És milyen jól választottam, mert a könyv olvasása közben úgy éreztem magam, mintha egy erősen dohányfüstös kávézóban ülnék Törőcsik Józseffel - (alias Tango Romeoval), aki egyébként apukám korabeli, - egy csésze kávé mellett, miközben mesélni kezdi az életét, onnantól kezdve, hogy mikor és miért is választotta pont ezt a pályát. Igaz, hogy az első pár oldal után már arra buzdít, hogy nyugodtan lapozzak tovább, ha nem érdekelnek az „önéletrajzszerű bóklászásai”, de hát hogy a fenében ne érdekelt volna, amikor éppen ezek a részek lettek a kedvenceim.

A szerző 1973 őszén kezdte el tanulni a repülésirányítói szakmát, amit akkor még sokan nem is tudtak, hogy mi fán terem. Persze a könyv elolvasása előtt ezekkel még én sem voltam tisztában, de utána már kikupálódtam annyira szakmailag (legalább is szeretném azt hinni),  hogy már azt is meg tudom mondani, hogy milyen munkafolyamatokat takar a három különböző feladatú irányítóegység és melyek is azok.  De senki előtt nem szeretném fitogtatni újdonsült tudásomat, akit érdekel, majd elolvassa.

A könyv segítségével, amely valós tényeken alapul, és ami nem kis humorral fűszerezett alkotás, betekintést nyerhetünk, azoknak az embereknek a munkájába, akikkel azért nem minden nap találkozik az ember lánya, hogy ne is említsem a kulisszatitkokat. Általában ha azt hallom, hogy repülőtéri irányítás és Torony, akkor rögtön azok a régi Airport filmek jutnak az eszembe, amelyekben mindig történt valami galiba. Hát, mit mondjak kis hazánkban is akadt bőven probléma, kezdve az angol nyelv nem megfelelő szintű ismeretéből adódó félreértéseken keresztül, a radar hiányáig és az ebből származó balesetig. Egyes tragédiákról, és azok előzményeiről, - hogy ki hol hibázott és, hogy esetleg annak mi volt az oka - részletesen is beszámol a szerző, mely események szinte filmként peregtek előttem olvasás közben.

Kedvenc részem a magyar Távolkörzetben dolgozók radarkiképzésről szóló fejezet volt, ami 1975-ben, a egykori Szovjetunióban történ. Ennek kapcsán azt is megtudtam, hogy mit volt érdemes annak idején kivinni Rigába, mi számított kurrens árucikknek. Érdekességképpen említem csak  az AMO szappant vagy a Skála áruház karácsonyi reklámszatyrait.:) A kis csapat az ott tartózkodásuk ideje alatt nemcsak a szakmai ismereteiket bővíthették, de az igazi orosz télből is egy kis ízelítőt kaphattak, több más egyéb, az országra jellemző érdekesség mellett, melyek ismeretében valóban találónak vélem az elnevezést, miszerint a Csodák országa.

A szerző olyan nagy szeretettel és jóízűen ír szakmájáról, hogy a könyve elolvasása után az én fejemben is megfordult, hogy milyen jó lenne légiforgalmi irányítónak lenni. Bár lehet, hogy a nagy felelősség alatt összeroppannék, így ha jobban belegondolok, akkor inkább csak, mint szemlélő lennék jelen az események folyásában.