert megismer, akik hasonlóan zakkantak, mint ő. És mindeközben visszatérünk az időbe, egészen pontosan 1905-ig, amikor a kis Allan napvilágot látott, hogy aztán szép lassan megismerhessük ennek a százéves embernek az élettörténetét.

Az igazság szerint nagyon nehezen tudtam ráhangolódni erre a könyvre. A történet eleje - ahogy a kiadó felhívja erre a figyelmet - valóban kissé unalmas, lassú folyású. Azonban ahogy telik az idő, és az olvasó egyre jobban megismeri Allant, annál inkább kezdi megszeretni ezt a szimpatikus öregembert, aki élete során soha nem panaszkodott, soha nem várt semmit a világtól, csak hogy tudjon mit enni, inni és legyen hol aludnia. Végtelen optimizmusa már-már idegesíthetné az olvasót, ha nem lenne mellette olyan egyszerű, hogy bárki kérésére gyárt egy atombombát, ha szépen kérik, politikailag függetlenül.

A történelmi részek - bármennyire is szeretem magát a historizmust - néhol engem untattak. Főleg a legelején, amikor a kis Allan életét mesélte az író, és azt, hogyan került el Amerikába, majd Ázsiába. Egyszerűen túl sok volt számomra a szereplő, egy-kettőt nem is bírtam megjegyezni, hogy hol és mikor lépett be a képbe. Amikor azonban Allan nekivágott a Himalájának, onnantól kezdve a múltbéli események is izgalmassá váltak. Érdekes volt látni, hogyan köti össze egyetlen személyen keresztük a szerző a világ leghíresebb miniszterelnökeit és politikusait (hogy a különböző izmusokról ne is beszéljek).

Viszont azt sajnálom, hogy nem kapcsolódott szorosabban a múlt a jelenbéli eseményekhez. Vártam volna egy nagyobb fordulatot, amiért végig kellett olvasnunk a könyv felét kitevő életrajzot. Persze, a végkifejlethez szükséges volt bizonyos előismeret Allan életéből, de ettől függetlenül nem kellett volna Ádámtól és Évától indulni.

Na, de térjünk is rá a pozitív dolgokra, mert eddig bármennyire is az ellenkezője jött le, a könyv nagyon tetszett. Jó volt, hogy Jonasson nem csak Allenre fektette a hangsúlyt, ugyanolyan részletességgel kidolgozta az összes többi szereplőt: mindannyiuk gondolataiba bepillantást nyerhettünk, az életükben bekövetkezett fontosabb eseményeket is alaposan bemutatta. Szinte az össze hős szeretnivaló, még a vizsgálóbíró is, aki a kötet vége felé kis híján gutaütést kap a sok hülyeségtől.

A könyvnek van egy fajta humora, de ne olyat tessék elképzelni, mint ahogyan a borítófülön írják. Nem kacag fel az ember minden bekezdés után, inkább csak szolidan elmosolyodik a fordulatokon. Persze, lehet az kellett volna, hogy kissé fáradtabb aggyal lássak neki, amikor én is vevő vagyok mindenféle humorra, de gyanítom, ez sem sokat segített volna a dolgon. Ettől függetlenül én is úgy tekintek vissza rá, mint egy vidám regényre, amelyből - a főhősök korából kiindulva - sugárzik az életkedv. Mert bizony azok az események, amelyek hőseinkkel történtek, valóban nem mindennapiak, és mikor úgy gondoljuk, hogy már nem kerülhetnek nagyobb csávába, belekerülnek, és amikor odajutunk, hogy na, ebből már nem másznak ki, kimásznak.

A regény nyelvezete roppant egyszerű, inkább mesélős, semmint párbeszédekre alapozó. És jelen esetben a kiadó is kitűnő munkát végzett, látszik, hogy valóban az év könyvének szánták. A minőségi fordítás mellé, egy külalakra is igényes kötetet vehetünk kézbe. Bár jobban preferálom a kartonált könyveket, jelen esetben nagyon örültem a keményfedélnek. A borító pedig kellőképpen figyelemfelhívó - így szinte biztos vagyok a sikerben.

Kíváncsi leszek, hogy Jonasson milyen könyvet fog alkotni a közeljövőben: megmarad ugyanennél a stílusnál, vagy megpróbál újítani?

Forrás: könyvkritika.freeblog